„Ugyanazt a pörgést érzem, mint kölyökkoromban”

Mark Knopfler a „Down The Road Wherever" című lemezéről

A gitáros-szerző a kilencedik stúdiólemezéről beszél, amely visszatérés a hagyományos folk-gyökerekhez, de azokon mindenképpen túlmutató alkotás.

Bármelyik előadóművésznek 40 év aktív zenéléssel a háta mögött, felvenni egy 14 dalos új nagylemezt, megspékelve pár ráadással – különböző hanghordozókon- és még ezek mellett egyéb dalokat is írni – ez több, mint elégséges munka. De a tény, hogy Mark Knopfler mindezeket megtette a „Down The Road Wherever” lemezéért, és még egy tucatnyi új dalt írt a 2019 elején bemutatandó „Local Hero” színpadi produkcióhoz – az mindent elmond hatalmas munkabírásáról.

A korábban Bill Forsyth által rendezett 1983-as filmhez Mark Knopfler szolgáltatta a zenét, de a történet most új műfajban (musical) kel életre 2019 márciusában, az edinburghi Lyceum Theatre-ben.

De ez idő alatt a gitáros óriási rajongótábora a november 16-én megjelenő új albumnak örvendhet, amely egyrészt saját kiadásban (British Grove) és a Mercury Records égisze alatt jelenik meg, a 2015-ös „Tracker” nemes hagyományait követve, és talán túlszárnyalva azt. A hangzásvilágot gazdagítja a jazz-szaxofon, a „Back On The Dance Floor”  feszes dallamai, a „Heavy Up” vidám ritmusai, érintve Rodgers and Hammerstein „Just A Boy Away From Home”-ját, (az eredeti dallal és szövegével). A lemezbemutató szerzemény a „Good On You Son”.

„Azt hiszem, ez most teljesen más – akár akarod, akár nem, a fejlődés folytonos, - egyszer csak megtörténik” – mondta Knopfler, akivel a nyugat-londoi British Grove Studio-ban beszélgettünk. Néha a dalaim súgják meg – miután megírtam őket – hogy mit csináltam rosszul. Ez a forrása a soha véget nem érő szórakoztatásnak. A dalokból minden kitalálható – gondolatok, érzések, meg talán a dalszerzés folyamata is, ahogyan megírod őket. És persze, páratlan üzlet is …”

A lemezek közötti hosszú időt egyrészt a dalrögzítés hosszadalmas folyamata, majd a „Tracker” turné lebonyolítása magyarázza. „ Felteszem, ez tényleg hosszabb kihagyás volt, de komplett lemezt készíteni sok munkával jár, és a turné alatt, útközben is új dalokat írni – jó, ha van ilyen képességed.  A szövegeket folyamatosan nézni kell, és miután beszereztem egy laptopot, könnyebb a dolgom – már nem kell papírfecnikkel bajlódnom, amik végül a szemetesben landolnak –így kisebb ökológiai lábnyom marad utánam!” – viccelődik.  De ezzel együtt nagyobb anyaggal dolgozom, amiből muszáj válogatni, és a kiválasztottak rögzítése, a próbák sok időt vesznek igénybe.  Végül az sem lebecsülendő tény, hogy senki sem akar kidobni a  stúdióból ahol épp dolgozol, mert lehet, hogy csak arra van esélyed, hogy bejuss és csak kis ideig használhatod … „

Valóban hasznos, mert ez Knopfler saját stúdiója, ahol a Rolling Stones 2016-os „Blue & Lonesome”-jának teljes anyagát rögzítették.

„Rugalmasak vagyunk, olyan hely ez, ami csúcstechnikai cuccokat, surround-hangzást biztosít bármelyik zenekarnak, aki itt akar dolgozni. A Warner Brothers utolsó három musical-anyagát is mi csináltuk, rockot rögzíteni pedig a legnagyszerűbb. A legjobb minőségű hangtechnikai felszerelést használod, a zenekar együtt van, sokféle beállítást, hangzást kipróbálhatsz. Ebben a stúdióban mindent megtalálhatsz: úgy a régi, 1954-es, mint a legmodernebb digitális hangrögzítőt, a ’30-as években használt mikrofonokat.”

