Mielőtt megjelent volna
a zenekar bemutatkozó nagylemeze, az újonnan szerződtetett menedzserük, Ed Bicknell megszervezte részükre az első angliai turnét az 1974-ben alakult amerikai
banda, a Talking Heads előzenekaraként. A turné 1978.01.20-án indult, közel 3
hetes időszakára John Illsley így emlékszik vissza a My Life In Dire Straits
című, 2021 novemberében publikált önéletrajzi könyvében.
Egy
reggelinél találkoztunk a Talking Heads-szel a Notting Hill-i Portobello
Hotelben, egy szerény butikjellegű szállodában, amelyet az évek során számos
nagynevű rocksztár és színész látogatott. Azt beszélték, hogy Alice Cooper itt
veszítette el a kedvenc óriáskígyóját, amely sohasem került elő.
Az
első ízelítőnk a sikerből – szó szerint – egy tányér, elegánsan feltálalt
sonkás tojás volt, de őszintén szólva semmivel sem volt jobb, mint a deptfordi
High Street-en lévő Star Cafe napi menüje – ahogy a báránymáj sem. A lemezcég
fizette a cechet, így amit csak tudtunk, befaltunk, de amikor a turné végén
összesítették a számlákat, rájöttünk, hogy minden költséget levontak a
járandóságainkból. Ismét újat tanultunk: nincs olyan, hogy ingyen reggeli.
Ha
bármelyikünket is becsapta volna a luxus környezet és elhittük volna, hogy az
első lemezszerződésünk és az első turnénk egy káprázatos életbe vezet minket,
azonnal kiábrándultunk volna ebből a gondolatból, amikor a két zenekar beszállt
a Transit furgonba hogy elinduljon a Sheffield Egyetemre, az első fellépés
helyszínére. A Transit volt a limuzinunk az elkövetkező hetekben, amely az
egyik lepusztult szállodából a másikba vitt bennünket. Nem mintha törődtünk
volna ezzel. Remek kis túra volt,
amelynek során keresztül-kasul bejártuk az országot, de úgy tűnt, hogy az
Egyesült Királyság térképe egyértelműen elveszhetett az útvonal tervezése
közben, mert egyik este Manchester, másnap Brighton, majd azt követően
Birmingham volt az úti cél. A Heads épp most jött át a kontinensről és már
eléggé kiakadtak az egyre szeszélyesebb útvonal miatt. Valaki biztosan
megbukott a földrajz vizsga O szintjén. Ed, mit szólsz ehhez?
Kezdettől
fogva tudtuk, hogy egy igazán jó kis buli vár ránk. Az énekes-gitáros-dalszerző David
Byrne csendes, rendkívül intelligens, ugyanakkor kifürkészhetetlen figura, aki
szívesen időzött saját zenekara társaságában, de mindig nagyon barátságos volt
és érdekesen csevegett a világzenéről, amiben elég jól eligazodott. A másik
három zenész közül Chris Frantz volt a dobos, Jerry Harrison billentyűsökön és
gitáron is játszott, a harmadik tag pedig igazi ritkaságnak számított, egy
basszusgitáros nő: Tina Weymouth, remek játékos, fantasztikus személyiség, szinte mindenkit elkápráztatott, akivel csak találkozott. A Heads nem is
lehetett volna jobb és ösztönzőbb társaság az első turnénkon, és minden
bizonnyal jobbak lettek volna a másodikon is, amikor is egy amerikai progresszív
rockbandának, a Styx-nek voltunk az előzenekara Párizsban – de róluk majd
később.
Körülbelül
két tucat koncertet adtunk összesen, szinte egymás után, legtöbbjüket egyetemek
és műszaki főiskolák összezsúfolt hallgatósága előtt. A közönség átlagosan megközelítőleg
ötszáz főt jelentett, de néhol sokkal többen összejöttek, mint például a St
Albans Civic Hall-ban, ahol talán kétezren is lehettek – messze a legnagyobb
számú beltéri közönség, akik előtt valaha is játszottunk, és közel tízszer
nagyobb a kocsmák és pubok közönségénél.
