Mókamester Végszükségben – avagy a „másik” gitáros”

Jack Thomas Sonni (65) amerikai muzsikus-szerző, de leginkább a Dire Straits ritmusgitárosaként vált igazán híressé a zenekar „Brothers In Arms” nagylemezének megjelenését követő turné időszakában.

Sonni Indianában (Pennsylvania) született, gyerekkorában tömény zenei oktatásban részesült – zongorázni, trombitálni tanult, a gitár csak később jelent meg az életében.

1977 őszén Manhattanbe költözött, majd alig egy év múlva munkát vállalt az újonnan megnyílt Rudy’s Shop-ban, (Rudy Pensa gitárboltjában), ahol hamarosan sok neves muzsikussal volt lehetősége találkozni, többek között a Dire Straits-tagokkal is – először David Knopflerrel, majd annak bátyjával is.

1984-ben részt vehetett a „Brothers In Arms” lemezfelvételének munkálataiban, ő használt gitár-szintetizátort a „The Man’s Too Strong” szerzeményen, valamint becsülettel végigcsinálta az együttes szinte vég nélkülinek tűnő megaturnéját 1985-86-ban.

Fentiek ismeretében szeretnénk megosztani egy 2010 decemberében készült interjút, amelyben egy norvég Dire Straits rajongói klubtag beszélgetett a gitárossal a pályafutásáról, zenéről, sikerekről.

Manapság a legtöbb zenerajongó Önt a Dire Straits „másik” gitárosaként ismeri. Mesélne életének korai szakaszáról? Mikor vett először kezébe gitárt?

Ahogyan visszaemlékszem, a zene mindig része volt az életemnek. A szüleim imádták a muzsikát, anyám nagyon jól zongorázott, apám pedig állandóan Frank Sinatrat, countryt, meg a korai rock & roll-előadókat hallgatta. Az első hangszeremet – egy zongorát – 8 éves koromban kaptam. Aztán 3 évig trombitálni tanultam, de a gitározás majd csak 14 éves koromban kezdett komolyan érdekelni. És igen, amikor a kezembe vettem… soha nem tettem le többé, végleg nála kötöttem ki! 

Amikor már elég jól játszottam, szerettem mások előtt zenélni – templomban, kávéházakban, iskolai rendezvényeken. Az egyetemet (University of Connecticut) is a zene miatt hagytam ott, pontosabban a zeneiskola (Hartford Conservatory of Music) miatt. Miután megkaptam a diplomámat, helyi zenekarokban kezdtem gitározni. A hét hat napján főleg éjszakai klubokban, bárokban zenéltünk – szinte mindent játszottunk, jazz-sztenderdektől kezdve egészen a TOP40 slágerekig.

Aztán, amikor New Yorkba költöztem sokat tanulmányoztam Elliot Randall, a hihetetlenül tehetséges session-gitáros játékát, főleg a Steely Dannel felvett dalait – és elhatároztam, hogy én is hasonló pályát szeretnék befutni, ezért az elkövetkező 10 évet session-zenészként klubokban, éjszakai bárokban zenéltem végig.

Aztán a ’80-as évek közepén csatlakozott Mark Knopflerhez és csapatához. Hogyan jött a lehetőség?

Már jó néhány éve Rudy gitárboltjában dolgoztam, Manhattanben, amikor az egyik nap Mark sétált be az üzletbe. Azért jöttek a városba, hogy elkezdjék a „Making Movies” felvételeit és épp egy új gitárt szeretett volna venni. Elég hamar barátságot kötöttünk és a következő négy évben sok időt töltöttünk együtt ha New Yorkban járt, de sosem merült fel az, hogy legyek a zenekara tagja. 1984 decemberében viszont megkérdezte, hogy lenne-e kedvem Montserrat-ra jönni és részt venni a lemez felvételein, valamint körbeutazni az egész világot…

A „Brothers In Arms” kétség kívül minden idők legsikeresebb albuma. Ön hogyan látja ezt?

Nagyon büszke vagyok, hogy részt vehettem az elkészültében. Amellett, hogy kiemelkedő üzleti sikert is jelent, fantasztikusan gyönyörű, kiemelkedő művészi teljesítmény minden egyes dala és a turnét lebonyolító zenekar a világ legprofibb együttese volt. Ezért nagyon örülök, hogy én is tagja lehettem a csapatnak, részesülhettem minden sikerében.

