Amikor tényleg szorít a szükség - csóró zenész kalandja a bankrablókkal

A Dire Straits zenészeinek eddigi életéből sosem hiányoztak a furcsa, némelykor bizarr élmények, amiket John Illsley visszaemlékezései – ha jogi szakkifejezéssel akarunk élni – teljes bizonyító erővel tárnak az olvasó elé. Az alábbi eset 1976 tavaszán történt, amikor a szerző egy bankrablás kellős közepébe csöppent…

A Goldsmiths-ben töltött három év alatt soha nem kértem anyagi segítséget a szüleimtől. Egyrészt büszkeségből, másrészt pedig az irántuk érzett tiszteletből. Ha egy igazán jó állást hagynék ott – mint ahogyan tettem is –, milyen fiuk lettem volna, ha egy persellyel állítottam volna be hozzájuk, hogy finanszírozzák meg nekem a szociológia-diplomát, egy olyan szakot, aminek sem értelmét, sem értékét nem látták. A segélyemből éltem, és néhány fontot összeszedtem itt-ott alkalmi munkákból és esetenként egy-egy fellépés is akadt. Így, amíg tudtam inni, cigizni és enni – nagyjából ebben a sorrendben, nem igazán bántam, hogy le vagyok égve.

Aztán persze ennek is vége lett, a segély is elapadt és én tényleg csóró lettem, de apa elég jó volt hozzám, hogy segítséget küldjön egy húszfontos csekkel (amely körülbelül ma százötven fontot ér), addig, amíg valami munkát nem találok.

Épp a Lloyds Bank deptfordi fiókjában voltam a High Streeten, hogy beváltsam a csekket, amikor két pisztolylövést követően vakolat hullott le a viktoriánus kort idéző párkányos mennyezetről. A rablók üvöltöztek, mindenki más sikoltozott, én meg ezek után arra gondoltam, bárcsak ne morzsoltam volna bele a füvet a kávémba – egy régi trükk volt ez az egyetemen, hogy elűzze a reggeli fáradságot. Teljesen mozdulatlan maradtam, döbbenten és rémülten olyan erős remegés fogott el,  mint mindenki mást.

A három rabló közül az egyik a mellettem lévő pult ablakához lépett, a második őrködött, a harmadik pedig egy lefűrészelt csövű vadászpuskával lökdösve terelt minket a túloldalra, ahol a fal felé kellett fordulnunk. Az a falrész, amihez nekitámaszkodtam, egy viktoriánus tájkép olcsó reprodukciója volt, undorító sötétzöldben és barnában, néhány tehén álldogált a harmattal teli tóban, távolban egy templomtoronnyal –, és az üveg tükrében láthattam a rablót, amint a bank vezetőjét megkötözte, aki – amennyire ki tudtam venni a szavait – nem volt hajlandó kinyitni a széfet.

Körülbelül három percbe telt, míg a pénztárosok az összes kasszát kiürítették és  átadták nekik a szajrét. A rablók kirohantak és mi mindannyian teljes csendben, dermedten álltunk a helyszínen. Egy-két perc múlva az egyik pénztáros megjelent a pult alól és így szólt:

-       Folytathatnánk, uram? Akkor beváltom a csekkjét.

Zavarba is ejtett, miután hozzátette: 

-       Ó, ez nem lehet igaz, egy árva pennynk sem maradt...

Azt hiszem, mindannyian sokkot kaptunk. A rendőrség is megérkezett, a szirénák csak úgy sikoltoztak, mindenki megadta az elérhetőségét és nap ment tovább a maga útján. Néhány nappal később egyik este kopogtattak a Farrer House ajtaján. Dave és én a nappaliban cincogtunk, eléggé totálkárosan. Azt gondoltam, hogy csak a szomszéd jött át, hogy egy kis tejet kérjen kölcsön, ajtót nyitottam és a füstfelhőben egy egyenruhás, sisakos rendőr állt.

-       Megfelelő az időpont, uram? – kérdezte mosolyogva, az orrlyukait kitágítva.       Azért jöttem, hogy felvegyem a vallomását a rablással kapcsolatban.

-       Igen, azt hiszem, jó az időpont.

Beengedtem és a konyha felé tereltem, Dave pedig amilyen gyorsan csak tudta, kinyitotta az összes ablakot a lakásban. Elmondtam a saját verziómat az eseményekről, a rendőr mindent belefirkantott a jegyzettömbjébe, kezet fogtunk, majd elnéző kedvességgel távozott, s nem tett megjegyzést a füst illatára. Ez volt Deptford. A rablókat soha nem kapták el.

