Olcsó mámor a Gin-köz poklában

 A dal meg a sztorija: Madame Geneva’s

2007. szeptember 17-én jelent meg Mark Knopfler ötödik szólólemeze „Kill To Get Crimson” címmel, amelynek dalai a szövegek és a zene tekintetében finoman árnyalt, letisztult hangzással kényeztette hallgatóit.

Knopfler 58. életévét már betöltötte, amikor ez az albuma a boltokba került, vagyis jóval túlhaladta pályájának azon szakaszát, amikor még csak a siker és elismertség volt számra a legfontosabb. Nyugis, melankolikus, néhol álmodozó dalai a múltban történteket idézik fel finoman adagolt érzelmes dallamokkal és zseniális szövegekkel. Aki valóban bensőséges, nyugodt pillanatokra vágyik, akkor mindenképpen ezt a lemezt hallgassa.

A lazítás, kikapcsolódás mellett kultúrtörténeti ismereteink is bővülnek, mert (ahogyan azt már megszokhattuk) az egyik szerzemény a brit szigetlakók néhány száz évvel ezelőtti alkoholfogyasztási szokásait idézi fel, amik igen nagy valószínűséggel kimaradtak az angol gasztro- és életmódkultúra történetének aranykönyvéből.

A 17. század végén az angolok kormányzati rendeletek sorozatával szorították vissza a francia brandy importját, és ösztönözték a szeszlepárlást. Londont elárasztotta az olcsó gin, és a városban a 18. század első évtizedeiben valóságos ginfogyasztási őrület vette kezdetét. A gin Hollandiából került a brit szigetekre, az ott harcoló angol katonák révén, akik a harc előtt gurítottak le belőle egy-két pohárral (üveggel??), hogy minél bátrabbak legyenek …

William Hogarth: Beer Street-Gin Lane (1751)

A londoni munkásrétegeket a 18. század első felében rabul ejtő ginőrület következtében virágzott a prostitúció, gyakoribbá váltak a bűnesetek, nőtt a halálozási arány és csökkent a születésszám. A ginfogyasztás visszaszorítása mellett sokan kampányoltak, többek között a korábban még a szeszfőzés liberalizálása mellett kardoskodó Daniel Defoe, a Robinson Crusoe írója is.

A mértéktelen italfogyasztást káros társadalmi hatásai miatt törvényekkel igyekeztek korlátozni, ám a rendelkezések egészen 1751-ig nem csökkentették az alkoholizmust, és ráadásul hatásukra többször is utcai zavargások törtek ki. Bár az ital neve a holland jenever (boróka) szóból ered, sokan tévesen Genffel (Geneva) kötötték össze, ezért az egyik beceneve Madam Genf lett. Az olcsó, rossz minőségű gin villámgyorsan fejbe szállt. "Egy pennyért berúgsz, kettőért már hullarészeg vagy" - szólt a korabeli hirdetés.

Az őrület tetőzése idején Londonban mintegy 7000 ginboltban árusították az italt. 1750-ben a londoni St. Giles kerület ingatlanjaik több mint negyede ginbolt volt. A ginőrület alatt a nők is az ital rabjává váltak. Elhanyagolták a gyermeknevelést, és sokan közülük prostituáltnak álltak. Az italt „anyapusztítónak” is becézték, mert a ginfüggőség hatására 1734-ben egy Judith Dufour nevű asszony megfojtotta kétéves gyermekét, majd a ruháiért kapott pénzből gint vásárolt.

1736-tól kezdve már csak 50 fontért lehetett árusítási engedélyt vásárolni, de mindössze ketten éltek a lehetőséggel, a szeszcsempészet pedig virágzásnak indult. A dörzsölt csalók úgy próbálták meg kijátszani az 1736-os gintörvény rendelkezéseit, hogy az italt többek között a „hölgyek élvezete” és a „felszarvazott férjek vigasza” néven kezdték árulni.

Az olcsó ginbe boróka helyett gyakran terpentin került, a legrosszabb minőségű, nem ritkán mérgező italok pedig olykor kénsavat is tartalmaztak. Az őrület nem sokkal az 1751-es gin-törvény után véget ért, ám a történészek szerint az italfogyasztás visszaszorulása nem elsősorban a rendelkezésnek, hanem a gabonaár-emelkedésnek volt köszönhető.

Kedvenc gitárosunkat talán a 18. században élt angol grafikus, festő és rézmetsző, William Hogarth egyik alkotása, az 1751-ben készült Beer Street” (Sör utca)-Gin Lane (Gin köz) című metszete ihlette meg, mert ahogy tüzetesebben megnézzük a kép egyik felét, a dal strófái jelennek meg előttünk: a gyalogosan közlekedő házalók, a lépcsőn ülő szifiliszes nő, aki épp elejti csecsemőjét, egy csonton a kutyájával osztozó férfi, az erőszakos tömeg, a bal alsó sarokban lévő pincelejárat filléres részegséget ígérő felirata, végül ott látjuk magát a balladák íróját, aki haldokolva küzd démonaival.

