Az énekes, akit Mark Knopfler „a fehér Ray Charles”-ként emleget

Mark Knopfler, a Dire Straits egykori vezetője híres virtuóz gitárjátékos, és ezt a képességét nagy hozzáértéssel kamatoztatja a dalszerzésben is, hogy minél jobban hangsúlyozza zenei tudását. Annak ellenére, hogy zseniális gitárosként tartják számon a mai napig, Knopfler énekes-előadói tehetsége gyakran háttérbe szorult.

Azonban az is tény, hogy bár Knopfler hangszeres tudása ténylegesen felülmúlta énekesi kvalitásait, énekhangja soha nem akadályozta a karrierjét. Valójában kiegészítette azt a hangzást, amelyet a Dire Straits-szel szeretett volna elérni, ezért sokan hajlanak arra a következtetésre, hogy egy klasszikusan képzett énekhang leronthatta volna a dalaiban rejlő karaktert és bájt.

Az előadók közötti különbségek ellenére Bob Dylan az a másik énekes-dalszerző, aki szintén a dalszerzésre helyezte a hangsúlyt az éneklés helyett. Hangja teljesen egyedi, és bár az évtizedek során kissé átalakult, viszont tökéletes példája az egyedi stílusnak. Dylan védjegye - a hangja. 

Ő egyike azon énekeseknek, akik a leginkább vonzóak voltak Knopfler számára, aki tisztában volt azzal; annak ellenére, hogy mennyi időt fordított az ének, a hangtechnika csiszolására, soha nem lesz képes önmagán kívül mást nyújtani, olyan pluszt, amit leginkább az általa tisztelt előadókban csodált.

A Rolling Stone-nak adott interjú során 1985-ben Knopfler felsorolta azokat az énekeseket, akik már gyermekkorában a leginkább hatottak rá:

„Kissrác koromban egy barátommal énekeltem az Everly Brothers dalait. Nagyon igyekeztem jól énekelni, és azt hiszem, ahhoz képest, hogy gyerekek voltunk, jól csináltuk” - kezdte.

Knopfler ezután hatalmas dicséretekkel halmozta el Eric Claptont, akit – hozzá hasonlóan – elsősorban gitárosként, nem pedig énekesként ünnepelnek, hozzátéve: „Általánosságban az a véleményem, hogy az énekesek magukba szívják más énekesek hatását. Eric Clapton az egyik kedvenc énekesem. Sokan nem is tartják számon, mint énekest, pedig szerintem ő a fehér Ray Charles.”

Bob Dylant említeném még, aki nagyon nagy hatással volt az énekstílusomra, bár nem őt hallgattam éjjel-nappal, de valahogy – talán nem tudatosan – úgy bontottam külön részekre egy dallamot, ahogyan ő. Rajta kívül van még sok kedvenc előadóm, például  Tom Waits, Ry Cooder, J.J. Cale, akik technikailag nem jók, de számomra ez teszi őket különlegessé.”

Clapton és Knopfler sokszor szerepeltek együtt a színpadon, és az évek során a legnagyobb tisztelettel követték nyomon egymás zenei pályafutását. A zenejátszmák két titánja, akik tudják, hogyan kell kijátszani a legjobb ütőkártyáikat, hogy kettejük előadása maga legyen a tökéletes összhang.

Eric Clapton 1991-ben a Rolling Stone-nak adott interjújában így nyilatkozott zenésztársáról:

„Nos, igen… Mark Knopfler szerintem teljesen egyedi stílust képvisel a gitárosok között. Igazi mester, aki visszahozta a klasszikus gitárjátékot a köztudatba. Úgy értem, a Dire Straits-szel, ha először hallod valamelyik lemezüket, akkor először azt mondod, na jó … egynek elmegy … Aztán ezek az albumok fokozatosan egyre jobbak és jobbak lesznek, és kiállják az idő próbáját. Fantasztikus mesterművek.”

forrás:

https://faroutmagazine.co.uk/mark-knopfler-white-ray-charles/?fbclid=IwAR37U0cG3YF-e5yp5KUsQad2U0e169plADgwZQGFBfAvUWX6-sGk5R_EouA

 

szerző: Joe Taysom

Első lemezes Szultánok meg a gáncsoskodó BBC

"Nem akarjuk lejátszani, mert túl sok a szöveg!"

