Még mindig szól a Fegyvertársak békedala

 A dal meg a sztorija - Brothers In Arms (1985)

Hiába, no … 1995-ben a Dire Straits hiába szűnt meg fizikálisan létezni, és hiába nem sikerült egyetlen lemez, vagy koncert erejéig összehozni a tagokat – dalaik mégis ugyanolyan elevenek, frissek, és – sajnálatosan – ugyanazzal az aktualitással bírnak, mint születésük pillanatában.

A Money For Nothing volt a nagy sláger a lemezről, megragadva a korszellem lelkesedését, kiemelkedett a mindent elárasztó popzene-hullámból, egyszerre reklámozta és gúnyolta a videoklip gyártókat és az abban szereplőket.

A Walk of Life is igazi közönség-kedvenc volt, amely pusztán az egyszerűsége és jóindulata folytán került a slágerlisták élére világszerte.

De mégis .. a zenekarnak csak egyetlen olyan dala van, amely még most, 36 évvel a megjelenése után is mélyen megérinti a szívet-lelket, és amely a rock nagyjai közé robbantotta be Knopfler csapatát – és ez a Brothers In Arms.

Egy dal, amely egyszerre szól meghatóan a bajtársiasságról és csípősen az állandó hadviselésről – Mark Knopfler akkori kritikáját igencsak magára vehetné számos döntéshozó ma is. Erről ő maga beszélt a Salon magazinnak adott interjújában, amikor a régebben írt dalairól kérdezték:

„Nos igen, valóban vannak ilyen szerzeményeim, a Brothers In Arms egyike ezeknek. Egy jól időzített pillanatban írtam meg, és nem csak a közönségnek, de számomra is sokat jelent.”

Utóbbi kijelentését mi, a rajongók is igazolhatjuk, mert a Brothers In Arms zseniális példája annak, hogy Knopfler minimális szókinccsel is milyen sokat mond. Döbbenetes hatással tárja fel egy sebesült katona lelkét, aki az őt körülvevő történéseken, szinte már filozofikus mélységeket érintően töpreng, miközben elszáll belőle az élet.

Bár a gitáros sosem erősítette meg, a dalt valószínűleg a falklandi háború idején, 1982-ben írta, amikor az Egyesült Királyság és Argentína között állt be a néhány hónapos hadi állapot. De azáltal, hogy nem említ konkrét időt és helyszínt, a dal a háború értelmetlenségéről szóló időtlen értekezésként is értelmezhető.

A Bill Flanagan által készített interjúban Knopfler arról is beszélt, hogy dalszerzés közben bele kellett helyeznie magát a szereplő karakterébe, hogy a történet valós legyen:

„A Brothers In Arms”-t egy katona énekli, aki a harctéren haldoklik. Vagyis ez egy olyan dal, amit nem kapásból írsz meg, hanem ennek a helyzetnek a mélységéig kell lemenned, hogy megragadd a lényeget. És utána már tapasztalatból tudod, hogy bármilyen érzéseket, helyzeteket akarsz bemutatni, az hogyan lehet igazán valósághű. Szóval egy bizonyos értelemben kívülálló is vagy, aki csak egyre mélyebbre és mélyebbre ás, hogy a végeredmény tökéletes legyen. Úgy hiszem, ezek mind olyan dolgok, amiket egy dalszerző sosem vetkőzhet le, különben nem tud dolgozni. Ha mindig csak tapasztalatok nélkül, kívülállóként működsz, akkor a dalaidat nem tudod átadni a hallgatóknak.”

„Hol a hegyeket köd borítja, otthonom most ott van” – kezdi elbeszélését a szereplő, aki visszavágyik a rónaságra ahol felnőtt. A jövő lebeg a szeme előtt, amikor bajtársai hátrahagyva a harcteret hazatérnek völgybeli tanyáikra és újból a földet művelik majd – de neki nem adatik meg ez a sors – ő most csak csodálni tudja a többiek bátorságát, akik a háborús káosz és zűrzavar közepette is próbálnak kitartani.