A nyitódal a „Trapper Man” már jelzi az új album kiegészítő elemeinek egyikét – a női háttérvokált, amely eddig nem vagy csak kevéssé volt jellemző Knopfler szólómunkáira. „A női háttérénekesek közreműködése régóta tervben volt és most megvalósult – vagy talán unalmas, ha csak pasasokkal dolgozom. A fúvósok – ez a másik újdonság – igazán élvezetessé, izgalmassá teszik a dalok hangzását, a koncerteken meg különösen, bár  így a turnébuszon kicsivel több zenész lesz.”

Az ír származású Imelda May a „Back On The Dance Floor”-on énekel, Knopfler szinte rajong érte. „Nagyszerű, fantasztikus volt ebben a dalban. Sokoldalú, kreatív énekesnő, és még humora is van. A „Back On The Dance Floor” a billentyűs és a húros hangzás sajátos keveréke, a gitár kicsit háttérbe vonul és így egy picit titokzatosnak tűnik, de ez a kedvencem.”

A 2019-es turné kimerítő vállalkozás lesz, ami Barcelonából indul április 25-én, és egészen késő szeptemberig tart majd – kb. 80 állomással.

„Persze, ahogyan öregszik az ember, egyre nehezebb az ilyesmit végigcsinálni, mert a műsor alatt teljesen oda kell tenned magad fizikálisan. És ki tudja, lehet, hogy ez lesz utolsó nagy, világkörüli bulim, de minden esetre, járókeretre még nincs szükségem, és amit ki tudok hozni magamból, azt megteszem.”

A következő turné koncertanyaga már bizonyára összeállt.

„A színpadon föl kell találnod magad, bármit is játszol. Záró-darabnak a „Matchstick Man”-t választottam, akusztikus gitárral, de persze a „Back On The Dance Floor” sem marad ki, és remélem, hogy élőben is élvezi majd a hallgatóság. A többi pedig legyen titok … Hiszem, hogy a többiek,  Mike (McGoldrick) and John (McCusker) folk-zenészként emelik az előadás színvonalát, akárcsak Nige és Tom (Nigel Hitchcock, szaxofon és  Tom Walsh, trombita). akikkel nagyon várom a közös fellépéseket.

A 69 éves Knopfler zene iránti lelkesedése szinte ragyog.

„Azt érzem, amit mindig is.” – és körbe néz a stúdióban. „Amikor belépek ide, és meglátom a gitárokat a sarokban, ugyanazt a pörgést érzem, mint kölyökkoromban.  Nekem ezt kell tennem. Ez a hozzáállás talán gyerekes, de ugyanakkor lelkesít, motivál."

Szerző: Paul Sexton – 2018.11.15.

Fotó: Derek Hudson 

forrás:

https://www.udiscovermusic.com/stories/get-buzz-kid-mark-knopfler-talks-road-wherever/

Lendület és újdonság

Down The Road Wherever (2018 – British Grove Records/Virgin)

Mark Knopfler nem az a termékeny szerző, aki évente ontja magából az új albumokat, mert azok között két-három év is eltelik, de a rajongói ismerik, tudják, hogy mire számíthatnak és sosem csalódnak.

A Down The Road Wherever a kilencedik stúdióalbuma a gitárosnak, aki néhány változást is eszközölt: női háttérvokál megjelenése, a fúvósok nagyobb térnyerése, valamint blues, némi jazz és pici funky egyvelege, de végig jelen van az a rockos hangzás, ami a Dire Straits időszakát idézi fel.

A hallgatónak biztosan ismerős lesz a fenti stílusok keveréke, mert Knopfler épp a kelta-rock időszakát éli, amelyben olyan nagyszerű zenészek segítik őt, mint a sípon és furulyán játszó Mike McGodrick, és a hegedűs John McCusker. A közreműködők között természetesen megtaláljuk a méltán elismert billentyűst, Guy Fletchert, aki társ-producere is az albumnak. valamint Glenn Worf basszusgitárost, Jim Cox billentyűst, Richard Bennett és Robbie McIntosh gitárosokat, a dobok mögött Ian Thomast és Danny Cummings ütőst. Itt azonban még nem ért véget a felsorolás, mert a rézfúvósok jelenlétét Nigel Hitchcock szaxofonos, Tom Walsh trombitás, és Trevor Mires harsonás biztosítja.

