Nagyon emberi, nagyon normális

Mark Knopfler az Arénában -2010. július 04.

Mark Knopfler, a Dire Straits egykori gitáros-énekes frontembere nem is olyan ritka vendég nálunk, mint azt első blikkre gondolnánk. Legutóbb tavalyelőtt járt Magyarországon, akkor is az Arénába hívtak a plakátok. Ha jól rémlik, akkor is majdnem telt házat produkált a mester. Most is: nem sok ülés reklamált az elmaradó ülepért, és az úgymond dühöngőn sem éktelenkedtek randa üres foltok. Szép homogén egészet alkotott a Papp Lászlóról elnevezett műintézmény látképe. És nem csak a helykihasználtságra értjük ezt. Mark Knopfler és klasszisokból álló bandája, valamint a tiszteletére összesereglett nem tudom én, hány ezer ember is összeolvadt, legalábbis rendesen összekapaszkodott ezen a vasárnap estén.

Knopfler új (tavaly megjelent) lemezét, a Get Luckyt használta ürügyül, hogy zenéljen egyet Budapesten. A magamfajta, a lemeziparral kapcsolatban meglehetősen cinikus álláspontot elfoglalók számára ez vicces lehet ugyan, Mark Knopfler elsődleges közönsége azonban nem tartozik az éjjel-nappal letöltögetők, a netkalózok, a mindent beszipkázók közé. Lehet persze, hogy csak az előítéleteim dolgoznak. Mégis hinni tudok abban, hogy akad néhány együttes-előadó, amely nagyon hasonlít a közönségéhez és viszont. A Knopfler-féle zenéket kedvelők alighanem ma is lemezt vásárolnak, tűnjék ez akármilyen korszerűtlen módszernek. Egy ilyen koncerten tehát termékeny földbe hull a vetőmag, csak ezt akartam ezzel mondani.

Csendben, szerényen, mindenféle felesleges hype nélkül kezdene, a Border Reiverrel méghozzá (ez speciel a Get Luckyról van), ami indulásnak tökéletes. A folytatás What It Is már vissza is röpít 2000-be, a Sailing to Philadelphia című lemez egyik remek dala ez, hogy aztán jöjjön a 2000-es anyag címadó száma is. Ami szintén jóféle. A Coyote volt a következő a sorban, ez valamivel frissebb tétel a gitáros-énekes 2003-as szólólemezéről, aztán kicsit megint visszarepülünk, a Prairie Weddinggel. A Hill Farmer’s Blueszal újból a The Ragpicker’s Dream című lemez van soron.

A szép emlékű  Dire Straits-es időket idézi a nagy ovációval fogadott Romeo & Juliet, hiába, ez örökzöld lett, na. Ahogy az ezt követő Sultans of Swing is, az pedig, hogy a mögöttünk önfeledten éneklő huszonévesek fejből vágják a szöveget, azt példázza, hogy Mark Knopfler zenéje nem csak a középkorúakat mozgatja meg. Az üveggolyóvárosba is magukkal visznek Knopflerék, és nincs okunk reklamálni az utazási irodánál: soha rosszabb idegenvezetőket. Jobbakat meg úgyse nagyon találnánk. A Speedway at Nazarethtel újra a Sailing... lemezt idézgetik, ez nem épp a kedvenc dalunk, mégis el tud varázsolni a hangulat.

Jön még egy Dire Straits-sláger, aztán a látszólagos vég, ugye, és a kiszámítható ráadás. Ezúttal háromszámos. A lemeznépszerűsítő attitűd mindenesetre nem nagyon látszik-hallatszik a vasárnap esti kétórás koncerten. Például: alig játszanak a Get Luckyról, konkrétan egy dalt észleltünk, ha nem figyeltünk, elnézést. Ez legalábbis furcsa, ha már az új korongról kapta a nevét a turné. De nem zavaró.

És egyáltalán: semmi sincs ezen a koncerten, amit zavarónak minősíthetnénk. Nincs tökig feltolt hangerő, hogy ne értse az ember, amit a mellette ülő mond. Nincs gyomortépő basszus és alig cincogó magas, szépen keveri a pultban ülő, amit keverni kell. Nincs allűrcsokor – Mark Knopfler csak üldögél a bárszéken, néha gitárt cserél, néha mond valami kedves-vicceset, de főleg: játszik. És énekel az ő összetéveszthetetlen és nagyon otthonos hangján. Nincs szétvilágítva az egész, a kamu vizuális orgiát valószínűleg senki sem hiányolja, érzékenyen adagolt fények épp arra vetülnek, aki fontos a színpadon.