Ahogyan a dal a vége felé halad, Knopfler finoman bírálja az emberiség által mesterségesen létrehozott határokat, amik az egyetemes testvériség akadályai is egyben: „De csak egy világ a miénk, s benne sokféle az életünk”.  Az elégikus záró-strófa már a katona utolsó óráit mutatja: „A nap pokolra szállt, s a hold már magasan jár, hadd búcsúzzam el, hisz’ közel a halál”. A zárószavakban pedig ott a mélyreható igazság, amit a hatalom mindig figyelmen kívül hagy: „Bolondok vagyunk, hogy háborút szítunk, fegyvertársaink ellen”.

És közben Knopfler lírai gitárjátéka teret enged a hangulatos zenei légkör, a lágy énekhang által keltett érzelmeknek. A gitárszólók és a vokál nem nyomják el egymást, hanem tökéletes összhangot alkotnak. 

Hála Knopfler dalszerző zsenijének és a szívből jövő melódiáinak, a Brothers In Arms újra és újra visszavezet minket arra a magányos hegyre, ahol rácsodálkozunk a katonák emberségére még úgy is, hogy tudjuk, minden háború rossz és embertelen.

 

forrás: https://americansongwriter.com/brothers-in-arms-dire-straits-behind-the-song/

 

Session Man – aki mindig rendelkezésre áll

Megjelent a gitáros Phil Palmer önéletrajzi könyve

Phil Palmer 1952. szeptember 9-én született az Egyesült Királyságban, Londonban. Főként a Dire Straits tette ismertté, de zenei pályafutása ennél jóval korábban kezdődött.

A zene a vérében van, egész kicsi korától kezdve zenélt, családjából mások is sokan foglalkoztak muzsikálással, nagybátyjai, a Davies-testvérek (Ray és Dave) szintén befutott zenészek. (Megjegyzés: Sir Raymond Douglas Davis a The Kinks szerző-énekes-gitárosa volt, testvére, Dave billentyűsökön, basszusgitáron és szájharmonikán (is) játszott, a Minden idők 100 legjobb gitárosa-listán a 91. helyezett volt 2011-ben).

Több évtizedes működése során Palmernek lehetősége volt olyan nagy sztárokkal játszania – a Dire Straits „On Every Street” turnéját leszámítva –, mint Eric Clapton és Tina Turner, ezen kívül zenélt Eros Ramazotti csapatában, valamint egy ideig Németországban koncert-zenészként tevékenykedett az Alphaville, Wolf Maahn és mások fellépésein. Megközelítőleg ötven, első helyes slágeren hallható a játéka, illetve az egyik szólója bekerült egy olasz gitároktató könyv tananyagába is.

Az évek során a zenésznek volt lehetősége, hogy a színpad mögött folyó zenei üzletbe is bepillanthasson, így erről is írt a nemrégen megjelent, saját maga által papírra vetett „Session Man” című önéletrajzi könyvben, amely már világszerte elérhető.

A könyv megjelenésekor adott interjújában Palmer elmondta, hogy munkája remek olvasmány lesz mindazok számára, akik futó érdeklődést mutatnak a zeneipar és a rock körforgása iránt.

A „Session Man” Phil Palmer életéről, zenei karrierjéről szól:

„Nem akarok túlságosan szerénytelennek látszani, de a legtöbb (vagy legjobb) zenei teljesítményhez mérten nekem sincs miért szégyenkeznem. Azt hiszem, jól teljesítettem, hiszen megadatott, hogy a legnagyobbakkal dolgozhassam és állhassak egy színpadon – így nem azért hallhattak rólam az emberek, mert részegen tévéket hajigáltam ki szállodák ablakából.

Már régóta fontolgattam, hogy megírom az eddigi pályafutásomat, hiszen az idő múlásával nagyon sok tapasztalatot szereztem a zenei üzlet kínálatából, nem beszélve azokról a csodálatos élményekről, amik egy-egy újabb munka során vártak, és gondolok itt arra az időszakra, amikor Eric Clapton, vagy a Dire Straits volt a „munkaadóm”.

Utóbbi a földkerekség legremekebb zenekara – nagyon jó volt velük körbejárni a világot és ott állni velük egy színpadon, miközben – hála a tévés közvetítéseknek – milliós közönség nézett bennünket.

