Hátországok mindenhol vannak

Interjú David Knopflerrel a „Heartlands” 2020-as turnéja kapcsán – 2. rész

2020 januárjában Dirk Ballarin készített egy elég terjedelmes interjút a gitárossal, amelynek fő csapásvonala a „Heartlands” idei európai turnéja, de szó esett új lemezekről, zenei üzletről és Jimi Hendrixről is. Természetesen kérdezték a múltról is: a Dire Straits megalapításáról, a kilépésről, a Rock & Roll Hall of Fame-ről.

Rock & Roll Hall of Fame:

2018-ban a Dire Straits többi tagjával együtt Ön is bekerült a clevelandi Rock & Roll Hírességek Csarnokába. Úgy tudni, hogy mivel nem vett részt az ünnepségen, így a díjat utólag, postán küldték el Önnek Angliába …

Nos, igen … a stúdiómban őrzöm, egy polcon. Egyébként ennek története van. A szervezők közül egy idősebb vezetővel sikerült felvennem a kapcsolatot, aki óriási egóval és bántóan lekezelő stílussal bírt – mert amikor azt kérdeztem, hogy az odautazásom költségeit esetlegesen megtérítik-e a szervezők - egyenesen elküldött melegebb éghajlatokra. Egy ilyen volumenű, extravagáns rendezvénynek jó pár milliós bevétele van, ezért bátorkodtam megkérdezni tőlük, de nem hittem volna, hogy ennyire kicsinyesen, méltánytalanul járnak el velem szemben. Senkin sem akartam nyerészkedni, egyébként is egy szerény összegről lett volna szó … végül visszautasítottam a részvételt, viszont kaptam egy pazar bocsánatkérést.

Ez egy rendkívül fontos esemény és nagy megtiszteltetés azok számára, akiket beválasztanak a hírességek közé … de, ha jól gondolom, Ön és a testvére máshogyan vélekedtek …

Azt hiszem, a bátyám már akkor eldöntötte, hogy nem megy el, mikor tudomásunkra jutott a jelölés. Hozzá hasonlóan, én is fontosabbnak tartottam az éppen aktuális tennivalók elvégzését, mint hogy egy teljesen kommersz, üzleti esten 10 percet nosztalgiázzunk. Ez nem a mi világunk, így teljesen átéreztem a döntését.

Jimi Hendrix:

Kevesen tudják, hogy nagy rajongója volt Jimi Hendrixnek. Látta őt élőben? A játéka mennyire volt hatással az Ön pályafutására?

Amit először hallottam, az a „Hey Joe” egy korai, de nagyon ütős feldolgozása volt – kislemezen, valamint a „Purple Haze”, amit a bátyám mutatott meg nekem – és ettől teljesen padlót fogtam. Talán semmi sem tudta olyan elevenen érzékeltetni a ’60-as évek végi elektronikus-pszichedelikus hangulatot, mint Jimi Hendrix koncertjei – volt szerencsém őt látni színpadon, nagyon fiatal voltam, talán 14-15 éves és akkor olyan hatással volt rám, hogy minden lemezét megvettem – ugyanakkor számomra felfoghatatlan volt, hogy lehet a gitározást olyan szinten művelni, ahogyan ő tette. Mindezek ellenére nem gondolnám, hogy túl nagy befolyással bírt a zenei pályámra – a stílusa nagyon tetszett, de sosem tudtam magaménak tudni. Akik igazán hatottak rám zeneileg, az Bob Dylan, Van Morrison, Joni Mitchell, James Taylor voltak, illetve a későbbiekben Jackson Browne és Tom Waits.

A legendás múlt:

Idén lesz 40 éve, hogy kilépett a Dire Straits zenekarból. 1980-ban a BBC készített egy sok koncertfelvétellel és számos interjúval megspékelt dokumentumfilmet az együttesről. Miközben néztem ezt az anyagot, az volt a benyomásom, hogy a zenekari tagok túlságosan fásultak, fáradtak, úgy tűnt, mintha kiégtek volna …. de az elmúlt 40 évben egyetlen újságíró sem írt ezekről a tényekről. Ön hogyan emlékszik vissza, tényleg annyira nehéz időszak volt ez?

