Négyhúros sztorik innen-onnan - 2. rész

John Illsley mesél a világszerte elért sikerekről, a Mark Knopflerre nehezedő nyomásról és arról, mi a titka a tökéletes basszus-szólamnak

Az interjú a guitarworld.com bassplayer oldalán jelent meg, 2022.06.16-án

Illsley üdítő módon viszonyul a basszus-felszerelésekhez; elmondása szerint azonban soha nem kötelezte el magát egyik nagy név mellett sem.

Az évek során megkerestek néhányan, de nemet mondtam az ajánlatokra. Támogathatnám az új Fender basszusgitárokat, amelyek teljesen rendben vannak, és élőben is használnám őket, de ragaszkodom a régi hangszereimhez.

Előfordult már, hogy teljesen lestrapáltuk a felszerelésünket, így újabbra váltottunk, de én most is a '61-es Jazzemmel szeretek színpadra állni, ami talán „elavultnak” számít az újabb modellekhez viszonyítva. Nyilvánvalóan összegyűjtöttem néhány gitárt az évek során, minden különösebb erőfeszítés nélkül. Vigyázok rájuk, és megtartom őket, de az erősítőkkel már nem ápolok ilyen szoros viszonyt. Csak telezsúfolják a stúdiót.

A Dire Straits a „Brothers In Arms” felvételeinél éktelen nagy felszerelést használt, egy csomó solid-state Ampeg SVT erősítő fejjel, de az 1991-es „On Every Street” munkálatainál Illsley már egyedi rendelésre készült, Trace Elliot gyártmányú basszuserősítőket használt.

Nagyjából minden rejtve volt rajta, tiszta, grafikus equalizerekkel és a jó ég tudja, hogyan működött. Néhány éve elajándékoztam egy iskolának, mivel azt gondoltam, másoknak még hasznára lehet, ha nekem már nincs rá szükségem.

Az egyetlen basszusgitár, ami hiányzik a gyűjteményemből, egy fekete Wal, amit talán kölcsönadtam valakinek. De mindig kéznél van egy piros, bund nélküli változata. A régi nagy kedvencem pedig egy vintage Jazz.

Az „On Every Street” után a Straits lassan, természetes úton érkezett el a véghez; az évekig tartó turnézás nagyon megviselte a zenekart.

Sokan azt hiszik, hogy ez mennyire jó buli. Az kétségtelen, hogy rengeteg szórakoztató eleme van a zenekari létnek. De próbálják elképzelni, hogy az „On Every Street” turnéján volt olyan pillanat, amikor 30 napon keresztül, megállás nélkül koncerteztünk, nem volt egyetlen szabadnapunk sem. Egyszer az öltözőben odafordultam valakihez és azt kérdeztem: Van valakinek fogalma arról, hogy hol vagyunk? Mire az illető azt válaszolta, hogy nézzem meg az útitervet.

A zenével, az utazással és a gyorsan változó helyszínekkel beleragadsz a mókuskerékbe, s közben azt kérdezed: ez most Németország, Ausztria, vagy esetleg Svájc? Tudom, kissé nevetségesnek tűnhet, de egyfajta buborékban utazol, elszigetelve a valóságtól.

Aztán 15 év aktív működés után elérkezett a vihar előtti csend, amikor a zenekar – főként Mark Knopfler – úgy döntött, hogy más utakat szeretne felfedezni.

Mark nagyon sok energiát fektetett belénk, hiszen ő volt a dalok szerzője, és a stúdiómunkák oroszlánrészét is ő végezte, ezért a sajtófigyelem is jórészt ráirányult – ezért úgy gondolom, egy idő után már egyszerűen nem akarta tovább kezelni ezt az egészet.

Azzal a sok felszereléssel nevetséges méretű közönség előtt játszottunk, és hogy ez fenntartható legyen, lassan már olyanok voltunk, mint egy manőverező hadsereg. Alapvetően nagyon nyugodt természetű vagyok, így remélhetőleg sikerült a többieket is megnyugtatnom, mielőtt teljesen elszabadult volna a pokol.

A rossz magaviselet a ’80-as évek rockzenéjét illetően gyakran azt jelentette, hogy a zenészek az orrukba tömték a karrierjüket. Nem így a Dire Straits esetében, és különösen nem Illsley esetében, aki inkább egy másik kolumbiai exportcikkért rajongott.