Abban
az időben még nem voltak olyan szigorúak az egészségügyi és biztonsági
szabályok, az egyetemek pedig elég rugalmasak voltak, ha bármilyen igény, kérés
felmerült, azt teljesítették. Erre az időre vettünk fel egy turné-stábtagot,
egy glasgow-i szelíd óriást, Pete Murduch-ot, aki a Jethro Tull
basszusgitárosának volt a színpad-technikusa. Pete erős volt, mint egy ökör,
erősítőkkel, hangládákkal és basszusdobokkal járkált, mintha egy könnyed
bevásárlásra ugrott volna be, ami semmilyen erőfeszítést nem igényel. De ami
ennél is fontosabb, hogy remek srác volt, és az első naptól úgy beilleszkedett
a kis turnézó csapatunkba, akár egy régi barát. Több mint egy évig maradt
velünk, mielőtt a saját útjára lépett. Azóta nem is találkoztunk nála jópofább figurával.
Az
egyik koncert utáni levezető sörözés után egy rendkívüli, véletlen egybeesés
derült ki, hogy Pete Knopflerék szülőházának a túloldalán lévő utcában nőtt
fel, és gyakorlatilag addig szomszédok voltak, míg a Knopfler család néhány év
múlva el nem költözött Newcastle-ba. Akár még feleselhettek is volna egymással…
Kicsi a világ.
Nagyon
hideg tél volt és állandóan dideregtünk az autópályákon jövet-menet, a furgon
fűtése csak az első ülésen ülő két személynek volt elegendő. A szállodák és
panziók egy része viccnek is beillően rossz minőségű volt, bennük szennyes
lepedők és hörgő vízcsapok fogadtak. Az egyikben akkora lyuk volt a szomszédos
fürdőszobákat összekötő falon, hogy átdughattuk volna a fejünket, hogy egymás
szobájában mossunk fogat. De nem nagyon törődhettünk a kényelem hiányával, vagy
azzal a szűkmarkú ötven fonttal, amit minden egyes fellépésért kaptunk, csak
annyira, hogy kifizessük az üzemanyagot, a kaját, a cigit, a sört és Pete
járandóságát. Mindez olyan volt, mint egy munkaszüneti nap – és a Farrer
House-ból kilépve nem voltunk abban a helyzetben, hogy panaszkodjunk a szállás
milyensége miatt.
Az
a baj a turnék felidézésével, hogy minden koncert ködös homályban olvad eggyé.
Egy olcsó szálloda sokban hasonlít egy másikra, csakúgy, mint a hosszú
autópályák, és amikor fellépsz, a helyszínen minden ugyanaz, mint az előzőn: a
színpad, a felszerelés, a világítás, tengernyi arc, zaj, sör, a lista
ugyanazokról a dalokról, estéről estére. Aztán valami látványos helyen is
fellépsz, amit sosem felejtesz el; máskor meg valami szokatlan történik, és az
vésődik be az emlékezetedbe. A
Heads-szel közös turné néhány előadása szembetűnően kiemelkedő volt. Körülbelül
egy hét múlva, január végén az észak-londoni Chalk Farm neves koncerthelyszínén,
a Roundhouse-ban léptünk fel, amelyet a 19. század közepén vasúti körházként használtak,
vagyis ilyen kör alakú épületek segítségével mozgatták a mozdonyokat a helyes
irányba, hogy a vonal végén a megfelelő irányba álljanak.
Ez
egy kitűnő helyszín volt, a műsor második részében léptünk fel, a Heads előtt,
és egy igazán groteszk punkzenekar, a Slaughter and the Dogs után. Tehát három
zenekar, három különböző zenei stílussal, teljesen eltérő rajongói táborral. A
Heads a művészi, újhullámos diákközönséget vonzotta, nekünk is megvoltak a
saját követőink, és a Slaughter and the Dogs is valóban elkötelezett
csodálókkal büszkélkedhetett.
A
Slaughter annak idején meglehetősen nagy szenzációnak számított, egy igazi,
totálisan tökös, szókimondó punkbanda volt. Istenem, mennyire szerették
köpködni a rajongóikat és azok is imádták visszaköpködni őket! A punk élmény
központi eleme a köpködés volt és mi rémülten néztük, ahogyan zöldes valamik
repkedtek a színpad és a nézőtér között, palackokkal, poharakkal és bármi,
kéznél levő lövedékkel együtt. Az egész előadás egy kicsit olyan volt, mint egy
sötét némajáték, ahogyan a punk is az volt.