Hát igen … ezt a dokumentumfilmet egy későbbi barátom, Nigel Finch készítette, aki nagyon tehetséges rendező volt már akkor is. Azok az interjúk egy olyan időszakban készültek, amikor évente jelentek meg a lemezeink, megközelítőleg 600 koncertünk volt, közben folytak a harmadik album munkálatai, így állandóan mozgásban voltunk – ezek gyökeres változást jelentettek mindannyiunk életében – s közben az én családi kapcsolataim is megromlottak – ezért a kiégés jelző talán helyénvaló is lenne.

Ugyanebben a dokumentumfilmben úgy nyilatkozott, hogy bármilyen hírek jelentek is meg a zenei sajtóban a testvérével való konfliktusokról, Ön elhatárolja magát mindettől, új utakat, új lehetőségeket keresve alapozza meg jövőjét – és ezzel számára az ügy le van zárva. Nos, valóban le tudta zárni ezt, hiszen a zenekar körüli felhajtás és csinnadtratta nagyon nagy volt akkoriban. Hogyan tudta átvészelni ezt az időszakot, a szólókarrierje mennyiben változtatott ezen?

Néhány hónapos intenzív pszichoterápia nagy segítségemre volt. Ráadásul, volt szociális munkásként sosem felejtettem el teljesen, hogy mi az igazán fontos egy ember életében - a család és a barátok - nem a show-biznisz üres zaja, a minél nagyobbra puffasztott önzése. Amikor elkezdtem a saját lemezeimet készíteni, nagyon belemerültem ebbe a folyamatba, ami egyfajta készségfejlesztést (is) jelentett – és folyton a gondolataimba merülve éltem a napjaimat.

Ami pedig a zenekart illeti, az ő részükre is volt pozitív hozadéka a történteknek – és ezt egyikünk sem felejtheti el – rendkívüli alkalmuk adódott a továbblépésre, a növekedésre, amelyre talán más módon nem került volna sor … A Dire Straits nélkül lenne most  40 évnyi szólókarrier a hátam mögött? (nevet) … Persze, hogy nem, és ezt mindenki tudja … Utólag még azt is megkockáztatom, hogy hálás vagyok azért, hogy így alakult az életem.

Azokkal a muzsikusokkal, akik utánam érkeztek az együttesbe – Alan Clark, Hal Lindes, Chris White – van egyfajta kimondatlan összetartozásunk, egyetértésünk, vagy úgy is mondhatnám, bajtársiasságunk. A hivatásos zenészek közösségét általában mindig azonos látásmód, az általuk egyformán vallott pozitív értékek alakítják ki és tartják össze, amik nem pusztán az anyagiakról, a zenei üzlet cirkuszi porondjáról szólnak.

Az első szólólemeze az 1983-ban megjelent „Release” volt – tényleg három évet dolgozott rajta?

Igen, ez valóban így történt – néhány hónapig az USA-ban, majd Angliában. Sok kedves emlékem fűződik ehhez a lemezhez; a Harry Bogdanovsszal való munkakapcsolatom és barátságom is ekkor kezdődött.

A Dire Straits megalapítása:

Nagyon gyakran egymástól merőben eltérő történeteket lehet olvasni a Dire Straits megalakulásáról. Az egyik szerint a testvére, a másik szerint Ön alapította meg a zenekart. Ezek a megírt sztorik mindig aggodalommal töltenek el – főleg azért, mert ma már az internet mindenre hatással van. Valaki, aki soha nem találkozott a zenekarral, a saját verzióját teszi közé (pl. a Wikipedia). Aztán mások ezt az inkorrekt változatot veszik át és ebből születik meg a rock & roll története is – ily módon a helytelen információ örökre megmaradhat az emberek fejében. De most akkor hadd kérdezzem meg – mi történt a ’70-es évek végén?

