Sok gitár, sok dal, egy legenda

Mark Knopfler – az utolérhetetlen pengetős – 2. rész

Mark Knopfler már jó ideje ott szerepel a brit gitáróriások panteonjában egyedülálló ujjstílus-játékával – és méltán. Az alábbi, Michael Leonard tollából származó – egyébként nagyon részletes – írás bemutatja az olvasónak a muzsikus által használt felszerelést, hangszereket, amelyek segítségével legnagyobb slágerei születtek.

Fegyvertársak Gibsonnal

A zenekar ötödik stúdióalbuma, a Brothers In Arms megjelenésével újabb fordulat következett be Knopfler gitárhasználati szokásaiban, mert ahogyan két lépést tett előre, úgy hátra is lépett egyet.

A visszalépést az jelenti, hogy a gitáros a ’80-as évek közepétől újból a Gibson Les Paul használatát preferálta, új hangzást keresve az egytekercses hangszedőkkel ellátott gitárjai között, így vásárolt egy Les Paul Standard Reissue 1959-es modellt 1984-ben, az eladó pedig nem más volt, mint a híres new yorki hangszerbolt-tulajdonos, Rudy Pensa. S ne felejtsük, ez volt Knopfler első, saját tulajdonú Gibsonja, amit újként vásárolt, továbbá 1983 előtt maga a cég sem látta el az újbóli kiadás jelzővel a Les Paul-okat. Némelyek úgy tartják, hogy a gitár sorozatszáma is – 90006 – utal az évjáratra, amely 1983 vagy 1984 lehet, viszont Knopfler egyszer úgy nyilatkozott, hogy valójában a ’70-es években készült – mindezektől függetlenül a katalógusokban 1983 szerepel gyártási évként.

És ha már Rudy Pensa neve előkerült, róla még annyit érdemes tudnunk, hogy a Knopflerhez fűződő barátsága révén alkotott számos kitűnő gitárt – főként Stratocaster-utánzatokat – amelyek már a jövő zenéjéhez készültek. Ezek egyike Knopfler megrendelésre gyártott fekete Pensa-ja, ami valójában egy gitár-kontroller (MIDI), sok gombbal és eredetileg egy Synclavier II szintetizátor vezérléséhez készült. Valószínű, hogy a zenei számítógépek említésekor senki sem gondolná, hogy egy olyan hagyományos gitáros, mint Mark Knopfler, ilyet használna, de erre mégis sor került – a So Far Away című Dire Straits-dalnál, valamint a filmzenék – Local Hero, Last Exit To Brooklyn – felvételeinél.

De visszatérve a Gibson Les Paul Standard-re, amely a ’80-as években készített modellek elő-kiadása lehetett (preissue), olyan dalokat emelt világhírűvé, mint a Money For Nothing, a Brothers In Arms, valamint a You and Your Friend.

A nagyon kapós Money For Nothing-hangzás fő titka a Knopfler által használt Gibson Les Paul, és egy Dunlop Cry Baby wah-pedál. Az egyik visszaemlékezés szerint a wah-pedállal csináltak valamit, amikor Mark játszogatott a Les Paul - Marshall JTM45 kombinációval és egyszer csak kijött ez a hangzás. Állítólag a pedált le is csavarozták abban az állásban.

Egy másik verzió szerint -  amit a zenekar hangmérnöke, és a Brothers In Arms társproducere, Neil Dorfsman is megerősített egy, a Sound On Sound magazinnak adott interjúban –  a stúdióban éppen csak valami nem éppen szándékos beállításnak köszönhetően, ahol a mikrofonok összevissza álltak, valami olyan fáziskioltások jöttek létre, amit azóta sem sikerült se reprodukálniuk, se modellezniük digitálisan. Ebben a verzióban az erősítő Laney volt, a gitár egy Les Paul Junior... Mindenesetre érdekes, hogy nincs egyetértés. A hangzás érdes, torzított, csikorog, mégis van benne valami gömbölyű és lágy is.