A művész valójában ezzel az alkotásával „kampányolt” a ginfogyasztás ellen és  - mint sörpárti - látványosan különítette el a sörfogyasztók boldogságát, jólétét, gazdagságát a ginőrültek gonoszságától, nyomorúságától. A sör ugyanis egészségesebb ital volt még a víznél is és a fogyasztása nem okozott olyan társadalmi-egészségügyi problémákat, mint a giné.

De végezetül, mielőtt a gint kedvelők kitérnének a hitükből – említsük meg, hogy Mark Knopfler kedvenc itala a gin, amit a londoni székhelyű Portobello Road Gin’s 2019. márciusában piacra dobott Local Heroes No.3. üvegjein ott szerepelő kézjegye is tanúsít. Aki a Madame Geneva’s-hoz az italt is megkóstolná, utóbbihoz kicsit drágábban juthat hozzá, mint a lemezhez, mert egy üveg kb. 16 ezer forintba kerül.

forrás: http://www.bbc.com/culture/story/20150610-london-city-of-sin

Amikor tényleg szorít a szükség - csóró zenész kalandja a bankrablókkal

A Dire Straits zenészeinek eddigi életéből sosem hiányoztak a furcsa, némelykor bizarr élmények, amiket John Illsley visszaemlékezései – ha jogi szakkifejezéssel akarunk élni – teljes bizonyító erővel tárnak az olvasó elé. Az alábbi eset 1976 tavaszán történt, amikor a szerző egy bankrablás kellős közepébe csöppent…

A Goldsmiths-ben töltött három év alatt soha nem kértem anyagi segítséget a szüleimtől. Egyrészt büszkeségből, másrészt pedig az irántuk érzett tiszteletből. Ha egy igazán jó állást hagynék ott – mint ahogyan tettem is –, milyen fiuk lettem volna, ha egy persellyel állítottam volna be hozzájuk, hogy finanszírozzák meg nekem a szociológia-diplomát, egy olyan szakot, aminek sem értelmét, sem értékét nem látták. A segélyemből éltem, és néhány fontot összeszedtem itt-ott alkalmi munkákból és esetenként egy-egy fellépés is akadt. Így, amíg tudtam inni, cigizni és enni – nagyjából ebben a sorrendben, nem igazán bántam, hogy le vagyok égve.

Aztán persze ennek is vége lett, a segély is elapadt és én tényleg csóró lettem, de apa elég jó volt hozzám, hogy segítséget küldjön egy húszfontos csekkel (amely körülbelül ma százötven fontot ér), addig, amíg valami munkát nem találok.

Épp a Lloyds Bank deptfordi fiókjában voltam a High Streeten, hogy beváltsam a csekket, amikor két pisztolylövést követően vakolat hullott le a viktoriánus kort idéző párkányos mennyezetről. A rablók üvöltöztek, mindenki más sikoltozott, én meg ezek után arra gondoltam, bárcsak ne morzsoltam volna bele a füvet a kávémba – egy régi trükk volt ez az egyetemen, hogy elűzze a reggeli fáradságot. Teljesen mozdulatlan maradtam, döbbenten és rémülten olyan erős remegés fogott el,  mint mindenki mást.

A három rabló közül az egyik a mellettem lévő pult ablakához lépett, a második őrködött, a harmadik pedig egy lefűrészelt csövű vadászpuskával lökdösve terelt minket a túloldalra, ahol a fal felé kellett fordulnunk. Az a falrész, amihez nekitámaszkodtam, egy viktoriánus tájkép olcsó reprodukciója volt, undorító sötétzöldben és barnában, néhány tehén álldogált a harmattal teli tóban, távolban egy templomtoronnyal –, és az üveg tükrében láthattam a rablót, amint a bank vezetőjét megkötözte, aki – amennyire ki tudtam venni a szavait – nem volt hajlandó kinyitni a széfet.

Körülbelül három percbe telt, míg a pénztárosok az összes kasszát kiürítették és  átadták nekik a szajrét. A rablók kirohantak és mi mindannyian teljes csendben, dermedten álltunk a helyszínen. Egy-két perc múlva az egyik pénztáros megjelent a pult alól és így szólt:

-       Folytathatnánk, uram? Akkor beváltom a csekkjét.

Zavarba is ejtett, miután hozzátette: 

-       Ó, ez nem lehet igaz, egy árva pennynk sem maradt...