Megihatnál néhány kanna kávét, megspórolva így 20 fontot, vagy bármennyit – teszi hozzá kuncogva.  De hogy őszinte legyek, inkább kinyitok egy üveg remek bort és eszem valami finomat a show után. Amikor befejezzük a koncertet, este 11 óra van és kell utána még két-három óra, hogy az ember lenyugodjon.

Ha kábítószerekkel húzod fel magad újra és újra, az önpusztítás szörnyű körforgásába kerülsz. Sokan így kerülnek ebbe a nehéz helyzetbe, mert azt hiszik, annyira fáradtak, hogy már csak „segítséggel” tudnak színpadra lépni – holott a helyzet az, hogy amint felsétálsz a pódiumra, már az hihetetlenül feldob, amikor együtt lehetsz a közönséggel.

Illsley legutóbbi, szám szerint a nyolcadik szólóalbuma nemrégen jelent meg, „VIII” címmel és az élő fellépések már javában szervezés alatt vannak, amelyek már kevésbé megerőltetőek és rugalmasabban lebonyolíthatóak.

Volt egy fesztiválunk Németországban, de a Covid miatt kb. háromszor futottunk neki. A Brexit-szabályok szerint csak úgy tudtuk lebonyolítani, hogy egy szál gitárral felültünk a repülőre, felléptünk a rendezvényen, majd azonnal hazarepültünk.

Most is, mint általában, picit markáns gondolatai vannak a basszusgitár szerepéről:

Kicsit olyan, mint George Harrison gitárja a Beatles-ben. Majdnem minden szólógitáros azt mondja, hogy George volt az, aki kiemelkedő teljesítményt nyújtott, mert leginkább az ő szólórészeire emlékeznek az emberek. Egy-két alkalommal a hallgatók a basszus-szólamokra is emlékeznek – de az nagyban függ a dal témájától és a hangzásától, hogy mennyire lehet érezni a basszust.

Egyébként mostanában csak olyan dolgokkal foglalkozom, amit szeretek. Ha esetleg valami olyan újdonság kerül az utamba, ami megszólít, fogok rá időt szakítani.

 

(forrás:

https://www.guitarworld.com/features/john-illsley-dire-straits?fbclid=IwAR05ZVunJ6apGIBibYkTe9VoS-YXTD7ZU5a3tQ2PgDC0sA6YwdPEDTTjpgA)

 

Punkok a gyepen

1977. június 26-án a Dire Straits négy alapító tagja ezen napon lépett fel a Farrer House előtti gyepen, egy punkfesztiválon - Café Racers néven. Az eseményre John Illsley így emlékezik vissza önéletrajzi könyvében, amely My Life In Dire Straits címmel jelent meg 2021 novemberében.

Számos sztori született már arról, hogyan is lett a nevünk Dire Straits, de abban nagyjából egyetértünk, hogy az ötlet Pick egyik észak-londoni lakótársától, Simon Cowe-tól származott, aki a Lindisfarne billentyűse is volt. Megbeszéltük, hogy folytatjuk a közös próbákat, levadászunk néhány fellépést, így szükségünk volt egy névre is.

Nyilvánvalóan Simon mondta ezt Picknek:

-       Sosem fogtok pénzt keresni, haver, állandóan csórók maradtok, szorult helyzetben lesztek. Egyébként, tényleg, ehhez mit szólnátok – Dire Straits?

Nem emlékszem a későbbi beszélgetésekre, de mindannyian belemelegedtünk.  Ha engem kérdeznek, egy zenekar neve nem annyira fontos. Ha jó a zene, akkor a név személyazonossággá válik, az a név lesz, ami alatt játszol. Senki sem vásárol lemezeket csak a zenekar neve miatt. A Beatles és a Stones – a zenéjükre gondolsz és nem a nevükre.

Elfogadtuk ezt a nevet, de csak az első fellépésünket követően, amelyre a Farrer House előtti gyepen került sor 1977 júniusában, amikor még a Café Racers néven játszottunk.

Az első szereplésünkre egy punk fesztiválon került sor, ahol különcnek, oda nem illőknek számítottunk. Nagyon meleg és szeles nap volt, és megengedtük a többi zenekarnak, hogy a lakásunkat bázisként használja. Nem nagyon tudom rászánni magam, hogy „öltözőnek” nevezzem, mert ez azt jelentené, hogy olyan méltósággal ruháznánk fel a koncertet és a Farrer House 1. házszámot, amelyet egyikük sem érdemelt ki.

