Megfelelő helyen, megfelelő időben – John Illsley élete és története a végszükségben töltött időkről.

Kedvenc basszusgitárosunk könyve a Dire Straits sikereinek és a Mark Knopflerrel ápolt tartós barátságának ünnepe

Amikor John Illsley a küszöbön álló, nyolcadik szólólemezéhez írt dalokat és készítette a próbafelvételeket, megfogalmazódott benne egy kósza gondolat is, hogy mint a rocktörténet egyik legfigyelemreméltóbb zenekarának társalapítója, megörökítse a zenekar pályafutását. A járványveszély miatti bezártság néha nagyon furcsa dolgokat tud művelni, de jelen esetben zenészünk (aki amúgy nyugis és nem kapkodós típus) szerencsésen oldotta meg a helyzetet, mert az új albuma 2022-ben kerül a boltokba és az ezt promótáló koncertsorozat is szervezés alatt áll, illetve alig néhány napja jelent meg önéletrajzi könyve, My Life in Dire Straits címmel a Bantam Press gondozásában.

A több mint 120 millió lemezt eladott Dire Straits basszusgitárosaként John Illsley 1977-ben felejthetetlen kalandokra indult újdonsült barátjával, a gitáros Mark Knopflerrel, annak testvéröccsével, Daviddel és a dobos Pick Withersszel. A könyv születését Mark is üdvözölte, méghozzá annyira, hogy az előszó megírását is vállalta, amelyben feleleveníti azt a „pokoli utazást”, amit együtt tettek. „John remek társ volt az utazások során, amiket a zenekar tett és a mai napig a legnagyszerűbb barát.” (…)

Illsley narratívájának lapjain folyamatosan érezhető a kettőjük közötti kapocs, a zene iránti mély elhivatottság, amely annyira meghatározta a Dire Straits aktív éveit – a füstös londoni kiskocsmák szűk pódiumaitól egészen az 1992-ben lezavart utolsó turnéjukig – amelyen összesen 7 milliós közönség előtt játszottak. Valós képet fest az óriási népszerűség egyre nagyobb őrületéről egy olyan történetben, ahol a szereplők között akadnak valószínűtlen karakterek, megmutatkozik a siker legmagasabb csúcsa és az elkerülhetetlen hanyatlás. De ami ezeknél is lényegesebb, hogy ők hogyan élték meg mindezt a legszorosabb kapcsolataikban, a magánéletükben, ami a legfényesebb platinasikert is felülírta.

Számomra a legfontosabb, hogy ünnepeljek valamit – hogy megünnepeljek egy több mint 40 éve tartó barátságot, egy szoros zenei partnerséget. Úgy hiszem, hogy (Knopfler) sosem fogja megírni ezeket a történéseket, de ezzel együtt nekem adta meg a lehetőséget, hogy én beszéljek – s nemcsak magamról – róla is, amit ő sosem tenne. Bár ő is mesélt nekem – a dalaival és nincs szüksége ennél többre. 

Illsley 1949-ben született a Közép-Angliai Leicesterben, és az önéletrajzában felidézi kora gyermekkorát,  zenei tanulmányait, első munkahelyét egy fakereskedelmi cégnél mielőtt szociológus hallgató lett volna, majd a Londonba költözését és találkozását a Knopfler fivérekkel (…)

Az első benyomása Mark Knopflerről:

Amikor először találkoztunk, azonnal éreztem, hogy így vagy úgy, de még biztosan fogok róla hallani. Ekkor még nem került szóba a közös zenélés, csak azt éreztem, hogy egyfajta természetes lazaság és humor árad belőle.

Mark játékmódja nagyon különbözött attól, amit én ismertem – és ezt még ma is különlegesnek érzem. Persze, az idő múlásával egyszerűbbé is vált, de akármikor visszatekintek a korai éveinkre, teljesen rendkívülinek számított. De természetesnek vettem, mert ilyen közegben éltem le az életem és most utólag elmondhatom, micsoda jelentőséggel bír, ha valaki az életének egy bizonyos pontján a megfelelő helyen és időben van.

