2019. február 16., szombat

Ismered a filmdalt, az egyetlen helyünk ...

  Mozizzunk tovább!

                                               Filmzenék, slágerek, filmek és díjak (2. rész)




A „Local Hero”-nak (és persze a muzsikájának is) annyira pozitív volt a visszhangja, hogy David azonnal felkérte Markot egy újabb projektben való részvételre, a szintén Bill Forsyth által rendezett „Comfort & Joy”-hoz, amely már kevésbé ismertebb a nézők körében.

Mark Knopfler a Sunday Timesnak, 1985-ben:
„Nagyon élveztem ezt az időszakot, hiszen nem ismertem eddig ezt a trükkökkel teli világot, amely egyszerre bugyuta, ijesztő – de mindenképpen izgalmas és jó az elme finomhangolására, mert a legapróbb zenei árnyalat is azonnal képes megváltoztatni a kamera által mutatott kép jelentését.”

A „Local Hero” után Mark a „Cal” című filmhez írt zenét – a történet egy fiatalon megözvegyült asszony és egy fiú kapcsolatáról szól, amelynek hátterében ott zajlanak a brutális észak-írországi események. A gitáros (majd a későbbi szólókarrierje során többször is) a kelta zene gyökereihez visszatérve remek zenei anyagot készített, de a film nem nagyon érintette meg a nézőit és maga Knopfler is csak egyszer – már jóval később – 1988-ban beszélt róla.

1987-re a folyamatos filmzenék írása lehetőséget nyújtott neki, hogy zenekarát egy picit árnyékba vigye, túl volt egy nagyon hosszú és kimerítő világkörüli turnén, a felesége gyermeket várt – és a „Brothers In Arms”-ból csak az Egyesült Királyságban több mint hárommillió példány fogyott – érthető, hogy inkább otthon szeretett volna maradni és nem állandóan úton lenni. Ezért fogadta el az újabb felkérést a Rob Reiner által rendezett The Promised Princess” (nálunk The Princess Bride) című film zenéjének megírására, amely a kaland és a fantasy kategóriába is belefér.  (Megjegyzés: A forgatókönyvet a nemrégen elhunyt William Goldmann írta - A herceg menyasszonya címmel – LK. ) A téma különbözőbb volt az előzőekétől, a „Cal” agresszivitása után romantikát és egy kis középkori hangulatot kellett hangokba önteni.



Knopfler ezt a munkát így kommentálta:
„Habár szívemhez a rock, a folk és a blues áll a legközelebb, ezzel a lehetőséggel érkeztem el ahhoz a ponthoz, hogy elinduljak más zenei irányzatok felé is. Remek érzés volt nagyzenekar számára komponálni, és aztán megnézni, hogy hangzik – olyan tapasztalatok ezek, amit tovább szélesítik a látókört. A produceri szerep viszont nem érdekel annyira, az egy teljesen más munka.”

Sem a film, sem a zenéje nem nyert meg szélesebb tömegeket, de mint tudjuk, a rajongókat nem a nézőszám, meg a lemez-eladási statisztikák érdeklik ….

Ezután Mark Knopfler szinte 180 fokos fordulatot tett, amikor 1989-ben megírta a Hubert Selby Jr. azonos című regénye alapján forgatott „The Last Exit To Brooklyn” film zenéjét. A regény (Utolsó letérő Brooklyn felé) a ’60-as években parázs vitákat robbantott ki, Angliában még bíróság elé is citálták az írót, mert rendkívül nyers és durva megfogalmazásban jelenítette meg a new yorki alvilág mindennapjait (erőszak, prostitúció, homoszexualitás). A könyvet 1967-ben Olaszországban is betiltották.

Ahogyan a zene tökéletesen hozzáidomul a film gyorsan változó jeleneteihez, mindez Knopfler tehetségét és hatékonyságát bizonyítja, egyes kritikák szerint van néhány semmitmondó darab a lemezen, de a film nézése közben a képi megjelenítéssel együtt a kettő már tökéletes.