Azt hiszem, mindannyian sokkot kaptunk. A rendőrség is megérkezett, a szirénák csak úgy sikoltoztak, mindenki megadta az elérhetőségét és nap ment tovább a maga útján. Néhány nappal később egyik este kopogtattak a Farrer House ajtaján. Dave és én a nappaliban cincogtunk, eléggé totálkárosan. Azt gondoltam, hogy csak a szomszéd jött át, hogy egy kis tejet kérjen kölcsön, ajtót nyitottam és a füstfelhőben egy egyenruhás, sisakos rendőr állt.

-       Megfelelő az időpont, uram? – kérdezte mosolyogva, az orrlyukait kitágítva.       Azért jöttem, hogy felvegyem a vallomását a rablással kapcsolatban.

-       Igen, azt hiszem, jó az időpont.

Beengedtem és a konyha felé tereltem, Dave pedig amilyen gyorsan csak tudta, kinyitotta az összes ablakot a lakásban. Elmondtam a saját verziómat az eseményekről, a rendőr mindent belefirkantott a jegyzettömbjébe, kezet fogtunk, majd elnéző kedvességgel távozott, s nem tett megjegyzést a füst illatára. Ez volt Deptford. A rablókat soha nem kapták el.

(forrás: John Illsley: My Life in Dire Straits - 2021- Penguin Books, London)

A legörömtelibb zenei visszatérés - Knopfler és zenészei vallanak muzsikáról, dalszerzésről az 1991-es On Every Street megjelenése kapcsán

A Dire Straits világ körüli turnéját a Philips cég szponzorálta. A holland elektronikai vállalat magyar képviselete a Volt magazin rendelkezésére bocsátotta a zenekar tagjaival készített exkluzív interjút, ha már az együttes a turnéja során nem látogatott el Magyarországra.

Több mint húszmillió eladott lemez. Minden idők legnagyobb példányszámban elkelt albuma Nagy- Britanniában. Kétszázötven koncertből álló világ körüli turné. A Dire Straits számára nehéz feladat, hogy új lemezével, az „On Every Street”-tel megismételje a „Brothers In Arms” sikerét.  Mark Knopfler azonban nem csinál nagy ügyet a dologból:

Az ember azért választja a zenét, mert meg van őrülve érte. Egyszerűen ilyen vagy, ezt kell csinálnod, a többi nem számít.

Valószínűleg 1989 decemberében történhetett. Vacsora közben Mark egyszer csak ezt mondta nekem: El tudnád képzelni, hogy újra kezdjük? - idézi vissza a Dire Straits újjáalakulása előtt történteket John Illsley, a zenekar basszusgitárosa. Mit? - kérdeztem vissza, mire azt válaszolta: Újra összehozni az együttest. - Ezek szerint van néhány új dalod? - tudakoltam. - Zsákszámra - felelte -, rövid időn belül fel tudjuk venni őket lemezre. — Úgy gondolod, hogy négy hét alatt, mint az első albumot? - nevettem. - Igen, játsszuk fel a dalokat élőben. - Oké - mondtam -, akkor gyürkőzzünk neki! És mint mindig, a négyhetes stúdiómunkából ezúttal is nyolc hónap lett...

Már javában zakatolt a hírverés gépezete, hogy hat évvel a „Brothers In Arms” megjelenése után előkészítse az együttes visszatérését. Hamarosan bejelentették azonban, hogy már a húszmilliomodik példányt is eladták a lemezből. Az új album és a hozzá kapcsolódó világ körüli turné a nagy számok jegyében zajlott. Két évig tartott: háromszáz koncertet adott az együttes, mintegy hétmillió fizető néző előtt.

„Eddig egyetlen zenekar sem vállalt ilyen hosszú turnét” - jelezte a vállalkozás horderejét a kiadott sajtóanyag. A lemez elkészítése kerek kétmillió fontot emésztett fel.

Az ember azt hinné, hogy Mark Knopfler odavan a kemény munkáért, hiszen az együttes feloszlása után producerként vagy zenészként közreműködött többek között Willy De Ville, Randy Newman, Joan Armatrading, Chet Atkins, a Notting Hillbillies, Buddy Guy vagy a countrysztár John Anderson lemezein, dalokat írt a The Princess Bride és a The Last Exit To Brooklyn számára, valamint több alkalommal is fellépett Eric Clapton és a Notting Hillbillies turnéján. De részt vett olyan jótékonysági célzatú rendezvényeken is, mint a Nelson Mandela hetvenedik születésnapja alkalmából a Wembley stadionban rendezett koncert, és ott volt a Knebworth 90-en is.

Saját bevallása szerint a Brothers In Arms turné után három hétig nem vett gitárt a kezébe. Mintha nem is én lettem volna - emlékszik vissza a „pihenőre”.