A billentyűs Guy Fletcherre, a dobos Danny Cummingsra, a gitáros Richard Bennetre, a basszer Glenn Worfra, John McCuskerre, aki hegedűn és fuvolán adja az ívet, Matt Rollings zongoristára vagy éppen Michael McGoldrickra, aki a sípokat és az egyéb fúvósokat szólaltja meg. Ami még fontos: nincsenek idegesítő rajongószomszédok sem, nagyon emberi a hangulat. Nagyon normális. A szerénység, a visszafogottság, a tudat, hogy „amit csinálok, jó, ezért aztán minek hangoskodjak?” épp elég ahhoz, hogy Mark Knopfler koncertjeire mindig szívesen járjunk.

Szerző: Csider István Zoltán

fotó: Reviczky Zsolt

forrás: Népszabadság – 2010. július 06. 

Nem hiszem, hogy az új számaim tetszeni fognak Tinának

17 millió eladott lemezzel a statisztikájában 1985 tavaszán tizenegy hónapos világkörüli turnéra indult a Dire Straits. Koncertkörútjukat Izraelben kezdték meg, Magyarországra Jugoszláviából érkeztek. Az óriási érdeklődésre való tekintettel a szervezők meghosszabbították az együttes itt tartózkodását: így született meg a négy fellépésről szóló megállapodás.

Mark Knopflerrel Fiala János készített interjút, amely  a Polifon 1985/4. számában jelent meg – itt változtatás nélkül kerül közlésre.

Az együttes vezetője számára a magyarországi fellépés némi többletet jelentett:

Valóban, apám Miskolcon született. Magyarországot azonban nem érzem közelebb magamhoz más országhoz képest. Az azonban biztos, hogy másképp nézem. 

Mi ez a másképp?

Kitért a közvetlen válasz elől. Hosszas gondolkodás után így felelt: Sokat fogok mesélni apámnak magyarországi élményeimről. Annyi dologról fogunk beszélgetni, mint ahány tégla van a hátulsó falban. 

Dire Straits magyarul körülbelül annyit tesz, a „tönk széle", de már a kezdetben sem „katasztrófazenét'’ játszottak. Precíz megmunkáltság, fölényes biztonság és hangminőség jellemzi világukat. Az együttes 1977-ben már némi hírnévre tett szert Angliában, egyebek között mint a szigetországban vendégszereplő, és azóta hazánkban is járt Talking Heads előzenekara.

1978-ban megjelent Dire Straits című első nagylemezük az úgynevezett „intellektuális rock" képviselőjeként mutatta be a csapatot. Mark Knopfler jellegzetes, fakó énekhangja és kifinomult gitárjátéka először a Sultans Of Swing demofelvételén hangzott el. Ez a szám volt első nagylemezük slágere is. Elkészítésében Mark Knopfler és testvére David, valamint John lllsley és Pick Withers működtek közre. 1979-ben megjelent második nagylemezük, a Communiqué. E két lemez anyaga adta első amerikai turnéjuk programjának gerincét. S bár a producerek közül nem egy ódzkodott a Dire Straits-től, az amerikai út meghozta az átütő sikert. A koncertturnéval járó fizikai és szellemi igénybevétel meghaladta David Knopfler erejét, kivált a zenekarból.

Jó a kapcsolatunk Daviddel. Közreműködtem az első szólólemezén. De legyen önálló, a másodikon már nem fogok.

1980-ban látott napvilágot harmadik nagylemezük, a Making Movies. Sikerszáma a Romeo And Juliet. 1982-ben következett a negyedik LP: Love Over Gold. Egy ’83-as koncertről jelent meg első dupla albumuk Alchemy címmel Idei turnéjukat megelőzően adták ki hatodik nagylemezüket, a Brothers In Arms-t. 

Játszottatok már olyan országban, ahol ilyen kevés lemezetek kelt el, mint Magyarországon? — hangzott el az állami kereskedelmet inkább, mint az együttest „cikiző” kérdés az első budapesti koncertet követő sajtóértekezleten.

Ezt nem tudom — szólt a diplomatikus válasz —, de azt igen, hogy az a fergeteges biztatás, amivel az együttest fogadták, hihetetlenül rokonszenvessé tette az itteni közönséget. A csarnok hangulata pedig akár egy arénáé. 

Mire Magyarországra értek, a zenekarnak csupán két alapító tagja maradt meg: John lllsley, a színpadon háttérben meghúzódó basszusgitáros és természetesen Mark Knopfler, a zeneszerző, varázslatos gitáros, producer, filmíró, aki hajdan, az első amerikai turnét követően Bob Dylannel játszott, a közelmúltban pedig a harmad-(negyed?) virágzását élő Tina Turner számára írta meg nagylemezének, a Private Dancernek címadó dalát.

