Cári hagyaték - egy orosz rendező tarsolyából - Nagy Péter - Az örökség (2011)

Vladimir Bortko ritka képessége, hogy érzékeli a korszellemet, reagál is rá – kezdve az enyhén szovjetellenes Kutyaszívvel (1989), amely azonnal országos elismertséget hozott neki, majd folytatta a Félkegyelmű (2002) kifejezetten nyugatellenes adaptációjával. Ez utóbbi igazi nemzeti szenzációnak számított és még a munkásságát elutasítók is elismerték, hogy a sztárszínészeket felvonultató sorozat igazi különlegességnek hatott. 2005-ben következett a Mester és Margarita – egy túlfűtött, lázas, nagyon részletes, a regény minden egyes mozzanatát pontosan követő film, amely ismét lenyűgözte a nézőket, de ugyanakkor megvillantotta a rendező gyenge pontját: a leleményesség és a kreativitás hiányát – túlságosan unalmasan kezeli a hozzá kerülő anyagokat.

Semmi kétség, Bortko mindig is jobban kedvelte a nagy képernyős közeget, így 2009-ben, a Gogol-évfordulón megragadta ezt a lehetőséget, az igen erőteljes, de kissé nehezen emészthető Taras Bulba-val. Utolsó filmje, a már teljesen kész négyrészes tv-sorozat, az Első Péter: Az örökség, amelyet Bortko előző munkáihoz hasonlóan aprólékos megközelítés, dramatikus forgatókönyv, kitűnő szereposztás, korhű jelmezek, a színészek kiváló teljesítménye, nagyszerű zene jellemez – mind-mind a rendező magas szintű szakmaiságának bizonyítékai. Bortko Első Pétere felülmúlja az 1986-os amerikai tv-sorozatot, amelyben Maximilian Schell alakította a cárt. Ugyanakkor felveheti a versenyt elődjével, a már jól ismert Vlagyimir Petrov kétrészes Első Péterével (1937-39), de mégis – hiányzik belőle egy fontos elem: a szenvedély.

A forgatókönyvet Daniil Alexandrovich Granin novellája: Esték Nagy Péterrel - alapján állították össze. A mű kevéssé ismert része írja le a cár utolsó éveit, melyet bearanyoz egy moldovai hercegnővel Maria Cantemirrel (Kantemir) folytatott szerelmi viszonya. Granin Dmitrij Cantemir lányaként jeleníti meg Mariát – egy szokatlanul művelt, fiatal, emancipált nő, aki az udvar csillogása helyett jobban szereti a könyveket és olyan társra vágyik, aki a majdani házasságukban egyenlő lelki és intellektuális partnere lesz.

Eközben a cár egyre gyengélkedik, vesekő kínozza, és cselszövő udvaroncai is gondot okoznak– így egyre kétségbeesve gondol arra, hogy szüksége lenne egy fiúutódra. Retteg attól, hogy az általa kínkeservesen megalkotott orosz birodalmat a csak látszatra együttműködő alattvalói  - Mensikov herceg és Toljsztoj gróf - fogják széttépni.

Péter felesége, Katalin az egyetlen, aki tudja, hogy a cár gyógyíthatatlan beteg és napjai meg vannak számlálva. A cselszövők igyekeznek Katalinra is befolyással lenni, mert úgy vélik, ha ő lesz férje örököse, akkor majd megvédelmezi őket Péter unokája (Pjotr Alekszejevics) haragjától – aki majd feltehetően bosszút áll apja halála miatt (ez pontosan be is következik Katalin halála után). Mindazonáltal a cár emberei is fáradhatatlanul segítik urukat, hogy megtalálja azt a nőt, aki fiút szülne neki és úgy tűnik, Maria Cantemir alkalmas erre a feladatra.

A közel 30 évnyi korkülönbség ellenére, a kezdeti ellenállás után Maria végül enged és az idő múltával megszereti a cárt, aki teherbe ejti őt. Katalin bérencei viszont elérik, hogy fiatal nő elvetéljen. Péter végül iszonyú kínok között hal meg – örökös nélkül.