Viszlát fél év múlva

A látszat azonban sokszor csal – mondja Knopfler –, ma már sokkal lustább vagyok. A próbákat lazára vesszük, eljátszunk egy tucatnyi dalt, aztán hazamegyünk. S ugyanez a helyzet a lemezfelvételekkel is. Legutóbb is volt velünk néhány lány, hogy főzzön. Nagyszerűen éreztük magunkat, s ezért is húzódott el olyan hosszan a dolog. Vacsora után pedig az embernek már nem sok mindenhez van kedve. Ma már a szabadidőt is sokkal jobban tudom élvezni, mint korábban. Ki akar például még a hétvégéken is dolgozni? Főként, ha megszállott újságolvasó az ember. A vidéki életet is nagyon kedvelem. A Notting Hillbillies-turnén egészen kis helyekre is eljutottunk, s újra gyönyörűséggel töltött el a táj és az ottani élet szépsége. Szeretek elmenni otthonról és meglátogatni a barátaimat. Ahogy öregszem, ez egyre fontosabbá válik nekem. Vacsora a barátokkal. Egy kicsit kikapcsolni, enni valamit, és inni egy üveg bort.

A zenekart tizennégy évvel ezelőtt alapították egy dél-londoni bérlakásban. Markon kívül az eredeti tagok közül mára csak a basszusgitáros maradt a zenekarban. Ő az üzleti dolgok felelőse. Számára sem múlt el nyomtalanul a legutóbbi egyéves világ körüli turné.

A koncertek után azt mondtuk egymásnak - meséli Illsley - viszlát, fél év múlva. Gyilkosság. Fizikailag és lelkileg egyaránt teljesen kikészültem. Nem is veszed észre, mibe került az egész, míg egy nap végre egy kicsit jobban nem érzed magad. A turné alatt tönkrement a házasságom, pedig előtte minden olyan szép volt. Mindenfelé sérülésekkel találkozik az ember. Néha az jár a fejemben, lehetetlen arra kérni egy asszonyt, hogy éljen együtt egy rockzenésszel. Ez ugyanis egy megalkuvásokat nem tűrő létforma. Persze azért azt hiszem, vannak olyan nők, akik hajlandóak erre, ha megértik a zeneipar lényegét, annak minden frivolitásával, örömével és persze veszélyeivel együtt.

A turné végeztével hatalmas megkönnyebbülést éreztem, ugyanakkor kétségbe is voltam esve, ha arra gondoltam, hogy ennyi volt? Ez a Dire Straits vége? Akkor azt hittem, hogy igen. Ezért is fogtam bele a szólólemezem elkészítésébe. Tovább akartam dolgozni. A menedzserek folyvást mondták: John, állj már le egy kicsit! De éreztem, hogy csinálnom kell. Két éven keresztül dolgoztam az albumon. Nem is éreztem, milyen kimerült vagyok, amíg be nem fejeztem. „A Glass” című lemez mintha a testem egy része lett volna. A komponálás azonban kisebbfajta szenvedés volt a számomra. Talán azért is, mert Mark, akivel addig dolgoztam, minden idők egyik legjobb zeneszerzője. Dalai nélkül semmi sem lett volna a Dire Straitsből. Erősen hiszek abban, hogy ha az ego elindult a maga útján, akkor nem ismeri fel a realitásokat. Ez volt az egyik oka annak is, hogy Pick Withers és David Knopfler elhagyta a zenekart. Ez így megy. A büszkeség gyilkos fegyver.

A „Brothers In Arms” után többször is felvetettem az ötletet Marknak: mi lenne, ha egy időre itt hagynál mindent? Csinálj egy szólólemezt, feledkezz el a Dire Straitsről. Nem akartam, hogy úgy érezze magát, mintha a zenekari tagság kötelezné bizonyos dolgokra.

Knopfler a Notting Hillbilliesszel végigturnézta az országot, s új ötletekkel tért vissza. A knebworthi fesztivál után New Yorkba költözött családjával, és hozzáfogott az új album, az „On Every Street” dalainak megírásához. Néhány szám már régóta érlelődött Markban, míg mások a pillanat hatására születtek meg Amerikában. Az Iron Hand-et például az 1984-ben Orgrave-nél, a bányászsztrájk idején a rendőrség és a sztrájkőrök között lezajlott összecsapás ihlette, a „Planet Of New Orleans” (New Orleans bolygója) pedig a zenekarnak a városban adott első, 1979-es koncertjeinek emlékére született.

Knopfler szívesen beszél a dalok mögött megbúvó történetekről. Eredetileg irodalomtanár, s újságíróként is dolgozott egy ideig, az azonban, hogy komoly, egyértelmű mondanivalója is legyen egy-egy számnak, nem mindig elsődleges nála. Elég, ha az album egyik kislemezének, a „Calling Elvis”-nek a példáját vesszük.

Az egész ötlet abból eredt, hogy a sógorom folyton azt mondogatta, olyan nehéz felhívni a húgomat, mintha Elvist akarná elérni az ember. A dal egyesek számára Elvisről és a zenéjéről szól, míg másoknak az jut az eszébe, milyen nehéz is telefonálni. Emlékszem, körülbelül tizenkét évvel ezelőtt felhívott egy újságíró. A Sultans Of Swingről) beszélgettünk, s egyszer csak azt kérdezte: Ugye, ön is felismerte, hogy a dal gondolatilag több síkon mozog?