Írsz újabb számokat Bobnak vagy Tinának?

Nem valószínű. Bobtól teljesen elszakadtam. Tinának írtam ugyan néhány számot, de - tette hozzá maliciózus mosollyal -, nem hiszem, hogy tetszeni fognak neki. '  

Hogy születnek a Dire Straits-dalok? 

Ihletből. Gondolatokból. Érzésekből. Tudom is én ...

Nem gondolod, hogy dalaid túlságosan hasonlítanak egymásra?

Nem. Ha valaki mégis így vélekedik, az legfeljebb abból adódhat, hogy én én maradok, és mivel sokszor hasonló hangulatok rabja vagyok, az ebből születő szerzemények rokonságot mutathatnak egymással.

Hogyan kezdesz egy-egy dal megkomponálásába ?

Figyelem a világot. Lehet, hogy arról is eszembe jut majd valami, ahogy most elnézem, amint időnként egy számomra teljesen érthetetlen nyelven tátognak.

Mit hallgatsz szabadidődben?

Mint bárki más, aki bekapcsolja a rádiót. Klasszikus zenét éppúgy, mint rockot vagy jazzt. De magunkat sohasem. 

A Dire Straitst színpadi megjelenésében ugyanaz az egyszerűség jellemezte, ami zenéjüket is egyedülállóvá teszi Bár a Private Investigations alatt megindult a ködgép és a lézerágyúk is gyakrabban villogtak, az együttes jelenlétét mégsem ezek a másodlagos elemek határozták meg. Zenéltek. Egymást nem túllicitálva. Fellépésük csendes ünnep lehetett volna a rockzenének, ha a hihetetlenül felizgult közönség nem produkált volna fütty- és tapsorgiát még a lírai számok mellé is.  A Dire Straits azonban nem zavartatta magát: ha túlságosan is felforrósodott a légkör, elcsendesedtek, ha lanyhult a hangulat, belekezdtek egy rock and rollba. A dalok stúdióminőségben szólaltak meg, ami elsősorban a magyar zenekaroknak adta fel a leckét. 

A sajtótájékoztatón a Dire Straits lengyel rajongóinak nevében feltették a kérdést, miért nem utazik az együttes Lengyelországba? Ez látható módon meglepte a tagokat, Mark Knopfler azonban kivágta magát a csendből: — Majd legközelebb — válaszolta. Ha ismét errefelé járnak, remélhetőleg bennünket is útba ejtenek.

Fiala János

forrás: Polifon 1985/4 szám

Forró fagylalt - tényleg a hét filmje volt?

Nem tudom, mások hogyan vélekednek róla - különösen a Local Hero után -, a Comfort and Joy című Bill Forsyth-alkotást személy szerint abba a kategóriába sorolom, amelybe az olyan filmek szerepelnek, amiket nem a sztori, meg a rendezés, meg az ilyen-olyan dolgok tesznek emlékezetessé, hanem a zenéje.  

  

A cikk eredetije a Népszava 1986. december 11-i számában jelent meg - tehát változtatás nélkül adom közre. 

A hét filmje: FORRÓ FAGYLALT

... A legújabb angol film, a Forró fagylalt (Comfort and Joy) is — szinte bizonyos — megtalálja a maga nézőit. Már csak azért is, mert az enyhén lapos, meglehetősen zavaros mese hátterében, illetve a főcímlistán ott van Mark Knopfler neve is. (Ugyanis a híres popsztár, a virtuóz gitáros komponálta a Forró fagylalt kísérőzenéjét.) Hasonlóképpen: Bill Forsyth neve is jól cseng a nemzetközi filmvilágban. (Akik látták a Gregory barátnője-t, vagy a tavalyi brit filmhéten a Local Hero-t — méltán lelkesednek a skót származású rendező sajátos humoráért, vígjátéki hajlamaiért.) De meg még aktuális is a Forró fagylalt története. (Hiszen a mese éppen karácsony tájékán pereg Glasgow-ban.)

Sőt, mi több: a Times kritikusa, Peter Waymark is igen előkelő helyre „pontozza” a filmet, amikor leírja: „Forsyth bebizonyította, hogy még az állítólag haldokló brit filmiparban is lehet anélkül filmet készíteni, hogy bestseller könyvekből vagy rekordszériájú színdarabokból kellene ötleteket lopni, vagy sztár szereplőre bízni, a sikert; sőt olyan filmet, amely nemcsak a kritikusok elismerését és a díjakat söpri be, hanem a mozikban is jól fut..ú

Csakhogy a „más” — önmagában még nem értékítélet. Illetve, számomra csak akkor lenne vonzó és valóban „víg” játék a Forró fagylalt, ha a „lopott ötletek” hiányát eredeti fordulatok, eddig sohasem volt ötletek helyettesítenék ...