A női háttérvokált Imelda May (főként a „Back on the Dance Floor”-on), Kris Drever, Lance Ellington, Beverley Skeete and Katie Kisson látta el.

A lemezen minden szerzemény új, kivéve egyet, a „Just A Boy Away From Home” címűt, amelybe Mark beszúrta Rodgers and Hammerstein „You’ll Never Walk Alone” szövegének egy részét.

14 dal, a deluxe-változaton 16, a témák változatosak – akár egy időutazás – Deptfordból indulunk (a Dire Straitsszel töltött időszak!), közben találkozunk egy elcsatangolt futball drukkerrel, aki eltévedt egy fura városban, majd átéljük Mark Knopfler élményét, amikor behavazva, stoppal kellett hazamennie.

A lemez címét az egyik dal, a  „One Song At a Time”   strófája adja, amelyre Knopfler barátja, Chet Atkins is rábólintana, aki egyszer azt mesélte, hogy a szegénységről egyszerre csak egy dalt szabad énekelni.

A „Trapper Man”-t a jellegzetes gitárfutamok indítják, majd folyamatosan kapcsolódik be a női háttérvokál, amely a „Back On The Dance Floor” hangzását is egyedivé varázsolja.

Említésre méltó a „Just a Boy Away from Home”, amelyet a gitáros egy fájdalmas emléke inspirált; haza kellett térnie Newcastle-ba, mert apját szívinfarktussal kórházba szállították, aki a félálomban azt látja, hogy fia a kihalt utcákon kószál, és egy futball-meccs után a „You’ll Never Walk Alone”-t énekli. A dallamot Mark slidegitáron adja elő, talán éppen olyan stílusban, ahogyan az apja szerette volna hallani.

Egy másik, szintén érdekes (és biztosan személyes) történet jelenik meg a záró „Matchstick Man”-ben.  Egy fiatal eszement srác egy szál gitárral meg egy hátizsákkal felkapaszkodik egy teherautóra, és stoppal igyekszik hazajutni Penzance-ból, (cornwall-i kikötőváros - L.K.) egy karácsonyi buli után, az ünnepek első napján. Csak azt tudta, hogy haza kell mennie, de arra nem számított, hogy közel 500 mérföld áll előtte. A hidegben és a végtelen havas táj láttán úgy érezte, hogy ő csak egy gyufaszál emberke, akinek egyetlen álma, hogy muzsikus legyen.

A jazz világába visz a „When You Leave” romantikus balladája, majd ezt követi a karibi stílusú  „Heavy Up”.  A "Good On You Son" emlékeztet leginkább a Dire Straits korszakra, de egyébként is, Knopfler azon kevés gitárosok egyik, akit rögtön, az első akkordok után fel lehet ismerni, és erre a legjobb példa a „My Bacon Roll” amely egy büfében üldögélő férfi szerelmi vallomása a sonkatekercséhez. A ”Nobody Does That”, valamint a “Drover’s Road,” dalokon a fúvósok viszik a prímet, így a jazz és a funky stílusjegyei megfelelően érvényesülnek, majd a “Floating Away” nyugalmába a zongora és a női vokál lágy dallami visznek bennünket vissza.

Mindenképpen jó döntés volt az újdonságok bevezetése, vannak ugyan kicsit ijesztő dalok, de a témák változatossága, a hangzás sokszínűsége kompenzálja a vidám-szomorú szerzemények közötti feszültséget 

Forrás: https://glidemagazine.com/216782/mark-knopfler-adds-some-new-and-surprising-flourishes-on-down-the-road-wherever-album-review/

Szerintem .....

