„A slágereink sokszor nem úgy születtek, ahogy én azt szerettem volna…”

Paul Sexton interjújában Mark Knopfler vall a felhagyott turnézásról, a türelmes feleségről és arról, hogy egyre jobban unja a saját dalait hallgatni.

Egyik oldalon ott a zene – mondja Mark Knopfler –, a másikon pedig a zenei üzlet, amely két különböző dolog. Ezt fel kell ismerni és meg kell békülni vele, de túl finnyásnak sem szabad lenni.

 

Nem akármilyen kijelentés egy olyan gitárostól, aki mindig a zenéjére helyezte a hangsúlyt, de ami a show-bizniszt illeti, évtizedekig egy átlagos remete életét élte – a 90-es évek közepén szélnek eresztette a Dire Straits-tagokat lényegében azért, mert a zenekar olyan naggyá nőtte ki magát, hogy már a roadjaikat sem ismerte név szerint.

Ennek ellenére a 74 éves Knopfler ismét reflektorfénybe került. Először is ott volt az idén január 31-én lezajlott árverés, amelynek során több mint 120 gitárja, erősítője került értékesítésre és ez 8,8 millió fontnyi bevételt eredményezett a Christie's-nél.

Aztán a múlt hónapban jelent meg a Local Hero Going Home című témájának egy all-star változata a Teenage Cancer Trust és a Teen Cancer America megsegítésére. Most pedig a legújabb szólóalbuma, a One Deep River megjelenésére készül , (ami 2018 óta már időszerű volt), és bár megveti az önreklámozást, jól ismeri a dörgést.

 

Fel kell emelned a kezed, hogy valaki a tülekedés másik oldalán lássa, ahogy integetsz. Egyszer megpróbáltam mellőzni a reklámokat, így senki sem tudta, hogy még lemezt is készítettem. Olyan ez, mint amikor a buszra vársz … egyszerre három is jött most … de tényleg.. nem így terveztem.

 

Ebben a hónapban érkezik a negyedik busz, amikor a Johnson and Knopfler's Music Legends elindul a Sky Arts-on, egy 6 részes interjú- és előadássorozat, amelyben Knopfler és észak-angliai földije, az AC/DC frontembere, Brian Johnson faggatja majd Tom Jonest, Cyndi Laupert, Carlos Santanát, Emmylou Harrist, illetve Sam Fendert és Neil Rodgerst.

 

A One Deep River, Knopfler tizedik stúdióalbuma egy újabb, gyönyörűen kidolgozott karcolat-gyűjtemény olyan témákat illetően, mint a (vad)nyugati vonatrablások ( Tunnel 13), bárzenekarok ( Ahead of the Game ) és romantikus búcsúk ( Before My Train Comes ). Mindegyiknek díszei azok a kifinomult riffek, amelyek a kompozícióit meghatározták azóta, hogy 46 évvel ezelőtt mesélni kezdett nekünk a Szving Szultánokról.

Knopfler és Guy Fletcher (aki közel 40 éve a zenésztársa) készítette az albumot a British Grove-ban, a nyugat-londoni stúdióban, amelyre éppoly büszke, mint bármely több milliós eladást elért lemezére. Az épület Knopfler kreativitásának sarkcsillagát is szimbolizálja.

Hosszú folyamat volt – mondja a stúdió keverőpultja előtt ülve. Türelemre volt szükség, a coviddal, a lezárásokkal és még sok mással együtt. De azokért a napokért érdemes élni, amikor a zenekar együtt van. Igaz, hogy szeretek egyedül dolgozni, otthon lenni és dalokat írni, de semmi sem olyan, mint amikor a szoba minden sarkában van valaki.

 

Knopfler többet fog tevékenykedni londoni otthonában, mert úgy döntött, végleg lezárja a turnés korszakát és az otthoni kényelmet választja harmadik feleségével, a most 61 éves Kitty Aldridge írónővel. Két lányuk van, korábbi házasságából ikerfiai születtek.