Mark ezen a ponton megáll az elbeszélésben. Hallgatásba burkolódzik, s közben mintha azt sugallná: ennyi év után talán feltételezhetnék róla, hogy tisztában van azzal, mit jelentenek a dalai. Ezután az új album általános hangulatára terelődik a szó. Nem teszi-e túlzottan is borúlátóvá a lemezt a komédia keserűen gúnyos hangja, az „Iron Hand”-ből sugárzó politikai düh és a „You And Your Friend féltékeny képzelődése?

Nem. Csupán hangok halmazáról van szó. Nem gondolkodtam valamiféle általános hangulat kialakításában. Csak azt szerettem volna, hogy mindegyik dal rajta legyen a lemezen. Egyiket sem akartam kihagyni. (…)

Knopfler jó néhány dala filmre írt mini-drámának is felfogható, hiszen egy sereg filmhez írt már zenét. Sőt, tinédzserként még gyerekszínházban is játszott. Adja tehát magát a kérdés: Soha még csak eszébe sem jutott, hogy filmszerepet vállaljon, mint annyi más rocksztár

Soha nem lesz belőlem színész

Ó, az istenért, dehogyis, képtelen lennék rá – nevet. Azt hiszem, korábban volt rá bennem hajlam, de ez a gyerekek színészi képessége volt. Az igazság azonban az, hogy rendkívüli módon becsülöm a színjátszást. Annyira nehéz jól csinálni és olyan bántóan nyilvánvaló, ha valaki rossz színész. Gyűlölöm magamat nézni a tévén, amikor beszélek. Ki az ott a képernyőn? Nem szeretem magam ebben az értelemben. Ez nem olyan, mint amikor a tükörbe néz az ember. Szerintem olyan a külsőm, hogy nem vennék meg magamtól egy használt autót. És a beszédhangom! Ki akarja ezt a nyomorult hangú fattyút hallgatni? Nagyon vidám fickó vagyok, s hogy továbbra is ilyen legyek, azt hiszem, jobb, ha továbbra is csak zenélek, és befogom a számat.

Mark a tökéletességre törekszik – meséli Chris Whitten, a turnén a zenekarral tartó dobos, aki azonban az „On Every Street”-en még nem játszott. A magam részéről szeretném elérni a világ két-három legjobb ütősének színvonalát: Omar Hakim dobolt a „Brothers In Arms” nagy részén, illetve Jeff Porcaro és Manu Katche az „On Every Street”-en. Korábban javarészt egyszerű rock n’ rollokat játszottam, afféle Ringo-stílusban. Most azonban egészen más a feladatom: a megfelelő erővel és pontosan abban az ezred-másodperben kell megütni a cintányért, amikor Mark lefog egy-egy hangot a gitáron. Néha olyanok vagyunk, mint egy szimfonikus, máskor meg egy rockabilly zenekar.

Ezt csak elrontani lehet

Főként az elején van nehéz dolgom, amikor tanulom a dalokat. Ügyelnem kell arra, hogy ne úgy doboljak, mint egy robot. Különösen a „Calling Elvis” és a „Sultans Of Swing” követel sok odafigyelést. Amikor először játszottam az utóbbi dalt, a végén Mark azt mondta: „Egészen jó. Eddig nem nagyon szerettem, ahogy az előző dobosok dobolták, mert az egészet tönkretették a játékukkal”. Ez tehát nagyszerű kezdet volt a számomra.

Hathetes próbálás után Mark elégedetten nyilatkozta a világ körüli turnéra összeállt zenekarról: Tetszik, ahogy az együttes már az első alkalommal játssza a dalokat. Ha azt mondom, vágjunk bele a „Portobello Belle”-be, mindenki nagyszerűen teszi a dolgát. Nem szeretem, ha két napig azzal kell vesződni, hogy minden és mindenki a helyén legyen. Azt hiszem, ezek olyan dolgok, amiket nem lehet megtanulni, hanem maguktól jönnek. Az album jó részét úgy rögzítettük lemezre, hogy mindannyian egyszerre játszottunk, s nem külön-külön vettük fel az éneket, a gitárokat, és így tovább. Nem akartunk hozzányúlni.

Még a hangminőség esetében is engedményeket tettünk, hogy megőrizhessük a dalokból áradó hangulatot. Egy-két gitármotívumtól eltekintve így született meg az „Iron Hand”, a „Calling Elvis” és a „You And Your Friend” is. Nem előre elhatározott szándékkal rögzítettük így a számokat, hanem amikor visszahallgattuk az anyagot, úgy éreztük, ezen már csak rontani lehetne.