Néhány gondolat a baglyokról

Mielőtt bárki meglepődne az alábbi sorok olvasása közben, már előre kijelenthetem, hogy nem készülök disszertációt írni azokról a szárnyas-tollas, kisebb-nagyobb méretű, de mindenképpen tetszetős ragadozó madarakról, akiket (és nem amiket) bagolyként ismerünk. Sem a foglalkozásom, sem a jelenlegi nagyvárosi életmódom nem indokolja ezt a vonzódást, egyszerűen csak kedvelem őket, mint érdekes és intelligens élőlényeket.

Egy békés megyei kistelepülésről származom, (Zsadány), ahol ugyan túl sok látnivaló nincs, de a faluhoz nagyon közel fekszik a környék legszebb és legdúsabb tölgyerdője, Kis-Vátyon, amely ma természetvédelmi terület is egyben, a Körös-Maros Nemzeti Park részeként.  Ez a terület része az Országos Kék Túra útvonalrendszerének, és a Nemzeti Park Igazgatósága az erdőben és környékén 8 km hosszú tanösvényt hozott létre, amely Geszt és Zsadány községek határában húzódik, s tájékoztató táblák segítségével mutatja be az erdő, a rétek és legelők, a mocsár és mocsárrét, a halastavak, valamint a vízfolyások élővilágát.

Mindenkinek ajánlom, aki csendre, nyugalomra és jó levegőre vágyik -, vagy, ha szeretne baglyokat látni-hallani. Mert baglyokban bővelkedő vidék a miénk, de ha bárki Attila, hun király egykori fővárosát (is) szeretné látni, akkor csak Zsadányba vezessen az útja.

Az erdei fülesbaglyok a szüleim házával szemben lévő udvaron álló fenyőfák ágain (és a kertünkben, az akkor még meglévő birsalmafán) – főként télen – csapatosan üldögéltek, és ha a szomszédhoz valaki jött, a kapu nyikorgására mindig lepillantottak, megnézték, hogy vajon ki érkezett a háziakhoz. Egyébként senkit nem zavartak, csak tavasszal okozott gondot a fák alatt felgyülemlett bagolyköpetek eltávolítása, ami abszolút tolerálható, ha azt vesszük figyelembe, hogy mennyi kártevő rágcsálót pusztítanak el. Amikor gyerekek voltunk, nem mentünk a fákhoz túl közel, nem azért, mert féltünk, hanem mert nem akartuk a látszólag szundikáló madarak nyugalmát megzavarni.  Ma is sok bagoly él a környéken, a településen belül főként a macskabaglyokat lehet érzékelni, mert fényes nappal is hallható jellegzetes sikoltozásuk.

A baglyok szinte mindig jelen voltak az emberek életében – és ennek okán sok hiedelem és babona kapott szárnyra (szándékosan nem azt írtam, hogy terjedt el) velük kapcsolatosan, de ezeket mindenki megtalálhatja az interneten, történelem- és kultúrtörténeti könyvekben és persze a szépirodalomban is. Arra pedig mindenki emlékszik még, hogy mivel ijesztgették gyerekkorában – minket például a baglyoknak azon egyedi példányával, amely egyfajta fémből készült nemzőszervvel rendelkezik.

Viszont azt, hogy nekem mit jelentenek a baglyok, azt – ezt az oldalt kivéve- sehol sem lehet megtalálni. Még senki sem kérdezte meg, hogy látott-e mentális szakember a baglyos cuccok (bármilyen használati, vagy használatra teljesen alkalmatlan tárgy, ami baglyot, vagy baglyokat ábrázol) mániákus gyűjtése miatt. Valaki macikat, plüssfigurákat gyűjt, én (a könyveken, cd-ken és a dvd-ken túl) baglyokat. Természetesen, kivételt képez az igazi és a kitömött bagoly. Előbbinek nem felelne meg az óbudai kislakás paramétere, utóbbiról pedig szó sem lehet, mert a bagoly – ahogy minden más állat – csak elevenen és szabadon szép. Még nem számoltam össze, hogy a gyűjteményem számbelileg hol tart, mert erre talán egy nap sem lenne elég, viszont az biztos, hogy közel sem teljes, mert mindig akad "jájj, ilyenem még nincs!!"- alapon bármi, ami baglyos, és ami csak arra vár, hogy begyűjtésre kerüljön .... 