A punk abban az időben egy merő kiáltás volt, és be kell vallanom, hogy a The Clash-t és a Sex Pistols-t leszámítva nem voltam tőlük elragadtatva. Az viszont nagyszerű volt, hogy egy zenei forma dühöng az intézményrendszer ellen, mert a zenei üzletnek arra volt szüksége, hogy valami felrázza.

A punk egy mélyponton lévő gyötrelmes kiáltása volt mind a zene, mind a társadalom felé. Teljesen érthető volt. Dühös, már-már antizene volt. De hát ez volt a lényege, nem? Eltorzítani, elferdíteni, kigúnyolni, megszüntetni az összhangot, az alkotást és e szemlélet anarchiája tükröződött vissza a „dalaik” dallamtalan káoszában. De ezek a srácok nem voltak buták, már ami a mozgalom jelentős támogatóit illeti. A fellépők közül a legjobbak tökéletes előadók voltak. Talán azért, mert jó néhányan középosztálybeli családokból érkeztek, akik művészeti, vagy színiiskolába jártak.

Nem vagyok biztos benne, hogy a „tökéletes” a legjobb jelzője annak a csomó „zenész”-nek, akik aznap délután megszállták a lakásunkat, hogy részt vegyenek a gyepen zajló fesztiválon a mintegy harminc-negyven Crossfields-lakó kissé zavart élvezetére, akik már mindannyian a tökéletes részegség állapotába kerültek.

Egymás  után bontogatták a dobozos söröket, és a szélbe köpdösve a kialakult rend és civilizáció egészének megdöntését üvöltözték. Az soha nem volt teljesen világos, hogy mi lesz az új világrendjük – a fontos csak az volt, hogy szétzúzzák a régit. Biztos vagyok benne, hogy később kidolgozták volna a részleteket.

A legtöbbjük kezdetleges játékos volt és nagyon sok időt töltöttünk azzal, hogy rendesen behangoljuk a gitárjaikat, mielőtt lecsapnának a gyep közönségére, de csak azért, hogy amint játszani kezdenek és kiesnek a ritmusból, valahogy visszatereljük őket a normál hangzásba. Harmónia – ááááá, dehogy! A koncert az összes áramot egyetlen kábellel kapta, amit a lakásunkba csatlakoztattunk, de a villanyóránkat ez nem zavarta, mert egy rézrúddal és egy szigetelőszalaggal úgy rögzítettük hogy a számláló megállt, sőt, amikor a hűtőszekrény bekapcsolt, még hátrafelé ment.

A kültéri erősítő rendszer, amit a Squeeze nevű, feltörekvő helyi bandától kölcsönöztünk, aligha érdemelte ki a nevét. Küzdöttünk a szembefújó erős széllel, így a hangok gyakorlatilag elszálltak mögöttünk, ezért olybá tűnt, mintha csak mímelnénk zenélést kis közönségünknek, akik a füvön hevertek és napoztak. Van egy fotó, amit aznap készítettek rólunk, ahogy a hajunkat hátrafújta a szél, akárcsak az általunk kiadott hangokat. Annak ellenére, hogy csak néhány ember előtt játszottunk, emlékszem, nagyon ideges voltam. De meglepődtünk, hogy egészen jól ment és ha utólag visszagondolunk, azt hihetnénk, olyan volt, mintha a Madison Square Gardenben léptünk volna fel és nem a gyepen, a Farrer House előtt, a deptfordi Crossfields-lakótelepen.

(forrás: John Illsley: My Life In Dire Straits - 2021- Penguin Books, London)

Négyhúros sztorik innen-onnan - 1. rész

John Illsley mesél a világszerte elért sikerekről, a Mark Knopflerre nehezedő nyomásról és arról, mi a titka a tökéletes basszus-szólamnak

Az interjú a guitarworld.com bassplayer oldalán jelent meg, 2022.06.16-án

A basszusgitáros az egész világot meghódította a Dire Straits zenekarral, de hogy pontosan hogyan és miként történt mindez, bárki elolvashatja az önéletrajzi könyvében és meghallgathatja a legújabb, VIII. címet viselő szólóalbumán. Mindent összevetve ő sommásan csak úgy foglalja össze, hogy „túléltük – egyben maradtunk és a barátságunk azóta is töretlen”.

