Egypennys részegség a Gin köz poklában

A dal meg a sztorija: Madame Geneva’s

2007. szeptember 17-én jelent meg Mark Knopfler ötödik szólólemeze „Kill To Get Crimson” címmel, amelynek dalai a szövegek és a zene tekintetében finoman árnyalt, letisztult hangzással kényeztette hallgatóit.

Knopfler 58. életévét már betöltötte, amikor ez az albuma a boltokba került, vagyis jóval túlhaladta pályájának azon szakaszát, amikor még csak a siker és elismertség volt számra a legfontosabb. Nyugis, melankolikus, néhol álmodozó dalai a múltban történteket idézik fel finoman adagolt érzelmes dallamokkal és zseniális szövegekkel. Aki valóban bensőséges, nyugodt pillanatokra vágyik, akkor mindenképpen ezt a lemezt hallgassa.

A lazítás, kikapcsolódás mellett kultúrtörténeti ismereteink is bővülnek, mert (ahogyan azt már megszokhattuk) az egyik szerzemény a brit szigetlakók néhány száz évvel ezelőtti alkoholfogyasztási szokásait idézi fel, amik igen nagy valószínűséggel kimaradtak az angol gasztro- és életmódkultúra történetének aranykönyvéből.

A 17. század végén az angolok kormányzati rendeletek sorozatával szorították vissza a francia brandy importját, és ösztönözték a szeszlepárlást. Londont elárasztotta az olcsó gin, és a városban a 18. század első évtizedeiben valóságos ginfogyasztási őrület vette kezdetét. A gin Hollandiából került a brit szigetekre, az ott harcoló angol katonák révén, akik a harc előtt gurítottak le belőle egy-két pohárral (üveggel??), hogy minél bátrabbak legyenek …

William Hogarth: Beer Street-Gin Lane (1751)

A londoni munkásrétegeket a 18. század első felében rabul ejtő ginőrület következtében virágzott a prostitúció, gyakoribbá váltak a bűnesetek, nőtt a halálozási arány és csökkent a születésszám. A ginfogyasztás visszaszorítása mellett sokan kampányoltak, többek között a korábban még a szeszfőzés liberalizálása mellett kardoskodó Daniel Defoe, a Robinson Crusoe írója is.

A mértéktelen italfogyasztást káros társadalmi hatásai miatt törvényekkel igyekeztek korlátozni, ám a rendelkezések egészen 1751-ig nem csökkentették az alkoholizmust, és ráadásul hatásukra többször is utcai zavargások törtek ki. Bár az ital neve a holland jenever (boróka) szóból ered, sokan tévesen Genffel (Geneva) kötötték össze, ezért az egyik beceneve Madam Genf lett. Az olcsó, rossz minőségű gin villámgyorsan fejbe szállt. "Egy pennyért berúgsz, kettőért már hullarészeg vagy" - szólt a korabeli hirdetés.

Az őrület tetőzése idején Londonban mintegy 7000 ginboltban árusították az italt. 1750-ben a londoni St. Giles kerület ingatlanjaik több mint negyede ginbolt volt. A ginőrület alatt a nők is az ital rabjává váltak. Elhanyagolták a gyermeknevelést, és sokan közülük prostituáltnak álltak. Az italt „anyapusztítónak” is becézték, mert a ginfüggőség hatására 1734-ben egy Judith Dufour nevű asszony megfojtotta kétéves gyermekét, majd a ruháiért kapott pénzből gint vásárolt.

1736-tól kezdve már csak 50 fontért lehetett árusítási engedélyt vásárolni, de mindössze ketten éltek a lehetőséggel, a szeszcsempészet pedig virágzásnak indult. A dörzsölt csalók úgy próbálták meg kijátszani az 1736-os gintörvény rendelkezéseit, hogy az italt többek között a „hölgyek élvezete” és a „felszarvazott férjek vigasza” néven kezdték árulni.

Az olcsó ginbe boróka helyett gyakran terpentin került, a legrosszabb minőségű, nem ritkán mérgező italok pedig olykor kénsavat is tartalmaztak. Az őrület nem sokkal az 1751-es gin-törvény után véget ért, ám a történészek szerint az italfogyasztás visszaszorulása nem elsősorban a rendelkezésnek, hanem a gabonaár-emelkedésnek volt köszönhető.