A Dire Straits kezdeti napjai egyfajta városi legendák ködébe vesznek, amik közül egyesek pontatlanok, mások pedig teljességgel hamisak. De mielőtt még a valós tényeket elferdítő pletykákra kitérnénk, említsük meg a történet igazi szereplőinek esetét: kérdezze meg a Hamletben játszó, Claudiust alakító színészt, hogy miről szól a darab. Ő azt fogja válaszolni, hogy arról a királyról szól, aki megöli a testvérét, elveszi a koronáját és mindezt majd az unokaöccse fogja megbosszulni. Ha az Ophéliát játszó színésznőt kérdezi meg, ő azt fogja mondani, hogy a darab egy fiatal nemesi származású lányról szól, akit egy herceg álnokul felhasznál, hogy bosszút álljon apja halála miatt, s emiatt a lány apját és testvérét is megöli. Vagyis, mindannyian hajlamosak vagyunk a saját szemszögünkből látni az eseményeket.

Az én verzióm ez – én alapítottam meg a Dire Straits zenekart, abban a lakásban, amelyet John Illsley-vel ketten béreltünk. Egy keddi estén John egy teljesen ismeretlen, túl gyenge zenekarral próbált a közös bérleményünkben, amit – egy fárasztó munkanap után hazatérve – egyáltalán nem találtam szórakoztatónak.

Korábban a bátyámmal laktam együtt, aki akkoriban kezdte írni az első Dire Stratis-dalokat, esténként csak duóban léptünk fel, akusztikus gitárt használva. Mark éjjel-nappal dalokat írt, és az első elektromos gitárját akkor vette, amikor a The Cafe Racers-ben játszott, egy-két koncertjükön én is felléptem. Akkor támadt egy olyan ötletem, hogy ha Markot bemutatom Johnnak, és még egy dobost is felhajtunk valahonnét, akkor lehetne egy saját zenekarunk. Ezt az ötletet John is jónak tartotta, mert így hagyta ott előző zenekarát … és mindez pontosan így történt.

Pick Withers dobost Mark szerezte és mindnyájan a Crossfields Street-en lévő lakásunkban próbáltunk, a délkelet-londoni Deptfordban.  Nem vonom kétségbe, hogy a testvérem szemszögéből ő az alapító, míg Pick úgy emlékszik vissza, hogy akkoriban egy trió épp dobost keresett … szóval nincs egyetlen teljes verzió – mert mindegyik igaz.

Köszönöm az interjút és sok sikert kívánok az új lemezekhez és a turnéhoz.

Köszönöm, már nagyon várom, hogy belevágjunk …

forrás:

https://www.ballarin-music.com/artists/david-knopfler/interview-2020-english/?fbclid=IwAR0ekVKm6-TwPnQFpM8MguAwuxzGKf_7jk27J8iczT34RF8qQHdtwwua8aQ

fotó: direstraitsblog.com

Hátországok mindenhol vannak

Interjú David Knopflerrel a „Heartlands” 2020-as turnéja kapcsán - 1. rész

2020 januárjában Dirk Ballarin készített egy elég terjedelmes interjút a gitárossal, amelynek fő csapásvonala a „Heartlands” idei európai turnéja, de szó esett új lemezekről, zenei üzletről és Jimi Hendrixről is. Természetesen kérdezték a múltról is: a Dire Straits megalapításáról, a kilépésről, a Rock & Roll Hall of Fame-ről.

A 2017-es turnéja befejeztével idén márciusban lép újra színpadra. Elmondaná, mi történt Önnel az elmúlt három évben, mik a legfontosabb események?

Úgy éreztem, hogy sokkal több időt kell fordítanom a dalszerzésre – és ez néhány kompozíció vonatkozásában igencsak kifizetődő volt. Készítettem két új albumot, és a harmadik felvételei is folyamatban vannak – a „Heartlands” már megjelent, a „Last Train Leaving” hamarosan követi.

