Paradicsomi stúdiómunkák - a Communiqué születése

Mivel a Dire Straits második stúdióalbuma, a Commuiqué is tisztes korba lépett (45 éve, 1979. júniusában jelent meg), így felelevenítjük John Illsley emlékeit a lemez születésével kapcsolatban.

Ha a Bahamákra gondolunk, rögtön a nyaralás jut az eszünkbe, de nem ezért választottuk a Compass Pointot. Azért voltunk ott, hogy keményen dolgozzunk, minden zavaró tényezőtől mentesen. A Talking Heads ajánlotta nekünk, akik szintén ott készítettek a felvételeiket. A sziget neve hivatalosan New Providence, de a legtöbben Nassau néven ismerik, ami a főváros neve, mert a sziget ezen egyetlen városa ural minden mást. 1978-ban a sziget többi része még szinte teljesen beépítetlen volt, és olyan aprócska, hogy az egyik végéből a másikba pár óra alatt át lehetett tekerni. Nem mintha mi ezt tettük volna.

Ez volt az, amit "paradicsomi szigetnek" neveznek, de a fővároson kívül nagyon kevés dolgot lehetett csinálni, csak egzotikus gyümölcsöket árultak az út szélén, horgásztak vagy az árnyékban heverésztek. A buldózerek és az ingatlanfejlesztők már készen álltak a betörésre, de amikor ott jártunk, a sziget még a lehető legtávolabb állt a kozmopolitizmus világától. (…)

Hepehupás, kanyargós utakon haladtunk, amelyeket nádfedeles étel- és italbódék szegélyeztek, keresztül a buja növényzeten, a pálmákkal szegélyezett, szőkés-fehér strandok mellett, ahol a forró nap alatt ezüst kéken csillogott az óceán. Varázslatos változatosságot jelentett a deptfordi High Streethez képest, és áhítatos csendben szemléltük a tájat.

Jerry Wexler nem volt az a típusú személyiség, aki nyomorogni szokott, így a sziget egyik legpazarabb rezidenciáját bérelte ki.  A "Capricorn" egy olajmágnás özvegyének tulajdonában állt, amely egyike volt a kevés villaszerű háznak az érintetlen tengerparton. Amikor egy héttel később találkoztunk Chirs Blackwell-lel, elmondta, hogy azért vonzódik szigethez, mert olyan nyers, hamisítatlan és kiaknázatlan, ahogyan a szülőföldje, Jamaica is az.

A reptérre menet megálltunk a Compass Point Studios-nál, ahol a fotelekben egy csomó srác üldögélt és sörözött a marihuána-felhő alatt. Olyan szag, amely az elkövetkező egy hónapban alig hagyta el az orrunkat. Azért jöttünk, hogy ellenőrizzük, megérkeztek-e a Miamiból rendelt erősítők; úgy tűnt, hogy még nem, de nem kellett aggódnunk. Vagyis, a gitárjaink megvoltak, amiket már korábban kirepítettek az Egyesült Királyságból, és Picknek is megvoltak a dobverői, és ennyi.

Az út csak tíz perc volt a házig, és amikor áthajtottunk a kapun abba a lenyűgöző trópusi paradicsomba, tompa zihálás hallatszott, mivel ott egy kisebb seregnyi kertész dolgozott. Megálltunk az oszlopsoros homlokzat előtt, majd a márványszobrok és a tengervízzel feltöltött úszómedence mellett elkanyarodva haladtunk a ház előtt, s közben a pálmafákkal szegélyezett, képeslap-fehér tengerpartot csodáltuk. Odabent négy alkalmazott fogadott minket, köztük egy elragadó séf, a nevetése azonnal ránk ragadt, mert ahhoz foghatót még sosem hallottunk, a személye pedig azt sugallta, hogy a főztje annyira felséges, hogy képtelenek leszünk ellenállni neki.

Mark a tulajdonos lakosztályát kapta, egy akkora szobát, mint az egész deptfordi lakásunk, fehér zongorával együtt. A többi szoba sem volt túlságosan lepukkant. 

Nem nagyon voltunk felkészülve erre a paradicsomra, csak egy üveg naptejünk volt négyünk nagyon is fehér testére. Vacsora után a csillagok kupolás mennyezete alatt, medence mellett ültünk, átverekedtük magunkat egy üveg rumon, és egy kissé félve ugyan, de élveztük az új környezetünket. Ettünk, ittunk, akár a királyok, és amíg ott tartózkodtunk, fantasztikus személyzet állt a rendelkezésünkre.

