A világ egyik legelismertebb muzsikusa „bárhol, végig az úton”, aki szereti az olcsó elektromos kütyüket és még mindig azon töri a fejét, hogy gitárleckéket venne.
Jamie Dickson beszélgetett Markkal a 2018-ban megjelent „Down The Road Wherever” lemezéről, a cikk a musicradar.com oldalán jelent meg 2021. december 23-án.
A gitárok szeretete azt jelenti, hogy szeretni kell az olcsóbbakat is – elmélkedik Mark Knopfler, miközben lazán hátradől a székében nyugat-londoni stúdiójának vezérlőpultja előtt.
Gyerekkorom nagy
része azzal telt, hogy sóvárogva néztem ezeket a hangszereket. Nem tudtam, hogy
egy Futurama, egy Höfner, vagy egy Burns Sonic lesz az első. De kétségbeesve
vágytam valamelyikre. Ha tudnád, mennyire szerettem őket… Ahogyan ma is.
Szenvedély, ami elől nem menekülhetsz.
Ezzel ő nagyon is tisztában volt. Négy évtizeddel, a Dire Straits debütáló slágere, a „Sultans of Swing” 1978-as megjelenését követően még mindig újabb lemezzel rukkol elő, amelyek közül néhány szerelmes levél is íródott a gitár hangjaira, többféle hangzással. Legutolsó albuma, a „Down The Road Wherever” egyúttal a legerőteljesebb önéletrajzi lemeze az elmúlt időszaknak, amelynek 14 dala számos érzelgésmentes portrét tartalmaz a gitáros newcastle-i és deptfordi életéről, a siker és a hírnév előtti időszakról.
Szokás szerint számos olyan komótos, érzelmes
gitárfutam is ott időzik az emlékezetében, melyek szokatlan és megindító
pillanatokat idéznek, s amiket csak Knopfler tud előcsalni a hangszeréből.
A „Just A Boy
Away From Home” glissando-szólójának felénél azonnal rájön az ember, hogy a
dallam, aminek a Knopfler a gitárjával hízeleg, a „You’ll Never Walk Alone”, a futballpályák régi himnuszának friss
érzelmekkel, energiával teli újragondolása.
Az ötlet valójában onnan származott, amikor apám bekerült a newcastle-i városi kórházba – magyarázza Mark. A nyugdíjba vonulása után kapta első szívinfarktusát, és ahogy ott feküdt az éjszaka közepén, talán egy kicsit sajnálta is magát, amikor meghallotta, hogy valaki énekelve haladt el a kórterem nyitott ablaka alatt. A kórház a St. James park közelében volt, s mindez valamikor éjfél körül történt. Valószínűleg egy liverpooli srác lehetett az, aki lekéste a vonatot, vagy a hazafelé tartó buszt, de mivel teljesen egyedül volt, a „You’ll Never Walk Alone” dalt énekelte – és ezt talán apám egy jelnek vette, hogy ne adja fel, tartson ki.
Remek, amikor ilyen
dolgok történnek, és ha továbbgondolom a sztorit: ezt a liverpooli gyereket
valaki kisegítheti, elviszi az állomásra, meghívja egy teára, esetleg még pénzt
is ad neki, hogy haza tudjon menni – hát ez Newcastle – mondja nyilvánvaló büszkeséggel, amikor a hazai pályáról esik szó.
A szóló csak az egyik fénypontja a lemez gitárfutamainak, de nemcsak a szöveg, hanem az ügyes slide-technika is nagyon odateszi magát. Knopflert az izgalmas, felkavaró gitárjátéka tette jól ismertté, de a slide-technikájának gyökerei – amelyekről ritkábban esik szó –, még régebbre nyúlnak vissza.
A kezdetektől fogva tudtam az Elmore James-stílusú slide-ot játszani, amikor még szinte kölyök voltam. Miután meghallottam, valahogyan én is meg tudtam csinálni. Azt nem tudom, hogy jól csináltam-e, de akkor sikerült. Valószínűleg ma már nem szívesen hallgatnám vissza magam. Ez amolyan Jeremy Spencer*- féle dolog volt.
Knopfler eme megjegyzése egy apró vitát nyit az összetéveszthetetlen játékstílusáról, amely szabadon kölcsönöz a bluesból, a countryból és a folkból anélkül, hogy e klasszikus műfajok bármelyike mellett is lehorgonyozna. Számos gitároshoz hasonlóan egy igazán jó korai lemezgyűjtemény birtoklása – amellyel barátja és zenei mentora, Steve Phillips büszkélkedhetett – alakította ki Knopfler szemléletmódját és játékstílusának alapját.