Azt hiszem, azon kevés zenészek közé tartozom, akiknek megadatott, hogy a legnagyobbakkal dolgozhattak együtt – remélem, hogy ez a jövőben is így marad.

 

forrás:

https://direstraitsblog.com/books/autobiography-of-phil-palmer-session-man-is-available-now/

 

 

 

 

Mark Knopfler és egy másfajta populizmus

A legendás gitáros-dalszerző múltja, jelene … és a nashville-i Ryman Auditoriumban tartandó koncertet megelőző percei

Senki nem vádolhatja Mark Knopflert, hogy punk lenne. Noha a Dire Straits egykori alapítója ugyanabban a nélkülözéssel telt brit posztháborús időszakban nőtt fel, mint a punk úttörői, ugyanúgy ismerte az élelmiszerjegyet, és megélte azokat a társadalmi változásokat, amelyek termékeny talajt jelentettek a műfaj számára – ő mégis elkerülte a kortársai által megütött erős politikai felhangokat.

Minden bizonnyal túlságosan jó szándékú is, aki Newcasctle nehézkes légkörében nőtt fel, egy elveihez őszintén ragaszkodó antifasiszta értelmiségi fiaként, aki akkor menekült el Magyarországról, amikor az a nácik bábállamává vált.

Ez persze nem jelenti azt, hogy Knopfler nem populista, mivel dalainak szereplői minden bizonnyal a munkásosztály alsóbb rétegeit képviselik, de mégsem a punk nihilistái, és nem is a Bruce Springsteen dalait népszerűsítő elkeseredett, elesett emberek. Csak egy tettre kész, mindenre elszánt figurák kis csoportja, egyfajta szereplőgárda, akiket Mark Knopfler toborzott, és akik mindenkinél jobban kötődnek a hétköznapi emberekhez. Ez utóbbi lehet a magyarázata annak (is), hogy a Dire Straits miért tudott eladni világszerte több mint 100 millió lemezt.

Vegyük példának a „Sultans of Swing”-et; hősei nem a sarokban ücsörgő, barna gatyát, magas talpú cipőt viselő, részegen ordítozó fiatalok, hiszen ahogy ismeretes, ők magasról letojták a leharcolt jazz-combót. Ha ezt a sztorit a The Damned nevű punk formáció adta volna elő, ők bizonyára elpáholták volna a szegény Szultánokat, majd ordítozva zúzták volna szét a rendszert, amely megengedi ezeknek a fiataloknak, hogy első osztályú ruhákat, cipőket vásároljanak maguknak. Ehelyett viszont a mi igazi hősünk a csendesen elégedett Harry, aki napközben egyszerű melós, de ezt egyáltalán nem bánja, ha esténként bárhol zenélhet.

Aztán ott vannak a tartós fogyasztási cikkek szállításával foglalkozó munkások a „Money For Nothing” című dalban.  Bugrisaink tudomásul veszik, hogy a rocksztárok egyáltalán nem ostobák, szép pénzt húznak a kevés munkával járó, csekély művészi értékkel bíró alkotásokért – „What’s that? Hawaiian noises”… de erre a látszólagos igazságtalanságra mégis úgy reagálnak, hogy inkább visszatérnek a saját munkájukhoz.

Szociológus-tanoncoknak a napi terepgyakorlat helyett feladatul lehetne adni, hogy hasonlítsák össze a Dire Straits „Walk of Life”, valamint a The Jam „Down in The Tube Station at Midnight” című dalát. Előbbinek egy utcazenész a hőse, aki bár egyedül, de mégsem magányosan élve kellemesen tölti idejét azzal, hogy végigjárja a londoni metróútvonalakat, aluljárókban pengeti az általa tisztelt régi rockerek dalait, ezzel is adózva emléküknek. A másik dal szereplőjének már egyáltalán nincsenek jó élményei– még mielőtt jegyet vehetne az automatából és elérné az éjféli utolsó metrót, kocsmaszagtól bűzlő részeg bőrfejűek támadják meg, és majdnem agyonverik.