Legutóbb akkor lehetett bármelyikünk is a medencében, amikor gyerekként úszásoktatáson vettünk részt a városi sportközpontban. Ennél nagyobb kontrasztot nehéz volt elképzelni a crossfields-i lakóteleppel. Minden szempontból remek helyen voltunk.

Mostanra az első album már kezdett jól fogyni számos országban, és hamarosan elkezdtünk dolgozni egy csomó nagyszerű új dalon, amiket a turnékon játszottunk. A paradicsomot nem kutattuk ki, hanem ejtőernyővel kerültünk bele, és ezt a kiváltságot tisztelettel kezeltük egész ott tartózkodásunk alatt. Senki sem hajtott autóval a medencébe, vagy dobott ki zongorát az ablakon.

Jerry és Barry másnap érkezett meg az Államokból, nem sokkal később pedig a csomagjaik és féltucatnyi alumíniumtáska, amelyekről azt feltételeztem, hogy tele vannak zenei felszereléssel. De nem, a legtöbbet Jerry New York-i hentesüzlete és delikáteszüzlete szállította: péksüteményeket, füstölt, fűszeres húsokat, szeletelt szűzpecsenyét, csirkét, sózott marhahúst, rengeteg grízt, és egyfajta főtt kukoricalisztből készült kását.

Ernest Hemingway – volt az első benyomásom, amikor találkoztam Jerry Wexlerrel – csak sokkal barátságosabb. Egy óriási, ölelnivaló mackó volt, akiből falatozás közben – imádott kajálni – csak úgy áradt a sok sztori, királyi módon szórakoztatva minket minden étkezéskor a nagy asztal körül, a festett csillagok alatt. Úgy tűnt, hogy a napi tojás- és kukoricadara reggelije a kedvenc étele volt, és kukoricadara repült az asztalon, miközben történetekkel szórakoztatott minket, és bömbölve nevetett. Barry Beckett egy szelíd óriás volt, egy olyan ember, akit azonnal megkedvel az ember. Mark és Ed Muscle Shoals-ban találkozott vele, és azonnal megkedvelték egymást.

Ő is egyfajta ínyenc volt, kedvenc étele a 28 unciás steak. Barry kiváló billentyűsként is működött a legendás Muscle Shoals Rhythm Section tagjaként, aki sok nagyszerű zenésszel és zenekarral játszott, mint producer, vagy mint hangszerelő. Kiváltság volt Barryvel és Jerryvel dolgozni.

Ed és Mark Muscle Shoals-ban megtapasztalta, hogy Jerry nem bolondozott, ha pénzről volt szó, mert megkísértette a szerencséjét az üzleti tárgyalásokon. Azt állította, hogy az első és a harmadik, a „Communiqué” utáni album eladásaiból is jár neki egy százalékpont, amit azzal indokolt, hogy mindkettő eladásait megnöveli az a tény, hogy a közbeeső albumot ő készítette. Ed ezt nem tűrte, és szívesen láttam volna az arcát és hallottam volna a válaszát, amikor Jerry kifejtette az érveit. 

A munka másnap kezdődött. A Jerry által összeállított menetrend szerint kilenckor reggeli, fél tizenegykor indulás a stúdióba, ebédszünet (nagyon fontos), hétkor befejezés, vissza a szállásra, úszás, ital és vacsora (még fontosabb). Ez volt a mi Mormota napunk egy hónapig. Egyetlen probléma adódott csupán: a hangszereinken kívül nem volt felszerelésünk. Minden alkalommal megkérdeztük a recepciós lányt, hogy elszállították-e, mire ő a fejét rázta és bocsánatot kért. Három hét múlva egy másik lány ült be helyette, és újra megkérdeztük.

-       Persze, ott van a folyosó végén! - mondta sugárzóan.

-       Briliáns! Mikor érkezett meg?

-       Pár nappal korábban, srácok.