Végül is, sokan tartják úgy, hogy mindegy, melyik Gibson Les Paul kerül szóba: Standard, Junior vagy Rack, a tökéletes hangzáshoz Mark Knopfler ujjai kellenek …

A Brothers In Arms ázsiójának is jót tettek a megbízható Schecterek, az új Pensa-Suhr-ok, a jó öreg Stratocasterek hangzása és persze a National lágysága. De mégis, a Gibson Les Paul volt az igazi befutó, amellyel Knopfler az egész világot bejárta … majd nemsokára beszerezte második Les Paul-ját, egy Custom Standard Reissue 1959-es modellt, amely kb. 1984-1985-ben készült, és a sorozatszáma Mark Knopfler születési dátuma: 12849. 

Szintén sokat nyúzott hangszer – többek között a Brothers In Arms-turnén, valamint a Live Aid-koncert fellépésén is ezt használta a zenész, de egy interjúban mégis lekicsinylően nyilatkozott róla: Ez csak egy szép gitár, divatos tetszetős fedlappal, de semmi több. Angliában a legtöbb gitáros inkább a szimpla fedlapos változatot részesíti előnyben, ahogyan én is… 

S most elérkeztünk Knopfler régi és újabb egyedi Pensa-gitárjaihoz, amiket a ’80-as évek végétől rendszeresen használt, és amik tulajdonképpen a Gibson- és a Fender-hangzás ötvözésének eredményei, s nem mellesleg világhírűvé tették Rudy Pensa nevét: Pensa MK1, MK2, MK2 Plus, valamint a Pensa MK90-es modellek iránt napjainkban is igen nagy a kereslet, és Knopfler az elmúlt években is főleg csak Pensán játszott, illetve a Dire Straits utolsó stúdió-albumán, az On Every Streeten (1990) és az azt követő turnén is főként ezt használta.

forrás:

https://guitar.com/guides/essential-guide/guitar-legends-mark-knopfler-the-guitarist-with-inimitable-touch/

Sok gitár, sok dal, egy legenda

Mark Knopfler – az utolérhetetlen pengetős – 1. rész

Mark Knopfler már jó ideje ott szerepel a brit gitáróriások panteonjában egyedülálló ujjstílus-játékával – és méltán. Az alábbi, Michael Leonard tollából származó – egyébként nagyon részletes – írás bemutatja az olvasónak a muzsikus által használt felszerelést, hangszereket, amelyek segítségével legnagyobb slágerei születtek.

A gitártörténelem modern korszakának legjellegzetesebb hangzásával Mark Knopfler az a fajta zenész, akinél nincs más dolgunk, csak nyugisan hátradőlni és a játékát élvezni – mivel nagyon valószínűtlen, hogy bárki más úgy gitározzon, ahogyan ő teszi.

Knopfler több mint 40 éves karrierrel, közel 120 millió eladott lemezzel a háta mögött 70 évesen is megtöltötte 2019-ben a Madison Square Gardent. S habár a hangzása másokéval összetéveszthetetlen, az évek során számos csúcsminőségű új és régebbi, mondhatni antik gitárt használt, amelyek lemezenként gyakran változtak. Jelen cikk szerzője kísérletet tesz mindezek összefoglalására…

Imádom a sikert. Ez többek között azt is jelenti, hogy megvehetem az 1959-es Gibson Les Pault, a motorok közül pedig a Triumphot is megengedhetem magamnak… de a hírnevet gyűlölöm. Egyszerűen összezavarja a dolgaimat és semmivel sem kárpótol.

Nem számít, hogy hány jazzleckét veszel, nem számít, hány bogaras oktatót ismersz. Mindez egy kalap szart sem ér, ha nem tiszteled a zenét, amit meg akarsz tanulni.