 

Mivel a stúdió igazán teljessé teszi a napjaimat minden alkalommal, amikor ott vagyok,  felmerül bennem a kérdés, mit csinálok majd akkor, ha bárhová el kellene utazom? Csodálatos, hogy van egy banda, és hogy felvételeket készítünk, akkor miért történik ez olyan ritkán? Tényleg kellemesebb lenne nekem és Kittynek otthon lenni és írni, mert ő mindig annyira türelmes volt hozzám. 30 éve vagyunk együtt, és olyan jó volt, hogy sosem akadályozott meg abban, hogy azzal foglalkozzam, amit szeretek. Szóval ez nagyszerű lenne nekünk és a családnak … de aztán irány a stúdió, ahol még soha egyetlen rossz napom sem volt, hátha fel tudok venni egy jó dalt.

Knopfler még mindig ezt teszi olyan ütemben, amely szinte minden kortársát megszégyeníti, kivéve barátját, Van Morrisont. 

A One Deep River normál kiadása 12 dalt tartalmaz, amiket a speciális bakelit verzióban további 4, a deluxe CD-változaton pedig 5 szerzemény egészít ki.

Nincs jele annak, hogy az ihlet elhagyott volna, pedig erre határozottan számítottam – mondja.

 

A gitáros annak idején a Harlow College-ban tanult újságírást, és egy ideig riporter-gyakornokként dolgozott a Yorkshire Evening Postnál. Szövegei olyan élénken jelennek meg, hogy az ember mindig úgy érzi, akár regényíró is lehetett volna, de állítása szerint az írás és az újságírás nem neki való.

Knopfler szerénysége abban is megmutatkozik, hogy szinte már-már szeretettel gúnyolódjék a saját jellegzetes munkáin.

Körülbelül 20 évvel ezelőtt egy utcai kávézóban voltam valahol – meséli. Épp a Telegraph Road szólt a rádióban, ami ugye egy nagyobb volumenű, hosszú, kanyargós dolog. Emlékszem, hogy akkor arra gondoltam: istenem, mikor lesz már vége? Aztán felcsendült Buddy Holly Rave On-ja , és megtisztította az étert.

Egy másik alkalommal pedig, amikor a Dire Straits a Why Worry-n dolgozott, a többiek már csak „Why Bother”-ként emlegették. Nem úgy jött ki, ahogy szerettem volna, csak azért, mert rossz hangnemet választottam” – mondja. Az album 30 millió vásárlója azonban ezt egyáltalán nem bánta.

 

Töltsünk el bármennyi időt a nyilvánosság előtt Knopflerrel, és tanúi lehetünk, ahogy a csodálói ostromolják, mert mindegyiküknek van egy története arról, hogyan játszottak szerepet a dalai az életükben, amit szívesen hallgatnak. S ő még mindig ugyanúgy rácsodálkozik a zenére, mint gyermekkorában Newcastle-ben, orrát a hangszerbolt kirakatához nyomva.

 

Emlékszem arra a néhány zaklatott lelkiállapotú évre, amikor egy kicsit furcsán motivált fiatal voltam, aki elhatározta, hogy megcsinálja – mondja. Pedig olyan lehetetlennek tűnt. Sokszor gondoltam arra, hogy bárcsak elmehetnék a newcastle-i City Hall-ba  és találkoznék Van Morrisonnal, vagy együtt zenélhetnék Bob Dylannel és a bandájával valahol.  Ebben a felállásban foglaltam helyet magamnak. Egy tinédzser gyerek álmai mindig is felhajtóerőt jelentettek, és ez az, ami most is mozgásban tart.

 

Szerző: Paul Sexton

Megjelent: The Sunday Times - 2024.04.07.

Az énekes, akit Mark Knopfler „a fehér Ray Charles”-ként emleget

Mark Knopfler, a Dire Straits egykori vezetője híres virtuóz gitárjátékos, és ezt a képességét nagy hozzáértéssel kamatoztatja a dalszerzésben is, hogy minél jobban hangsúlyozza zenei tudását. Annak ellenére, hogy zseniális gitárosként tartják számon a mai napig, Knopfler énekes-előadói tehetsége gyakran háttérbe szorult.