Szóval az album nagy része olcsóbb, szedett-vedett felszereléssel készült, amit néhány reggae-zenekartól koldultunk és kölcsönöztünk - egy hangfalat innen, egy erősítőt onnan, az egyiket Robert Palmertől, aki a feleségével lakott a szemben lévő kis házikóban. Robert kölcsönadta nekünk a Fender Twin Reverb erősítőjét, és közben elég jól összeismerkedtünk. (Ha mást nem is, azt is megtanultuk az ad hoc cuccok használatával, hogy nem kell egy hegynyi felszerelés ahhoz, hogy jó albumot készítsünk). Robert időről időre beugrott a stúdióba, és néhány este átmentünk hozzá egy italra, és ő őrülten hangos zenét dübörgött ránk az új Bose stúdióhangfalain keresztül. Nagyon büszke volt az új rendszerére, de mivel ezek még a stúdióban lévőknél is hangosabbak voltak, eléggé megnehezítették a beszélgetést.

A szerény és egyszerű stúdiót körülbelül egy évvel korábban hozta létre Chris Blackwell, elsősorban a karibi reggae együttesek lemezfelvételei számára. A Talking Heads volt az egyik első zenekar, akik használták, de rengeteg nagy név követte őket az Államokból és Európából, köztük a Stones és a Police, mielőtt a stúdió hanyatlásnak indult. Ez akkor következett be, miután a stúdió producere/hangmérnöke, Alex Sadkin autóbalesetben meghalt, és a jelek szerint a szigeten meredeken emelkedett a bűnözés. Amikor mi voltunk ott, egyáltalán nem volt nyoma bűnözésnek. Minden nagyon ártatlannak és szelídnek tűnt.

Eltart egy ideig, amíg az ember megszokja, hogy új környezetben dolgozik, de Nassaun kevés zavaró tényező volt, így napról napra a stúdióban voltunk, Jerry irányításával, aki szigorúan betartotta a menetrendet. Erős jelenléte volt, és még ha nem is szólt bele, akkor is észrevetted, ha nem volt ott. Egyfajta tekintéllyel rendelkezett, ami részben természetes volt, részben pedig a szakmai múltjában elért hihetetlen sikerekből fakadt. Egyike volt azoknak az embereknek, akiket le akartál nyűgözni. Őszintén szerette a zenekar hangzását és a zene elbagatellizált egyszerűségét. Egy jó producer hagyja, hogy a zenekar hű maradjon önmagához, és csak akkor böki oldalba a dolgokat, amikor szükséges. Jerry pontosan ezt tette. Az első albumot mostanában rengetegen játszották, és ő nagyon szerette volna ezt a hangulatot és hangzást felülmúlni a "Communiqué"-ben. Hagyta a zenét lélegezni, és nem akart semmit hozzáadni, sem vonósokat, sem fúvósokat. Ha viszont közreműködött, az mindig értékes volt.

Egyszer például a vezérlőben voltam Barry-vel, aki a produkciós munka nagy részét végezte, és Pick épp a „Single-Handed Sailor” című dal ritmusain dolgozott. A dal Sir Francis Chichester üzletember-jachttulajdonosról szólt, aki körbehajózta a világot. A stúdióban nem volt shaker*, ezért Jerry levitt a partra egy üres filmtekercses dobozt és megtöltötte homokkal. Pick megpróbálta felidézni a tenger hangjait, ami tökéletesen működött, és egy felvétel alatt megcsinálta. Ez az, amit a lemezen hallani lehet – homokot rázunk egy filmtekercses dobozban.

A stúdióban természetesen nem volt kiabálás vagy konfrontáció. Minden nagyon profin és flottul ment. Azt tartották Jerryről, hogy keményen bánik a zenészekkel a stúdióban, de velünk nem volt semmilyen összetűzése Nem is lehetett volna kevésbé tekintélyelvű vagy bátorítóbb. Rengeteg időt töltött telefonálással, hogy ellenőrizze az első album eladásait, így naponta kaptunk friss információkat az előremenetelről. A lemez világszerte nagyon jól futott, az Államokban, valamint Európában, de különösen Ausztráliában és Új-Zélandon. Elég furcsa volt egy apró szigeten ragadni, miközben a zenénket az egész világon játszották, de a jó hírek inspiráltak minket a stúdióban. A legtöbb dalt útközben és a Wood Wharf-ban játszottuk, összesen körülbelül hat hónapig, így már eléggé ki voltak csiszolódva, és eléggé összeszokottan játszottunk. Néhány apró részletet megváltoztattunk, de nem többet.

