A Live Aid egy 1985. július 13. napján
lebonyolított óriáskoncert volt, amelyet az afrikai, etiópiai éhezők
megsegítésére szerveztek. A két helyszínen folyó (London és Philadelphia)
eseményt a televíziós közvetítésnek köszönhetően világszerte másfél milliárd
ember láthatta élő adásban. John Illsley - természetesen - mint az események
aktív résztvevője - így emlékezik vissza erre a napra.
Június végén tértünk vissza Nagy-Britanniába, néhány nappal a "Money For Nothing" megjelenése után. Jó volt rövid időre hazajutni, hogy láthassam Jamest, de Pauline-nal kicsit hűvös volt a viszony, így nem volt időnk élvezni a családi életet és megtörni a jeget. Pár nappal később Birminghambe indultunk, hogy négy estét játsszunk a NEC-ben, kettőt a Brigthon Centre-ben, majd tizenhármat egymás után a Wembley Arénában: három helyszín, 235.000 ember, ami nagyjából Belfast akkori lakosságának felelt meg. Otthon maradtam, amikor a Wembleyben játszottunk, de csak az alvás céljából, miután hajnalban jöttem haza, sokáig aludtam, majd visszatértem Észak-Londonba – nem igazán jó módszere annak, hogy felmelegítsem a légkört és felolvasszam a jeget.
Csapdába estem – a kudarcba fulladt házasságom és a sikeres zenekarban betöltött szerepem egyre feszültebbé tett. Általában ez a személyes tragédiák okozója. De mit kellett volna tennem? Nem akartam egyiket a másikra tolni, vagy egyiket a másikra cserélni. A zenei karrieremet semmiképp nem akartam feladni, folytatni szerettem volna és azon imádkoztam, hogy majd csak lesz valahogy – aminek meg kell történnie, az úgy is megtörténik, más választás nincs. Az viszont megnyugtató volt, hogy a „Money For Nothing” egyre felfelé menetelt a slágerlistákon. Ez pusztán tény és nem holmi dicsekvés – és bár mi sosem hangoztattuk – egyre többször hangzott el, hogy mi vagyunk a világ legjobb rockbandája, ez pedig azt vonta maga után, hogy szembe kellett néznünk egy nagyon kínos, morális dilemmával.
Bob Geldof szinte mániákusan szervezte meg a Live Aid-et, a mára legendássá vált jótékonysági koncertet, hogy pénz gyűjtsön a borzasztó etiópiai éhínség áldozatainak. A tervek szerint a helyszín a Wembley Stadium lett volna (rövid sétányira az Arena-tól), de a szóba jöhető előadók közül sokakat nem tudott rábeszélni a részvételre, így a szervezés közben a haját tépte és éjjel-nappal a telefonon lógott. Bob nagyon lelkes volt és feltétlenül ragaszkodott hozzá, hogy a Straits a fellépők listáján az élvonalban szerepeljen. Azzal érvelt, ha fellépünk, más zenekarok is követni fognak minket.
A felkérés valóban megtisztelő volt számunkra,
hiszen annyi más nagy név szerepelt az akkori brit zenei életben. A probléma
csak az volt, hogy mi aznap estére már leszerződtünk az Arena-ba egy hónappal
ezelőtt, és az összes, 12.500 jegy elkelt. Hagyjuk cserben a hűséges
rajongóinkat, vagy hagyjuk figyelmen kívül azt a vitathatatlanul erősebb
erkölcsi követelményt, hogy mi is felemeljük a hangunkat az afrikai éhezők
érdekében? Akárcsak a házasságom esetében, úgy tűnt, hogy nincs válasz. Geldof
úgy ráfeküdt az ügyünkre, akár egy vadászkutya a zsákmányra; először a
menedzserünket, Ed Bicknellt kereste meg, majd Markkal és velem is beszélt.
Bob Geldof rendkívül nehéz pasas volt, nem lehet
neki nemet mondani. Kitartása és az ügy iránti szenvedélye egyszerre volt
angyali és démoni. A Live Aid elképesztő szervezési bravúr volt, a D-nap
zeneipari megfelelője, amelynek a fő elemeit néhány hét alatt végrehajtották és
a munka oroszlánrészét egy nagyon állhatatos ír végezte.
A tárgyalások oda-vissza folytak és végül Bobnak be
kellett látnia, hogy semmiképpen nem tudunk fő műsoridőben színpadra lépni,
ezért egy késő délutáni időpontban egyeztünk meg. Felfogtuk, hogy ennek mekkora
a tétje, és amikor rákerültünk a fellépők névsorára, több más nagy név is
azonnal csatlakozott. Ez nagy áttörés volt Bob számára és minket is örömmel
töltött el, hogy hozzájárulhattunk a vállalkozása sikeréhez. Ha segítettünk
megmenteni néhány életet és felhívni a figyelmet a problémákra és megszólítani
a nyilvánosságot, akkor az ugyanolyan örömteli esemény, mint amikor a lemezed
letarolja az eladási listákat. Rendkívüli nap volt és mindenki élénken emlékezik
rá – fellépők és nézők egyaránt.
Csodálatos lazaság, és egy kis hétköznapi amatőrség
jellemezte az egész rendezvényt, ami olyan volt, mint egy masszív iskolai
koncert, a nagy zenei nevek egója teljesen kimerítette a napot.
Miután az Arena-ban megtörtént a hangbeállás, átsétáltunk a parkolón a Wembley Stadium-hoz. A U2 és a Queen között léptünk színpadra, és Stinggel játszottuk a „Money For Nothing”-ot, majd a „Sultans of Swing”-et. Talán nem mi voltunk a középpontban, de az összes fellépő közül mi játszottunk a leghosszabb ideig, 20 percet egy olyan felvillanyozott légkörben, amiben azelőtt nem volt részünk és azzal a tudattal, hogy kb. egymilliárd ember ül a tévé előtt és minket néz. Egymilliárd… ez a Föld lakosságának körülbelül egyötöde. Persze, totál idegesek voltunk, amikor kimentünk a színpadra, mert – ahogy mások –, mi sem kaptunk hangpróbát. Csak kimentünk, bekapcsoltuk a cuccot, és én alig igazítottam meg a gitár szíját a vállamon, amikor Sting már énekelte is: I Want My MTV…
Minden zenekarnak más volt a hangbeállása, de aznap
a stáb rendkívül profi munkát végzett. Minden egyéb más mellett a Live Aid a
legmagasabb szintű logisztikai siker is volt. Az előadásunk nem hagyott cserben
minket, de utólag nagyon örülök, hogy nem a Queen előtt, hanem utánuk
zenéltünk. Az ő teljesítményük ellopta az egész show-t. És azzal a tudattal,
hogy egy különleges szenzációnak számító történelmi eseményen vettünk részt,
félóra múlva már mentünk is vissza a parkolón keresztül az Arena-ba, ahol a
biztonságiak még vacakoltak egy darabig a belépőkártyáinkkal.
(Forrás: John Illsley: My Life In Dire Straits - Penguin Books, London - 2021)