Granin története nincs megfelelően alátámasztva valós történelmi tényekkel (feltűnő, hogy a stáblistán nem szerepelnek történész tanácsadók, ahogy az ilyenkor szokásos). Bortko filmje nem is tudományos értekezés és a Granin történetéhez való ragaszkodása inkább közelít a ma annyira népszerű „alternatív történelem”- műfajhoz, mint egy komoly, történelmileg is bizonyított tényhalmazhoz. Amint a nézők belemerülnek a Péter lehetséges örököse körüli udvari intrikák szövevényébe, a filmcselekmény teljes négy órája meglehetősen gyorsan zajlik – Bortko végigmeséli a történetet nagyobb eltérések vagy kisebb megszakítások nélkül. Azonban az egyszerű cselekmény alatt egy mély, magától értetődő üzenet rejlik. Az orosz államiság problémái és folytonosságának feltételei (melynek legitimitása sosem vonható kétségbe).

A cárban ölt testet az államiság erős, de ugyanakkor sebezhető pontja, mint kevésbé jelentős uralkodók esetében is - érdekes módon kihangsúlyozva az uralkodó személyiségének válságos szerepét. Ez a közös eleme Bortko portréjának és Petrov kvázi-sztálinista ábrázolásmódjának. Ezért kezd a film nyitójelenete a birodalmi kínzókamrában, ahol egy magas rangú, korrupt tisztviselő kénytelen beismerni, hogy megvesztegették. Pétert dühíti saját tehetetlensége, hogy ezt a problémát képtelen volt gyökerestül kiirtani az évek során, és így kiált fel: „Miért nem egy németet, vagy egy hollandot fizettek le, miért pont egy oroszt?” A korrupció elleni harca könyörtelen, de még a hozzá legközelebb álló alattvalói is a kapzsiság kísértésébe estek.

Bortko az önjelölt mega-reformer utolsó, szomorú napjait ragadja meg, de nyitott kérdés marad, hogy pontosan mik voltak ezek az újítások, s talán azért, mert az államreformok főbb, leglényegesebb mozzanatait a cár már maga mögött tudja. Ennek ellenére a péteri uralom építő-újító jellege jóval kevesebb figyelmet kap a tekintélyelvű magatartásnál, a szónoklatoknál, amely önkéntelenül is arra enged következtetnünk, hogy az erőszakos módszer nem elégséges sem az ország javítására, sem az állam építésére. Ami azt illeti, a cár uralkodói nagyságát jelentősen kisebbítik a vég nélküli kihallgatások, a kivégzések, amelyek pontosan az ellenlábasai vádjait támasztják alá: uralkodása inkább volt zsarnoki, mint felvilágosodott.

Az orosz nép – amelynek nevében történt minden drasztikus cselekedet – egyáltalán nem, vagy csak ritkán jelenik meg a filmben. Míg a tömeg mentalitásának hiteles ábrázolása kétségtelenül Petrov korai filmjének erőssége volt, addig Bortko az udvari belharcokra összpontosít, kivéve egyetlen, jól megrajzolt jelenetet – a fürdőházban egy paraszt népi gyógymóddal kúrálja ki a cár óriási vesekövét. És itt nem érvelhetünk a történelmi film összes társadalmi rétegének egyenlő szociológiai ábrázolásával – sokkal inkább Péter politikai stílusával, amely feltűnően magába foglalja a meritokrácia elvét, amelyet utódjainak is meg kellett volna fontolniuk, de ritkán tették. Bortko filmje ehelyett Péter hatalomhoz való ragaszkodását hangsúlyozza, amely jól megmutatja, hogy ez a ragaszkodás nélkülözhetetlen része a sikeres uralkodásnak.

Továbbfejlesztve Granin kétségkívül eredeti, de erősen spekulatív feltevését, Bortko filmje azt sugallja, hogy miután Maria elvesztette Péter gyermekét, testvéröccse, Antiokh Cantemir jöhet szóba, mint jövőbeni cár és az udvaroncok ezt páni félelemmel várták. Valójában ezzel a lépéssel a kor egyik leghaladóbb szellemének egyike került volna Oroszország trónjára – más szavakkal, az országot véglegesen a szellemi hatalom pályájára állították volna. Az ilyen vágyálmokkal teli gondolkodás volt jellemző a felvilágosodásra, és ezt visszhangozták a szovjet hatvanas évek is, de Granin és Bortko – a poszt-kommunista szemléletből merítve érveiket – ezt bizonyára jobban tudják. (Tegyük hozzá, hogy Antiokh Cantemir Péter halála idején mindössze 17 éves volt – és a filmben egyszer sem látható).