Kedvenc gitárosunkat talán a 18. században élt angol grafikus, festő és rézmetsző, William Hogarth egyik alkotása, az 1751-ben készült Beer Street” (Sör utca)-Gin Lane (Gin köz) című metszete ihlette meg, mert ahogy tüzetesebben megnézzük a kép egyik felét, a dal strófái jelennek meg előttünk: a gyalogosan közlekedő házalók, a lépcsőn ülő szifiliszes nő, aki épp elejti csecsemőjét, egy csonton a kutyájával osztozó férfi, az erőszakos tömeg, a bal alsó sarokban lévő pincelejárat filléres részegséget ígérő felirata, végül ott látjuk magát a balladák íróját, aki haldokolva küzd démonaival.

A művész valójában ezzel az alkotásával „kampányolt” a ginfogyasztás ellen és  - mint sörpárti - látványosan különítette el a sörfogyasztók boldogságát, jólétét, gazdagságát a ginőrültek gonoszságától, nyomorúságától. A sör ugyanis egészségesebb ital volt még a víznél is és a fogyasztása nem okozott olyan társadalmi-egészségügyi problémákat, mint a giné.

De végezetül, mielőtt a gint kedvelők kitérnének a hitükből – említsük meg, hogy Mark Knopfler kedvenc itala a gin, amit a londoni székhelyű Portobello Road Gin’s 2019. márciusában piacra dobott Local Heroes No.3. üvegjein ott szerepelő kézjegye is tanúsít. Aki a Madame Geneva’s-hoz az italt is megkóstolná, utóbbihoz kicsit drágábban juthat hozzá, mint a lemezhez, mert egy üveg kb. 16 ezer forintba kerül.

forrás: http://www.bbc.com/culture/story/20150610-london-city-of-sin

Négy húr meg négy kerék – A basszeros kedvenc verdái

John Illsley a Dire Straits basszusgitárosaként maga is részese volt annak a hatalmas sikernek, amit a zenekar világszerte bezsebelt magának – a több mint százmilliós példányszámú lemezeladásoknak köszönhetően.

A zenekar – élén az énekes-gitáros-szerző Mark Knopflerrel – alig 10 év alatt tucatnyi slágerrel hódította meg a publikumot, amelyek közül a „Sultans of Swing” és a „Romeo and Juliet” több mint 1200 hetet töltött az angol slágerlistákon, a „Brothers In Arms” lemezükkel pedig világszerte az első helyre kerültek.

De mindezeket megelőzően John Illsley egy csóró szociológus-hallgató volt, akinek első kocsija egy leharcolt, rozsdás  Rover P5 volt – sokszor ő maga is elcsodálkozott rajta, hogy el tudott vele indulni, ezért nemsokára lecserélte egy Wolksvagen GTI A-ra.

„Remek kis autó volt, bírta a gyűrődést és a maga idejében gyors kocsinak számított. Sokba sem került és nem hinném, hogy akkoriban bárki közülünk ennél drágább autót megengedhetett volna magának …”

Az idén 70. életévét betöltött zenész a leicestershire-i Market Harborough-ban nőtt fel, apja bank-tisztviselőként dolgozott. A családban négy gyermek nevelkedett szűkös anyagi körülmények között.

„Szerettük a kényelmet, de igyekeztünk minél takarékosabban élni. A nyári szünidők idején bezsúfolódtunk apám Vauxhall Wyvern-jébe és elindultunk Cornwall-ba úgy, hogy nem volt sem biztonsági öv, sem rádió – ilyenkor mindig I-Spy-t játszottunk…

Amikor már elég idős voltam, anyám Hillman IMP-jén tanultam meg vezetni, aztán a bátyámmal, Williammel vettünk 10 fontért egy régi Ford Popular-t. Később Londonba költöztem, de egy kenti fakereskedésben kaptam csak állást – meg egy Hillman Minx céges autót.”

„Később, miután felhagytam a szociológiai tanulmányokkal, akkor vettem meg a nem túl elegáns, de nagyon érzékeny Rover P5-öt, ami 14 mérföldet tett meg egy gallon (kb. 4.5 liter) üzemanyaggal – így nagyon költséges volt, ha bárhová időben el akartam jutni. Bizalmi állásom volt, gyakornokokat pátyolgattam, be akartam bizonyítani, hogy képes vagyok magasabb képesítést is szerezni. Az iskolában viszont mindig rosszul teljesítettem, és ott is hagytam, még mielőtt megkaptam volna a diplomámat. A szüleim őrültnek tartottak, de mégis hagyták, hogy a saját utamat járjam ..”