Ha viszont az album ilyen spontán módon készült, akkor miért tartott mégis ilyen sokáig a stúdiómunka?

Magam sem tudom - válaszolja Illsley. Talán az lehet a magyarázat, hogy bár néhány dalt élőben rögzítettünk, a többi számnál sokat bajlódtunk a felvételekkel. Négy-öt nap is elment az ütőhangszerekkel, aztán vagy három hét a billentyűs futamok feljátszásával, hogy elérhessük a kívánt hangzást. Várni kellett a felszerelés egy-két fontos darabjára is, ami nélkül az egész nem ért semmit. Ez mind időbe tellett. De valójában nem tudok kielégítő választ adni a kérdésre. Nem kellett volna ilyen sokáig tartania a lemezfelvételnek, mégis hosszan elhúzódott. Az eredmény persze mindent igazol…

 

forrás: Volt magazin – 1994.05.01.-14. szám

Aranyos évforduló - amikor a Dire Straits felpörgette a rockzene kerekét - 40 éves a Love Over Gold

Az alábbi cikk  2022.09.20-án a www.ultimateclassicrock.com oldalán jelent meg, a szerző: Gary Graff

A negyedik stúdióalbum, a „Love Over Gold” valamiféle vihar előtti csendet jelentett a Dire Straits és a rajongóik számára is.

Az 1982. szeptember 24-én megjelent nagylemez megalapozta a hírnevét a mainstream rock leghitelesebb képviselőinek - három évvel azelőtt, hogy a többszörös platinalemezes „Brothers In Arms” valódi szupersztárra tette őket.

Ezen a lemezen nagyon sok „üres” hely, vagy ha úgy tetszik, „szabad tér” volt a zenében, ezért a hangminőségnek tökéletesnek kellett lennie – emlékezik vissza a zenekar basszusgitárosa és társalapítója John Illsley a „My Life In Dire Straits” című memoárjában.

Amikor a teljes album elkészült, a hangzás tisztasága és a csendek annyira tökéletesek voltak, hogy az Egyesült Királyság egész területén az összes elektronikai üzlet a "Private Investigations"-t használta a hifi rendszerek és hangszórók minőségének bemutatására. Az erre specializálódott szakemberek az akkori idők egyik legtisztább hangfelvételeként jellemezték a dalt (…)  Minden bizonnyal egy teljesen másféle stúdiómunka volt, mint bármi, amit addig tapasztaltunk, és ezért jobban meg voltunk vele elégedve.

A lemez anyaga öt, viszonylag hosszú szerzeményt ölel fel, közülük a legrövidebb a kicsit csípős, ironikusan incselkedő „Industrial Disease”, amely 5.50 perces időtartamú. Azonban különösen figyelemre méltó a „Telegraph Road”, egy bonyolultan megkomponált és hangszerelt darab, amelyet a zenekar vezetője, Mark Knopfler a „Making Movies” világkörüli turnéja (On Location) alatt kezdett el kidolgozni a hangbeállások közben.

A végleges verzió több mint 14 perc hosszú, ezidő alatt a zenekar egy epikus történetet mesél, amit a címadó, Michigan-től Coloradoig húzódó útszakaszon (más néven U. S. 24) tett utazás ihletett. A Telegraph Road ugyanis egy közel 70 mérföldes, észak-déli átjáró az USA Michigan államában.  A zenekar éppen itt utazott végig, Knopfler a turnébusz elején ült, és a norvég Nobel-díjas Knut Hamsun Áldott anyaföld című könyvét olvasta.

Az utazás, illetve az olvasottak élményeiből született meg talán a legzseniálisabb Dire Straits-dal, amelyben egyik oldalon ott van az emberi civilizáció, az ipari-gazdasági fejlődés metaforája – legfőképpen Amerika vonatkozásában - a másik oldalon pedig egyetlen ember álmainak összeomlása a fejlődés hanyatlása miatti  munkanélküliség következtében.

Tulajdonképpen apránként írta meg, amikor úton voltunk – emlékszik Alan Clark, a zenekar billentyűse, aki épp a „Love Over Gold” lemezzel debütált a zenekarral.

Minden egyes hangpróbán, illetve a koncertek után Mark és én összeültünk, hogy megalkossuk a dal következő részét. Megírta, hogy hová jussunk el, majd elkezdtük közösen kialakítani a billentyűs és gitárrészeket – aztán ezekből a darabokból épült fel a teljes szerzemény.