Mindezen kritikai kifogások egyáltalán nem csökkentik Bortko valódi és jelentős eredményeit. A film szereposztása első osztályú, amely a rendező ismételt csalhatatlanságát bizonyítja. Alexandr Baluev a szokásos faarcú és a néhol teátrális, túlzott játékának keveréke itt nagyon előnyösnek bizonyul, életűen adja vissza a cár tragikus méltóságát és nagyságát. A jobb kezét, Mensikovot ragyogóan ábrázolja Szergej Makovetszkij, mint laza, kétarcú opportunistát, miközben Alexandr Filippenko a szánalmas Pjotr Tolsztojt jeleníti meg, pátosszal teli nagyképűséggel kényeztetve.

A cár feleségét, Katalint Irina Rozanova alakítja, finoman hangsúlyozva a rejtett érzelmek egész sorát – hideg számítás, büszkeség, gyávaság. Különleges teljesítményt nyújt Cantemir herceg szerepében Mikhail Boiarskii –az évek során fiatalok bálványából érett be első osztályú karakterszínésszé, akinek előadása (még a mellékszerepekben is) mély, visszafogott energiát közvetít.

Különlegessége a filmnek, hogy Maria Cantemirt Boiarskii igazi, valós életbeli lánya, Elizaveta alakítja, aki az utóbbi időben a média rosszindulatú megjegyzéseinek volt a céltáblája, árnyaltan jeleníti meg Maria szerepét, melyben a modern fiatal nő ambícióit egyesíti némi erotikus önbizalommal és érzékenységgel. A fő karaktereket számos, emlékezetes előadó játéka öleli körül: Konstantin Vorobjev a felségáruló orvos, Palitula szerepében, valamint Maksim Radugin, Katalin szerencsétlen szeretőjét, Willem Mons-t alakítja – külön említést érdemelnek.

A film bemutatója előtt adott interjúk szerint Bortko őszintén hiszi, hogy a törvényeken alapuló, autoriter államiság lehet Oroszországban az egyetlen működő modell. Álláspontját bizonyára megosztja számos múlt- és jelenbéli orosz értelmiséggel és néhány formális ellenzékivel is. A film végén a rendező merész lépéssel önti képekbe meggyőződését: amikor 1725-ben Péter alattvalói a nyitott koporsóban viszik a cár holttestét, vonulásuk jelenete belefolyik a jelenkori, modern Szentpétervár képébe – a kivilágított utcákba, a végtelen autósorokba. Így a film címe – Az örökség – készíti elő az utat a mai, kortárs Oroszországba, és mintha figyelmeztetné a jelen polgárait – ne pazarolják az uralkodó 300 évvel ezelőtt rájuk testált hagyatékát. Ez a közvetlen, pátosszal teli megjelenítés nincs teljesen összhangban a film hangulatával. De ez a befejezés nem hagy kétséget afelől, hogy Bortko és támogatói hogyan értelmezik I. Péter jelentőségét a mai Oroszországra vetítve, nevezetesen – a felvilágosult önkényuralom jóváhagyásaként.

Peter Rollberg

The George Washington University

http://www.kinokultura.com/2012/35r-petr.shtml

Delejes erejű szerep - Mesmer

Mesmer (1994)

Recenzió

Több fórumozó tollából, illetve klaviaturájáról kerültek ki olyan vélemények, miszerint a Mesmer „egynek elmegy”, de nem tartozik az igazán ütős Rickman-filmek közé, nincs benne elég „espirit”.