Aston Martin DB5

A Dire Straits megalapításának ötlete akkor merült fel, amikor John és az ifjabb Knopfler közösen béreltek lakást Deptfordban. John ekkor még diák volt és amikor egy délelőtt hazament, a nappaliban ott találta a földön fekvő, mélyen alvó Mark Knopflert, aki takaró helyett a gitárját használta.

„Mark briliáns muzsikus volt, ő tényleg értett a dalszerzéshez is. Egy esti kocsmázás alkalmával döntöttünk úgy, hogy csinálunk egy zenekart – és innentől kezdve aztán nagyon sok londoni, meg környékbeli klubot, kocsmát bejártunk, mire eljutottunk az első lemezszerződésig.

A Dire Straits 1978-tól egyre magasabban ívelő karriert futott be, amelynek tetőpontját az 1985-ös „Brothers In Arms” lemezük jelentette, amelyből világszerte több, mint 30 millió példányszám fogyott, és Angliában ott szerepelt a nyolc legnépszerűbb nagylemez között. Később, 1995-ben, amikor a zenészek útjai végleg elváltak egymástól, Illsley új vállalkozásba kezdett – kocsma és vendéglőtulajdonos lett.

A díjnyertes East End Arms-t vezeti Hampshire-ben, Lymington közelében, de azért néha hiányzik neki a pörgés és a jövés-menés -  az izgalom, ami akkor fogja el az embert, ha 50.000 ember előtt kell fellépni. A muzsikálást azonban sosem hagyta abba, hiszen az évek során egymás után jelentek meg a szólólemezei, a legutóbbi éppen 2019. március 1-én került a boltokba „Coming Up for Air” címmel.

Négy gyermekével és feleségével, Stephanie-vel él, jelenleg két autót, egy elektromos Tesla Model S-t és egy 1960-as Mercedes SL-t használ.

„A Mercedes a kedvenc márkám, de volt egy őrült pillanatom, amikor vettem egy 1978-as Aston Martin Vantage-t. Amikor legelőször vezettem, olyan érzésem volt, mikor egy vadlovat kell betörni .. Egyszer pedig Mark Knopflerrel közösen vettünk egy Aston Martin DB5-öt, 11.000 fontért, de néhány évvel később eladtuk ugyanennyiért – ez a típus most is egy kisebb vagyont ér…”

1968 Ford Popular
1974 Rover P5
1983 Aston Martin DB5
1983 Mercedes-Benz W123 estate
1992 1978 Aston Martin V8 Vantage
2015 Tesla Model S
2016 1967 Mercedes-Benz SL
My dream car Jaguar I-Pace

forrás: https://direstraitsblog.com/blog/john-illsley-my-life-in-cars/

Az orgreave-i lovasroham mementója

Amikor a vasököl – nem munkásököl ….

1984. Ez az év is bővelkedett történésekben – jókban és rosszakban egyaránt. Az Egyesült Királyságban főleg az utóbbiakra került sor, mert ebben az évben kezdődött a közel egy évig tartó észak-angliai bányász-sztrájk, amely óriási hatással volt a modern brit történelemre.

Mark Knopfler 1991-ben köszönt el a Dire Straits-korszaktól az „On Every Street” című nagylemezzel – persze, akkor erre még sem ő, sem a rajongói nem gondoltak. Ő továbbra is tette a dolgát azzal, hogy figyelte a világ történéseit, eseményeit, aztán hangokba öntötte saját érzéseit és gondolatait, a rajongók pedig továbbra is élvezték mindezek végeredményét.

Erre a lemezre azonban felkerült egy olyan szerzeménye is, az „Iron Hand” amelynek egy múltbéli, nem túl vidám esemény volt az ihletője. Első hallásra azt hihetnénk, hogy a szerző megénekli Anglia egykori, dicsőséges napjait, de aztán ….

„Egyik este, amikor épp hazaestem és bekapcsoltam a tévét, a BBC éppen a bányász-sztrájkot kísérő zavargást közvetítette, és a látványt egyszerűen képtelen voltam  felfogni, csak ültem ott és bámultam.  Állítólag, a királynőt is sokkolták a történtek – és hát engem is! Ott ültem, és néztem, hogy a lovasság belevágtat a tömegbe  - teljesen úgy, mint régen, a középkori csatajelenetekben … De az isten szerelmére, ma, a XX.  században ez egy konfliktus-helyzet megoldásának a módja? Éppen nálunk, Nagy-Britanniában kell a konfrontációkat ilyen durva módon elsimítani, ahol hagyománya van a békés vitarendezésnek – akkor hiábavaló volt az elmúlt 500 évnyi demokrácia? 