(forrás: John Illsley: My Life in Dire Straits - 2021- Penguin Books, London)

A legörömtelibb zenei visszatérés - Knopfler és zenészei vallanak muzsikáról, dalszerzésről az 1991-es On Every Street megjelenése kapcsán

A Dire Straits világ körüli turnéját a Philips cég szponzorálta. A holland elektronikai vállalat magyar képviselete a Volt magazin rendelkezésére bocsátotta a zenekar tagjaival készített exkluzív interjút, ha már az együttes a turnéja során nem látogatott el Magyarországra.

Több mint húszmillió eladott lemez. Minden idők legnagyobb példányszámban elkelt albuma Nagy- Britanniában. Kétszázötven koncertből álló világ körüli turné. A Dire Straits számára nehéz feladat, hogy új lemezével, az „On Every Street”-tel megismételje a „Brothers In Arms” sikerét.  Mark Knopfler azonban nem csinál nagy ügyet a dologból:

Az ember azért választja a zenét, mert meg van őrülve érte. Egyszerűen ilyen vagy, ezt kell csinálnod, a többi nem számít.

Valószínűleg 1989 decemberében történhetett. Vacsora közben Mark egyszer csak ezt mondta nekem: El tudnád képzelni, hogy újra kezdjük? - idézi vissza a Dire Straits újjáalakulása előtt történteket John Illsley, a zenekar basszusgitárosa. Mit? - kérdeztem vissza, mire azt válaszolta: Újra összehozni az együttest. - Ezek szerint van néhány új dalod? - tudakoltam. - Zsákszámra - felelte -, rövid időn belül fel tudjuk venni őket lemezre. — Úgy gondolod, hogy négy hét alatt, mint az első albumot? - nevettem. - Igen, játsszuk fel a dalokat élőben. - Oké - mondtam -, akkor gyürkőzzünk neki! És mint mindig, a négyhetes stúdiómunkából ezúttal is nyolc hónap lett...

Már javában zakatolt a hírverés gépezete, hogy hat évvel a „Brothers In Arms” megjelenése után előkészítse az együttes visszatérését. Hamarosan bejelentették azonban, hogy már a húszmilliomodik példányt is eladták a lemezből. Az új album és a hozzá kapcsolódó világ körüli turné a nagy számok jegyében zajlott. Két évig tartott: háromszáz koncertet adott az együttes, mintegy hétmillió fizető néző előtt.

„Eddig egyetlen zenekar sem vállalt ilyen hosszú turnét” - jelezte a vállalkozás horderejét a kiadott sajtóanyag. A lemez elkészítése kerek kétmillió fontot emésztett fel.

Az ember azt hinné, hogy Mark Knopfler odavan a kemény munkáért, hiszen az együttes feloszlása után producerként vagy zenészként közreműködött többek között Willy De Ville, Randy Newman, Joan Armatrading, Chet Atkins, a Notting Hillbillies, Buddy Guy vagy a countrysztár John Anderson lemezein, dalokat írt a The Princess Bride és a The Last Exit To Brooklyn számára, valamint több alkalommal is fellépett Eric Clapton és a Notting Hillbillies turnéján. De részt vett olyan jótékonysági célzatú rendezvényeken is, mint a Nelson Mandela hetvenedik születésnapja alkalmából a Wembley stadionban rendezett koncert, és ott volt a Knebworth 90-en is.

Saját bevallása szerint a Brothers In Arms turné után három hétig nem vett gitárt a kezébe. Mintha nem is én lettem volna - emlékszik vissza a „pihenőre”.

Viszlát fél év múlva

A látszat azonban sokszor csal – mondja Knopfler –, ma már sokkal lustább vagyok. A próbákat lazára vesszük, eljátszunk egy tucatnyi dalt, aztán hazamegyünk. S ugyanez a helyzet a lemezfelvételekkel is. Legutóbb is volt velünk néhány lány, hogy főzzön. Nagyszerűen éreztük magunkat, s ezért is húzódott el olyan hosszan a dolog. Vacsora után pedig az embernek már nem sok mindenhez van kedve. Ma már a szabadidőt is sokkal jobban tudom élvezni, mint korábban. Ki akar például még a hétvégéken is dolgozni? Főként, ha megszállott újságolvasó az ember. A vidéki életet is nagyon kedvelem. A Notting Hillbillies-turnén egészen kis helyekre is eljutottunk, s újra gyönyörűséggel töltött el a táj és az ottani élet szépsége. Szeretek elmenni otthonról és meglátogatni a barátaimat. Ahogy öregszem, ez egyre fontosabbá válik nekem. Vacsora a barátokkal. Egy kicsit kikapcsolni, enni valamit, és inni egy üveg bort.

A zenekart tizennégy évvel ezelőtt alapították egy dél-londoni bérlakásban. Markon kívül az eredeti tagok közül mára csak a basszusgitáros maradt a zenekarban. Ő az üzleti dolgok felelőse. Számára sem múlt el nyomtalanul a legutóbbi egyéves világ körüli turné.