A szerző élénken ábrázolja a Straits korai küzdelmeit a legelső komolyabb fellépések időszakában, többek között az olyan londoni koncerteket illetően, mint az islingtoni Hope & Anchor, valamint a Covent Gardenbeli Rock Garden, ahol a felszerelésük elhelyezése is komoly gondokat okozott.

„Egy érme segítségével kisorsoltuk, hogy ki ússza meg – és persze a vesztes én voltam, Markkal együtt. Nem hiszem, hogy Pick bevállalta volna, David pedig mindig máshol kujtorgott, így hát nekem és Marknak kellett becuccolnunk a basszus hangládát, meg az egyebeket. Egy dolog volt beállítani, majd utána kivinni – a Hope & Anchor mennyezete mindössze nyolc láb magas volt.

Emlékszem, egyik este is ott játszottunk és teltház volt – zsúfoltság, pokoli meleg, nem lehetett szellőztetni és természetesen majdnem mindenki dohányzott. És akkor valaki feldöntötte az egyik jobboldali erősítőnket, amit először nem is vettünk észre, csak amikor a hang teljesen megváltozott. Jobbra néztem, és azt mondtam az illetőnek, hogy most már nem mozduljon – akkoriban a közönség alig kétlábnyira állt tőlünk.

Jelen cikk szerzőjének, mint kezdő riporternek azt volt a feladata 1977 végén, hogy a Rock Gardenbeli koncertekről beszámolót írjon, és ebben az időben a zenekari tagok között már szorosabb kapcsolat alakult ki, csakúgy, mint az általuk megénekelt „Sultans of Swing”-tagjai között.

Emlékszem, amikor először ültem le Pickkel beszélgetni, úgy éreztem, mintha ezer éve együtt zenéltünk volna.

Mark Knopfler gitárosi és dalszerzői zsenijének korai megnyilvánulása, illetve David távozása az első két lemez megjelenését követően a Dire Straits látókörét egyre kiszélesítették, és az 1980’-as évekre milliós rajongótábort tudhattak maguk mögött.

Meglehetősen drámai változások történtek a ’Communiqué’ és a ’Making Movies’ készítése között. S mindez azelőtt történt, hogy a ’Brothers In Arms’ visszaállította a paramétereinket és a 30 milliós eladott példányszámtól harsogott. De minden dicsőség ellenére fennállt a kockázata, hogy ez a zenekari tagok testi-lelki egészségét kockáztatja.

Aztán amikor már mindketten úgy láttuk, hogy valamint tennünk kellene, leálltunk, de őszintén szólva a ’Brothers’ és az utána bekövetkezett nagyobb szünetben nem számítottam arra, hogy új lemezt készítünk. A lemez és az ezt követő világkörüli turnénk meghatározó pillanata volt a pályafutásunk és talán a rock történetében is – egy olyan album, ami bármikor megragadja a hallgatói képzeletét – ezért hittem úgy, hogy végleg befejeztük. 

Aztán 1988-ban, miután a Nelson Mandela 70. születésnapja tiszteletére rendezett koncerten a Wembleyben felléptünk, egyik nap együtt ebédeltem Markkal és ő előállt azzal, hogy van néhány új dala – a következő Dire Straits lemez számára. Először megdöbbentem, majd azt gondoltam: ’Remek, újraindulunk!’

Az eredmény az 1991-es „On Every Street” lett, a zenekar hattyúdala, amelyet sokan alulértékeltek a Dire Straits lemezek skáláján – de John nem:

Nagyon is remek album ez. Csodálatos játékmód hallható rajta – Jeff Porcaro egyszerűen észbontó, vagy amikor olyan zenészekkel dolgozhatsz együtt, mint Omar Hakim, vagy Terry Williams, úgy érezheted, hogy folyamatosan karácsony van. De az utolsó turné után tényleg elég volt. Mark egy egészen más irányba indult el és én tökéletesen megértettem, hogy végleg fel akart hagyni ezzel az egésszel. Elege volt belőle és a turné vége előtt volt néhány nagyon őszinte beszélgetésünk, amikor azt mondta, hogy a zenekarral már nem akarja folytatni, mert más tervei vannak.