Emlékszem, ott voltam egy lakásában, ahol szűkösen voltunk, így a földön aludtam. És ott találtam egy olcsó, akusztikus Gibson Dove utánzatot, amelynek hihetetlenül könnyű húrjai voltak. Amikor játszani kezdtem rajta, hasonlított az elektromos gitárhoz, de nagyon gyenge hanggal – sem pötyögni, sem verni nem tudtam, így ujjal kellett pengetnem… és akkor fedeztem fel, hogy az ujjaim tökéletes pengetőként működnek, mert olyan dolgokat is meg tudok csinálni velük, amiket esetleg más nem. Amikor az ujjaiddal pengetsz, az nagyon meghitt és lélekkel teli.

Korai Gibsonok és Fenderek

Talán különösnek tűnt mindenki számára, hogy Knopfler – aki híres a Fenderhez fűződő hűségéről – 2016-ban aláírásával látott el egy Gibson Les Pault. De mindezen kár csodálkoznunk, mert annak idején, 1971-ben, 22 évesen 80 fontért vette meg használtan az első, dupla kivágású Les Paul Special-t, amit a Cafe Racers-ben, majd a Dire Straits debütáló albumán is használt.

Főként londoni kocsmákban játszottunk. Volt egy 30 wattos erősítőm, amit mindig székekre tettünk. Akkoriban egy Gibson Les Paul Specialt használtam, pengetővel. (a végleges ujjal történő pengetésre Knopfler csak jóval később tért át – LK.) A barátommal, Steve Phillipsszel precízen levakargattuk róla a fedőfestéket, amíg el nem jutottunk az eredeti, meggypiroshoz. És ez nekem sokat számított ... nem emlékszem, hogy ez a gitár velem volt-e az ágyban is, de nem álltam messze ettől az állapottól. Szóval, a Gibson itt lett az életem része, és azóta is különleges helye van a szívemben.

De mire elérkezett az idő, hogy a Dire Straits előrukkoljon az első lemezével, Knopfler kezében már azokat az 1961-es és 1962-es Fender Stratocastereket láthatjuk, amelyek hangzása gyakorlatilag az első négy Dire Straits lemez védjegyévé váltak. Az 1961-es hangszert – szintén használtan – 1977-ben vette, teljesen lecsupaszított égerfa-testtel, viszont eredeti Fender-hangszedőkkel, amiket Knopfler DiMarzio FS-1-re cserélt ki. Itt jegyezzük meg, hogy a ’90-es években a gitáros visszatért az eredeti Fender-hangszedők használatához.

A zenekar korai fotóin viszont két gitárt is láthatunk – egy csupasztestűt, valamint egy élénkpirosat – mindkettőt rózsafa (paliszander) fogólappal – de valójában ugyanarról a hangszerről van szó, ugyanis Knopfler 1978 végén felújította kedvencét és a Fender Fiesta Red-nél élénkebb színt használt.

Knopfler másik piros Fendere egy 1962-es Stratocaster alapmodell, juharfa-testtel. Eredetileg japán gyártmány volt, juharfa-nyakkal, ami ebben az időben nem jellemezte az Amerikában készült modelleket. A típus-meghatározást illetően számos teória született, sokan próbálták meg az eredetét kideríteni. Némelyek szerint a gitár egyes részei Japánban készültek, és a teljes hangszedőt (koptatóval együtt) kivették a 61-esből és áttették a 62-es modellbe. Egy vintage Gibsonnál valószínűleg ezt nem tudták volna kivitelezni!

Az első Dire Straits-lemezen Knopfler a Stratocasteren kívül használt még egy hangszert, az 1937-ben gyártott National Style O-modellt, amelyet jóval a zenekar megalapítása előtt vásárolt meg newcastle-i barátjától, Steve Phillips-től. (Steve Phillips volt Knopfler iskolatársa a Leeds-i Egyetemen, majd együtt hozták létre a ’80-as évek végén a The Notting Hillbillies nevű country-formációt és készítették el egyetlen lemezüket „Missing … Presumed Having a Good Time” címmel- LK.)