Minden bagoly egyéniség – nyugalmat, kiegyensúlyozottságot árasztanak magukból, biológiai adottságaikat tekintve jó lenne úgy látni, hallani, ahogyan ők, és – néha – jó lenne olyan messzire elrepülni mindentől, ahogyan ők tudnak, Aranyosak, murisak, de közben méltóságteljesek, erőt sugároznak, sőt, félelmet is keltenek, ha szükséges.  Fekete István Hú című nagyon szép és egyben szomorú regényében egy fióka korában fogságba ejtett, emberek között felnövekedett hím bagoly érzésein, tapasztalatain keresztül mutatja be, hogy mennyire lehet egyéniség egy bagoly, sok esetben több olyan tulajdonsággal felvértezve, amelyeknek néhány embertársunk mindig is híjával volt.

Szóval, ha választani lehetne, hogy milyen más élőlény lennék, (a növényt illetően a tölgyfa), akkor csak a bagoly jöhetne számításba.

Ahogyan kezdődött ...

Alan Clark - A Billentyűs emlékei

Ha van olyan gyermeked, aki érdeklődést mutat a zongoratanulás iránt, alaposan gondold át, mielőtt bárhová beíratod, mert egy rossz tanár teljesen elveheti a gyerek kedvét és a kreativitását is. Én pontosan így jártam kissrác koromban, hat évesen – nem tetszett, amit tanítottak, egyszerűen unatkoztam és néhány éven belül abba is hagytam az egészet.  És talán soha nem kezdtem volna újra játszani, ha nem jön közbe egy komoly vakbélgyulladás, és a műtét utáni lábadozás, amikor is hosszú hetekig össze voltam zárva apámmal, aki szintén betegségéből épült fel éppen – és az időt a zongora zargatásával töltöttük.

Akkoriban napközben nem volt tévéadás, így az egyetlen szórakozást a rádió és a zongora jelentette. Apa sokszor játszott sanzonénekest, főként Frank Sinatrát (ő volt a kedvence, ahogyan nekem is) és néhány dallamot a zongorán is le tudott játszani, igaz, nagyon kezdetleges módon. De mindez teljesen elegendő volt ahhoz, hogy megtanítsa nekem, hogyan a kell a Blue Moon-t tökéletesen eljátszani - C, A minor, F és G (az akkordokat abban a sorrendben használta, függetlenül a dallamtól). Rákattantam. Elkezdtem játszani hallás után, és hamarosan új akkordokat fedeztem fel, és azt, hogyan lehet őket más hangnemekben használni.

Néhány hónappal később a közeli Chester-le Street-en nyílt egy Hammond-orgona bolt, pont arrafelé, amerre iskolába jártam. Úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap történt volna: a ködös kirakaton keresztül csodáltam a mesés hangszereket, amelyek csak arra vártak, hogy elvigye őket valaki. Pár nappal később apával bementünk a boltba, a boltvezető engedélye után minden szabadidőmet itt töltöttem: ebédidőben, iskola után, hétvégén, és alig néhány hét után jobban játszottam, mint a boltvezető (legalábbis, apám szerint). A Chester-le Street-en pénteki napokon tartottak nagy piacot, és amíg ebédidőben játszottam, nagy tömeg gyűlt össze az ajtóban és a kölyköt hallgatta, aki klasszikusokat is játszott.

Sokan nem is gondolták volna, hogy a Chester-le Street az a valószínűtlen hely,ahol drága, amerikai gyártmányú orgonákat árulnak, és Észak-Anglia klubjaiban játszó valamennyi zenész ide jön, hogy zongoráját lecserélje ezekre a csúcstechnikai eszközökre.  A hangszerek olyan gyorsan fogytak, hogy végül nem maradt zongorista, aki játsszon rajtuk (egyes klubok zenészei nem rajongtak túlságosan az újdonságokért, és „türelmi időért” harcoltak), így nem kellett hozzá sok idő, hogy a boltvezető megkérje apámat, hogy engedjen el az egyik klubba játszani. Azon a hétvégén, alig 13 évesen túlestem első, igazi fellépésemen, és onnantól kezdve minden hétvégén játszottam, sokszor több időt, mint amit apám az egész heti munkájával töltött egy kábelgyárban.