Egy közösségi oldal bejegyzésében azt olvastam, 2017-ben vissza akart vonulni …. most hogyan látja ezt?

Nem akartam nyugdíjazni magam, de mint az köztudott, közbejött a Brexit-cirkusz, ami 2016 óta egyre inkább megbonyolította az életet az Egyesült Királyságban. Attól tartottam, hogy ha a britek kilépnek az Unióból, akkor a turnék szervezése és lebonyolítása túlságosan nehézkes és problematikus vállalkozás lesz, ezért tartottam egy kis szünetet, hogy meglássam, mi fog történni. A nemzetközi vámútlevelekkel, a Visa-kártyákkal való rendkívül nehézkes papírmunka újbóli alkalmazása miatt a zenészek is fontolóra vették, hogy belevágjanak egy turnéba. Egy USA-beli  koncertsorozat előkészületeinek összköltsége kb. 1000 euro – ha ugyanezt nézzük az Egyesült Királyság/EU-s országok vonatkozásában, akkor ez mindenki számára többletköltséggel jár, kivéve persze az olyan nagy stadion-zenekarokat, mint  a The Who.

Új lemez:

2019 nyarán megjelent a 13. stúdióalbuma, a „Heartlands”. Mi adta az ötletet a lemez címéhez?

Némi kettősség van a dologban. Egyrészt egy belső, érzelmi tájképet jeleníti meg – az élet dolgait, a szív üzelmeit, érzéseit. És persze egy szó szerinti helyet is jelent – ami ott van Amerikában és Angliában is – s úgy hiszem, ilyen hely minden országban létezik. Közel öt évet töltöttem utazgatással Amerika közép-nyugati részén, ahol házam is volt – így néhány dal politikai, földrajzi vagy érzelmi szempontból is érinti ezt a témát … és ott van a lemez címét viselő szerzemény, amelyben összeszedetten, de mégis természetes módon jelenik meg az album mondanivalója.

Igaz, hogy a zenei anyag nagy részét otthonában rögzítette?

Valójában egy francia stúdióban kezdtem el a felvételeket a már megszokott zenésztársaimmal (Harry Bogdanovs, Pete Shaw, Martin Ditcham) – felvettünk néhány dalt, majd ezeket a felvételeket hazavittem a saját stúdiómba, hogy tovább dolgozzam rajtuk. Egyébként egy szerencsés véletlennek köszönhetően egy francia étteremben megismerkedhettünk egy ottani, nagyon híres harmonikással, akit közreműködésre kértünk fel egy dal erejéig. Nagylelkűen még pénzt sem akart érte elfogadni. Persze, a Brexit-őrület miatt most az emberek szabad mozgása, a munkavállalás – így a lemezkészítés is – nehézkesebbé válhat.

Ön azon művészek egyike, akik magánéletüket egészen őszintén jelenítik meg a dalszövegeikben – gondolok itt a „Waiting For The Call” című szerzeményre, ami egy nagyon személyes hangvételű dal. Nem tart attól, hogy ez túlságosan nyilvános?

Ha nem vállalunk kockázatot, nem tudjuk megragadni a pillanat varázsát. Anyám közelgő halála nagyon fájdalmas érzés volt, ugyanakkor egy régi barátom is épp akkor veszítette el az édesanyját – és az ezzel kapcsolatos érzéseim hangokba kívánkoztak. Ha a munkánk egy költő tisztességének, őszinteségének van alárendelve, az néha – ha úgy tetszik – kincsekkel is megjutalmazhat.  Olyan folyamat ez, amelyen minden művész keresztülmegy. A szövegeim talán valóban személyesek, de ha ez tényleg egy jó dal, együtt kell rezonálnia a hallgatókkal, az ő saját élettapasztalataikkal, érzéseikkel … Ez egyike azoknak a csodáknak, amik világra segítenek egy dalt, és amit mindenki egyénileg tapasztal meg.