John Illsley közben megjegyzi:

Általában a dalokat egyetlen, megszakítás nélküli felvételen rögzítettük, vagy még inkább újra és újra felvettük, amíg olyan jó változatokat nem kaptunk, amikből válogathattunk. A "Telegraph Road"-on viszont Pick csörgődobja hét-nyolc percnyi ütés után kezdte elveszíteni a feszességét. Ez nem annyira számított, amikor élőben játszottunk, de otthon a hifin észrevehető volt. Szerencse, hogy Neil Dorfsman élvezte a kihívásokat, mert a "Telegraph Road" felvételénél bőven volt mit túlszárnyalnia. Az egyetlen megoldás az volt, hogy „megfeleztük”, vagyis két részletben vettük fel a dalt, és a két felét összeillesztettük a szalagon. De ezt senki észre nem vette volna, amikor meghallgatta.

A „Private Investigations”, amely a Love Over Gold első kislemeze lett, szintén a Making Movies turnéja alatt készült, míg más szerzemények végül nem kerültek fel a lemezre, vagyis máshol landoltak: A „Private Dancer” Tina Turner 1984-es, azonos címet viselő visszatérő albumán, a „The Way It Always Starts” pedig Knopfler 1983-as Local Hero című filmzenéjének anyagában kapott helyet, Gerry Rafferty előadásában. A Love Over Gold egyben Knopfler első produceri munkáját is jelentette, miután korábban korábban Muff Winwood, Barry Beckett és Jerry Wexler, illetve Jimmy Iovine voltak a Dire Straits producerei.

Nagyon világos elképzelései voltak arról, hogy milyen hangzást és formát szeretne elérni a zenekarral – írja könyvében Illsley.

Knopfler maga választotta a már fentebb említett Neil Dorfsmant, akivel már együtt dolgoztak a „Local Hero”-n. Dorfsman Illsley szerint szórakoztató figura volt, és a kemény munkát minden egyes nap abszolút élvezetessé tette.

A „Love Over Gold” a Dire Straits első slágerlista-győztes albumát jelentette az Egyesült Királyságban, ahol dupla platina minősítést is kapott. A „Private Investigations” szintén második helyezést ért el a brit listákon. Az album amerikai teljesítménye azonban kissé kiábrándító volt: a lemez arany minősítésével a Billboard 200-as listáján csak a 19. helyen végzett a „Making Movies” mellett. Ez azonban alacsonyabb helyezés volt, mint az előző két albumé, ezért a Dire Straits úgy döntött, hogy az új lemezzel nem turnéznak Észak-Amerikában. 

Sajnálatos viszont, hogy ez lett a dobos Pick Withers utolsó lemeze a zenekarral. A felvételek után távozott, és helyére kezdetben Terry Williams, a Rockpile tagja került.

Az album hazai sikere azonban meghozta a Dire Straits számára az 1983-as Brit Awards-on a legjobb brit együttesnek járó első díjat, amely megalapozta az elkövetkezendő, még nagyobb elismeréseket.

 

forrás:

https://ultimateclassicrock.com/dire-straits-love-over-old/?fbclid=IwAR3xiEfFzcK85Ggzd0PFoa8-4L-3d8bbmAhTgDwCTi0JKxqFLyevhPi61fA

Mesterek a Mesterről

Vajon a rajongók tudják-e, hogyan vélekednek a kortársai Mark Knopflerről?

Általában mindnyájan tisztában vagyunk a saját ízlésünkkel, és ha megkérdeznek bennünket, akkor csak szuperlatívuszokban beszélünk a kedvenceinkről – néha akár minden elfogultság nélkül. De hogyan látják a muzsikusok egymást? Egy sztárnak lehet-e kedvence egy másik sztár? Erről szól az alábbi, a guitarplayer.com oldalán 2021. augusztus 18-án megjelent cikk, amelyben Sonny Landreth, Jason Becker, Nuno Bettencourt, és Joe Satriani nyilatkozik Mark Knopflerről.

Mark Knopfler 1977 óta nagyon hosszú utat járt be zenei életpályája során: hatalmas sikereket elért lemezeket rögzített, a kritikusok által is elismert filmzenéket írt, zenészlegendákkal dolgozott együtt, sok műfajban kipróbálta magát, ezért nem véletlen, hogy zenész kortársai elismerését is kivívta.

Sonny Landreth

Már akkor nagy rajongója voltam, mielőtt találkoztunk volna. Másokhoz hasonlóan a „Sultans of Swing” engem is rabul ejtett. Amikor annak idején először hallottam a rádióban, úgy tűnt, mintha a semmiből bukkant volna elő az a fajta hangzás, ami annyira egyedi, annyira más volt.

Amikor 1992-ben az „Outward Bound” című albumom megjelenése kapcsán az Egyesült Királyságban turnéztam, Mark felvette a kapcsolatot a menedzseremmel, és azt mondta, szeretne eljönni a koncertre. Így ismerkedtünk meg. Ezt követően ő jött el Louisianába, és játszott néhány számon a következő lemezemen. Aztán együtt mentünk Nashville-be, ahol az első szólólemezén (Golden Heart – 1996 – LK) játszottam.