A hangstúdió szépsége; mindent alaposabban elemezhetsz. Az egyetlen dal, ami még nem volt megírva, a címadó szerzemény, a "Communiqué" volt; Mark be is fejezte volna, amíg ott voltunk.

Jerry viszont a lemezt az egyik másik szám, a "News" után akarta elnevezni, és szerintem az is ugyanolyan jó lett volna. Elképzelte, hogy az emberek azt kérdezik: "Hallottad már a News-t?". A lemezt kicsit beárnyékolták a későbbiek, és elkerülhetetlenül az elsőhöz hasonlították. Ez már csak így van. Nem lehet elkerülni az összehasonlításokat. Nagyon kevés második albumról mondják, hogy felülmúlta volna az elsőt, és bár a kritikai fogadtatás – és az eladások – összességében nagyon pozitívak voltak, a kritikák egy része, úgy éreztem, kissé igazságtalan volt. Minden egyes lemezre úgy kell tekinteni, mint egyedi, önálló alkotásra, nem pedig az előzőek folytatásaként.

Mindig is szerettem ennek a lemeznek a hangulatát, mert mindig is boldog emlékeket idézett fel a Compass Point-ban töltött időnkről. Az album a korszak egyedülálló hangzása volt, kicsit különleges, mint bármi más akkoriban - nem diszkó, nem punk, nem is new wave. Mindez nem volt szándékos; csak az, ami Marknál természetesnek hatott, és ahogyan azt tolmácsoltuk. Hogy hol készítesz albumot, az hatással van a hangzására és a hangulatára. Ha New Yorkban készült volna, valószínűleg egészen másképp hangzott volna. Nagyon boldog hónapunk volt, amihez hozzájárult az első album eladásairól szóló, folyamatosan érkező jó hírek világszerte. Minden alkalommal, amikor Jerry letette a telefont, egyre nagyobbakat ugrott örömében.  Ez igazolta a döntését, hogy leszerződtette a zenekart, és ez jót ígért a "Communiqué" számára.

Olyan sokáig küzdöttünk kocsmákban és kis klubokban, hogy ez bátorító hír volt. De az egész vállalkozásra távolságtartással tekintettünk, inkább magunkba szívtuk az élményt, minthogy élveztük volna, és soha nem kedvtelésből törekedtünk a sikerre.

Forrás: John Illsley: My Life in Dire Straits – Penguin Books – London, 2021

 

 

 

 

---

* 

Egyfajta kézi ütőhangszer, ami különböző anyagokból készül, tetszőleges méretű, s a hangszertestbe  töltött szárított magok vagy bab segítségével a zene ritmusának megteremtését szolgálja, a levegőben    előre-hátra mozgatva. – A ford. 

A Nelson Mandela-koncert sztorija

35 évvel ezelőtt, 1988. június 11-én rendezték meg a london Wembely-ben a Nelson Mandela 70. születésnapjára szervezett nagyszabású koncertet, amelyen a Dire Straits az egyik fő résztvevő volt. 

Mandela volt a Dél-Afrikai köztársaság első fekete bőrű elnöke, akit a ’60-as évek közepén aphartheid-ellenes tevékenységéért bebörtönöztek és majd csak 1990-ben szabadult. A nagyszabású koncertet 67 országban sugározták, összesen 600 millió ember láthatta kedvenceit a színpadon. 

John Illsley  - természetesen – erről az eseményről is lejegyezte emlékeit.

1988. június 11-én mi voltunk a Nelson Mandela hetvenedik születésnapi koncertjének fő fellépői a Wembley Stadionban. Mandela még mindig börtönben volt, és mi is csatlakozni akartunk a személye iránti általános csodálathoz, valamint ahhoz a világszerte zajló hangoskodó lármához, amely az apartheid rezsim által történő szabadon bocsátását követelte.

Nem voltunk túl népszerűek az ottani hatóságok körében, miután az első albumunk összes dél-afrikai jogdíját az Amnesty Internationalnak adományoztuk. Amikor a kormány betiltotta a zenénk sugárzását, öngólt lőttek, mert az album eladásai még magasabbra szöktek.