A világszerte 120 millió példányszámban eladott Dire Straits lemezeken ott hallhatók John Illsley basszus-szólamai, ő maga pedig nemrégen jelentette meg emlékiratait „My Life in Dire Straits” címmel. A könyv végigkíséri a muzsikus útját a legelső napoktól egészen a ’80-as évekig, amikor a Straits megállíthatatlan, mindenütt jelenlévő erőforrásnak számított – illetve még a későbbi időszakra is visszatekint. Úgy fogalmazott, hogy már az írás kezdetekor fontosnak tartotta, hogy az emlékei pontos kontextusba kerüljenek. 

Ez nem arról szól, hogy jó pontokat szerezzek – fogalmazta meg Illsley. Csupán annak az időszaknak az ünneplése, amit közösen éltünk át és éltünk túl. Épek maradtunk és barátok, ami fontos, mert sokaknak ez nem sikerül. Amikor nekifogtam az írásnak, úgy döntöttem, hogy mindent pontosan rögzítek, mert nem akarom, hogy majd az érintettek azzal keressenek meg, hogy ők sosem mondtak ilyet, vagy tettek olyat és miért írok valótlanságokat.

Azzal is tisztában vagyok, hogy egyesek égbekiáltó problémákat fognak találni a könyvvel kapcsolatban, mivel az eseményeket illetően az ő verziójuk eltér az enyémtől – én viszont ragaszkodom a sajátomhoz. Néhány embert különböző okokból valóban értek sérelmek az évek során és nem akartam, hogy ezt most újra átéljék – nem lenne igazságos. 

A „My life in Dire Straits” mellett létezik egy hangoskönyv változat is, de ha a rajongóknak mindez nem lenne elég, és még további információra vágynak, akkor bármikor elugorhatnak az East And Arms nevű kocsmába, (hotel is egyben), amit Illsley 1990-ben vett meg a helyi közösség nagy örömére, mert a New Forest Nemzeti Parkban található vendéglátó-ipari egység híres a finom ételeiről, a koncertjeiről és  remek hangulatáról.  

Alapvetően ez egy kiskocsma, ahol jókat lehet enni. Van egy bár-részlege is, ahová az itt élők járnak rendszeresen, így mondhatni ez a helyi közösségi központ. Jó érzés, amikor azt mondják, hogy nemcsak a kaja, de a háttérben szóló zene miatt (is) szeretnek jönni hozzánk. S most valahogy azt érzem, hogy az emberek egy kicsit tisztelettudóbbak, mint régebben. 

Azonban aki arra számít, hogy Illsley-t fogja a pult mögött találni, amint éppen sört mér, vagy ételeket szervíroz, csalódni fog.

Valóban nem csinálok ilyesmit Én csak a zenéről és hangulatról gondoskodom – erősíti meg.

S ez a hangulat kulcsfontosságú az évek során létrehozott munkáiban. S bár pályafutása során mindig is basszusgitáron játszott, nem az a fajta zenész, aki szeszélyes, üres csillogással uralna egy dalt.

John McVie-hez hasonlóan én is szeretek annyi teret hagyni, amennyit csak lehet, mert a basszus lényege – ami engem illet – a feszes ritmusszekció, ugyanaz, ami az autónak a motor és ez különösen igaz a Dire Straits esetében. Kezdetektől fogva úgy közelítettem meg a dalokat, hogy elég férőhely maradjon a billentyűsöknek vagy a gitároknak. És még egy csomó más hang is ideférhetne, de bizonyos értelemben a basszus körüli légtér megteremtése elég jelentős szerepet játszott a Straits hangzásában, legalábbis az első két lemezen mindenképpen.

A ’70-es évek végén megjelent két album – az 1978-as, a zenekar nevét viselő debütáló korong, majd az egy évvel később kijött „Communiqué” – a zenei színtér élére helyezte a csapatot, amely a szó legtisztább értelmében ténylegesen olyan zenekar van, amelyben mindenki közreműködött abban, hogy a vezető Mark Knopfler dalai a lehető legjobban szólaljanak meg. 