És mindez így is történt, amit a rajongók is kénytelenek voltak tudomásul venni. De John sem ült tétlenül a babérjain, hiszen még a Dire Straits-időszak alatt készített két szólóalbumot – „Never Told A Soul (1984) és „Glass” (1988) – és a 2000-es évek folyamán sorra jelentek meg a lemezei, valamint ezeken túl egy másik művészeti ágban, a festészetben is továbbfejlesztette képességeit. Az elmúlt években interaktív, ún, kérdezz-felelek koncertsorozaton lépett fel (The Life and Times of Dire Straits) a zenekar egykori társmenedzserével, Paul Cumminsszal. Ez a rendezvénysorozat később a járványhelyzet miatti első lezárások után folytatódott október végén,  a dél-londoni Sound Louge-ban egy teltházas koncerttel, ahol az igen tehetséges és nagyra becsült gitáros, Robbie McIntosh (Paul McCarney, John Mayer, The Pretenders) segített ki Johnt.

És most, hogy elkészült az önéletrajzi ihletésű könyve, Illsley ismét a jövőbe tekinthet, mivel a következő, nyolcadik albuma 2022 elején jelenik meg, ezt követi egy brit turné, amit tavasszal, áprilisban és májusban terveznek lebonyolítani. De saját szavaival élve örül, hogy le tudta tenni az asztalra a számára legtöbbet jelentő zenekar és egy még ritkább barátság történetét.

Soha nem a pénzért csináltuk… tényleg nem. – mesél a Knopflerrel és a zenekarral töltött napokról. Ezért sosem volt kérdés, hogy a bankigazgatód, vagy a családod legyen boldog. Ebből adódóan kiforrott a barátságunk, amely az idők folyamán meg is maradt.

  

 

forrás:

https://www.udiscovermusic.com/stories/john-illsley-interview-life-in-dire-straits/

 

 

 

Hűséges Fegyvertárs, akinek élete a Végszükségben teljesedett ki

A világ egyik legnagyszerűbb rockzenekarának basszusgitárosa, a 71. életévét betöltött John Illsley úgy döntött, hogy megírja önéletrajzát zenei karrierjének kezdetétől egészen a jelenkorig, kiemelve a Dire Straitsszel töltött időszakot – a kopott szállodáktól a luxushotelekig, a kocsma-buliktól a gigakoncertekig.

A My Life In Dire Straits 2021. november 11-én kerül a brit könyvesboltok polcaira a Penguin Books UK kiadásában.  A thetimes.co.uk hasábjain megjelent ízelítőt olvashatjuk az alábbiakban.

Találkozás Mark Knopflerrel

Deptfordi lakásunk cementborítású padlóján egy pasas hevert mélyálomban – sokszor akartunk szerezni egy szőnyeget, de ez valahogy mindig elmaradt – a szoba egyetlen székéhez támasztott feje derékszögben állt a testével. Mellkasán egy elektromos gitár feküdt. Egyik oldalán egy óriási, négyzet alakú hamutartó dugig telve ezernyi csikkel, másik oldalán egy halom üres barna sörösdoboz (Newcastle Brown) volt szanaszét hajigálva. Lepedő-fehér arca csak annyit árult el, hogy talán ő lehet a lakótársam, David Knopfler testvére, akiről már sokat hallottam.

A pasas megmozdult, felnyögött, az egyik szemhéja leragadt. Egy csésze teát? – kérdeztem. Amikor a konyhából visszajöttem, eltüntette a csikkeket, meg a sörösdobozokat és hallottam, ahogy a fürdőszobában felfrissíti az arcát. Felvettem a gitárját, egy Gibson Les Paul Juniort. Tetszett. Amikor visszajött a szobába, a kezébe nyomtam a teát. Kezet nyújtott, majd lágy, geordie-akcentussal így szólt: Egyébként Mark vagyok, Mark Knopfler, David bátyja. Sejtettem. Már sokat hallottam rólad. Én John vagyok, John Illsley… tetszik a gitárod.