Melyek a legkedvesebb emlékei ebből az időszakból?

Nos, kedves és jó emlékekből olyan sok van, hogy meg kell várnia azt a könyvet, amelyben majd mindezeket leírom. De mégis, a legemlékezetesebb pillanatok azok voltak, amikor találkozhattam és együtt játszhattam Eric Claptonnal, Keith Richardsszal, Pete Townshenddel és Bob Dylannel.

A „Brothers In Arms” turné 1986 tavaszán véget ért. Beszámolna arról, hogy mi történt az utolsó Sydney-i koncert után?

Ott álltam a szálloda lépcsőjén és integettem a zenekarnak, amint a reptérre indultak, hogy hazarepüljenek Angliába. Én még ott maradtam Ausztráliában egy kicsit pihenni – úsztam, szörföztem és fogalmam sem volt arról, hogy akkor látom őket utoljára.

Mark Knopflert sokan úgy jellemzik, hogy pontosan tudja mit vár el a zenészektől, akikkel együtt dolgozik. Ön hogyan írná le Knopfler személyiségét, hogyan tudtak együtt dolgozni, illetve most tartják-e a kapcsolatot?

Egyszer, egy MTV-interjúban Markot „jószándékú diktátornak” neveztem, mert bár mindig ő határozta meg az irányvonalat, de megengedte a többieknek, hogy ötleteljenek és hozzájáruljanak a végső rendezés kialakításához. Alan Clark az évek során profin kidolgozta a Dire Straits billentyűs hangzását és határozta meg az irányát. Én is sok lehetőséget kaptam, hogy egy kicsit hozzátegyem az ötleteimet a „Wild West End”, a „Ride Across The River” és a „Two Young Lovers” dalokhoz. Egyébként, 15 éve nem beszéltem Markkal – de ismét csak azt tudom mondani, hogy a részletekért meg kell várnia a könyvet!

2010 őszén csatlakozott néhány egykori zenésztársához egy római koncert erejéig, ahol Dire Straits dalokat játszottak. Milyen volt az előadás légköre – gondolja, hogy van esélye a Dire Straits újraegyesítésének?

Nos, ez a fellépés nagyon jól sikerült, remekül éreztük magunkat, talán ahhoz hasonlítanám, amikor egy antik tárgyról lekaparják a rozsdát – újraéltük a múltat.

A Dire Straits újraegyesítése? Úgy vélem, ennek igen kicsi az esélye, de bármi megtörténhet. Személy szerint azt tervezem, hogy a közeli jövőben többet játszom majd Alan Clarkkel, Chris White-tal és Phil Palmerrel…aztán ki tudja, hogy ebből még mi alakulhat ki…

Ön hosszú évek óta része a rockbiznisz körforgásának, tudja, hogy milyen igazán sikeresnek lenni. Milyen tanácsot adna a fiatal, kezdő muzsikusoknak?

Mindenekelőtt azt mondanám, hogy a muzsika kedvéért zenéljenek elsősorban és ne a hírnév, vagy a gazdagság legyen a fő motiváló erő. Nagyon keveseknek adatik meg a gyors siker és meggazdagodás lehetősége, s én is csak Mark Knopfler mellett tapasztaltam meg az igazi siker izét. Zenéljenek, élvezzék a játék örömét és ha ezen a pályán akarnak sikeresek lenni, akkor tanulmányozzák az elődök történetét. Bőven vannak sztorik azokról, akik valóban egy életre megalapozták a karrierjüket és azokról is, akiknek ugyanezzel a lendülettel ment tönkre az életük – sok sikeres művészt, énekest tett már lapátra a lemezkiadója… Szóval, figyelni kell, mindig is mindenhol, mert ez mindenekelőtt üzlet! Elég egy jó szerződést megcsípni és már rendben is leszel. Valaki a dalírásban találja meg a lehetőségeket úgy, hogy már egyetlen slágerrel sokat kaszálhat.

Az Ön által említett könyve, a Rocked N Rolled valójában egy zenei memoár lesz – mi motiválta a megírására?