A Straits karrierjének csúcspontja az 1985-ben megjelent figyelemre méltó „Brothers In Arms” volt, amely szinte világszerte uralta a slágerlistákat. Csak ebből a lemezből 30 millió példányt adtak el – amely szintén felfoghatatlan szám, de is azt bizonyítja, hogy a Dire Straits bizonyára kemény munkát fektetett abba, hogy a lemez örökre ott csillogjon a rock egén.

Rengeteg előkészület történt a tényleges stúdiómunkák előtt. Számos ötletet jártunk körül, így amikor megérkeztünk Montserratra, már nem volt semmi bohóckodás, nagyjából pontosan tudtuk, hogy a dalokat hogyan fogjuk rögzíteni. A zenekarunk tényleg az érzésről szólt – mondhatni a megalakulásunktól fogva. És amit mindennél jobban élveztem, az a próbálkozás volt, hogy ezt az érzést elkapjam, eltaláljam. Van úgy, hogy egy húrt kicsi keményebben pengetsz, mint általában, vagy visszafogod, vagy esetleg hagyod, hogy hosszabb-rövidebb ideig  szóljon. A dalra mindig rá kell érezned.

Van egyfajta tisztasága annak, ha valaki úgy közelíti meg a zenét, mint Illsley, aki számára ez volt a kulcs ahhoz, hogy basszusgitárt ragadjon.

1964-ben vagy ’65-ben kezdtem el basszuson tanulni, mert azt tapasztaltam, hogy jól érzem magam a basszushangok által létrehozott térben, hogy végre megtaláltam önmagam… és majd csak utána jött a következő kérdés, hogy akkor mit tudok kezdeni a zenével?

A már említett McVie mellett Illsley még több olyan basszusgitárost említett, akiket tinédzser korában hallgatott és csodált.

Szerintem Bill Wyman a Stones számára telitalálat volt, ahogy Paul McCartney is a Beatles-nek, hiszen nemcsak zenészként, de fantasztikus dalszerzőként is elismert, néhány basszus-szólama pedig egészen rendkívüli. Aztán itt van még Jaco Pastorius, akit csak egyetlen alkalommal láttam és hallottam Londonban, a Rainbow Theatre-ben de az egészen észbontó volt. Csak egy félórás szólót játszott egyedül, és akkor arra gondoltam, hogy mi a fene történik itt és most. Egyszerűen fogalmam sem volt, csak azt éreztem, hogy amit a basszusgitárral művelt, azt nem lehet szavakba foglalni, holott tudtam, hogy én álmomban sem játszanék így, mert az nem én lennék. Ezért tartom lenyűgözőnek, ahogyan minden ember más és más, a gitárosok is másként közelítik meg a hangszerüket.

Mint a legtöbben a korai zenei próbálkozásaik során, ő is „cover” zenekarban kezdte pályafutását.

Olyanok akartunk lenni, mint az Animals, ezért nagyon szerettük játszani a „Don’t Let Me Be Misunderstood” című dalt, valamint sok Chuck Berry-számot is betanultunk. Csak másoltunk, de akkoriban még csak ennyit tudtunk. Aztán már egyre otthonosabban mozogtunk a rock’n’roll és a blues területén és egyre inkább  ezen műfaj dalszerzőinek hagyományait követtük. Azt viszont be kell vallanom, hogy a jazz sosem jött be nekem.

 

Két bírálat - egy lemez

Ismét visszatekintünk a múltba – méghozzá 1996-ba, amikor is megjelent Knopfler valódi, igazi, tényleges, első, stb. szólólemeze, a Golden Heart.

A Gramofon című zenei lap 1996.06.01-i számában két lemezkritika is megjelent a lemez kapcsán, Zipernovszky Kornél és Csehy András tollából – ezek olvashatók alább, változtatás nélkül.