Leült az egyetlen székre, én meg arra a kanapéágyra telepedtem, amit valami építészmérnök selejtezett ki a környéken, alig egy hete. Könnyed csevegésbe kezdtünk erről-arról. Rögtön megfogott az a természetes lazasága és vagánysága, de azt is észrevettem, hogy jól megforgatja fejében a feltett kérdésekre adandó válaszait. A beszélgetés egyre inkább a zene felé terelődött, ő pedig felkapta a Gibsonját és elkezdett játszani. Megpengetett néhány húrt, majd a hangolócsapokkal bíbelődött egy kicsit. Aztán tényleg játszani kezdett, riffeket, dallamrészleteket felváltva. Nekem különösnek tűnt, ahogy az ujjaival pengetett. Még soha senkit nem láttam így gitározni, és ha hülyéskedett is, fantasztikus hangást eredményezett – egy kicsi country, egy kicsi rock – de friss és eredeti. Dave-nek igaza volt – a bátyja valóban tud játszani. Egy idő után megkérdeztem, hogy lenne-e kedve harapni valamit… és elmentünk egy High Street-i kávézóba, ahol mindketten végigettünk egy komplett angol reggelit.

Az MTV-met akarom

Emlékszem arra a délutánra, amikor a „Money For Nothing”-ot vettük fel. Az „MTV-met akarom”-sor ötletét Mark a Police együttestől kölcsönözte, akik az egyik MTV-reklámban azt hajtogatják, hogy „az MTV-met akarom”. Aztán ehhez jött még a szintén Sting-szerzemény, a „Don’t Stand So Close To Me” néhány dallama, és Mark kívánsága, hogy bárcsak itt lenne Sting, hogy felénekelje ezt az egy sort. Erre a stúdióban valaki megjegyezte, hogy Sting itt van, épp a szünidejét tölti. És ez nem a véletlen szerencsén múlott, hanem azon, hogy Police néhány éve szintén Montserraton rögzítette egy-két lemezét, és Stingnek nagyon megtetszett a sziget – reggelente körbekocogta, majd ezt követte egy kis szörfözés.

Jó néhány koncertet lenyomtunk a Police-szal, főként Németországban, így jól ismertük egymást, így csak egy telefon kellett és Sting egy este beállított hozzánk vacsorázni. Lejátszottunk néhány dalt a lemezről, és a „Money For Nothing” rögtön megtetszett neki, ezért Mark megkérdezte tőle, hogy énekelne-e rajta…

A következő napon a reggeli kocogás előtti bemelegítésként Sting újra és újra felénekelte az „I Want My MTV”-t és ezzel készen is volt. Nem volt nagy munka és ezt hallani is lehet a dalban. Pici, de mégiscsak hozzájárulása volt a szerzeményhez, ezért Sting társszerzőként szerepelt az 1985 júniusában megjelenő kislemezünkön, ami rendkívül sikeres volt – három hétig vezette az US Bilboard 100-at, a brit slágerlistákon pedig a 4. helyen szerepelt – és ennek a sikernek mindannyian örültünk.

Az év nagy részében külföldön tartózkodtunk, hogy elkerüljük a bírság fizetését, ha visszatérünk, ezért Montserratról egyenesen New Yorkba utaztunk, hogy a Power Station Studio-ban az album keverését és az utolsó simításokat is elvégezzük. Hal Lindes gitárost is mihamarabb helyettesítenünk kellett valakivel, így Mark egyik barátja, Jack Sonni érkezett a zenekarba. Spekulatív ötlet volt, de végül senki sem bánta meg a döntést. Jack eladóként dolgozott Rudy gitárüzletében, a kedvenc törzshelyünkön, amely alig néhány háztömbnyire volt a stúdiótól. Remekül tudott játszani és mindenkivel jól kijött, ezért úgy döntöttünk, hogy ő lesz az, aki hozzánk csatlakozva elkísér minket a rocktörténelem egyik legkelendőbb világkörüli turnéján. Emlékszem, ahogy Mark megjegyezte, hogy néha jó Mikulást játszani.