Mindig szerettem írni – régebben is. Amikor még nem gondoltam arra, hogy zenéljek, akkor éjjel-nappal olvastam és ha megkérdezték, mit akarok csinálni felnőttként, akkor mindig azt válaszoltam, hogy leülni egy pálma alá és könyveket írni. Nos, pontosan ezt tettem, amikor ez a könyv született. Kiköltöztem néhány hónapra a mexikói Baja-California partjára, kerestem egy pálmafát, majd papírra vetettem minden olyan álmomat, ami végül valóra vált.

forrás:

https://direstraitsblog.com/blog/interview-with-jack-sonni-about-dire-straits-and-his-life/

Dalszerzés, dalszerzés - te csodás! Bill Flanagan interjúja Mark Knopflerrel

Bill Flanagan amerikai író, tévés és rádiós műsorvezető, akinek 1986-ban jelent meg Written in my soul című könyve, amelyben a rockzene legnevesebb dalszerző-előadóival készített interjút. Az alábbiakban a szerző Mark Knopflerrel készített beszélgetését közöljük.

BF: Fussunk át néhány történésen; az első lemezetek, a Dire Straits hat hónappal később jelent meg Amerikában, miután már a világ többi részén is elérhető volt sok millió példányban. Aztán jött a második album, ami már dobozban volt, amikor az első megjelent… Amerikában olyan kritikát is lehetett olvasni, amely szerint ez tulajdonképpen nem mást, mint  az első lemez felmelegítése. Közben a zenekarod állandóan koncertezett. Aztán 1980-ban a fontos döntéseid mindenki számára világossá váltak. Megírtad a Making Movies-t, New Yorkba utaztál, hogy felvegyétek az anyagot, majd egy teljesen új, erőteljesebb hangzással, hatalmas önbizalommal tértél vissza.

Van most ezzel valami gond?

MK: Nem igazán … De csak hogy tisztázzuk, a „Communiqué” közel 3 millió példányszámban kelt el, egyes országokban sokkal több fogyott belőle, mint az első lemezből. A „Communiqé” talán Amerikának nem annyira tetszett. S ha már erről beszélünk, én is úgy hiszem, hogy nem igazán jól sikerült album.

A „Making Movies” sokkal közelebb áll ahhoz, amit igazán szeretek csinálni. Amikor a felvételeken dolgoztunk, elhatároztam, hogy nem hagyom magam eltéríteni, folytatom azt, amit elkezdtem, és amit igazán jól tudok csinálni. Ezért folyamatosan dolgoztam és úgy döntöttem, ellenállok minden akadálynak és inkább leszek túlélő, mint halott.

Ez a kis szünet pedig időt adott arra, hogy átgondoljam a történteket és azokat dalokba foglaljam. A visszatekintés mindig jó dolog, mert van időd gondolkodni és alkotni. A „Making Movies” anyaga nagyon nehéz és viharos időszakban született. Rossz passzban, szinte szétesve és nagyon gyorsan írtam meg a „Solid Rock”-ot és az „Expresso Love”-ot. Amikor a „Romeo and Juliet” született, arra már sokkal több időt és nagyobb figyelmet fordítottam.

S ami a végeredményt illeti: ha a negatív energiákat pozitívvá tudod alakítani, egyetlen pozitív kifejezéssel tudsz változtatni a szorult helyzeten, akkor abból egy jó alkotói folyamat alakulhat ki. Olyan ez, mint amikor valaki könyvet ír a börtönben. A dalok is ebben az értelemben kapcsolódnak egymáshoz. Talán nem tudatosan, de úgy alakult, hogy a „Sultans”, a „Les Boys”, a „Skateaway”, és a „Romeo and Juliet” mind olyan dalok, amik a hátrányokat előnnyé tudták változtatni. Persze, ez nem azt jelenti, hogy rajongok a nehéz szituációkért, de ha belekerül az ember, akkor azokkal kezdenie kell valamit.

Előfordult már olyan, amiről képtelen voltál írni?

Nos, sosem éreztem indíttatást, hogy különösen obszcén alakokról írjak, viszont mindig érdekeltek az olyan emberek, akik nagyon-nagyon-nagyon különböznek tőlem – mint például a „Les Boys” (Making Movies). Ha megragad bárki más személyiségének egy darabja, az még nem jelenti azt, hogy te is olyan akarsz lenni, mint ő.