A koncertek után azt mondtuk egymásnak - meséli Illsley - viszlát, fél év múlva. Gyilkosság. Fizikailag és lelkileg egyaránt teljesen kikészültem. Nem is veszed észre, mibe került az egész, míg egy nap végre egy kicsit jobban nem érzed magad. A turné alatt tönkrement a házasságom, pedig előtte minden olyan szép volt. Mindenfelé sérülésekkel találkozik az ember. Néha az jár a fejemben, lehetetlen arra kérni egy asszonyt, hogy éljen együtt egy rockzenésszel. Ez ugyanis egy megalkuvásokat nem tűrő létforma. Persze azért azt hiszem, vannak olyan nők, akik hajlandóak erre, ha megértik a zeneipar lényegét, annak minden frivolitásával, örömével és persze veszélyeivel együtt.

A turné végeztével hatalmas megkönnyebbülést éreztem, ugyanakkor kétségbe is voltam esve, ha arra gondoltam, hogy ennyi volt? Ez a Dire Straits vége? Akkor azt hittem, hogy igen. Ezért is fogtam bele a szólólemezem elkészítésébe. Tovább akartam dolgozni. A menedzserek folyvást mondták: John, állj már le egy kicsit! De éreztem, hogy csinálnom kell. Két éven keresztül dolgoztam az albumon. Nem is éreztem, milyen kimerült vagyok, amíg be nem fejeztem. „A Glass” című lemez mintha a testem egy része lett volna. A komponálás azonban kisebbfajta szenvedés volt a számomra. Talán azért is, mert Mark, akivel addig dolgoztam, minden idők egyik legjobb zeneszerzője. Dalai nélkül semmi sem lett volna a Dire Straitsből. Erősen hiszek abban, hogy ha az ego elindult a maga útján, akkor nem ismeri fel a realitásokat. Ez volt az egyik oka annak is, hogy Pick Withers és David Knopfler elhagyta a zenekart. Ez így megy. A büszkeség gyilkos fegyver.

A „Brothers In Arms” után többször is felvetettem az ötletet Marknak: mi lenne, ha egy időre itt hagynál mindent? Csinálj egy szólólemezt, feledkezz el a Dire Straitsről. Nem akartam, hogy úgy érezze magát, mintha a zenekari tagság kötelezné bizonyos dolgokra.

Knopfler a Notting Hillbilliesszel végigturnézta az országot, s új ötletekkel tért vissza. A knebworthi fesztivál után New Yorkba költözött családjával, és hozzáfogott az új album, az „On Every Street” dalainak megírásához. Néhány szám már régóta érlelődött Markban, míg mások a pillanat hatására születtek meg Amerikában. Az Iron Hand-et például az 1984-ben Orgrave-nél, a bányászsztrájk idején a rendőrség és a sztrájkőrök között lezajlott összecsapás ihlette, a „Planet Of New Orleans” (New Orleans bolygója) pedig a zenekarnak a városban adott első, 1979-es koncertjeinek emlékére született.

Knopfler szívesen beszél a dalok mögött megbúvó történetekről. Eredetileg irodalomtanár, s újságíróként is dolgozott egy ideig, az azonban, hogy komoly, egyértelmű mondanivalója is legyen egy-egy számnak, nem mindig elsődleges nála. Elég, ha az album egyik kislemezének, a „Calling Elvis”-nek a példáját vesszük.

Az egész ötlet abból eredt, hogy a sógorom folyton azt mondogatta, olyan nehéz felhívni a húgomat, mintha Elvist akarná elérni az ember. A dal egyesek számára Elvisről és a zenéjéről szól, míg másoknak az jut az eszébe, milyen nehéz is telefonálni. Emlékszem, körülbelül tizenkét évvel ezelőtt felhívott egy újságíró. A Sultans Of Swingről) beszélgettünk, s egyszer csak azt kérdezte: Ugye, ön is felismerte, hogy a dal gondolatilag több síkon mozog?

Mark ezen a ponton megáll az elbeszélésben. Hallgatásba burkolódzik, s közben mintha azt sugallná: ennyi év után talán feltételezhetnék róla, hogy tisztában van azzal, mit jelentenek a dalai. Ezután az új album általános hangulatára terelődik a szó. Nem teszi-e túlzottan is borúlátóvá a lemezt a komédia keserűen gúnyos hangja, az „Iron Hand”-ből sugárzó politikai düh és a „You And Your Friend féltékeny képzelődése?