New Yorkban számos kiváló zenésszel dolgoztunk együtt, köztük az egyik Tony Levin basszusgitáros, aki a „Why Worry”-n közreműködött, valamint Neil Jason, akivel a „One World” felvételét készítettük, mely utóbbihoz funk basszushang kellett és ebben Neil volt a legjobb. Tony egy Chapman Stick basszushangszeren játszott, ami olyan volt, mint egy gitár nagyobb méretű fogólapja és szinte függőlegesen tartotta játék közben. Tapasztalt muzsikus, aki olyan előadókkal dolgozott együtt, mint a King Crimson és Peter Gabriel. Mivel ezt megelőzően hat hónapig nem zenélt, kissé „rozsdásnak” tűnt, de aztán hamar visszarázódott a rendes kerékvágásba.

Csak néhány hétig tartózkodtunk New Yorkban, ezért nem volt érdemes lakást bérelnünk, így a Mayflower Hotelben szálltunk meg a Central Parkban, egy jól ismert rock’n’roll-szállodában, amit utólag jó hangulatomban bohémnak is nevezhetnék – egyébként olcsó, és vacak is volt. A szálloda recepciójával szinte minden vendég idegölő játékot játszott, amikor az épület egyetlen, ősrégi liftjén fel-alá utazott, hogy panaszt tegyen a szobája miatt.

Mi is ide-oda rohangáltunk, udvariasan kérve olyan szobát, ami nem tűzfalra, vagy esetleg a konyhai szellőzőventillátorra néz, amiben van működő vízöblítéses wc, és a zuhanyból nemcsak hideg, hanem meleg víz is jön, és nem csak csöpögve. A szálloda félig üres volt, de elég sokat talpaltunk az előcsarnokban, hogy legalább félig tisztességes szobákat kapjunk az utca felőli részen. A Mayflowerben nem volt érdemes megszállni, ha csak valaki nem a Central Park és Manhattan lenyűgöző látképére vágyott.

Szomorú volt, hogy néhány évvel később az egész szállodát a földig rombolták, az ottani híres épületsornak ütötték ki a fogát és a helyére felhúztak egy 35 emeletes luxus-társházat (15 Central Park West), amely New York egyik legfrekventáltabb helyének számít. Az itteni lakások nagyok, kényelmesek és a lakói rendkívül gazdagok.

Ebben az időszakban a zenekarral minden jól ment, a feleségemmel, Pauline-nal viszont nem. Mindketten tudtuk, hogy nagyon nehéz lesz visszaszerezni a boldog időket és hogy mindennek vége. Tovább bonyolította a helyzetemet, hogy amíg New Yorkban voltunk, összegabalyodtam egy norvég lánnyal… és amikor hazarepültünk a feleségeinkhez, barátnőinkhez, gyerekeinkhez, azt hittem, hogy jó lesz néhány hetet otthon tölteni.

De alig tettem be a lábam az ajtón, megcsókoltam Pauline-t és Jamest, a fiunkat és elkezdtem kicsomagolni… aztán újra csomagolnom kellett és én újra megcsókoltam Pauline-t és Jamest, behúztam magam mögött az ajtót és beültem a kocsiba, ami egyenesen a Heathrow-ra vitt. Talán egy hétig lehettem otthon, de még annyinak sem éreztem.

És aztán kereken egy évig és egy napig voltunk úton: 248 koncert 23 ország 118 városában. Így nem is csoda, hogy a bűvös zenebuszunk kerekei teljesen kilazultak, mire az egésznek vége lett… és nagyon megváltozott az életünk.