A gesztusunkról a politikai megosztottság egyik oldalán sem feledkeztek meg, és amikor a szervezők megkerestek minket, hogy legyünk a csúcson, nem kellett a sarokba ülnünk, hogy átgondoljuk a dolgot. A főszervező ezúttal Tony Hollingsworth impresszárió volt, és akárcsak Bob Geldof a Live Aid esetében, ő is nagyon szerette volna, ha korán a fedélzeten vagyunk, de nem azért, hogy ezúttal más fellépők is kövessék példánkat, hanem azért, hogy a globális műsorszolgáltatók is jelentkezzenek. A Mandela hetvenedik születésnapja alkalmából rendezett tisztelgés lényege az volt, hogy világszerte felhívja a figyelmet a bebörtönzésére, és leleplezze az apartheid rendszer gonoszságait.

A részvételünk állítólag jelentős változást hozott. Ha nekünk, az előadóknak volt némi befolyásunk arra, hogy Mandela másfél évvel később kiszabadult a börtönből, akkor annál jobb. Általában nem szeretem összekeverni a politikát a zenével, de ez alkalommal úgy éreztem, hogy ez a helyes.

Hollingsworth-nek sikerült feldühítenie Ed Bicknellt azzal, hogy ragaszkodott ahhoz, hogy a koncert előtt próbáljunk, arra hivatkozva, hogy több mint két éve nem játszottunk együtt. Ed felhúzását nemzeti sporttá kellene tenni. Könnyű ezt a játékot játszani, és szórakoztató nézni. Bátorító volt, hogy mindig fedezte a hátunkat, de nem zavart minket túlságosan a próba kikötése. Mindig is szerettünk jól begyakoroltak lenni, mielőtt turnézni indultunk, és boldogan gyűltünk össze újra a Brixton Academy-n, hogy újra belejöjjünk a ritmusba és végigfussunk a setlistünkön.

Még jobb, hogy aztán a Wembley-meccsre való felkészülés során a Hammersmith Odeonban foglaltunk helyet néhány éjszakára. Miután Jack Sonni visszatért New Yorkba ikergyermekei születése miatt, ritmusgitáros hiányában szükségünk volt egy helyettesítőre. Nagyon örültünk, amikor Mark megkérte Eric Claptont, hogy csatlakozzon hozzánk gitáron az Odeon és a Wembley koncertekre, és nagyon sajnáljuk, hogy a Hammersmith koncerteket nem vettük fel.

A Nelson Mandela 70. születésnapi tiszteletadás zenei és szórakoztató fesztiválként nagyszerű és megható esemény volt, több mint száz fellépő lépett színpadra a nap folyamán - komikusok és színészek éppúgy, mint zenészek. Nagyobb érzelmi benyomást tett rám, mint a Live Aid, mert egész nap a stadionban voltunk a színfalak mögött, elvegyültünk a többi zenekar és művész között, és magunkba szívtuk a 82 000 ember által a pályán és a lelátókon teremtett hangulatot.

 

Forrás: John Illsley: My life in Dire Straits – Penguin Books- London, 2021

Édes kettesben a hangszerrel

Retkes Attila interjúja Mark Knopflerrel

A Dire Straits név magyarra szinte lefordíthatatlan, s ezért jelentésével kapcsolatban sokféle hiedelem él.

A Dire Straits igazán csak angol anyanyelvűek számára érthető szófordulat, és azt jelenti: a tönk szélén. A név arra utal, hogy amikor 1977-ben megalapítottuk a zenekart, mindannyian nagyon szegények voltunk. Nem volt állandó munkánk, és a szó szoros értelmében a tönk szélén álltunk.

Az anyagi nehézségek azonban nem tartottak sokáig, hiszen 1978-as, a zenekar nevét viselő bemutatkozó lemezük bombasikert hozott.

Igen, azóta valóban nincsenek anyagi gondjaink, bár a pénz sohasem volt elsőrendű kérdés számunkra, és aki ismeri a Money For Nothing (Pénz semmiért) című dalunkat, az tudja, hogy ez nem csak üres szöveg. Tőlünk mindig távol állt a kóla-diszkó-Music Television háromszög „kultúrája”.

Közel két évtized távlatából mivel magyarázza azt a rendkívüli sikert, amiben a Dire Straits-nek a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején része volt?