16 éves voltam, amikor az én csodálatos és büszke apám meghalt. Akkor váltam kenyérkereső billentyűssé és az egyik legjobb klubban (Houghton-le-Spring "Big" Club) játszhattam. Megvettem életem első autóját, de csak egy évvel később vezethettem, miután megkaptam a jogosítványomat.

A 20-as éveim elején egy nagy,  karibi turistahajó bárzenekarában játszottam, tetszett is, de elhatároztam, hogy valami komolyabb lehetőséget keresek, és Newcastle-ban, a helyi zenekarokat segítettem ki – egyikük énekese Brian Johson volt, aki később az AC/DC-vel befutott. Később játszottam a Splinterrel, a Hammersmith Odeon-ban George Harrisonnal, majd jó tíz év múlva ugyanitt Eric Claptonnal. A Lindisfarne-nal felléptem a Knewborth-i és a Glastonbury fesztiválon, aztán a Gallagher and Lyle albuma és egy turnéja következett. Mindezek után jött a Dire Straits, amelyhez 1980-ban csatlakoztam és  vezető-billentyűse maradtam egészen 1992-ig.

Sokan felemlegetik, hogy pont akkor léptem be a zenekarba, amikor az kezdett stadiont megtöltő tömegek előtt játszani, és hogy ebben az átalakulásban nekem milyen szerepem lehetett.  A csatlakozásom előtt Mark főleg húros hangszerre írta dalait, de szeretett volna másfajta dinamizmust, kibővített hangzást vinni a szerzeményeibe.  Mindkettőt megadtam neki, és úgy látszik, működött is ….

forrás: alanclarkmusic.com

Meghamisítja-e a múltat az utólagos cenzúra?

Dire Straits: Politikailag korrigálva

Lavinát indított el a kanadai médiahatóság, amely elmeszelte a zenekar negyedszázados számát, a Money for Nothing-ot.

Több mint negyedszázadon át bírálták és vitatták, míg nem 2011-ben bukta el formálisan is a politikai korrektség tesztjét a Money for Nothing. A Dire Straits zenekar minden idők egyik legsikeresebb európai albumán, a Brothers in Arms-on szereplő számát játszó rádióállomásokat most kötelezte – konkrét hallgatói panasz alapján – egy  homofób kifejezés mellőzésére a kanadai médiahatóság.

Negyedszázad elteltével változtak a társadalmi értékek, és a dal 2010-es lejátszásának (a panasz még tavalyi volt – a tud. megjegyzése) ezeket az értékeket kell tükröznie, nem pedig az 1985-ösöket. A testület úgy látja, hogy az angol nyelv fajgyűlölő indíttatású kifejezéseihez hasonlóan a „köcsög” (faggot), ha korábban teljesen vagy érintőlegesen elfogadott volt is, ma már nem az – mondta ki a normaszegést a CBSC. A dal eredeti verziójában a kicenzúrázott kifejezés háromszor, rögtön egymás után hangzik el: „Nézd a kis köcsögöt a fülbevalóval és a sminkkel/ Ja, haver, ez a saját haja/ A kis köcsögnek saját repülője van/Milliomos a kis köcsög …”

Mark Knopfler, a zenekar egyébként – apai ágon – magyar származású dalszövegíró-frontembere azt közölte: a kanadai rádióállomások kedvéért kész a „faggot” kifejezést „fudger”-re változtatni. Ez enyhébb megfogalmazás, és nem feltétlenül a melegekre vonatkozik. 

