Akinek nem a basszusgitár a szenvedélye - négyhúros interjú David Knopflerrel

„... nem minden dal igényel erős basszus-szólamot, bár meglepő, hogy a szinte alig hallható basszushang milyen gyakran képes óriási változást eredményezni egy dal definíciójában és súlyában..”

Kicsivel a koronavírus járvány kitörése előtt abban az örömben és megtiszteltetésben volt részünk, hogy interjút készíthettünk David Knopfler-rel, egy olyan muzsikussal, akit nem kell bemutatnunk, akit különösen nagyra tartunk a stílusa miatt, amelyet szólókarrierje során sok évnyi kreativitással és intelligenciával épített fel, miután elhagyta a Dire Straits zenekart.

Az 1983-ban megjelent első, „Release” című lemezével kezdődően (amelyen Pino Palladino is játszik) David egy izmosabb, némelykor az egykori zenekara által játszott rockról olyan stílusra váltott, amely csak látszólag lágyabb, és emiatt nem sorolható a "klasszikus soft rock" kevert műfajába. Épp ellenkezőleg, sikerült neki a zeneipar divatjaitól és öntörvényű vágyaitól független utat bejárnia, remek hangszeres tudásával, határozott és magabiztos személyiségével.

A bassmyfever weboldalán megjelent interjúban David kielemezte azon basszusgitárosok működését, akikkel a pályája során együtt dolgozott.

 

Kezdjük talán a legutóbbi „Last Train Leaving” című munkájával. Beszélne az új album komponálási folyamatáról és keletkezéséről?

Évekkel ezelőtt vásároltam a stúdiómba egy frissített Logic Pro szoftvert, meg egy új számítógépet és az eredmény egészen radikális lett. Befejeztem a „Heartlands” lemezt, majd az újólag beszerzett eszközök használatával – és folyamatos tanulással – megszakítás nélkül folytattam a „Last Train Leaving”, a „Songs of Loss and Love”, a „Shooting for the Moon” és a „Skating on the Lake” című albumokkal. Nagyon örülök az eredményeknek – amiket sok más neves zenész közreműködésével együtt értem el.

Szólókarrierje 1983-ban kezdődött a „Release” című albumával. Hogyan definiálná stílusát és művészi pályája fejlődését az azóta eltelt időszak alatt?

Azt hiszem, az első néhány lemezem kísérletezéssel jött létre, sok időt töltöttem dalszerzéssel. Negyvenvalahány év után, azt hiszem most tartok a 23. albumnál, így volt időm nagyon sok mindent megtanulni. A munka egyre sokrétűbbé vált, a dalszerzés szempontjából sokkal ügyesebb lettem, és mára már nem görcsölök rá a komponálásra, a dalok túlmunka nélkül is remekül szólnak.

Szólómunkái között van olyan egy vagy több album, amelyet különösen közel érez magához? És miért?

Megvan a saját kedvenc listám – de nem mondanám, hogy különleges –, bár nagyon örülök a „Last Train Leaving”-nek (és tulajdonképpen az összes legutóbbi kiadású lemezemnek), mivel ez azt bizonyítja, hogy van még mondanivalóm. Ezeket a munkákat kevesebb kompromisszum jellemzi, több tapasztalat, sokkal több, mint az egyéb más munkáimat. Művészként úgy érzem, teljes összhangban vagyok a munkával, viszont azt is szeretném, ha a lemezeladások tükröznék azt az energiát, amit belefektettem.

A Bass, My Fever weboldal az elektromos basszusgitárra összpontosít. Szeretnénk tudni, hogy milyen a kapcsolata ezzel a hangszerrel. Gyakran játszott rajta?

Kezdetben, de leszögezem, hogy nem vagyok basszusgitáros. Gyakran egyszerűbb egy „igazi” basszusgitáros – különösen Hutch Hutchinson és Pete Shaw – szolgáltatásait igénybe venni – Pete volt a kedvencem, aki vagy egy tucat lemezemen muzsikált. Ha viszont adódik egy viszonylag egyszerű rész – vagy valami különleges vagy más, amire szükségem van, akkor dönthetek úgy, hogy magam is megcsinálom –, általában egy Yamaha basszusgitárral, amit még John Illsley ajándékozott nekem a ’70-es években. De az is lehet, hogy stratégiailag csalok egy kicsit, mert először hangmintát rögzítek, és az igazi basszust csak később használom utánpótlásként. Valójában csak arról van szó, mi az, ami működik… nem minden dal igényel erős basszus-szólamot, bár meglepő, hogy a szinte alig hallható basszushang milyen gyakran képes óriási változást eredményezni egy dal definíciójában és súlyában… Végső soron mindez az énekes és a dal szolgálatában áll.