Azonban az is tény, hogy bár Knopfler hangszeres tudása ténylegesen felülmúlta énekesi kvalitásait, énekhangja soha nem akadályozta a karrierjét. Valójában kiegészítette azt a hangzást, amelyet a Dire Straits-szel szeretett volna elérni, ezért sokan hajlanak arra a következtetésre, hogy egy klasszikusan képzett énekhang leronthatta volna a dalaiban rejlő karaktert és bájt.

Az előadók közötti különbségek ellenére Bob Dylan az a másik énekes-dalszerző, aki szintén a dalszerzésre helyezte a hangsúlyt az éneklés helyett. Hangja teljesen egyedi, és bár az évtizedek során kissé átalakult, viszont tökéletes példája az egyedi stílusnak. Dylan védjegye - a hangja. 

Ő egyike azon énekeseknek, akik a leginkább vonzóak voltak Knopfler számára, aki tisztában volt azzal; annak ellenére, hogy mennyi időt fordított az ének, a hangtechnika csiszolására, soha nem lesz képes önmagán kívül mást nyújtani, olyan pluszt, amit leginkább az általa tisztelt előadókban csodált.

A Rolling Stone-nak adott interjú során 1985-ben Knopfler felsorolta azokat az énekeseket, akik már gyermekkorában a leginkább hatottak rá:

„Kissrác koromban egy barátommal énekeltem az Everly Brothers dalait. Nagyon igyekeztem jól énekelni, és azt hiszem, ahhoz képest, hogy gyerekek voltunk, jól csináltuk” - kezdte.

Knopfler ezután hatalmas dicséretekkel halmozta el Eric Claptont, akit – hozzá hasonlóan – elsősorban gitárosként, nem pedig énekesként ünnepelnek, hozzátéve: „Általánosságban az a véleményem, hogy az énekesek magukba szívják más énekesek hatását. Eric Clapton az egyik kedvenc énekesem. Sokan nem is tartják számon, mint énekest, pedig szerintem ő a fehér Ray Charles.”

Bob Dylant említeném még, aki nagyon nagy hatással volt az énekstílusomra, bár nem őt hallgattam éjjel-nappal, de valahogy – talán nem tudatosan – úgy bontottam külön részekre egy dallamot, ahogyan ő. Rajta kívül van még sok kedvenc előadóm, például  Tom Waits, Ry Cooder, J.J. Cale, akik technikailag nem jók, de számomra ez teszi őket különlegessé.”

Clapton és Knopfler sokszor szerepeltek együtt a színpadon, és az évek során a legnagyobb tisztelettel követték nyomon egymás zenei pályafutását. A zenejátszmák két titánja, akik tudják, hogyan kell kijátszani a legjobb ütőkártyáikat, hogy kettejük előadása maga legyen a tökéletes összhang.

Eric Clapton 1991-ben a Rolling Stone-nak adott interjújában így nyilatkozott zenésztársáról:

„Nos, igen… Mark Knopfler szerintem teljesen egyedi stílust képvisel a gitárosok között. Igazi mester, aki visszahozta a klasszikus gitárjátékot a köztudatba. Úgy értem, a Dire Straits-szel, ha először hallod valamelyik lemezüket, akkor először azt mondod, na jó … egynek elmegy … Aztán ezek az albumok fokozatosan egyre jobbak és jobbak lesznek, és kiállják az idő próbáját. Fantasztikus mesterművek.”

forrás:

https://faroutmagazine.co.uk/mark-knopfler-white-ray-charles/?fbclid=IwAR37U0cG3YF-e5yp5KUsQad2U0e169plADgwZQGFBfAvUWX6-sGk5R_EouA

 

szerző: Joe Taysom

Első lemezes Szultánok meg a gáncsoskodó BBC

"Nem akarjuk lejátszani, mert túl sok a szöveg!"