Amíg az „udvari szállítómtól” nem kaptam kézhez a dvd-t, boldog várakozással telt az idő, mert Mesmer életét nemcsak a főiskolai tanulmányaimból, hanem egy kiváló magyar író, Raffy Ádám: A léleklátó című életrajzi könyvéből is van szerencsém ismerni. Így aztán nemcsak az Alan iránti rajongás, hanem második énem, az „amatörténész” is arra ösztökélt, hogy minél hamarabb próbáljam megszerezni és megnézni …

Nos, hát várva vártam e kalandot, de nem volt sem tűzijáték, sem csillagszórás … elsőre sem volt jó, és később sem … elmaradt a szellemi kielégülés.

A film története keretben foglalva tárul a néző elé, egy visszaemlékezéssel indul, amelynek során az 1734-ben született Franz Anton Mesmer – mellesleg osztrák-német orvos – azon morfondírozik, hogyan és mikor rontotta el az életét …

-          Talán akkor, mikor oltár elé vezetett egy 10 évvel idősebb, házsártos, de igen tehetős asszonyságot? (Házaséletük sosem volt igazi házasélet, unalmas, szerelemnélküli, de a pénz segített megteremteni orvosi praxisának alapjait.)

-          Vagy akkor, amikor mindent megtett azért, hogy az általa kidolgozott gyógymódot, a magnetizmust minden orvostársával megismertessen? (Az ún. állati mágnesség – hogy miért állati, azt ne kérdezze tőlem senki – emberről emberre áradó delejes áramnak a gyógyászatban való alkalmazása a magnetizmus lényege.)

-          Esetleg akkor, amikor az osztrák uralkodónő, Mária Terézia vak keresztgyermekének meggyógyítására vállalkozott, de a terápia sikertelen maradt? (Maria Therese Paradis, - a filmmel ellentétben – sosem nyerte vissza látását, de a kezelések hatására elmúltak kínzó fejfájásai.)

 

Ezek a válaszok pusztán feltételezések, de az mindenképpen bizonyított, hogy az orvos-tudós élete nem bővelkedett szerencsés fordulatokban. Bár sikeresen gyógyított, páciensei dicsérték, és még némi vagyonkára is szert tett, mégsem tudott gyökeret verni szülőhazájában, mert bírálói is akadtak szép számmal. Az 1700-as évek vége már Párizsban találja, ahol sikerült a legfelsőbb körökbe is bejutnia. Ám itteni működése sem bizonyult túl hosszúnak, mert a forradalom egy „hatásosabb” gyógymódot, a guillotine-t alkalmazta az arisztokrata páciensek főfájására, és ebben a zavaros időszakban a tudomány megújítóira legalább olyan görbe szemmel néztek, mint az uralkodó rendre – mert a jelszó az volt, hogy a köztársaságnak nincs szüksége tudósokra – lásd. Lavoisier kivégzése. Itt jegyzem meg, hogy Mesmer és Guillotine doktor tisztelték egymást, és keresték egymás barátságát, bár az általuk kidolgozott „gyógymód” között voltak apróbb eltérések …

Az 1800-as évek elején Mesmer elhagyta Franciaországot, és Svájcban, a Bódeni tó környékén telepedett le, ahol nagyon visszavonultan élt 1815-ben bekövetkezett haláláig.

 

A film Mesmer életének főbb mozzanatait érintené, de ez alig érzékelhető a cselekményfolyamban. Abba a hibába esik – mint általában az ilyen kosztümös, életrajzi filmek -, hogy inkább a szerelmi szálat fonják erősebbre, és a főhős személyisége, munkássága, életének más vonulata pedig elvész, mint az a bizonyos szürke szamár … 

Azt hiszem, hogy itt a tudományos működés érzékeltetése nem sikerül úgy, ahogyan kellett volna, mert ha valaki egy kicsit is utánanéz ennek a ténynek, az tudja, hogy Mesmer előfutára volt a későbbi pszichoanalitikusnak, Freudnak és követőinek, akik szintén hatásosan alkalmazták a magnetizmust jó néhány hisztériás betegen.

Természetesen Alan Rickman jól oldotta meg színészi feladatát. Tökéletesen érzékeltette az orvos-tudós vergődését, viharos érzelmeit: az idős feleségtől való anyagi függés poklát, tudományos munkája erőfeszítéseinek hiábavalóságát, orvostársai értetlenségének és korlátoltságának végnélküliségét.