Guy Fletcher, a Dire Straits billentyűse ugyanakkor hihetetlennek nevezte a döntést úgy vélve: ezzel az erővel Kanada betilthatná a valaha készült összes lemezt. Helyi rádióállomások azt közölték: „polgári engedetlenség” keretében egy órán át csak a Money For Nothing cenzúrázatlan változatát játsszák. Egyikük, egy halifaxi adó szerint a tilalom éppenséggel bumerángként üt vissza a meleg közösségre, ugyanis a szólásszabadság rovására, a „politikai korrektség eltúlzott miliőjét hozza létre”.  Eddig is létezett egy szerkesztett verzió, amelyben a vitatott kifejezést a „mother” helyettesíti; ez itt nem a szó alapjelentését (anya) takarja, hanem a „motherfucker” (anyab…ó) rövidülése, amelyet Ice-T a Tilos Rádióban elhangzott száma nyomán a magyar médiahatóság is szóvá tett nemrég.

„Úgy vélem, rendkívül fontos, hogy kivonjuk a tömegkultúrából az ilyen kifejezéseket. Fenntartják a sztereotípiákat: negatívak és sértőek.” – nyilatkozta Helen Kennedy, az Egyenlő Kanada melegjogi szervezet elnöke. Megkérdezték az ügyben a (konzervatív párti) miniszterelnök véleményét is, de Stephen Harper kitért az érdemi válasz elől arra hivatkozva: a médiahatóság önálló szervezet.

Knopfler már a Rolling Stone amerikai magazinnak adott 1985-ös interjújában megemlítette, hogy a dal szövege egy londoni meleglap szerkesztője szerint „övön aluli”. Szexistának tartott megfogalmazás miatt is érte bírálat, mert a számban utalás történik arra, hogy a zenészek ingyen kapnak meg „libákat” (szó szerint csirkéket).

Ugyanakkor a Money For Nothing keletkezése és narratívája nemcsak a politikai korrektség kérdését veti fel a cenzúra kapcsán, hanem esztétikaiakat is. Ugyanis – mint azt Knopfler már sokszor elmondta -, a számban az elbeszélő egy valós figura, egy new yorki áruház műszaki osztályának előítéletes eladója, akinek szavait saját maga jegyezte fel a boltban. Knopfler pontosan azért mondatja ki a szereplővel a szót, mert az sértő. Ha ezt megtiltják neki, az olyan, mint amikor a filmcenzorok kimondják: egy rasszista szereplő nem vethet be N-bombát (alapjelentésben neutron-bombát azonban a „politikailag korrekt” körülírásban itt az Észak-Amerikában komoly tabunak számító „néger” kifejezés használatára vonatkozik – a tud. megjegyzése) – írja erről a kanadai Victoria Times publicistája.

   

Szerző: Szőcs László, a Népszabadság washingtoni tudósítója

forrás: www.nol.hu  (2011. január 17. szám)

Örökké nyár - még ősszel is

Hiába van november, odakint szinte még nyári meleg van, így a Leto (Nyár) című orosz film megtekintését, esetleg újranézést ajánlom az olvasóknak,  Sajnálatos, hogy kevés orosz film kerül a hazai mozikba, pedig vannak igazán nagyszerű alkotások (Pavel Lungvin, Vladimir Bortko rendezései), de az idei Cannes-i Filmfesztiválon több kategóriában is jelölt Leto-t, Kirill Szerebrennyikov filmjét július 26-tól nálunk is vetíteni kezdték.

Nyár. Nemcsak az évszakot jelenti, amikor mindenki a vízpart mellett lazán és könnyedén tölti a szabadságát, hanem a változás előtti időszakot is, amelyben a szovjet fiatalok élték mindennapjaikat, alámerülve a Nyugatról beáramló pop-rock és punkzene nyújtotta élvezetekbe.  A film Leningrádban játszódik, ahol is egy kezdő zenekarnak korántsem volt egyszerű megmutatnia magát, mert egyrészt nem volt fellépési lehetőségük, másrészt, ha be is juthattak egy kultúrházba, előtte szigorú cenzúrán kellett átesniük, amely általában meg is állította az el sem indult karriert.

A főszereplők szintén valóságos személyek, Mike Namuenko az Akvárium és a Zoopark együttes énekes-gitárosa, valamint Victor Tsoi, a legendás Kino zenekar énekese – egyikük sem él már, Tsoi 1990-ben, Naumenko 1991-ben hunyt el, haláluk körülményeit nem teljesen tisztázták a hivatalos jelentések.