És a koncerteken fogja játszani ezt a dalt?

Talán … ezt most még nem döntöttem el véglegesen. Hamarosan megjelenik a másik, a „Last Train Leaving” című lemez és így a rajta szereplő dalok közül is bekerül néhány a turné műsorába. Aztán a régebbi dalaim közül is beválogatok néhányat .. úgy vélem, nem mindig szerencsés, ha a közönséget csak az újdonságokkal próbáljuk szórakoztatni.

Olvastam, hogy a lemezeit egy ideje mindig ugyanazokkal a muzsikusokkal készíti: Martin Ditcham – dobok (Chris Rea, Tina Turner, Rolling Stones), Pete Shaw – basszusgitár (Chris Rea, Mary Black) …. Hogyan zajlottak a próbafelvételek?

Mindig nagyon hasznosan telt az idő. Olyan kaliberű zenészekkel együtt játszani, mint Harry Bogdanovs és Pete Shaw – a lélek számára is ajándék. Hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy nemcsak munkatársaim, hanem a barátaim is egyben, akikkel találkozni mindig nagy öröm.

Turné:

Lesz valami újdonsága, meglepetése a „Heartlands” 2020-as turnéjának?  Az új programban számíthat-e a közönség valami különlegességre?

Egy jól felépített előadáshoz a minél több összetevő változatos egyvelege szükséges. A túl sok lassú, balladisztikus dalokat nem kell erőltetni, de kell némi komolyság, ünnepélyesség is, ugyanakkor az öröm és a humor sem maradhat el – igazából a zenei hangulatok széles skálájának segítségével lehet előkészíteni egy jól lekerekített koncertet. A lényeg, hogy a közönség végig feldobott legyen, és ugyanilyen hangulatban is távozzon. Ha közülük sokan ott vannak egy újabb koncerten is, akkor a feladatot sikeresen teljesítettük.

És mennyire jelent izgalmakat a koncertezés az Ön számára?

Sosem éreztem a muzsikálást fárasztónak – akkor sem, ha stúdióban dolgoztam, és akkor sem, ha koncerteztem. Inkább mindkettő szórakoztató és ezen a téren szerencsésnek érezhetjük magunkat, mert csodálatos közönségünk van, amely igazán értékeli a dalainkat. Talán most mondhatom el magamról, hogy megkaptam azt, amit mindig is szerettem volna elérni.  Igaz, hogy nincsenek mögöttem zajos sikerek, de az elmúlt évtizedek során én is letettem valamit az asztalra. 67 évesen úgy érzem, hogy minden nap valami jót kell tennem, és minden koncertet ajándéknak tekintek – mert sosem tudhatom, hogy mikor jön el az utolsó fellépés ideje.

Zenei üzlet – ma:

Mit gondol a mai lemezpiacról?

Csak annyit tennék hozzá ehhez, hogy akik a jelenleg perifériára szorult, hagyományos muzsikálással foglalkoznak, egyre szűkebb keretek között kell mozogniuk. Talán a ’80-as években volt igazán könnyű a helyzet, mert simán megélhettünk a lemezeladásokból, ma már ennek kicsi lenne az esélye. Mostanság már egyre divatosabbak a video-streamek, és az egyéb digitális dolgok, de ezek jóval kevesebbet fizetnek, mint a cd-k. Személy szerint nem rajongok sem az mp3-fájlokért, sem olyan más médiumokért, amivel a szerzői jogokat szégyenteljesen megsértik. A ’80-as években egy zenész tisztes jövedelemhez jutott a hagyományosan megjelent lemezeiből – de ezek a dolgok már a múltba vesztek. 1994-ben írtam egy könyvet, (a Bluffers” Guide sorozat egyik kötete, a címe: “Bluff Your Way in the Rock Music Business) ami a rockzene üzleti aspektusait taglalja, de amit akkor megírtam, abból ma már semmi sem aktuális – az internet ugyanis mindent megváltoztatott.