A Live Aid-konfliktus

Csapdába estem – a kudarcba fulladt házasságom és a sikeres zenekarban betöltött szerepem egyre feszültebbé tett. Általában ez a személyes tragédiák okozója. De mit kellett volna tennem? Nem akartam egyiket a másikra tolni, vagy egyiket a másikra cserélni. A zenei karrieremet semmiképp nem akartam feladni, folytatni szerettem volna és azon imádkoztam, hogy majd csak lesz valahogy – aminek meg kell történnie, az úgy is megtörténik, más választás nincs. Az viszont megnyugtató volt, hogy a „Money For Nothing” egyre felfelé menetelt a slágerlistákon. Ez viszont tény és nem holmi dicsekvés – és bár mi sosem hangoztattuk – egyre többször hangzott el, hogy mi vagyunk a világ legjobb rockbandája, ez pedig azt vonta maga után, hogy szembe kellett néznünk egy nagyon kínos, morális dilemmával.

Bob Geldof szinte mániákusan szervezte meg a Live Aid-et, a mára legendássá vált jótékonysági koncertet, hogy pénz gyűjtsön a borzasztó etiópiai éhínség áldozatainak. A tervek szerint a helyszín a Wembley Stadium lett volna (rövid sétányira az Arena-tól), de a szóba jöhető előadók közül sokakat nem tudott rábeszélni a részvételre, így a szervezés közben a haját tépte és éjjel-nappal a telefonon lógott. Bob nagyon lelkes volt és feltétlenül ragaszkodott hozzá, hogy a Straits a fellépők listáján az élvonalban szerepeljen. Azzal érvelt, ha fellépünk, más zenekarok is követni fognak minket.

A felkérés valóban megtisztelő volt számunkra, hiszen annyi más nagy név szerepelt az akkori brit zenei életben. A probléma csak az volt, hogy mi aznap estére már leszerződtük az Arena-ban egy hónappal ezelőtt, és az összes, 12.500 jegy elkelt. Hagyjuk cserben a hűséges rajongóinkat, vagy hagyjuk figyelmen kívül azt a vitathatatlanul erősebb erkölcsi követelményt, hogy mi is felemeljük a hangunkat az afrikai éhezők érdekében? Akárcsak a házasságom esetében, úgy tűnt, hogy nincs válasz.

Geldof úgy ráfeküdt az ügyünkre, akár egy vadászkutya a zsákmányra; először a menedzserünket, Ed Bicknellt kereste meg, majd Markkal és velem is beszélt.

Bob Geldof rendkívül nehéz pasas, nem lehet neki nemet mondani. Kitartása és az ügy iránti szenvedélye egyszerre volt angyali és démoni. A Live Aid elképesztő szervezési bravúr volt, a D-nap zeneipari megfelelője, amelynek a fő elemeit néhány hét alatt végrehajtották és a munka oroszlánrészét egy nagyon állhatatos ír végezte.

A tárgyalások oda-vissza folytak és végül Bobnak be kellett látnia, hogy semmiképpen nem tudunk főműsoridőben színpadra lépni, ezért egy késő délutáni időpontban egyeztünk meg. Felfogtuk, hogy ennek mekkora a tétje, és amikor rákerültünk a fellépők névsorára, több más nagy név is azonnal csatlakozott. Ez nagy áttörés volt Bob számára és minket is örömmel töltött el, hogy hozzájárulhattunk a vállalkozása sikeréhez. Ha segítettünk megmenteni néhány életet és felhívni a figyelmet a problémákra és megszólítani a nyilvánosságot, akkor az ugyanolyan örömteli esemény, mint amikor a lemezed letarolja az eladási listákat. Rendkívüli nap volt és mindenki élénken emlékezik rá – fellépők és nézők egyaránt. Csodálatos lazaság, és egy kis hétköznapi amatőrség jellemezte az egész rendezvényt, ami olyan volt, mint egy masszív iskolai koncert, a nagy zenei nevek egója teljesen kiürítette a napot.