A „The Man’s Too Strong”-ban (Brothers In Arms) megpróbáltam a bűntudatot, a félelmet és a gyűlöletet tanulmányozni, egy olyan karakteren keresztül, mint a spandaui börtönben ülő Hess – olyan valakit látsz, aki nincs kibékülve önmagával.

Nagyon érdekes látni, hogy a cenzúra bármilyen kemény és szélsőséges formája – mint például a könyvégetés – egy idő után mindig kudarcot vall. Bár az is egyfajta elnyomás. Ebben a dalban megpróbáltam egy olyan elmébe belebújni, aki végig így élte az életét. Semmi nehézséget nem jelent, csak kísérletezés a karakterekkel és a komponálással – de a dal abszolút nem én vagyok. Ez pont olyan, mint Randy Newman dala a titokban meleg teherautó sofőrről (Half a Man).

Egy másik példa: Ha én énekeltem volna el a „Private Dancer”-t, amelyben a férfiak sztriptíz-bárokba járnak („all the men come in these places”), a közönség biztosan tudná, hogy ez is egyfajta embertípus, és képes lenne a megfelelő helyre besorolni. Olyan dal, amit valóban női énekesnek kell előadnia, de úgy vélem, hogy egy férfinak sem okozna gondot a megfelelő előadásmód úgy, hogy ne zavarja össze a hallgatót – a tökéletes előadás hat a legjobban a képzeletre, ez is a szórakoztatás része.

S úgy hiszem, mindig van valamilyen kapcsolat – például itt van a már említett „Les Boys” – nem vagyunk melegek, de mi is csináltuk a műsort, állandóan felléptünk, néha show-műsorok vendégei voltunk. S mikor láttuk őket élőben akkor egy kicsit megijedtem és feltettem magamnak a kérdést, hogy istenem, van-e különbség közöttünk?

A „Money For Nothing” figurája egy műszaki áruházban dolgozó pasas, ő énekli a dalt, amit pontosan akkor írtam meg, amikor abban az üzletben vásároltam. Kölcsönkértem egy darab papírt, és elkezdtem írni a szöveget – a hallottak alapján és igyekeztem azokat a kifejezéseket is lejegyezni, amiket a pasas használt – így lett teljesen valós, a dallammal pedig még erőteljesebb, izmosabb.

A szövegben eredetileg a „little faggot” (kis köcsög) kifejezést használtam, de volt egy másik változata is, amelyben volt egy pár „motherfuckers” (anyab…ó) jelző is – igazából ezt a második változatot akartam a lemezen is rögzíteni, de erre nem került sor. Még nem tettem le róla, hiszen a dal ekkor lenne igazán élethű – mert az emberek tényleg így beszélnek… használhatsz ugyan más szavakat, amik csak általában sugallják az érzéseket, de bizonyos szavak használata a legideálisabb.

A szövegkörnyezet fontossága is hangsúlyos, amiben maga a dal kialakul. Ha bemegyünk egy műszaki üzletbe és azt halljuk, hogy valaki azt mondja: „nézd azt a szarházit!” – számunkra semmit nem jelent, de ha ugyanezt meghalljuk egy dalban…

Na, és ott a helyszín. Ha New Yorkban hallod ezt, nincs jelentősége, ha viszont Tallahassee-ben (Florida állam fővárosa), az egy teljesen más dolog. De semmi esetre sem kifogásolom, ha az emberek mindig mindent úgy látnak és hallnak, ahogyan mások látni és hallani akarják őket.  Valószínűleg azt gondolnák, hogy csak vulgáris voltam.