Még 20 évesen is megrészegített a sok country-blues meg az efféle zenék – emlékszik vissza. Azért hallgattuk mindezt, mert Steve-nek jókora lemezgyűjteménye volt, így a legtöbb estét nála töltöttem, ittam a kávéját és csak Blind Willie-t (Johnson) hallgattam, meg a többieket. Óriási dolognak számított, hogy ilyen zenéket tudtál hallgatni, egészen a ’20-as évekig, vagy az azt megelőzőkig visszamenőleg: a korai korsó-kancsó-zenekarok*, vagy a csak vonósokból álló együttesek.
Steve otthona olyan
volt számomra, mint egy blues-egyetem… ott volt a National, meg a többi dolog,
ami nekem a mindent jelentette. Azt hiszem, ez volt az én akusztikus
útkeresésem háttere, és amikor már ráéreztem a lényegére, egyfajta szabadságot
jelentett, hogy a felső húrokon a hüvelykemmel, az alsó húrokon a többi
ujjammal játszom – és különben is, mindig elveszítettem a pengetőmet – magyarázza Knopfler, ahogyan kialakult a jellegzetes ujjstílusa, amit
később az elektromos gitároknál is használt.
Aztán, amikor már megengedhettem magamnak az erősítőt és jöttek a Gibsonok meg a Fenderek, és a többiek, egyre jobban kiismertem magam közöttük, egyre többet játszottam, és egyre több zenét hallgattam. Ha elég sok muzsikát hallgattál, visszatérhettél a fekete-fehér zene gyökereihez – a blueshoz, a folkhoz, amely minden más stílus alapjait is képezi – és úgy vélem, ez megteremtette a kellő mélységet a dalszerzéshez is.
Visszatérve a jelenbe, hozzáteszi, hogy a „Just A Boy” slide-ját egytekercses (single-coil) hangszedős Fenderrel rögzítve olyan jellegzetes hangzást eredményezett, amit legtöbben az ő személyéhez kötnek.
A Stratocastereim egyike volt ez, talán az, amelyiken ott szerepel a szignóm, de lehet, hogy egy másik. Bár néha a slide-hoz én is használok „kólásüveges”, egy nagyon korai, egy-hangszedős Danelectro-t. Ha már az olcsó gitárokról beszélünk, volt egy 12 húros Dan-em és egyik alkalommal belenyúltam a gitártestbe a hüvelykemmel, és azt éreztem, hogy olyan vékony, mint a forgácslemez – nem volt benne semmi.
Ez nem Masonite* volt, amit a Danelectro használt
a régebbi típusaihoz?
Nem, ez nem masonite volt, még piknikasztalnak sem használtad volna – nevet.
A lemez egyéb szerzeményeiben további történetek jelennek meg Knopfler korai éveiből, amikor gitárosként még a szárnyait bontogatta, ideértve a lemez kétségtelenül legjobb dalát, a „Matchstick Man”-t, amely saját magáról szól, amikor kezdő zenészként egy havas karácsonykor autóstoppal akart hazamenni északra, egy nevesincs cornwall-i buli után.
A szöveget hallva-olvasva szinte magunk előtt
látjuk a fiatalembert, akit a teherautó sofőrje kirak egy magasabban fekvő
útkereszteződésnél, ahonnan a hatalmas, sivár havas síkságon kívül semmi mást
nem látni. Ez a dal túlmutat a témáján, mert igazából arról szól, hogy mit
jelent a pályaválasztás az életben, amikor nincsenek előttünk sem jelek, sem
térképek, amik irányíthatnának, és senki sincs mellettünk, aki bátoríthatna a
döntéseket illetően: „és mi lehetnél más,
csak csavargó, senki nem hív, senki nem ismer…”
Igen, ez valóban így történt. Ott álltam és tudatában voltam a döntésemnek – emlékszik vissza. De egyáltalán nem zavart. Fiatal voltam, vágytam a kalandokra és nem néztem utána, hogy mekkora a távolság Penzance és Newcastle között. Azt hiszem, nem is tudtam, hogy ez 500 mérföld… Állandóan gitárral másztam fel a teherautókra, mert egy időben mindenhová, még az egyetemre is gitártokkal jártam. Ez most elképzelhetetlen lenne, biztosan nem tennék ilyet. Gitárral stoppolni! Viccelsz, ugye? De akkor annyira természetesnek számított az ilyesmi, és másként nem is történhetett volna.
Aztán egy darabig,
rövid ideig szünetet tartottam a muzsikálás terén. Kaptam egy állást, ami
megmentette az életemet – végre kereshettem egy kis pénzt, amivel a motoromat
lecserélhettem egy autóra, megvehettem életem első Fenderét, meg még néhány
egyéb dolgot is. Ezzel újra el tudtam indulni és végül sikerült összehoznom a
Dire Straits-et.
Gitárosként sok éven át egyik napról a másikra élt, a „Sultans of Swing” megjelenését követő hirtelen jött világhírnév mennyiben változtatta meg ezt a helyzetet?