Maga a film nem mond nekünk semmi különöset, legfeljebb csak annyit, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában – bár ez igen kevés vigasz azoknak, akik eligazodnak a „léleklátás” terén, de erről meg nem a főszereplő tehet, hanem a forgatókönyvíró, vagy a rendező.

Summa summarum – ha másért nem, de Alan Rickmanért mindenképpen érdemes megnézni, mert ha Mesmer munkássága nem, de az ő alakítása „mágnesként vonz” bennünket … így ne is tanúsítsunk ellenállást!

Szerző: LadyWriter

The Winter Guest - recenzió - Alan Rickman

Téli Vendég (1997)

Bárki, aki látta Alan Rickman jó néhány szerepét (Szívből igazán, Értelem és érzelem), az nem lepődött meg azon, hogy a rendezővé avanzsált színész mellkasában költői szív dobog. Viszont akik a Die Hard, vagy a Robin Hood mániákus gazfickójaként emlékeznek rá, azokra sokként hat a fenti kijelentés. Mindazonáltal, a „költői” jelző kitűnő terminusa Rickman rendezői énjének, amikor filmre vitte a Téli Vendég-et.
A filmnek egyszerű, komótos a tempója, mely felhasználja az összes rendelkezésre álló elemet ahhoz, hogy teljes siker legyen. Az eredmény pedig egy alkalmi látogatás, néhol varázslatos, de mindenképpen bensőséges emberi dráma. A Téli Vendég nem egy összeesküvés szálainak kibogozása, nem is egyetlen, egysíkú történet, hanem a kapcsolatoknak, magának az életnek a felfedezése, bármelyik színpadon folyik is a darab.

A Téli Vendég nem egy régi legendán alapuló mese, nincs konvencionális narratív felépítése – igazából nincs kezdete, sem vége. Ehelyett lehetőséget nyújt nekünk, hogy bepillanthassunk nyolc ember életének egyetlen napjába. A szereplők: mindkét nembeli, többgenerációs, sokféle kapcsolat – férfi, nő, fiatal, középkorú, idős, barátok, majdnem-szeretők és legközelebbi hozzátartozók. Beteljesült remények és csalódások, letarolt érzelmi határok és leleplezett igazságok. Komédia, mely tragédia is egyben. Legfőképpen azoknak a történéseknek a kipárolgása, melyben mi magunk is megtaláljuk saját életünk visszhangjait, így a fikcióból hamar valóság válik.

A helyszín egy apró skót város, az év leghidegebb napján. Annyira hideg van, hogy a tenger teljesen befagyott. A szárazföld felé fújó metszően jeges szél, és a tengerpartot borító hótakaró idegen, barátságtalan megjelenést nyújt a vidéknek, mely szinte foglyul ejti azokat a kapcsolatokat, amik a filmben megjelennek.
Négy páros jelenik meg, és bár van némi kapocs az egyes párok között, a Téli Vendég mégis inkább a dinamikus, bensőséges viszonyokra fókuszál.

Az első, legerőteljesebb páros Elspeth (Phylida Law) és az éppen megözvegyült lánya, Frances (Emma Thompson). Kettejük kapcsolata több mint viharos. Egymás iránti szeretetük mély, de mindketten makacs, akaratos nők, és egyikőjük sem hajlandó beismerni, hogy szükségük van a másikra. Kapcsolatuk a vitatkozáson alapul, de a hosszú, befagyott tengerparti séta alatt elérkeznek addig a pontig, hogy kimondatlanul is tudják, milyen sokat jelentenek egymásnak.

Frances felnőtt fia Alex (Gary Hollywood) magányos fiatalember, aki apja halála óta nem igazán találja helyét, habár anyja becsülettel gondoskodik róla. Ezen a napon találkozik egy lánnyal, Nitával (Arlene Cockburn), aki már hetek óta titokban figyeli őt. Habár az első találkozásuk kicsit ellentmondásos (a lány hógolyóval dobálta meg őt), mindketten hirtelen döbbennek rá egymás iránti vonzalmukra. Félénken közelednek egymáshoz, de a dolgok mégsem úgy alakulnak, ahogyan azt eltervezték.