A
fellépés után meglepődve tapasztaltuk, hogy a Slaughter-tagok igazából nagyon
rendes srácok voltak, udvariasak, tisztelettudóak, akárcsak azok a
punkzenekarok, akiket a nyáron láttunk vendégül a Farrer House-ban. A színpadon
megvadult állatokként viselkedtek, és mielőtt a műsor tovább ment volna, a
színpadstábnak fel kellett törölnie a padlót, hogy megtisztítsa a felvert
portól, valamint kicserélték az összes mikrofont, amik a nyáltól csöpögtek. A
három rajongói tábor egy nem túl kellemes emberi koktélt alkotott és amikor a
Slaughter végzett, az övéik hátrébb vonultak, a mieink pedig előre jöttek. Amint a hangszereinket bekapcsoltuk, kaptunk
egy búcsúlövést az egyik punktól. Amikor Pick a dobfelszerelése mögé
telepedett, hátulról egy golflabda repült, egyenesen a cintányéroknak ütközött
és majdnem eltalálta az arcát.
Ami
a higiéniát illeti, meglepődve derültünk egy jót azon, hogy a Heads soha nem
tisztította meg az általuk használt gitárokat és a húrt is csak akkor cserélték, ha az
elszakadt. És akkor is csak azt, amelyik elszakadt és nem az összes többit,
ahogy az bevett szokás volt. Mark és Dave minden második nap cserélték a
húrokat a saját hangszereiken. Én kivételt képeztem ezen szokás alól, mert a
basszusnál kezdtem megkedvelni azt a lágy, enyhén elhaló hangzást, amelyet a
nagyon régi húrokon felszívódó izzadtság kelt. Ha a korai Heads zenéjét
hallgatod, időnként hallani a húrok sivítását, amely csak tovább emelte
páratlan hangzásuk fényét. Mindenesetre, működik. (Annak a basszusgitárnak a
húrjait, amit a Brothers In Arms turnéján használtam 1985-86-ban, azóta sem
cseréltem le. Ahhoz a hangzáshoz, amit kerestem, a régi húrok tompa dobbanása
jobban illett, mint az újak fényes, éles koppanása. Pete Murdoch
basszus-szakértő volt és isten áldja meg, úgy hitte, szívességet tesz nekem,
amikor egy fellépés előtt új húrokat tett fel, de én azt mondtam neki, hogy
tegye csak vissza a régi kedvenceket.
Természetesen,
mindnyájunknak megvoltak a saját hangszerei, és Mark néhány pedált is hozott,
de egyébként megosztottuk a felszerelést a Heads-szel a színpadon és a
próbákon is. A Heads nagyon kedves és nagylelkű volt, ahogyan a felszerelésüket
használtuk, értékelték előzenekari működésünket, mindig megtapsoltak és jól
hátba veregettek, mikor lejöttünk a színpadról.
Figyelemre
méltó, hogy az első koncerttől kezdődően volt lehetőségünk ráadást játszani. A
közönség általában alig várja, hogy az előzenekar eltakarodjon és végre a
kedvencét lássa, így számunkra hízelgő volt, hogy a műsorunk után
visszatapsoltak. Ez kínos lehetett volna más, olyan zenekarok esetében, akik
nem voltak olyan jótékonykodóak, mint a Heads, de ők őszintén örültek nekünk.
Jó néhány alkalommal kértek fel minket (Markot és engem), hogy játsszuk el
velük a „Psycho Killer”-t. (...)
Körülbelül
három hétig voltunk úton, de ebben a rövid időszakban is sok minden történt a
felszín alatt. Teljesen új élmény volt ez számunkra, gyorsan kellett tanulnunk,
gyorsan kellett alkalmazkodnunk a hirtelen változó körülményekhez és a
nyomáshoz. Érdekes, ahogyan az emberek reagálnak a rájuk nehezedő nyomásra és
mi is kezdtük felfedezni, hogy mindez hogyan hat a személyiségünkre.
Forrás:
John Illsley: My Life In Dire Straits – Penguin Books, London - 2021