Nos, sokak mércéje szerint ez valóban hihetetlenül gyorsan jött, de én úgy éreztem, hogy életem elkövetkező éveiben fogok majd ezen dolgozni. 28 éves voltam, amikor a „Sultans” berobbant a köztudatba és az első lemezünk minden slágerlistát letarolt. De még mindig Deptfordban éltünk, s amikor első alkalommal írtuk alá a lemezszerződéseket, 18 hónapig egy fillért sem kaptunk. Szerintem a rendszer még ma is így működik. Vagyis írtál egy dalt, ami első helyes volt szerte a világban, de évekig nem láttál belőle pénzt és jó ideig Dél-Londonban éltem a többiekkel. De aztán az idő múlásával sikerült egyre feljebb jutnom. Minden megállapodást újratárgyalnak, ezért cserébe több lemezt adsz nekik és így működik a dolog. És szép lassan elérkezel ahhoz a ponthoz, amikor már jutányos összegű jogdíjat is kapsz.
Ennek ellenére továbbra is hálás a szegényebb évekért, amikor senki sem cipelte az erősítőket a furgonból a helyszínre.
Rengeteg olyan zenészt ismerek, akik még soha sem pakoltak ki teherautót és talán sajnálom is őket, mert ha azelőtt sosem csináltál ilyesmit, akkor nem igazán tudod, miről van szó. S amit az emberek gondolnak, az már ebből következik.
Az új lemez azonban nem teljesen önéletrajzi ihletésű. Megtalálhatóak rajta a szokatlan humor pillanatai az olyan dalokban, mint például a „My Bacon Roll”, amely középkorú férfiak csalódottságának ad hangot egy vállalati csapatépítőn. Ezzel szemben a „Drovers’ Road” egy zord ballada, izgalmas kelta inflexióval, amit Knopfler saját maga dolgozott ki a „Local Hero” óta.
Szerintem nem esik nagyon messze a műfajtól – mondja a dal kelta hatásáról, de rögtön hozzá is teszi, hogy attól viszont messze van, hogy a népzenei hagyomány jóindulatú tanítványa legyen.
Eljutottam arra a pontra, hogy ha ezt a dalt egy kelta zenekar játszaná, akkor én az egészet elrontanám a Les Paulommal, vagy valami mással… Ha valami ilyesmit írok és van benne hangszeres függelék, ami a szöveges részek közé illeszkedik, mint például a „Laughs And Jokes And Drinks And Smokes” esetében, akkor ott nagyon szívesen használok gitárt. Nem bánom, ha ajtóstól rontok a házba egy éppen játszott népzenei dallamhoz – teszi hozzá.
Nem igazán ragaszkodom a tradicionális szabályokhoz – vagyis nem hiszem, hogy bárminek is klasszikus formákkal kell rendelkeznie. Egy betonkeverőt is felvennék a lemezre, ha tudnám, hogy ez segíteni fog rajta. Nem feltétlenül akarok vaskalapos lenni. Ez pont olyan, mikor megkérdezik, hogy ez most egy angol folk-klub? Ugyan már, ez a kérdés egy vicc, ugye? Elküldöm a picsába … Egyszerűen nem érdekelnek az ilyesmik.
Vagy ott van például a bluegrass. Sokan azt mondják, hogy ha nincs benne dobró, hegedű, bendzsó, meg egy lapgitár, és ha csak pengetővel játszol, akkor már biztosan nem bluegrass. De kit érdekel ez? Imádom ezt a fajta zenét, de a sok újdonság néha túl gyorsan jön – én ezt „turbograss”-nek hívom. Voltaképpen, ha az igazán nagyszerű előadókat hallgatod – mint például Bill Monroe-t, vagy azokat, akik a kezdetektől a követői voltak – eredetileg ők sosem játszottak túl gyorsan.
Knopfler ezen kívül még azt is hozzáteszi, hogy a dalírásra való összpontosítása miatt az utóbbi években nagyon vágyott arra, hogy felfrissítse kicsit a játéktechnikáját, így egyre inkább arra gondolt, hogy gitárleckéket vesz.
Az egyik dolog bizonyos mértékig a másik rovására működik. Ezért bizonyos vagyok abban, a játékomat megsínylette, hogy az évek során annyira lefoglalt a dalok írása. Nem panaszkodom ezért, mindennél jobban szeretek dalokat írni, de most ezért tartok ott, ahol tartok – a gitárral.
Az igazat megvallva nagyon szeretném, ha kedd reggel becsöngetne hozzám egy gitároktató, de nem tömné a fejemet holmi elméletekkel, hanem apró átvezető szakaszokról, sorozatokról beszélne, hogy aztán a következő kedden innen folytassuk… Ez nagyon izgalmas lenne, hiszen soha nem volt ilyen tanárom. Nem akarok olyan szarságokat tanulni, amik nem érdekelnek, viszont sok egyéb dolog van, amivel szívesen foglalkoznék.