Lily (Sheila Reid) és Chloe (Sandra Voe) két öregasszony, kiknek idejét a temetésekre való járás tölti ki. A halál nekik csak egy izgalmas, vég nélküli beszédtéma, persze csak azért, mert már ők közel érzik magukhoz az elmúlást. Így azzal töltik a napokat, hogy szemügyre veszik az újságok nekrológjait, és megkeresik a környék legközelebbi temetését vagy hamvasztását. Nem számít, hogy ismerték-e vagy sem a megboldogultat, egyedül a gyászszertartás érdekli őket.

Sam (Douglas Murphy) és Tom (Sean Biggerstaff) két iskoláskorú barát, akik ezt a hideg februári napot iskolakerüléssel töltik, egész nap a tengerparton lógnak, apró tüzet gyújtanak, hogy ne fázzanak meg nagyon, és a befagyott tengeren csúszkálnak. Szemben Lilyvel és Chloe-val ők még csak most készülnek belépni az előttük álló életbe Elég fiatalok ahhoz, hogy még higgyenek a csodákban, viszont elég idősek ahhoz, hogy felismerjék: a felnőtté válás útja kirabolja az egyszerű, élvezetes életet oly módon, hogy azt csak a gyerekek tudják megtapasztalni.

A szereplők játéka erőteljes és nagyon hiteles. A profi színészek és kezdők alakításainak elegyítése igen hatásos, a legsikeresebb választás azonban a főszereplőké, hiszen Elspeth és Frances az életben is anya-lánya párost alkotnak. Kapcsolatuk varázsszere az, hogy az egymás számára teljesen idegen színészeknek nagyon nehéz lehet a másik legapróbb rezdüléseire is reagálnia, de így ez nekik teljesen természetes volt. És persze, a fizikai hasonlóság is megkönnyítette számukra a szerep teljes elfogadását.

A Téli Vendég-et először 1995-ben mutatták be a színpadon, a rendező szintén Alan volt. Érdekessége, hogy a színpadon szereplők közül négyen a filmben is megjelennek (Phylida Law, Arlene Cockburn, Sheila Reid, és Sandra Voe). Vannak olyan színdarabok, melyek filmes adaptációja nem túl sikeres – de a Téli Vendég nem tartozik ezek közé. A komor és sivár skót vidék a nyolc ember karakterének megjelenítése. Valójában azt veszi figyelembe, hogy az egyes kapcsolatok légköre mennyire fontos, ki hogyan viszonyul a másikhoz – bár ez vitatható, hogy ez az egyszerű momentum a legfontosabb eleme a filmnek, vagy sem. Ha viszont kellően értékeljük a jellemábrázolásokat, a Téli Vendég olyan élményt nyújt, amely még akkor is ott lesz velünk, ha már kijöttünk a moziból ….

Téli Vendég
rendező: Alan Rickman
zene: Michael Kamen
hossz: 108 perc

James Berardinelli (1997)
fordította: LadyWriter

In Memoriam Alan Rickman - Raszputyin (1996)

Raszputyin (1996)

 

Gyermekeim az Úrban: ezt a filmet mindenki nézze meg: az is, aki jól ismeri a XX. századi orosz történelem fordulópontjait, és az is, akinek csak a krémtorta ugrik be az oroszokról. Bár már néhányszor megfilmesítették a sztarec életét (pl. Lars von Thrier), Uli Edel is igazi „nyalánksággal” kínál minket, ha már az édességnél tartunk, mert hiteles, korhű és valódi képet fest a század eleji orosz viszonyokról, a Romanovokról, és az őket körülvevő holdudvarról.

Az 1860-as években sok minden történt világszerte: a Habsburgok alatt megreccsent a trón (1866-Königgraetz-i csata), nálunk tető alá hozták a kiegyezést (1867), Lengyelországban megszületik Maria Sklodowska, a későbbi Madame Curie (1867), megalakult a független olasz állam (1861), és valahol, a messzi Oroszországban megszületik Grigorij Jefimovics Raszputyin (1869). Hogy ki volt ő? Erre sokan és sokféle választ tudnának adni, de a lényeg, hogy alakja nem sikkadt el nyomtalanul a történelemkönyvek lapjain, és hogy megihletett néhány írót és filmrendezőt is.