fotó: Dirk Ballarin

forrás:

https://www.ballarin-music.com/artists/david-knopfler/interview-2020-english/?fbclid=IwAR0K_cQdRTdyQYDMk5o-iFuCXTEed19YugzFGrX5VisQ-mRqpGKd-SaUVeE

Nem lehet megunni …

A fiatalabb generáció talán már nem ismeri – ha mégis, akkor az internetről – azt a régi, ’80-as években készült tv-reklámot, ami a tejfogyasztást népszerűsítette kis hazánkban – mondván, azt sosem lehet megunni … nos, John Illsley, a Dire Straits egykori alapító muzsikusáról bizton állíthatjuk, hogy nem látta a fentebb említett, alig 30 másodperces szösszenetet, de neki is van egy kedvence, amit sosem tud megunni.

John Illsley, a Dire Straits-rajongók és a dallamos rockzenét kedvelők körében ismert és népszerű zenész. Az együttes megalakulásától kezdve hihetetlen sikereket ért el az évek során, de Mark Knopfler 1995-ben mégis szélnek eresztette zenésztársait. John a kezdetektől a végéig tagja volt a bandának, Knopflerrel ma is szoros barátságot ápol, s az egykori Straits-dalokat ő is játssza koncertjein. Az Express.co.uk-nak adott interjúban is főként ezzel kapcsolatosan kérdezték.

Arra a kérdésre, hogy mely dalokhoz kötődnek a legkedvesebb emlékei, azt válaszolja:

Különösebben egyiket sem választanám ki, mert mindegyiken nagy örömmel, a legjobb tudásunk és képességeink szerint dolgoztunk. A „Telegraph Road’ az utazással kapcsolatos, így valahogy közelebb állt a szívemhez, viszont van egyetlen dal, ami a Straits történetében messze a többi fölött áll – és ez a „Brothers In Arms”.

Úgy hiszem, ez olyan szerzemény, amelyet Mark egy bizonyos esemény kapcsán írt, de ettől függetlenül, jelen időben is borzasztóan aktuális. Egyedülálló jellemzője az egyetemesség, ami nagyon sok zenész dalaiból hiányzik – ha Mark soha, egyetlen dalt nem írt volna élete során, csak ezt az egyet – akkor is óriási teljesítménynek számítana … az a dal, amit sosem tudok megunni.

Bármikor, amikor játszom, mindig találok benne valami újat, ami nagyon erősen felkavarja az érzéseimet – és azt tapasztalom, hogy a velem együtt játszó muzsikusokra pontosan ugyanilyen hatással van.

Általában nem foglalkoztatnak az olyan kérdések, hogy mik a kedvenc dalaim, mert sosem gondoltam végig igazán ezt – viszont mégis, a ’Brothers In Arms” számomra egészen különleges jelentéssel bír, mert úgy gondolom, benne teljesedett ki igazán a zenekar munkássága.

A „Brothers In Arms” – nincs olyan rajongó, aki ne tudná -, az 1985-ben megjelent hatodik, azonos címet viselő stúdióalbum utolsó, záródala. A nagylemez kétségtelenül a banda legnagyobb sikere volt, 1986-ban, majd 2006-ban is Grammy-díjat nyert. 1987-ben a legjobb brit nagylemez díját vitte el, s még 2010-ben is ott szerepelt a 10 legjobb brit album között, és számos országban tarolta le a slágerlistákat.

Mark Knopfler a falklandi háború idején írta meg a kissé melankolikus háborúellenes, dalt, amely felidézi a katonák harctéri tapasztalatait, a káosz időszakát, amikor az összefogás és a szolidaritás teljesen reménytelennek tűnik.