„A filmzene megkomponálása teljesen más, mint amikor dalokat írsz. A daloknak saját szövegük van, a filmzene esetében viszont a szöveg a filmben elhangzó párbeszéd, maga a sztori, amit megtámogatsz az általad megírt zenével, tehát csak egy része vagy az összhatásnak – és ez elég nehéz feladat.

A filmzene-szerzéssel egy másik szerepbe bújsz, amikor másoknak is dolgozol, nemcsak magadnak. Ez azért lényeges, mert ha állandóan csak a zenekaron belül mozogsz, a zenéd egy idő után énközpontúvá válhat. De amikor másnak dolgozol, akkor neki a legjobbat kell nyújtanod.

Persze, mindennek van előnye és hátránya is – amikor a Dire Straitsszel dolgozom, kifejezetten élvezem a srácokkal a munkát, mert több időm jut dalszerzésre, hangszerelésre. A filmzenék esetében viszont sarokba vagyok szorítva az idő rövidsége miatt – de a végeredmény mindig nagyszerű.”

1993-ban jelent meg a Knopfler-filmzenékből készült válogatás „Screenplaying” címmel, amelyen a „Local Hero”, a “Cal”, a “The Princess Bride” és a “Last Exit to Brooklyn” egy-egy részlete hallható. (Megjegyzés: a hazai megjelenését követően egyik-másik rádióállomás mint fejfájás elleni legjobb gyógymódot ajánlotta – LK.)

1998-ban következett az újabb filmes projekt – miután már túl volt a „Golden Heart” turnéján is, a gitáros kiadta a Barry Levinson által rendezett „Wag The Dog című filmhez írt rövid anyagát. A film főszereplői voltak többek között: Robert De Niro, Dustin Hoffmann, Anne Heche, Denis Leary és William H. Macy.

Ez a viszonylag rövid időtartamú lemez Knopfler filmzenei pályafutásának másik gyöngyszeme (a „Local Hero” mellett), amelynek minden szerzeménye érdekes, néhányuk picit intrikus hangvételű. A címadó dalt Knopfler énekli, főként a pengetős hangszerek kerültek túlsúlyba, de a hangszerelés – ahogy már megszokhattuk – most is tökéletes.

1999-ben jelent meg a „Metrolandcímű album, amelyen más művészek,
(Françoise Hardy, Roger Samyn, Django Reinhardt, The Strangers, Russ Ballard és Elvis Costello) dalai is hallhatók. A zenei anyagnak csak egy részért komponálta Knopfler, de az tökéletesen visszaadja a Phillipe Saville által rendezett film atmoszféráját. Eredetileg két változata is készült. A forgatókönyv Julian Barnes regénye alapján készült, a főszerepeket Christian Bale és Emily Watson alakították. A zenétől függetlenül is érdemes megnézni, ahogyan a hosszú évek óta tartó házasságban a szerelem elmúlása után a múltban megtörténtek újbóli felidézése és átértékelése hogyan menti meg két ember kapcsolatát – némi intelligenciával, keserűséggel, humorral és együttérzéssel fűszerezve.

És végül, de nem utolsó sorban itt van egy sport témájú dráma, a 2002-es „Shot at Glory” című, ismét Skóciában játszódó film, amelyben Robert Duvall és Michael Keaton voltak a főszereplők. A lemez vegyes szerzeményei közül főleg az a három ismert, amelyen Mark énekel.

Az „álmodjuk mások álmait” -féle alkotói munka remek bizonyítéka Mark Knopfler zenei fejlődésének, jól visszatükrözi ragaszkodását a zenei sokszínűség által nyújtotta lehetőségekhez


Forrás:
https://direstraitsblog.com/blog/movie-story-mark-knopfler-soundtracks-hits-movies-awards-part-2/



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

"...Mark Knopfler még mindig óriási hatással van rám..." - mit szeret hallgatni a Pink Floyd gitárosa

Mostanában elég sokat lehet olvasni - főként a külföldi sajtóban - olyan interjúkat, cikkeket, amikor a kortárs művészek egymás munkásságát ...