Ezt már sokan kérdezték tőlem, és mindig ugyanazt válaszoltam: fogalmam sincs. Tehetségesek voltunk, de rajtunk kívül még nagyon sok tehetséges rockbanda kezdte akkoriban a pályafutását. El sem tudom képzelni, hogy miért éppen bennünk láttak fantáziát a menedzserek, a producerek és a kiadók.

A Dire Straits 85 millió hanghordozót adott el világszerte, Dél-Afrikában viszont a nyolcvanas években — apartheidellenes szövegeik miatt — betiltották az együttes lemezeit. Ennyire fontos volt önöknek a politika, az emberi jogok kérdése?

Nem vagyok politikus, sohasem tudnék hivatásszerűen politikával és közélettel foglalkozni. Az átlagosnál talán kicsit tájékozottabb, rendszeres újságolvasó vagyok, és mérhetetlenül felháborított a dél-afrikai faji megkülönböztetés. Erre utalt néhány dalunk egy-egy sora, de sohasem akartam, hogy a Dire Straist politikus zenekarnak könyveljék el.

Dél-Afrikában megszűnt a diszkrimináció, de a világon ma is vannak súlyos etnikai és politikai konfliktusok. Ezekről mi a véleménye. 

Magánemberként van véleményem, de ezt nem szoktam elmondani, mert a politikai konfliktusok megoldása kizárólag a politikusok, és nem a művészek feladata. Túlértékelném a saját szerepemet, ha politikai kérdésekben állást foglalnék.

1988-ban a Dire Straits egyszer már bejelentette feloszlását, aztán 1991- ben mégis újra összeállt, elkészítette az On Every Street című lemezt, sőt világ körüli turnéra indult. Ez a koncertkörút már tényleg az utolsó állomás volt, vagy lesz még folytatás?

A Dire Straits tagjai gyerekkori barátaim. Ma is nagyon jó kapcsolatban vagyunk, ezért nem elképzelhetetlen, hogy még fogunk együtt játszani, de kizárólag jótékonysági koncerten. Dire Straits-turné már nem lesz, és lemezt sem tervezünk. Ugyanez a helyzet másik együttesemmel, a nyolcvanas évek végén létrehozott Notting Hillbilleszel is. A zenekarok helyett most már a szólóprojektekre szeretnék koncentrálni.

Ez azt jelenti, hogy a jövőben produceri munkát sem vállal?

Nem valószínű. Fantasztikus élmény volt, amikor Tina Turner vagy Bob Dylan producere lehettem, de életemnek ez a korszaka már végérvényesen lezárult. Nincs időm és túl sok kedvem sem ahhoz, hogy mások produkcióival foglalkozzak.

Tavasszal megjelent Golden Heart című szólóalbumán hangsúlyos szerepet kapnak az ír és skót népzene elemei, a kelta gyökerek. Foglalkoztatja a napjainkban oly divatos világzene-mozgalom, a folklór beépítése a popzenébe?

Nem. A world music előadók többnyire változatlanul hagyják az eredeti dallamot, én viszont mindig újat, eredetit szeretnék alkotni, ezért az ír vagy skót népzene legfeljebb forrás lehet, de semmiképpen sem zeném meghatározó alkotóeleme.

Ön megjelenését és egyéniségét tekintve egyáltalán nem tipikus rocksztár. Hogyan viseli az állandó utazást, a turnékat, a szállodákat, a pletykákat, a népes rajongótábort?

Tény, hogy elsősorban komponálni szeretek, és akkor érzem magam a legjobban, ha édes kettesben vagyok a gitárommal. Amikor azonban egy új számot írok, mindig a közönségre gondolok: vajon tetszik-e majd nekik a dallam, lelkesen fogadják-e a gitárszólót, nem lesz-e unalmas a harmóniamenet. 

A közönség a legfontosabb, és velük csak a koncerteken találkozhatok személyesen. Ezért aztán sohasem mérlegelem, hogy fárasztó-e az állandó utazás, szeretek-e szállodában aludni, és kellemetlenek-e a pletykák, amiket rólam terjesztenek. Csak az a lényeg, hogy a zene, ami a fejemben megszületett,  eljusson a publikumhoz, és élményt adjon.

1996. június 24.

Forrás: Retkes Attila: Kontrasztok – 111 beszélgetés muzsikusokkal (Gramofon könyvek – Bp, 2000)