Nagyszerű élmény volt számomra a közös munka, nagyon sokat tanultam tőle. Mindannyian szeretjük hallani a játékát lemezeken, koncerteken és a rádióban, de megtapasztalni azt az érzést és hangot ugyanabban a helyiségben, egy hangos  erősítőn keresztül, miközben ott alkotja meg a remekműveit előtted, veled együtt – ember, az valami lenyűgöző! Magasabb szintre emel, feldobja a játékomat, mert annyira inspiráló, egy mélyebb forrást nyújt, amiből meríthetek.

Az a vicces, hogy ő a visszafogott vonalairól ismert, amelyek magával ragadnak, de egy igazi bajkeverő. A stúdióban olyan riffeket fog rád szabadítani, amiktől az ember csak kapkodja a fejét, és azt mondja: "Mi a fene volt ez?" De közben meg soha nem akar kirívó lenni. Számára minden lényeges pont a dal „tálalásában” rejlik.

Szerintem ő a legjobb zenész. Gondoljunk csak bele, mit ért el gitárosként, énekesként, dalszerzőként, producerként és filmzeneszerzőként. Vannak barátaim és olyan emberek, akiket nagyon csodálok, és akik a fentiek közül talán három területen tudtak sikereket elérni. De rajta kívül nem ismerek senki mást, aki mindezt egyszerre tudta elérni.

Jason Becker

Mark Knopflert először a „Wild West End” című dalában hallottam. Azonnal libabőrös lett tőle mindenem. Gyönyörű hangja és érintése egyenesen a szívéből, az ujjain keresztül jön hozzánk.

Sokoldalú zenész, aki tudja, hogyan kell beleadni a szívét-lelkét egy olyan filmzenébe, mint a „The Princess Bride” vagy tűpontos iróniát a „Money for Nothing” rockdalába”. Erre nem sokan képesek.  Az a két darab, ami mindig megmozgat, a „Wild West End” és a „Why Worry”. Egy nap szeretnék együtt dolgozni ezzel a nagyon őszinte zsenivel.

Nuno Bettencourt

Valószínűleg ő tette a legmegnyugtatóbb hatást a gitárosokra, ha ennek van így értelme. Nem szeretnék kizárólag a „ Sultans of Swing”-re összpontosítani, de ez a dal valóban a megtestesítője annak, ami a lelkemben zajlik. Szeretem a szólókat, ahol minden hangot el lehet énekelni, például a „Hotel California” című dalban, ahol dallam jön dallam után. Ezt érzem a „Szultánokkal” kapcsolatban is. Valahányszor elhangzik a rádióban, minden egyes hangjegy-sorozatot simán el tudom én is énekelni.

Aztán az is nagyon tetszik, ahogy a cuccaival bánik.  Az érintéséről van szó – olyan finom. Nem agresszióval vagy torzítással, ahogy a legtöbb gitáros teszi, hanem a dinamikával, ízléssel és türelemmel. Szerintem ez az, ami megkülönbözteti őt a többi gitárostól. Egy Marshall meghajtásánál sokkal több kell ahhoz, hogy a dalait olyan hangnemben közvetítse, mint az övé. Könnyű egy tiszta hangot meghallani, és arra gondolni, hogy talán nem is olyan erőteljes, de nála tényleg az.

Soha nem mondanám, hogy alulértékelték volna, mert a zenéje és a dalszerzése önmagáért beszél, de talán lehet, hogy ő az egyik leginkább alulünnepelt gitáros. Megvannak benne a dzsesszes hajlamok, amiket ő inkább popossá, énekelhetővé tett és ezzel remek slágereket írt. Ki tud így gitározni a rádióban? Rajta kívül senki.

Joe Satriani

A kaliforniai Berkeley-ben található Liquid Bracelet Factory-ban ültem karkötőket gyártva, amikor először hallottam Mark gitárját a rádióban. 1978 volt, és a Dire Straits éppen akkor adta ki debütáló albumát. Hangzása olyan tiszta, friss volt és egy kicsit személyesnek is hatott.

Ahogy gitározott és énekelt, úgy tűnt, mintha mindezt közvetlenül előttem tette volna.  Fantasztikus! Imádom, ahogyan hallani és szinte érezni lehet az ujjbegyeit a húrokon, miközben játszik. A hangzása, a vibratoja összetéveszthetetlen, függetlenül attól, hogy milyen erősítőt használ.

Nagyszerű dalíró, énekes, és mesemondó mester. A Dire Straits-ben, vagy szólóművészként, más előadókkal vagy filmzenekészítéssel is ugyanazt a profi művészi teljesítményt nyújtja. Tetszik, ahogy rögtön a lényegre tér, de valahogy időbe telik, hogy odaérjen. Hogy csinálja ezt?

forrás:

https://www.guitarplayer.com/players/ever-wondered-what-mark-knopflers-contemporaries-have-to-say-about-him