Miután az Arena-ban megtörtént a hangbeállás, átsétáltunk a parkolón a Wembley Stadium-hoz. A U2 és a Queen között léptünk színpadra, és Stinggel játszottuk a „Money For Nothing”-ot, majd a „Sultans of Swing”-et. Talán nem mi voltunk a középpontban, de az összes fellépő közül mi játszottunk a leghosszabb ideig, 20 percet egy olyan felvillanyozott légkörben, amiben azelőtt nem volt részünk és azzal a tudattal, hogy kb. egymilliárd ember ül a tévé előtt és minket néz. Egymilliárd… ez a Föld lakosságának körülbelül egyötöde. Persze, totál idegesek voltunk, amikor kimentük a színpadra, mert – ahogy mások –, mi sem kaptunk hangpróbát. Csak kimentünk, bekapcsoltuk a cuccot, és én alig igazítottam meg a gitár szíját a vállamon, amikor Sting már énekelte is: I Want My MTV…

Minden zenekarnak más volt a hangbeállása, de aznap a stáb rendkívül profi munkát végzett. Minden egyéb más mellett a Live Aid a legmagasabb szintű logisztikai siker is volt. Az előadásunk nem hagyott cserben minket, de utólag nagyon örülök, hogy nem a Queen előtt, hanem utánuk zenéltünk. Az ő teljesítményük ellopta az egész show-t. És azzal a tudattal, hogy egy különleges szenzációnak számító történelmi eseményen vettünk részt, félóra múlva már mentünk is vissza a parkolón keresztül az Arena-ba, ahol a biztonságiak még vacakoltak egy darabig a belépőkártyáinkkal.

A felbomlott házasság – és az új szerelem

A Telscombe-i karácsony (az otthonunk Kelet-Sussexben) kevés örömet hozott. Ezeket a napokat Pauline és én igyekeztünk a lehető legünnepibbé tenni a három és féléves James számára, de ez mindkettőnknek egyre nagyobb nehézséget okozott. Hosszú sétákat tettünk végig a South Downs dombjain a szezonálisan enyhe és nedves időben. Nehéz szembesülni azzal, hogy a házasságod nehézségekkel küzd, amikor világra hoztál egy gyermeket, Jamest, aki ott játszik a fa alatt a játékaival, miközben a szülei a válást fontolgatják. Nehéz szívvel, de némi megkönnyebbüléssel utaztam fel Edinburgh-be, hogy a Playhouse zenekarral három koncerten fellépjek az év utolsó napjain.

Tudva, hogy közeleg a kiterjedt Illsley-család nagy nyaralása Montserraton – jó néhány hónappal korábban foglaltam le a szállást –, Edinburgh után rögtön Oslóba repültem egy barátomhoz, hogy elmeneküljek az otthoni feszültség elől. A szüleim, Will bátyám és a felesége Chris illetve a lányuk, Corin csatlakoztak hozzám és Jameshez, de Pauline nem jött el. Minden esetre, kényeztető vakáció volt, George Martin pompás kertes házában szálltunk meg, ahol kedves személyzet várt minket.

Sydneyben voltunk a zenekarral, amikor a házasságom végleg megpecsételődött. Itt ismertem meg második gyermekem, Jess édesanyját, Louise-t. Szó szerint egymásba botlottunk, amikor én a teniszpálya felé tartottam, ahonnan ő éppen távozott. Telefonok, randik, majd elkísért a turné hátralévő részében, de Perth-be Pauline családja is eljött, hogy megnézzen minket.

Az otthoni problémák ellenére – vagy talán éppen ezek miatt – imádtam az egész ausztrál és új-zélandi turnét. Az ottani koncertsorozat léptéke mindent elsöprő volt. Általában egyik városból ugrottunk a másikba estéről estére, de mivel Ausztrália lakosságának a nagy része mindössze fél tucat városban összpontosul, csak rövid ideig tettük le a kalapunkat egy helyen. Ritkán fordult elő, hogy a bőröndből teljesen ki tudtunk pakolni…

 

forrás:

https://www.thetimes.co.uk/article/7f894b28-3cd6-11ec-a9ce-48a11f44f00d?shareToken=a67d9d8b0d8aa797990209372689305c&fbclid=IwAR1UsV-Z5k1RanGY93yFTUb_ZaEuivnC9rKRrJ_TQfpfh2qzD7c_PSdZkLw

Extracted from My Life in Dire Straits by John Illsley, published on November 11 by Bantam Press. © John Illsley 2021