Miért kellett a Dire Straits-nek meghódítani Amerikát is, mielőtt Angliában felkarolták őket ...

A Dire Straits a '80-as évek legnagyobb angol rockzenekara lehetett volna már a megalakulásuk idején, de a brit sikerekhez szükségük volt az amerikai elismerésre.

A zenekar debütáló kislemeze, a „Sultans of Swing” mára a klasszikus rockzenét sugárzó rádióadók lejátszási listáinak egyik stabil darabja, de ahogy John Illsley basszusgitáros visszaemlékezik, az 1980-as évek legnagyobb brit bandájának meg kellett hódítania Amerikát, mielőtt befogadták őket a saját hazájukban.

Mark Knopfler énekes-gitáros írta 1977-ben, miután szemtanúja volt, amint egy dzsesszzenekar a teljesen érdektelen közönségét próbálta meg szórakoztatni egy dél-londoni bárban. A "Sultans of Swing" 1978. május 19-én jelent meg az Egyesült Királyságban, az Egyesült Államokban pedig 1979 januárjában, de a dalt csak akkor adták ki újra és népszerűsítették Nagy-Britanniában, amikor a lemez dalait elkezdték sugározni az amerikai rádióállomások, és végül felkerült a BBC rádió lejátszási listáira. Valójában csak 1979. március 17-én, 10 hónappal az eredeti megjelenése után került be a brit Top 40 közé.

"A dal egy kis rockbandáról szól egy klubban, akik valószínűleg csak sörért játszanak" - mondja John Illsley - Ismerjük ezt az érzést, ugye? Viszont előbb tört utat Amerikában, mint Angliában" - magyarázza. „Egyetlen, de nagyon egyszerű okból nem került be a rádióba: a BBC, amely az Egyesült Királyságban szinte mindenért felelős volt a zenével kapcsolatban, azt állította, hogy azért nem akarják lejátszani, mert túl sok benne a szöveg, ráadásul elég hosszú is... Miért hat perc? Úgy tűnt, mindezek Amerikában nem jelentettek problémát, és ott állandóan műsoron volt." 

Annak ellenére, hogy az Atlanti-óceán mindkét partján kissé eltolódtak a megjelenési dátumok,  a „Sultans of Swing” valójában ugyanazon a héten, 1979. április 7-én ért el a nemzeti kislemez-listák csúcsára mind az Egyesült Királyságban, mind az Egyesült Államokban: azon a héten a 8. helyen került be a brit Top 10-be, és ott is maradt a következő héten, míg az Egyesült Államokban a 4. helyet érte el a Billboard  Hot 100 toplistán. 

 

„Nagyon izgatottak voltunk, amikor ezek a dolgok megtörténtek.” – emlékszik vissza Illsley. A probléma az, hogy amikor elkap a gépszíj, szinte nincs időd ezen gondolkodni. A „Sultans of Swing” mindenhol a listák csúcsára került, és nekünk nem volt időnk ezen elmélkedni, mert már nyakig benne voltunk a második lemez munkálataiban. De mindenképpen hatalmas hatása volt, egyfajta olyan katalizátor, ami akár egy életen át mozgatnak és lendületben tartanak. Sokan állították, hogy pusztán szerencsénk volt, de én erre meg azt mondom: Mi is a szerencse? A helyzet az, hogy a Sultans egy baromi jó dal volt, mi egy remek banda voltunk, akik keményen megdolgoztak a sikerért."

Szerző:  Paul Brannigan

forrás:

 

https://www.loudersound.com/news/why-dire-straits-had-to-break-america-before-they-were-embraced-in-england?utm_source=facebook.com&utm_campaign=socialflow&utm_content=classic-rock&utm_medium=social&fbclid=IwAR1dBSqlu9tNWHBgqzyeeDHUT0yCiGhzOIULEGAPOW25MHcdmHHc8kAXX74