Számomra szégyenteljes volt látni, hogy emberek ilyen középkori módon szenvedtek sérüléseket. Lehet, hogy a tüntetők között voltak olyanok is, akik valóban a demokrácia megdöntését akarták, de erre úgysem lett volna esélyük – és ezt most úgy mondom, hogy nem állok sem a bal, sem a jobb oldalon. Egyszerűen csak azokat a munkásokat látom, akik keményen dolgozva csúcsra járatták a brit szénbányászatot – és a történelem folyamán talán kétszer-háromszor sztrájkoltak. Nem hibáztatom a rendőröket sem, mert ha rendőr vagy, akkor azt kell tenned, amit mondanak – csak amikor lóháton ülve, vagy gyalogosan, pajzsokkal, gumibotokkal támadnak meg fegyvertelen embereket, annál durvább nincs … a társadalomnak egyáltalán nincs szüksége ilyesmikre …”

S akkor lássuk a történelmi tényeket. Az 1979-ben hivatalba lépett konzervatív Margaret Thatcher, Nagy-Britannia első női miniszterelnöke évek óta készült az erőpróbára a szénbányászokkal, akiknek sztrájkja 1974-ben megbuktatta Ted Heath kormányát. A költségvetésre súlyos teherként nehezedett a veszteséges bányák támogatása, így már 1981-ben tervbe vették 23 üzem bezárását. A sztrájkfenyegetés hatására a kabinet akkor visszakozott, de a Vaslady megkezdte a szénkészletek felhalmozását és az erőművek olajra átállítását, hogy az elkerülhetetlennek látszó sztrájk ne béníthassa meg az ország energiaellátását.

A kormány 1984 elején bejelentette, hogy több mint 20 gazdaságtalan bánya bezárását tervezi, ennek nyomán vadsztrájkok kezdődtek. 1984. március 5-én a Barnsley melletti Cortonwood bánya munkásai tiltakozásként kisétáltak a tárnákból, a következő nap sztrájkőrségek jelentek meg a yorkshire-i és nottinghamshire-i bányáknál, a munkabeszüntetésekhez a skót bányászok is csatlakoztak. 

Március 12-én Arthur Scargill bejelentette az országos sztrájkot, ekkorra a 187 ezer brit bányász fele tette le a szerszámot. A munkabeszüntetés kiszélesedésére a kormány a rendőrség bevezetésével reagált - s ekkor a történések egyre durvább fordulatot vettek, mert a hatalom semmilyen kompromisszumra nem volt hajlandó. 

Jeremy Deller: Az orgreave-i csata (Ki egyet sért, mindenkit sért) fotó: Martin Jenkinson

1984. június 18-án került sor a legsúlyosabb összecsapásra a rendőrök és a sztrájkőrség között egy dél-yorkshire-i faluban, az orgreave-i kokszolóüzem környéken. Megközelítőleg 15 ezer fős tömeg gyűlt össze, és a brutális összecsapás során a lovasrendőrség Thatcher utasítására szétverte a tömeget – amit persze a BBC is közvetített. Ez nemcsak a résztvevők sorsát pecsételte meg (ki börtönbe került, kinek a családja ment rá), hanem ez volt az első lépés ahhoz, hogy leszámolhassanak a szakszervezetekkel, és ezen keresztül az egész munkásosztállyal. 

Az orgreave-i csata újból megtörtént 2001-ben, amikor is az angol Jeremy Deller és Mike Figgis filmre vitte az eseményeket az egykori résztvevőkkel – bányászokkal és rendőrökkel. Míg a nyolcvanas évek híradásai jobbára hőbörgő agresszorokként ábrázolták a munkájukért küzdő bányászokat (a BBC az események sorrendjét is manipulálta ennek érdekében – mint utóbb kiderült), addig az eseménysort újrajátszató Deller következetesen igyekszik képviselni a bányászok nézőpontját. A film az egykori eseményekre emlékező résztvevők vallomásait az újrajátszott összecsapások dinamikus képeivel váltogatja - visszafogottan, de mégis lényegre törően. 

forrás: http://www.odabasi.net/dsint3.htm

fotó:     http://www.mke.hu/node/33664