Knopfler karakterei mind olyan emberek, akik nem azért nem boldogok, mert egyik napról a másikra kell megélniük – sőt, ellenkezőleg – a kétkezi munkásnapok teszik őket boldoggá; mindez persze nem elégséges ahhoz, hogy a Dire Straits vagy Mark Knopfler különösen népszerű legyen a kritikai elméletet vallók körében… de mégis, kedvenc gitárosunk felismeri az emberek azon erényét, akik elégedettek a helyzetükkel és nem vágynak többre. Fentiek következtében Knopflert nagyon kedvelné Marcus Aurelius, vagy Epictetus, utálná viszont Foucault, és a frankfurti iskola komor követői is fütyülnének a „Walk of Life” azonnal felismerhető bevezető dallamaira.

De az egyszerű embereket nem nagyon érdekli a sztoicizmus, vagy a poszt-strukturalizmus, sokkal jobban rajonganak a fasza gitárszólókért és hát Knopflernek sok ilyen van a tarsolyában; a „Sultans of Swing”-ben két szuper-vagány riff is van. A virtuóz ujjstílus választása szükségszerű volt, hiszen az állandó pénzzavarban lévő ifjú muzsikus használtan vett, kissé hajlított nyakú, laza húrozású gitárja túl sok választást nem hagyott számára, így az általa kedvelt country és blues-válogatásokat ezzel játszotta – ugyanazzal a „fel a fejjel”-mentalitással, ami a legjobb dalait inspirálta.

Aztán hirtelen elérkeztünk az 1988-as évhez, amikor is Knopfler először eresztette szélnek a zenekarát (az utolsó stúdióalbum, az „On Every Street”, majd a végleges 1995-ös felbomlás előtt), viszont egyre jobban kiteljesedett alkotói szabadsága, a szólómunkák lehetővé tették az egyéb zenei, (főként amerikai) stílusok befolyását anélkül, hogy teljesen belemerült volna bármelyikbe is.

Egyik ilyen ismertebb projektje a „The Princess Bride” című film zenéje, amely akkoriban készült, amikor a Dire Straits is még törődést igényelt, ennek ellenére a zenész oly módon elegyítette a film sztorijához passzoló udvari balladaénekes stílusát az amerikai népzene egyes elemeivel, hogy az a megjelenése pillanatától időtlen és univerzális maradjon.

Szólókarrierje során szoros barátságot kötött Nashville leghíresebb csillagaival, közös lemezt készített többek között Chet Atkinsszel és Emmylou Harrisszel, valamint a hallgatók főként az ő gitárjátékát élvezhették George Jones 1994-ben újból megjelent „White Lightnin” című lemezén.

Majd a sok kitérő után Knopfler legutolsó, „Down The Road Wherever” albumának címét is Chet Atkins inspirálta, amely a „One Song At A Time” dal egyik strófájában hangzik el. A lemez megjelenésekor adott egyik interjújában a gitáros elmondta, hogy a dal témáját egy, a Chet Atkins által mesélt sztoriból vette, aki szerint a szegénységről egyszerre csak egy dalt lehet/szabad énekelni, és a nyomorúságból is egyetlen, jól időzített nóta húzza ki az embert.

A „Down The Road Wherever” sokkal intimebb, személyesebb, mint az előző albumok, a dalok ihletői szülővárosa és a többi angol, városnak csak félig számító település, ahol gyakran megfordult. Vannak vicces és szívszorító szerzemények, de mindegyikben ott rejlik a remény. A lemez egyik legjobb dala, a „Just A Boy Away From Home”, ahol az elbeszélő a magányra panaszkodik és csak hátrafelé tekint az eddig leélt életére – és mindezt  csak azért, hogy az ablaka előtt a sötét utcán elhaladó vándor által dúdolgatott „You’ll Never Walk Alone” felvidítsa kedélyét.

Knopfler 70 évesen is képes megújulni, még mindig képes a húrokat bűvölni – már csak ezért is érdemes hallgatni őt… és még mindig van mit tanítania nekünk, magunkról, egymásról – ez is egy nyomós ok, hogy ráfigyeljünk.

 Szerző: J. R. Lind – 2019.08.19.

 

forrás:

https://www.nashvillescene.com/music/features/mark-knopfler-and-a-different-kind-of-populism/article