Az első két Dire Straits album narrátora soha senkivel nem beszélt. Mindig a háttérben állt és a vonaton ülő lányt, a kínai árusokat, a Szving Szultánokat figyelte. A harmadik lemezen, a „Making Movies”-on még mindig vannak ilyen dalok, de ott van például az „Expresso Love”, amelyben az énekes már közvetlen kapcsolatot teremt valakivel.  És akkor felmerül a kérdés, hogy kívülállóként tekintesz magadra, vagy úgy könnyebb dalokat írni, ha te magad is szerepelsz benne…

A „Brothers In Arms”-t egy katona énekelte, aki a harctéren haldoklik. Vagyis ez egy olyan dal, amit nem kapásból írsz meg, hanem ennek a helyzetnek a mélységéig kell lemenned, hogy megragadd a lényeget. És utána már tapasztalatból tudod, hogy bármilyen érzéseket, helyzeteket akarsz bemutatni, az hogyan lehet igazán valósághű. Szóval egy bizonyos értelemben kívülálló is vagy, aki csak egyre mélyebbre és mélyebbre ás, hogy a végeredmény tökéletes legyen.

Úgy hiszem, ezek mind olyan dolgok, amiket egy dalszerző sosem vetkőzhet le, különben nem tud dolgozni. Ha mindig csak tapasztalatok nélkül, kívülállóként működsz, akkor a dalaidat nem tudod átadni a hallgatóknak. A dalszerzés, az alkotás olyan terület, amely mindig megmutatja a trükkjeit neked. Sokszor úgy tesz bolonddá, hogy azt hiszed, nagyon könnyű mesterség, néha viszont azt az oldalát mutatja meg, hogy ennél nehezebb munka nincs. És úgy is becsaphat, hogy amikor azt gondolod, teljesen jól csináltad, valójában rosszat alkottál, és amikor valamit csapnivalónak gondolsz, az igazából egy mestermű.

Olyan is előfordul, hogy leírsz valamit, ami egyáltalán nem tudatos – talán van benne logika, van ihlet, és van indoka is, de az okok talán majd csak később válnak teljesen világossá előtted. S arra is akad számtalan példa, amikor egészen pontosan tudod, hogy miről is akarsz írni, de valami, általad ismeretlen mechanizmus miatt mégsem tudsz előre haladni: nem találod a megfelelő szavakat, valahol nem stimmel egy rím, nem úgy szól, ahogy te akarod… szóval ez bármi lehet – a dalszerzés titokzatos munka.

A lényeg: a végeredmény legyen harmonikus, kiegyensúlyozott és minden szinten működjék: legyen használható, gyakorlatias, szép, érje el a célját és nem utolsó sorában legyen egy saját valósága. És mindig azon a zenén alapul, amit szeretsz játszani. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden döntő pillanat egy agygörcs, hanem azt, hogy van választásod – a játék minden szintjén. Akár filmzenét írsz, akár rock-lemezt készítesz, rengeteg választási lehetőséged van – kívülálló és résztvevő is lehetsz, vagy akár mindkettő egyszerre. Viszont fontos, hogy ha kívülálló vagy, akkor pártatlannak kell lenned – akár egy festő; hátrébb kell lépned és úgy nézned, mit festettél. Aztán vissza kell ugranod a legmélyére, hogy a még hiányzó festékdarabok is helyére kerüljenek. Állandóan figyelned kell, hogy mit csinálsz.

Az a pontosság és precizitás, amiket a szerzői munkád minden szintjére beleteszel, a körültekintő választás -  teljesen ellentétben áll az olyan muzsikusokkal végzett munkával, mint Bob Dylan, vagy Van Morrison – vagy itt nincsenek kóválygó festékdarabkák?

Ó, dehogynem, körülöttem is repkednek – csak ez a folyamat máshogyan zajlik és egy kicsit mindig tovább tart.

Úgy tűnik, hogy nagyon szigorúan vezeted a saját köreidet – ez mennyire okoz nehézséget, hogy másokhoz alkalmazkodj? Például, ha Bob Dylannel készítesz lemezt, akkor a tökéletes felvételek érdekében mit veszel figyelembe inkább – az ő ötleteit, vagy a saját elképzeléseidet?

Nem hiszek a tökéletesben – szerintem nincs olyan. Egy dalt, egy lemezt százféleképpen meg lehet csinálni, a tökéletesség csak illúzió. Igaz ugyan, hogy az emberek maximalistának tartanak, de ez nem így van.