Miért kellett a Dire Straits-nek meghódítani Amerikát is, mielőtt Angliában felkarolták őket ...

A Dire Straits a '80-as évek legnagyobb angol rockzenekara lehetett volna már a megalakulásuk idején, de a brit sikerekhez szükségük volt az amerikai elismerésre.

A zenekar debütáló kislemeze, a „Sultans of Swing” mára a klasszikus rockzenét sugárzó rádióadók lejátszási listáinak egyik stabil darabja, de ahogy John Illsley basszusgitáros visszaemlékezik, az 1980-as évek legnagyobb brit bandájának meg kellett hódítania Amerikát, mielőtt befogadták őket a saját hazájukban.

Mark Knopfler énekes-gitáros írta 1977-ben, miután szemtanúja volt, amint egy dzsesszzenekar a teljesen érdektelen közönségét próbálta meg szórakoztatni egy dél-londoni bárban. A "Sultans of Swing" 1978. május 19-én jelent meg az Egyesült Királyságban, az Egyesült Államokban pedig 1979 januárjában, de a dalt csak akkor adták ki újra és népszerűsítették Nagy-Britanniában, amikor a lemez dalait elkezdték sugározni az amerikai rádióállomások, és végül felkerült a BBC rádió lejátszási listáira. Valójában csak 1979. március 17-én, 10 hónappal az eredeti megjelenése után került be a brit Top 40 közé.

"A dal egy kis rockbandáról szól egy klubban, akik valószínűleg csak sörért játszanak" - mondja John Illsley - Ismerjük ezt az érzést, ugye? Viszont előbb tört utat Amerikában, mint Angliában" - magyarázza. „Egyetlen, de nagyon egyszerű okból nem került be a rádióba: a BBC, amely az Egyesült Királyságban szinte mindenért felelős volt a zenével kapcsolatban, azt állította, hogy azért nem akarják lejátszani, mert túl sok benne a szöveg, ráadásul elég hosszú is... Miért hat perc? Úgy tűnt, mindezek Amerikában nem jelentettek problémát, és ott állandóan műsoron volt." 

Annak ellenére, hogy az Atlanti-óceán mindkét partján kissé eltolódtak a megjelenési dátumok,  a „Sultans of Swing” valójában ugyanazon a héten, 1979. április 7-én ért el a nemzeti kislemez-listák csúcsára mind az Egyesült Királyságban, mind az Egyesült Államokban: azon a héten a 8. helyen került be a brit Top 10-be, és ott is maradt a következő héten, míg az Egyesült Államokban a 4. helyet érte el a Billboard  Hot 100 toplistán. 

 

„Nagyon izgatottak voltunk, amikor ezek a dolgok megtörténtek.” – emlékszik vissza Illsley. A probléma az, hogy amikor elkap a gépszíj, szinte nincs időd ezen gondolkodni. A „Sultans of Swing” mindenhol a listák csúcsára került, és nekünk nem volt időnk ezen elmélkedni, mert már nyakig benne voltunk a második lemez munkálataiban. De mindenképpen hatalmas hatása volt, egyfajta olyan katalizátor, ami akár egy életen át mozgatnak és lendületben tartanak. Sokan állították, hogy pusztán szerencsénk volt, de én erre meg azt mondom: Mi is a szerencse? A helyzet az, hogy a Sultans egy baromi jó dal volt, mi egy remek banda voltunk, akik keményen megdolgoztak a sikerért."

Szerző:  Paul Brannigan

forrás:

 

https://www.loudersound.com/news/why-dire-straits-had-to-break-america-before-they-were-embraced-in-england?utm_source=facebook.com&utm_campaign=socialflow&utm_content=classic-rock&utm_medium=social&fbclid=IwAR1dBSqlu9tNWHBgqzyeeDHUT0yCiGhzOIULEGAPOW25MHcdmHHc8kAXX74