Knopflernek már korábban is volt ilyen típusú gitárja, egy 1928-ban készült National Tricone, amelyet a zenész 1969-ben vásárolt Walesben egy ismeretlen idősebb férfitól. Főként a Hillbillies-korszakban használta sűrűbben és bár nagyon jó évjáratú hangszer, a 80-as évekre kissé divatjamúltnak számított, így viszonylag olcsón hozzájuthatott bárki. Mindkét National hallható a Water of Love, a Wild West End, a Romeo and Juliet dalokon, de a Brothers In Arms lemezborítója tette őket valódi ikonná 1985-ben.

Super Strats – a siker felé vezető úton

A harmadik lemez, a Making Movies munkálatai során 1980-ban David  Knopfler távozott a zenekarból, mivel elégedetlen volt bátyja diktatórikus stílusával, de ezzel egy időben nyugodtabb, és egyre sikeresebb korszak köszöntött a zenekarra. Ebben az időben kezdte használni Knopfler a Schecter által készített Fender-másolatokat, Strat- és Tele-modelleket egyaránt. A Sunburst Schecter Stratocaster Dream Machine néven vált ismertté, illetve itt kell megemlítenünk egy fekete színű Tele-modellt is, amit szintén sűrűn használt a zenész – főként koncerteken (Solid Rock, Telegraph Road, Two Young Lovers) valamint Willy DeVille 1987-es Assassin of Love című lemezének Miracle című szerzeményén.

A Dream Machine a ’70-es évek végén készült, Knopfler a Making Movies felvételein használta, de 1980-ban a gitáros greenwich-i Duke Pub előtt parkoló autóját feltörték és elvitték a gitárt – a lopásról egy újságcikk is megjelent akkoriban, amely a hangszer sorozatszámát is leközölte, de az nem sosem került vissza tulajdonosához, aki nemsokára beszerezte a Dream Machine II-modellt. Ez a típus az elődjéhez hasonló tulajdonságokkal rendelkezett: birdseye-mintázatú, pontjegyek nélküli juharfa-nyak, kissé elkoszolódott fémkoptató. Az „On Location Tour” koncertjein volt használatban főként, majd a negyedik album, a Love Over Gold, illetve az Alchemy Live felvételein.

Ez a gitár sem maradt meg Knopfler tulajdonában, mert 2004 júniusában felajánlotta Eric Clapton „Crossroads Guitar Auction” második árverésére (a bevételt a Clapton által 1987-ben alapított rehabilitációs központ, a Crossroads Centre kapta, ahol a drog és alkoholfüggőségben szenvedők keresnek gyógyulást). A hangszer iránt nagy volt a kereslet, az új tulajdonos ötvenezer dollárt fizetett érte.

Mégis, a ’80-as évek elején a Knopfler által legtöbbet használt gitár egy Candy Apple Red Schecter volt, amely Hal Lindes kezében is megfordult néhányszor, a Love Over Gold felvételein, valamint a turné koncertjein. A Fender-másolatok használatát talán praktikusnak találhatták, de a zenekar most már olyan sikereket ért el, hogy Knopfler egyre drágább árfekvésű hangszereket is beszerzett, mint például egy 1954-es Fender Stratocaster, (Emmylou Harris férjétől, Paul Kennerley-től vette – LK) amit ő csak egyszerűen Jurassic Strat-nek hív. Ez a gitár vastagabb húrozású (12-es húrok), így Knopfler általában pengetővel játszik rajta.

A Love Over Gold munkálatai éppen csak elkezdődtek, amikor a Gibson piacra dobta az új Chet Atkins CE nejlonhúros elektro-akusztikus modelljét. Így tehát nem volt kétséges, hogy a Private Investigations, vagy a Love Over Gold felvételein milyen húros zeneeszköz szólaljon meg. Jóllehet, ezt a típust nagyon dicsérték profik és amatőrök egyaránt, az elektro-akusztikus gitárokat ma már nem a Gibson gyártja – viszont az árát még most is megkérik – egy megkímélt állapotú, használt példány 2000 fontba kerül.

forrás:

https://guitar.com/guides/essential-guide/guitar-legends-mark-knopfler-the-guitarist-with-inimitable-touch/