Nem. Csupán hangok halmazáról van szó. Nem gondolkodtam valamiféle általános hangulat kialakításában. Csak azt szerettem volna, hogy mindegyik dal rajta legyen a lemezen. Egyiket sem akartam kihagyni. (…)

Knopfler jó néhány dala filmre írt mini-drámának is felfogható, hiszen egy sereg filmhez írt már zenét. Sőt, tinédzserként még gyerekszínházban is játszott. Adja tehát magát a kérdés: Soha még csak eszébe sem jutott, hogy filmszerepet vállaljon, mint annyi más rocksztár

Soha nem lesz belőlem színész

Ó, az istenért, dehogyis, képtelen lennék rá – nevet. Azt hiszem, korábban volt rá bennem hajlam, de ez a gyerekek színészi képessége volt. Az igazság azonban az, hogy rendkívüli módon becsülöm a színjátszást. Annyira nehéz jól csinálni és olyan bántóan nyilvánvaló, ha valaki rossz színész. Gyűlölöm magamat nézni a tévén, amikor beszélek. Ki az ott a képernyőn? Nem szeretem magam ebben az értelemben. Ez nem olyan, mint amikor a tükörbe néz az ember. Szerintem olyan a külsőm, hogy nem vennék meg magamtól egy használt autót. És a beszédhangom! Ki akarja ezt a nyomorult hangú fattyút hallgatni? Nagyon vidám fickó vagyok, s hogy továbbra is ilyen legyek, azt hiszem, jobb, ha továbbra is csak zenélek, és befogom a számat.

Mark a tökéletességre törekszik – meséli Chris Whitten, a turnén a zenekarral tartó dobos, aki azonban az „On Every Street”-en még nem játszott. A magam részéről szeretném elérni a világ két-három legjobb ütősének színvonalát: Omar Hakim dobolt a „Brothers In Arms” nagy részén, illetve Jeff Porcaro és Manu Katche az „On Every Street”-en. Korábban javarészt egyszerű rock n’ rollokat játszottam, afféle Ringo-stílusban. Most azonban egészen más a feladatom: a megfelelő erővel és pontosan abban az ezred-másodperben kell megütni a cintányért, amikor Mark lefog egy-egy hangot a gitáron. Néha olyanok vagyunk, mint egy szimfonikus, máskor meg egy rockabilly zenekar.

Ezt csak elrontani lehet

Főként az elején van nehéz dolgom, amikor tanulom a dalokat. Ügyelnem kell arra, hogy ne úgy doboljak, mint egy robot. Különösen a „Calling Elvis” és a „Sultans Of Swing” követel sok odafigyelést. Amikor először játszottam az utóbbi dalt, a végén Mark azt mondta: „Egészen jó. Eddig nem nagyon szerettem, ahogy az előző dobosok dobolták, mert az egészet tönkretették a játékukkal”. Ez tehát nagyszerű kezdet volt a számomra.

Hathetes próbálás után Mark elégedetten nyilatkozta a világ körüli turnéra összeállt zenekarról: Tetszik, ahogy az együttes már az első alkalommal játssza a dalokat. Ha azt mondom, vágjunk bele a „Portobello Belle”-be, mindenki nagyszerűen teszi a dolgát. Nem szeretem, ha két napig azzal kell vesződni, hogy minden és mindenki a helyén legyen. Azt hiszem, ezek olyan dolgok, amiket nem lehet megtanulni, hanem maguktól jönnek. Az album jó részét úgy rögzítettük lemezre, hogy mindannyian egyszerre játszottunk, s nem külön-külön vettük fel az éneket, a gitárokat, és így tovább. Nem akartunk hozzányúlni.

Még a hangminőség esetében is engedményeket tettünk, hogy megőrizhessük a dalokból áradó hangulatot. Egy-két gitármotívumtól eltekintve így született meg az „Iron Hand”, a „Calling Elvis” és a „You And Your Friend” is. Nem előre elhatározott szándékkal rögzítettük így a számokat, hanem amikor visszahallgattuk az anyagot, úgy éreztük, ezen már csak rontani lehetne.

Ha viszont az album ilyen spontán módon készült, akkor miért tartott mégis ilyen sokáig a stúdiómunka?

Magam sem tudom - válaszolja Illsley. Talán az lehet a magyarázat, hogy bár néhány dalt élőben rögzítettünk, a többi számnál sokat bajlódtunk a felvételekkel. Négy-öt nap is elment az ütőhangszerekkel, aztán vagy három hét a billentyűs futamok feljátszásával, hogy elérhessük a kívánt hangzást. Várni kellett a felszerelés egy-két fontos darabjára is, ami nélkül az egész nem ért semmit. Ez mind időbe tellett. De valójában nem tudok kielégítő választ adni a kérdésre. Nem kellett volna ilyen sokáig tartania a lemezfelvételnek, mégis hosszan elhúzódott. Az eredmény persze mindent igazol…

 

forrás: Volt magazin – 1994.05.01.-14. szám