Mark szerint a „Brothers In Arms” egy haldokló katona dala a harctéren – olyan dolgok ezek, amiken az ember nem léphet túl lehajtott fejjel, hanem komolyan, mélységében kell átgondolnia.

Tapasztalatokból lehet bármit is valósághűen visszaadni. A háború sajnos olyan történet, amelyben nem nagyon vannak kívülállók – civileket, katonákat egyformán sújt és az ilyen élményektől nem könnyen szabadulhat az ember.

John Illsley most bonyolítja turnéját az Egyesült Királyságban, s a dalok közben szívesen beszél a zenekarban töltött időszakról, megoszt néhány anekdotát a banda emlékezetesebb pillanatairól és mesél a Dire Straits utáni életéről.

forrás:

https://www.express.co.uk/entertainment/music/1240292/Dire-Straits-songs-brothers-in-arms-john-illsley-dire-straits-band-members?fbclid=IwAR2sS3HUOq3XnK7H4BTfiHd95guRtN2IvGRibk7WWgJOfHNSNDVSdsgTkXE

Mítoszkutató a mulatóban

A ’70-es évek végén egy nagyon ritka felvétel készült a Dire Straits egyik washingtoni fellépéséről, amelyet annak az éjjeli mulatónak a tulajdonosa készített, ahová a zenekart két fellépésre is meghívták. A helyszín: The Bayou, Washington DC, Georgetown.

A felvétel valóban ritkaságnak számít, mert a nagyközönség először a Rock and Roll Hall of Fame díjátadó gáláján láthatta 2018 áprilisában. Az alig több mint négyperces videón a Dire Straits a „Lady Writer”-t adja elő – még eredeti, négytagú felállásban.

A zenekarról 1984-ben jelent meg (először és utoljára!)  egy biográfia, a szerző, Michael Oldfield szerint a „Lady Writer” egy valóban létező személyről, Marina Warnerről szól, akit Mark Knopfler a tv-ben látott – innen a dal nyitó strófája is: „Lady Writer on the tv …”

Marina Warnerről annyit érdemes tudni, hogy magasan képzett, több nyelvet beszélő író-történész, esszéista és mítoszkutató, akinek 1976-ban jelent meg tudományos értekezése Szűz Mária kultuszáról. Ennek a műnek a megjelenése –nem tudni, hogyan – Mark Knopflerben fájdalmas emlékeket kavart fel volt szerelmével kapcsolatban. A dalból – könnyed hangvétele ellenére őszinte harag és jókora cinizmus árad – ezért nyilvánvaló a párhuzam; a tehetséges Warner kisasszony ráunt korábbi szeretőjére, akivel a viszonya szigorúan fizikális jellegű volt …

A „Lady Writer” a Vertigo gondozásában kislemezen is megjelent, mérsékelt sikerrel – a brit listákon az 51.  az amerikai Billboard Hot 100 listán a 45. helyen szerepelt.

A The Bayou nevű mulató a ’70-es évek végén Dave Williams tulajdonában volt. 1939-ben nyitották meg először, a The Bayou nevet 1953 szeptemberében kapta, eredetileg jazz-klubként üzemelt egészen a ’60-as évekig, amikor is egyre inkább teret nyert a rock&roll. Közönségét eleinte az idősebb generáció tagjai jelentették, de ahogy a rock egyre nagyobb teret nyert,  egyetemisták és a Pentagon környékén élő főiskolai hallgatók is rendszeres látogatóivá váltak.

A The Bayou a ’70-es évektől kezdve egyre népszerűbb turnéállomása volt a brit és amerikai rock-zenekaroknak; sokszor lépett fel itt a U2, a Kiss, a Guns N Roses, a The Police, a Red Hot Chilli Peppers, Bon Jovi, és persze a Dire Straits.

A klub egészen 1999-ig működött, bezárása után még ugyanabban az évben le is bontották.

forrás:

https://direstraitsblog.com/blog/a-rare-live-performance-of-lady-writer-in-1979-at-the-bayou-club-by-dire-straits/