Megnyugtató, de ugyanakkor meglepő is, amikor megtudjuk, Knopfler úgy érzi, hogy igen hasznos lenne még néhány leckét vennie – s ez azt is jelenti, hogy többségünk számára is van még remény. Mindazonáltal, az olyan dalok, mint a „Drovers’ Road” és a „Nobody’s Child” egyértelművé teszik, hogy nincs miért aggódnia.
A Knopfler-hangzás remekül érvényesül az albumon: a lanyha, lírai kifejezésmód mellett zseniálisan alkalmazza az elsőrendű gitárszólókat is. De aki azt reméli, hogy a Knopfler-gitáriskolából kipuskázhat egy-két hangjegyet, csalódni fog.
Sokan kérdezik, hogyan kapom ezt a hangzást? Csak bekapcsolom és babrálok a gombokkal, amíg azt nem kapom, ami tetszik (nevet). Hát így csinálom. De elmondhatok még néhány dolgot ezzel kapcsolatban. Például mostanában tapasztaltam a régi Tone King erősítőmön, hogy jobban szeretem a ritmuscsatornát, mint a szólót, bármilyen anyagon is dolgozom. Ami az albumon használt gitárokat illeti, régebbi, és kevésbé használt hangszerek elegyét jelenti, amelyek különlegesebb szerepet kaptak egyes dalok esetében.
Rengeteg Les Paul hallható a lemezen. A Gibson cég legyártotta az ’58-as modellem másolatait és annyira jól sikerültek, hogy néhányukat a felvételeknél is használtam. Csak úgy az érdeklődés szintjén, valamennyit kipróbálnám, és az egyik csak úgy beleillene a dalokba, mint a másik – annyira elképesztő, hogy miért van ez így, de mindegyiken öröm volt játszani. Van még egy gyönyörű ’59-es Les Paulom, amit időről időre használok a csodálatos hangja miatt.
S hozzájuk biztos,
hogy P90-es hangszedőket használnék, amik nagyszerűek és gyakran több
hangszínezet van bennük, mint az egyéb típusban, így megvan az oka, hogy
folyamatosan visszatérek hozzájuk. A Gibson 330-ast ezért kevesebbet is használom, de időnként
egy Gretsch, vagy egy Rickenbacker is a kezembe kerül (…)
Az akusztikus gitárokat illetően az én nagy kedvencem a ’35-ös Martin D-18-as, aminek csodálatosan kristálytiszta a hangzása. A nagyszerű régi jazzgitárokkal, meg a csellógitárokkal (archtop) az a helyzet, hogy az idő múlásával bármit meg lehet csinálni velük. Azt akarom mondani ezzel, hogy eljátszhatnék egy dalt, aminek látszólag nem megfelelő a karaktere, de csak a kezedbe veszed őket és máris megoldják a problémádat.
Ezeknek a gitároknak a hihetetlen muzikalitását Knopfler az archtop gitárépítők szigorú hagyományainak tulajdonítja, amelyek mesterről tanítványra, apáról fiúra szállnak, amik összekapcsolják a D’Angelico Excelt a fiatalabb, de ugyanolyan kifinomult Monteleone-val, amely szintén a gitáros gyűjteményének a részét képezi.
Ez egy
tanonc-rendszer – magyarázza Knopfler. Ahogy D’Aquisto
tanítványa volt D’Angeliconak, úgy John (Monteleone) is tanítványa volt D’Aquistonak.
Viszont amikor Monteleonét megkérdeztem, hogy az ő tanítványa kicsoda, azt
felelte, hogy senki, mivel eddig még nem talált megfelelő jelentkezőt.
Talán kevesebb olyan fiatal él manapság, akik képesek alávetni magukat az efféle fegyelemnek. Dilis tudományág ez, viszont elég magasak az elvárások. De amikor a Monteleone is olyan sokáig fog fennmaradni, mint a D’Angelico, akkor is pontosan olyan remekül fog szólni, amikor – s ebbe belegondolni is ijesztő – én már régen nem leszek – fejezi be nevetve.
forrás: https://www.musicradar.com/news/mark-knopfler-dire-straits-guitars
* Jeremy Spencer (1948 - ) brit gitáros-dalszerző, a Fletwood Mac egyik alapítója, majd a zenekarból történő kilépés után szólókarrierbe kezdett – L.K.
* Jug band: olyan együttes, amely korsót, kancsót, kezdetleges, otthon is fellelhető, házi készítésű eszközöket használ: mosódeszka, kanál, csontok, kályhacső, fésű és selyempapír. További elnevezésük: skiffle, juke joint. – L.K.
* Masonite: Vagy masonit, egyfajta farostlemez, mesterséges fa. – L.K.