 

„Jó az Isten, szeret minket” -  mondja az egyik jelenetben Alan … nos, legalábbis Raszputyinhoz jó volt, és szerette is őt, mert az általa felruházott képességekkel egy röpke pillanatig szédítő magasságokba emelte … hogy onnan később a pokol bugyraiba ejtse. Talán így jellemezném Raszputyin életútját, akiről még máig nem derült ki: istenfélő szent ember volt, vagy csak egy iszákos, kéjsóvár szerencsevadász, aki különleges képességek birtokában mindenkire befolyást gyakorolt, és így mindent elért, amit akart. A történelmi tények ismeretében szerintem mindkettő volt, és ebből logikusan következik ellentmondásos személyisége - meg akart felelni hivatásának, de az élet igazi élvezetéről sem akart lemondani – és nem is tette, ahogyan ez a filmből oly világosan kiderült: Istenhez való ragaszkodása, a vallásos révületben kántált próféciái, a cárevics csodálatos meggyógyítása a „Szent”, míg a mértéktelen italozás, a nők, és a vad orgiába csapó mulatozások pedig a „Gonoszt” mutatják.  Ő mindezt vallási alapon (is) meg tudta magyarázni: hogy bűnbocsánatot nyerj, vétkezz minél többet – gondoljunk csak arra a jelenetre, amikor az üresfejű szentpétervári arisztokrata hölgyek egymás kezébe adták a kilincset, hogy bennfentes mutassa meg nekik, hogyan kell pokolra zavarni az ördögöt – ahogyan azt Boccacció oly találóan megfogalmazta.

Raszputyint talán még Jeanne D’Arc-hoz hasonlítanám, aki szintén a „szolgálati út” megkerülésével, azaz egyházi közvetítés nélkül kapta az instrukciókat Istentől, mert ő is „látott és tudott” dolgokat, amik kétséget kizáróan bizonyították, hogy közvetlen kapcsolatban áll a Teremtővel – de ezt utólag bizonyítani lehetetlen … mindenkinek a fantáziájára bízom.

 

Történelmi síkon is nagyon ütős volt ez a film – II. Miklós nem volt tehetséges uralkodó, sokat hezitált, és általában mindig rossz döntéseket hozott, a cárnénak meg semmi más nem számított, csak a trónörökös élete, és ezért bármit megtett – még akkor is, ha esetleg ez több millió ember életébe került.

Rickman alakítása nagyszerű volt – és itt nem az elfogultság beszél belőlem, hanem az „amatörténész”. Úgy hiszem az igazi Raszputyin pont ilyen lehetett: elkötelezett istenhívő, de ugyanakkor talán ravasz, számító, a helyzetet mindig kihasználó …  hiszen Oroszország jövője, vagyis Alekszej cárevics élete az ő kezében volt, és ennek tudatában beleszólhatott az orosz nagypolitikába is, bár ezen feladatát nem látta el olyan jól, mint a gyógyítást – lásd. az orosz történelem 1914-1918-es korszakát.  És ez a filmen nagyszerűen átjött, így még az is valós képet kapott erről a történelmi személyiségről, aki még életében nem hallott, vagy nem olvasott róla semmit.

 

Alan Rickmannek nem volt könnyű dolga ezzel a szereppel, hiszen nem egy fiktív karakterbe kellett életet lehelnie, hanem egy igen valóságos személyiség bőrébe bújhatott.  De jól oldotta meg a feladatot, sőt … nagyon is jól … így bárki bármit is mondjon erről a filmről, ajánlom neki melegen, hogy olvasson el néhány könyvet a Romanovokról vagy Raszputyinról, és tudni fogja, hogy ez a film története teljesen megegyezik a történelmi eseményekkel, alakjai pedig megfelelnek a korabeli szereplőkkel.

 

Szerző: LadyWriter