Mi a helyzet a jelenlegi felszerelésével, már ami a gitárokat (és basszusgitárokat) illeti?

Van egy csomó kedvenc akusztikus gitárom, köztük egy különösen nagyon szép, egyedi rendelésre készített Breedlove és egy szabvány Furch. Néhány dalhoz National-t is használok. Egy dal attól függően kerül a végső irányba, hogy milyen hangszerre írom azt. Nemrég kezdtem el használni egy Brook-ot – amit egy közelben élő, általam nagyra értékelt hangszerkészítő csinált –, de mindig ott motoszkál bennem a vágy, hogy újabb és újabb hangszereket vásároljak.

Szeretnénk, ha felvázolna néhány zenei találkozást azokkal a basszusgitárosokkal, akik a lemezein közreműködtek. Kezdjük Pino Palladinóval, aki a „Cut The Wire” és a „Lips Against The Steel” mellett a már említett „Release”-en is játszott. Ő azon muzsikusok egyike, akik a rockzenében forradalmivá tették az érintő nélküli basszusgitár használatát, és aki az egyre szélesebb tudásával az egyik legnagyobb kortárs basszusgitárossá vált… Mi a véleménye erről?

Pino nagyon híres zenész. Ha az ember rá tudja venni, hogy a lemezein zenéljen, az abszolút tökéletes lesz. Akkor dolgozik a legjobban, ha a dalokon sok hely van a számára, és ha maga készítheti elő a saját szólamait –, viszont ugyanez egészen más stílusban szólal meg olyan valakitől, mint Pete Shaw, aki büszke arra, hogy nem tolakodó. Ha erőteljes basszusra van szükség, akkor Pino a jó választás, Pete játéka pedig olyan dalokhoz passzol, ahol szinte alig hallható a basszus. Hozzá kell tennem, hogy mindkét játékos bármelyik szerepbe beillik, ha szükséges.

John Illsley-t stabil és megbízható basszusgitárosnak tartják, aki nem nagyon hajlik a főszereplésre. Hogyan értékelné a stílusát, és milyen a kapcsolata vele?

John gyakorlott játékos, sok erősséggel, aki elég helyet hagyott Mark Knopflernek, hogy ragyoghasson, és ez vitathatatlanul a lehető legjobb dolog volt, amit tehetett az első három Dire Straits albumon. Akik nem basszusgitárosok, valószínűleg fogalmuk sincs, hogy kicsoda Garry Tallent a Springsteen-féle E-Street Band-ből, viszont ő a legmegfelelőbb egy Springsteen-lemezen, mert hagyja, hogy az énekes énekeljen, tudja, hol kell halkabb maradnia és hol kell erősítenie. Ha a basszeros észrevétlen, az nagy eredmény és egyáltalán nem hiányosság… éppen ezért Gary-t Nashville-ben is rendszeresen ott találhatjuk. Valószínűleg ugyanez elmondható Hutch-ról Bonnie Raitt mellett. Egyszerűen tetszés szerint játszanak, nem szükségszerűségből. De ezzel ellentétben nagyon imádom Tal Wilkenfeld munkáját, abszolút élvezet hallgatni. De vajon hajlandó lenne leereszkedni olimposzi magasságairól, hogy egy olyan lemezen játsszon, mint az enyém? Minden bizonnyal nagyon tehetséges, és kétségtelenül képes is rá. A legjobb játékosok gyakran rendkívül sokoldalúak, de felismerhető stílussal, ha odafigyelünk rájuk.

Régóta dolgozik együtt Pete Shaw-val. Beszélne a kapcsolatukról?

Nagyon nagy szerencse, hogy a bolygó három legjópofább figurájával dolgozhatok együtt a zenekaromban. Harry Bogdanovs gitáros, Martin Ditcham dobos és Pete Shaw. Mindannyian nagyon jól kijövünk egymással emberileg és zeneileg is – és őszintén szólva nem emlékszem egy akár ötperces konfliktusra sem, amióta ez a felállás kialakult. Mindannyian egy irányba nézünk, és azt tesszük, ami a legmegfelelőbb egy dal vonatkozásában. A járvány nyilvánvalóan megnehezítette a közös munkát, de így is sok mindent sikerült távmunkában elvégeznünk.

És hogy a basszusgitárról szóló zárójelet bezárjuk, mindig is nagyszerű zenészeket választott, hogy támogassák a lemezeit. A névsor elég hosszú: Jaz Lochrie, Kuma Harada, Taif Ball, Jan Hollestelle, Mark Smith, John Giblin, Kevin Powell. Mik a tapasztalatai velük kapcsolatban?