Mike Naumenko (1955-1991) túl azon, hogy remek zenész volt, rendelkezett annyi angoltudással, hogy lefordítsa nyugati kedvenceinek szövegeit, és azokat hol eredetiben, hol oroszul adta elő. 1981-ben alapította meg a Zoopark nevű formációt, amely a legjelentősebb blues-rockzenekarrá vált, majd jött Victor Tsoi (1962-1990) aki nála is nagyobb sikereket ért el a Kino zenekarral.

Victort, (Teo Yoo) mint kezdő muzsikust Mike (Roman Bilyk) felkarolja, és beajánlja Leningrád egyetlen rock-klubjába, amelynek egy lepukkant művelődési ház adott otthont. Igaz, nem nevezhető igazi rock-klubnak, mert a közönségnek szinte néma csendben, ülve kell végighallgatnia a produkciókat, minden más egyéb tetszésnyilvánítás szigorúan tilos … ahogyan sok minden más is tilos volt a ’80-as évek elején, a Brezsnyev-korabeli Szovjetunióban.

A film története - amely Naumenko özvegyének, Nataljának (Irina Starshenbaum), (a filmben Natasa) visszaemlékezéseire épült -, különleges egyvelege a történéseknek. Rock-történelem: hogyan kezdte pályafutását a Szovjetunió legjelentősebb rockzenekara, a Kino. Szerelmi történet: Natasa és Victor érzelmileg egyre közelebb kerülnek egymáshoz, a közöttük lévő viszony több, mint barátság, de mégsem szerelem – csak majdnem. Ugyanakkor korrajz is – és talán Vlagyimir Putyin szemét ez szúrta a legjobban –, hogy a szovjet fiatalok csak titokban, lakásokban, eldugott helyeken – (pl. kazánházban) játszották le a féltve őrzött felvételeiket. Kézzel másolt kis füzetekben terjedtek el a Pink Floyd, Lou Reed, Bob Dylan, David Bowie, a Doors, a T-Rex, Iggy Pop, Blondie, a Beatles és a Rolling Stones szövegei, melyek egyet jelentettek a lázadással, a megszokottal való szembefordulással – és amitől a hatalom annyira félt: a változás iránti igényekkel, és a forradalommal.  

Az orosz elnöknél jobban senki sem tudhatja, hogy bár ez a film 1981-ben játszódik, azért a jelenkorral való párhuzamok tökéletesen érzékelhetőek: a hatalom mindenkiről mindent tudni akar, bárkit bármikor elvihetnek, aki másként gondolkodik, beszél és alkot. A rendező Kirill Szerebrennyikov (aki egyébként sosem rejtette véka alá az orosz államhatalommal szembeni kritikáit) 2017 augusztusa óta házi őrizetben tölti mindennapjait, mert állítólag egy színházi produkció megrendezésére kapott állami pénzeket elsikkasztotta. Letartóztatását még a Leto utómunkálatai alatt rendelték el, és a Cannes-i Filmfesztiválon sem lehetett jelen, bár a színészek és a stáb külön kérvénnyel fordultak Putyin elnökhöz, aki válaszában kifejtette, hogy „nincs jogköre a rendőrség és a bíróság döntéseinek megváltoztatására … „

De mindezeken túl a film igazi zenei csemegével is kedveskedik a nézőknek – egyes kritikák szerint a Leto a musical kategóriába (is) sorolható – de ha megkérdeznék a szereplőket – köztük David Bowie-t, Marc Bolant vagy Iggy Popot – valószínűleg ők tiltakoznának a legjobban a musical- jelző ellen. Egyébként a film egyik főszereplője, Roman Bilyk a film zenei producere is volt egyben, a film teljes zenei anyaga pedig elérhető az interneten is

fotók: www.vox.com

https://www.youtube.com/watch?v=-RvpvZvlC50&list=PL4OSPRkA7q2O4HYFoNRLHN-IhBgkbYKnt