Akkor inkább úgy mondanám, nagy az önbizalmad…

Nos, igen, van önbizalmam ahhoz, hogy boldogan, és teljes gőzzel haladjak rossz irányba (nevet). Egyébként igen, nagy az önbizalmam. Ami pedig a zenét illeti, nagyon is könnyű útjára bocsátani a dalokat úgy, csak én magam bízom benne, hogy azok jók lesznek. És végső soron örülök is ennek, mert folyamatosan kerülök olyan helyzetekbe, amikor teljesen világossá válik számomra, hogy az általam eddig helyesnek ítélt irányok egyértelműen tévesek voltak.

Amikor kis srác voltál, érezted valaha úgy, hogy majd szívesen élnél Amerikában?

Igen, de úgy hiszem, csak a zene és nem Hollywood miatt. Csak a rock & roll és semmi más miatt. Mindig rokonszenveztem Amerikával, az amerikaiakkal. Ennek oka talán az, hogy Amerikát nevesincs emberek hozták létre és bizonyos értelemben én is egy ilyen nevesincs-helyzetből alkotok. Úgy érzem, akárhol vagyok, ahhoz kötődöm egy kicsit. Viszont van olyan helyzet, amikor pontosan az ellenkezőjét érzem – amikor a közelben csőcselék van. Amikor nagyon sok tudatlan ember lincselő tömeggé alakul, az ilyesmitől különállóként teljesen elhatárolódom. Képes újságok fotóin lehet az ilyesmiket látni, amikor katonák, vagy egyenruhások embereket gyilkolnak…

Amikor kisfiú voltam, imádtam háborúsdit játszani, és senki sem játszott nagyobb komolysággal és élvezettel, mint én. Teljesen bele tudtam merülni, imádtam játszani. Felnőttként viszont egyre aggaszt és elriaszt, ahogyan az emberek tömegekbe verődve viselkednek. Engem is nagyon dühített, amikor egy idős asszonyt az utcán kiraboltak és agyonvertek, az pedig már külön őrület, mikor azt hallottam, hogy egy rövid idő múlva az elkövetőket kiengedték a börtönből.

Emlékszem, egyszer elmentem egy focimeccsre, ahol azt láttam, hogy a játékosok szó szerint harcoltak egymás ellen – és ez nagyon ledöbbentett. Talán olyan gyerekek lehettek, akiket mindig elnyomtak, visszautasítottak, és most így szabadulnak meg a bennük felgyülemlett feszültségtől, haragtól, csalódottságtól, felesleges energiáktól – ami néha erőszakba, botrányokba, verekedésekbe, vagy éppen gyilkosságba torkollik.

És ez mindig aggasztott – megszoktam az ilyesmit, mert Glasgow-ban és Newcastle-ban nőttem fel, sokszor kerültünk utcai verekedésekbe, ahol megtanultunk harcolni, megtanultuk, hogyan védjük meg magunkat. De még mindig rettenetesen félek, elszomorít, amikor a sok elégedetlen, kilátástalan helyzetben élő ember ezt az utat követi. Ők úgy hiszik, teljesen elfogadott az, amikor a sarkon állva egy törött üveggel belecsapnak egy másik ember arcába – az erőszak az életük része. Elfogadható, amiről Bernhard Goetz beszélt, hogy mindenkinek fegyverrel kellene közlekednie? (Bernhard Goetz fehér, 37 éves férfi, aki 1984. december 22-én a new yorki metróban fegyverrel megsebesített négy fekete férfit, akik öt dollárt akartak kérni tőle. Miután a három fiatalra rálőtt, a negyedik a metrókocsi elejére akart futni, hogy segítséget kérjen a vezetőtől, Goetz hátbalőtte. A négy fiatal közül három teljesen felgyógyult, a hátba lőtt negyedik élete végéig kerekesszékbe került. – LK.)

Vagy az is teljesen rendben van, ha ilyen helyre kiküldjük a katonákat, akik aztán mindenkit halomra lőnek, vagy a bajonettekkel fenékbe szúrnak? Miféle pokol ez? Mindig így kell minden problémát megoldani? Nagyapáim valószínűleg a brit, illetve a német hadseregben harcoltak és az is valószínű, hogy megpróbálták megölni egymást… és meg is tették volna, ha úgy adódik – nem bújtak volna ki a feladat alól…

forrás:

http://members.tripod.com/~Dire_Straits/interview.html