Ritkán van alkalma az embernek olyan alaposan előkészített és gondosan felépített bemutatkozó lemezt kézbe venni, mint Mark Knopflerét. Persze, a Dire Straits gitáros-énekesét 85 millió eladott lemez után nem kell senkinek bemutatni. Knopfler nyilatkozataiból az derül ki, hogy a szólólemez ellenére a Straits nem szűnt meg, nem oszlott fel, nem vesztek össze, talán lesz is új koncert, új lemez, talán már készülne is, ha nem unták volna olyan mélyen meg ezt az egész cirkuszt, miután két éven át turnéztak az On Every Streettel szerte a világon. Nem a siker hibádzott, viszont ilyen hosszú idő után szinte természetes a csömör, a Straits lassan húszéves. Hogy mennyire jól előkészített ez a szóló bemutatkozás, azt az is mutatja, hogy a lemez belső borítóján egy egyéves világkörüli turné dátumai olvashatóak (patinás helyszínek, mint a londoni Royal Albert Hall vagy a barcelonai Monumental Bullring közt a Petőfi Csarnok is ott van). A csömör legfeljebb annyiban érhető tetten a Golden Hearton, amennyiben a Rüdiger című számban egy német autogramvadászon veri el a port a lemez mind a tizennégy dalát egyedül író Knopfler, de nem a rajongásért, hanem azért, amiért Rüdigernek teljesen mindegy, focista, színésznő vagy kéjgyilkos, csak benne legyen az újságban.

A Straits-féle irónia a szövegekben tovább él, bár talán nem olyan nyilvánvalóan, mint a szintén jól ismert melankólia, melyet kiválóan színez a skót és ír népi hangszerek erős jelenléte. De Knopfler a duda és a hegedű, valamint a steelgitár hangzására épített dalokban inkább csak követi az ír és skót népzenei gyökerek divatját, nem igyekezett különösebben új tartalmat adni nekik. Mivel Dublinban kezdték a lemezt két éve felvenni, később az Egyesült Államokban folytatták a munkát, még egy zenei gyökeret talál meg Knopfler: a Cajun zenét. Ennek a felfedezésének frissessége teszi a Bonapartét és a Je Suis Désolé-t a legérdekesebb számokká. Az ilyen pillanatokért, és a címből sejthetőnél sokkal tartalmasabb szövegekért volt érdemes a szólólemezt elkészíteni, és country-, valamint folksztárokat — mint Sonny Landreth (steelgitár) vagy Jo-El Sonnier (aki a kannibálokról szóló szellemes dalban harmonikázik) — meghívni. 

(Zipernovszky Kornél)

Közismert tény, hogy Mark Knopfler tizenöt éven át a legendás Dire Straits vezéregyénisége volt. Örökzöldjeiket még ma is szívesen játsszák a rádiók. Knopfler szólókarrierje eléggé tipikus: egy tehetséges és kulturált együttes ontja magából a jobbnál jobb slágereket, és a zenekarnak van egy végtelenül ambiciózus frontembere, aki azonban egyedül nem tud igazán maradandót alkotni, így születnek sorra a vérszegény szólólemezek. Sajnos Knopfleré is ilyen.

Ez nem azt jelenti, hogy hallgathatatlanul rossz lenne az anyag, sőt felettébb kellemes gitárzenéről van szó. Csak éppen nem ezt szoktuk meg. Pontosabban: nem ehhez szoktatott a Dire Straits. Mark Knopfler Golden Heartja többnyire lírai hangvételű, finom gitármuzsikát tartalmaz szolid, erőlködésmentes harmóniamenetekkel. Az előadóra oly jellemző, egyszerű énekdallamok hatására az egész lemez csendes, békés, nyugodt. kellemes álomba ringató, esetleg vasárnap reggeli ébredéskor lejátszható muzsika.

A felvételekből teljesen hiányoznak a meglepetések, ha csak azt nem tekintjük annak, hogy — az angolszász zene manapság divatos eszközét használva — Knopfler belesző a számokba érdekes, tradicionális ír és skót népzenei melódiákat, természetesen az alkalomhoz illő hangszerek (többek között duda) segítségével. Ilyen például a Darling Pretty és a Done With Bonaparte című felvétel.

A biztonság kedvéért a lemezen fellelhetők a Dire Straits stílusát idéző countrys, esetenként rock and rollos elemek is, amitől egy-egy dal még slágergyanús is lehet, de ez nem jellemző. Összességében Knopflernél ugyanaz a probléma, mint egy másik brit szupersztárnál, Elton Johnnál. Bár mindketten önmagában hibátlan és igényes munkákat adnak ki a kezük közül, és endszerint egy-egy felvételük még a toplistákra is felkerül, az egyes daloknak mégsincs igazi profiljuk: egymástól alig megkülönböztethető — s ezért bizonyos idő után már alig-alig fogyasztható — zenehalmazként kerülnek a hallgatók elé. 

(Csehy András)

Forrás:  https://adt.arcanum.com/hu/view/Gramofon_1996/?query=Dire%20Straits&pg=22&layout=s