Jan Hollestelle-re nem emlékszem – bár lehet, csak meg kellene erőltetnem a memóriámat. Egyébként a névsort kiegészíteném: Nathan East, Hutch Hutchinson és Danny Thompson is ott vannak valahol. Mindegyikükkel öröm volt együtt dolgozni. Kivétel nélkül nagyszerű session-zenészek. Kuma Harada hihetetlenül segítőkész volt, amikor a 6. lemezt, a „The Giver” készítettük, hogy a több hónapos számítógépes programozásból minél hamarabb visszarázódjak a stúdiókörnyezet hangulatába. Hihetetlenül felszabadult érzés volt… és ezért mindig hálás leszek neki. Ha pedig néha elkalandoznék a zongorán az alapszólamoktól, Kuma minden fakszni nélkül felhasználná az új melódiákat. Rendkívül hasznos, ha hagyjuk, hogy a pillanatnyi hangulatunk is működjön, ami nagyon őszinte munkát eredményez.

Zenéjének és saját stílusának köszönhetően sikerült kitűnnie, saját zenei érzékenységét elhatárolva a Dire Straits-korszaktól. Hogyan éli meg a zenekari léttel kapcsolatos kérdéseket? 

A Dire Straits nagyon különleges közjáték volt, és csak örömömre szolgál a tudat, hogy megalapítottam ezt a zenekart, és elsőként vettem fel a kapcsolatot a későbbi lemezkiadónkkal. Markkal zeneileg abszolút öröm volt játszani, hiszen neki annyi erőssége van. Én azonban énekes-dalszerző voltam, mielőtt ritmusgitáros lettem volna a Dire Straits-ben – tehát három év elég hosszú idő volt valamire, amit nem éreztem a sajátomnak. Az idő múlásával és több bölcsességgel képes lettem volna eligazodni mindkét művészi törekvés kreatív kihívásai között – de 1980-ban a Dire Straits nagy nyomás alatt volt, és tényleg nem volt más választásom, mint a saját alkotói hivatásomat kiteljesíteni.

Írt egy verseskötetet is, írásai igazán elegánsak és irodalmi jelentőségűek. Melyik a kedvenc olvasmánya és kik a kedvenc írói?

Túl sokáig elhanyagoltam az olvasást, bár kisfiúként szinte felfaltam a helyi könyvtárunkat. Erről nem is nagyon lehet többet mondani. Az élet rövid és ahhoz, hogy mindet felsoroljam, egy óra nem is elegendő.

Mi a véleménye a lemezpiac jelenlegi állapotáról, az elmúlt évek bakelit-boomjáról? Van még jövője a lemezboltoknak?

Ezt nehéz megmondani. Nekem személy szerint soha nem volt nehezebb lemezeket eladni. Tisztában vagyok a bakelitmániával – de azt gondolom, hogy a CD-knek méltánytalanul keltették rossz hírét, amikor a hatvanas-hetvenes években gyártott bakelitek újra CD-n jelentek meg. Az eleve CD-re szánt felvétel nem hangzik jobban bakeliten, és lehet, hogy rosszabbul is szól. A megoldás talán az lett volna, hogy az iparág összefogjon, hogy nagyobb sávszélességű termékeket hozzon létre 24 biten, sőt 98 Khz-n is, de helyette belezuhantunk az MP3-ba és a streamingbe, ezért úgy tűnik, ez a hajó elment.

Mi a helyzet a jövőbeni terveivel? Van valami projektje készülőben?

Mint mindig, az új lemez befejezése és megjelentetése – a munkacím 23/23, de ez változhat – még van néhány hetem gondolkodni rajta. A „Skating on the Lake” csak néhány hete került értékesítésre. Remélem, hogy a következő még 2023-ban megjelenik. 

És végül szeretnénk, ha megemlítené az összes olyan lemezt (műfajtól és számtól függetlenül), amelyek jelentőséggel bírtak zenei fejlődésében, és amiket magával vinne egy lakatlan szigetre.

Azt hiszem, túl sok ilyen van, hogy felsoroljam, de biztosan köztük lenne Dylan, Joni Mitchell, Jimi Hendrix, Van Morrison, Tom Waits és Miles Davis.

 

forrás:

https://bassmyfever.weebly.com/interview-with-david-knopfler.html?fbclid=IwAR3xTZxqI2daHzZmNv3bieGJd-LbDjvJ_yIY5I0NhQEcBIzkslEatwN8PrA