Ha jól sejtem, Bill Forsyth az olasz fagylaltárusok családi perpatvarában a gyakori maffiafilmek paródiáját kívánta felvázolni. Az is egyértelmű számomra, hogy Dicky, az örökké mosolygó rádiós reklámember sanyarú sorsa (aki legfeljebb már csak álmában szeretkezhet hűtlen-csalfa s kissé lopós feleségével) többértelmű, kesernyés humort is tartogathat…

De, ha meggondolom: ezek a történet-elemecskék sem újak. (Gondoljunk csak Losey fergeteges Modesty Blaise-jére, vagy a lengyelek Éjszakai pillangójára, amelyben ugyancsak az örökké mosolygó, ámbár sanyarú sorsú rádiós showman játssza a főszerepet.) Vagyis ahhoz, hogy a mai moziban is „megéljen” ez a mese — igazi ötletek, frappáns szójátékok, szédületes fordulatok kellenének. Mert én, mint „pesti néző”, attól igazán nem kapok nevetőgörcsöt, hogy télvíz idején fagylaltárusok rohangálnak Glasgow utcáin. S attól sem, hogy a bandatagok időnként citromfagylalttal „bombázzák” hősünk féltve őrzött autóját...

Ami igazán jó a filmben: az a Hivatal. A glasgow-i rádió „beltenyészete”. A stupid, bamba főnökök, közönyös beosztottak, csacsogó szőkeségek kritikusan, szellemesen megfogalmazott jelenetsora — valóban érdekes, eleven, szórakoztató. Itt, ezeknél az epizódoknál bebizonyosodik, a főszereplő Bill Paterson tényleg jó színész, és hogy Bill Forsyth is érti a filmrendezés mesterségét. Ámbár ezek a jelenetek sem feledtetik, hogy a „sült fagylalt” receptjét már nagyanyáink is ismerték ...

Gantner Ilona

forrás: Népszava, 1986. december 11. - 291. szám

A digitalizált legenda

A Dire Straits 1977-es megalakulása óta a folyamatosságot, az állandóságot, a kiegyensúlyozottságot képviseli a világ könnyűzenei iparában; annak ellenére, hogy az együttes története még egy külső szemlélő számára sem tűnhet zavartalannak és problémamentesnek. 

Mark Knopfler csapatának titka magában a zenében keresendő: a Dire Straits - dallam- ritmus- és harmóniavilágában egyaránt - olyan sztenderdet teremtett, amit nehéz felülmúlni, de még utánozni is. Ez a zenei világ - amely egyszerre hordozza magában az ironikus, sőt gyilkos humort, illetve a megingathatatlan harmóniát és biztonságot - nem kötődik korszakokhoz és divatirányzatokhoz.

Nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy megállapítsuk: a kvintett életműve a harmadik évezredben is a maradandó zenei értékek közé tartozik majd - függetlenül attól, hogy a következő generációk ízlésvilágához közel állnak-e Knopfler kompozíciói.

Az augusztusban ötvenedik születésnapját ünneplő énekes-gitáros, zeneszerző és producer Mark Knopfler - akinek ősei között állítólag magyarok is voltak -, egy kis angol vidéki lap, a Yorkshire Evening Post rockzenei kritikusaként kezdte pályáját, s az újságírás mellett sokáig csupán amatőr szinten zenélt. 

A hetvenes évek közepétől a Loughton College-ban képzőművészetet tanított, miközben esténként dél-londoni külvárosi pubokban énekelt és gitározott. 1977-ben fivérével, az ugyancsak énekes-gitáros Dave Knopflerrel, valamint John Illsley basszusgitárossal és Pick Withers dobossal hozta létre a Dire Straits együttest. Magyarul nehezen visszaadható nevük szabad fordításban azt jelenti: a tönk szélén.

Másfél évig intenzíven próbáltak, és klubokban, kisebb színháztermekben léptek fel, majd megjelentették első kislemezüket és a brit, illetve az amerikai sikerlista élmezőnyében szereplő Sultans of Swing egy csapásra ismertté tette a csapat nevét.

Mint egy tengerentúli könnyűzenei lexikon találóan megjegyezte: „Knopfler monoton éneke és könnyed gitárpengetése elbűvölte a kemény, súlyos rockzenébe belefáradt közönséget.” A problémák a második nagylemez, az 1979-ben napvilágot látott Communique után kezdődtek. A szerény és visszafogott Knopfler egyre nehezebben bírta a sztárszerepet: sűrű személycserék jelezték, hogy több muzsikus társával is egy életre összeveszett, s közben a Dire Straits mellett egyre többet foglalkozott produceri és zeneszerzői tevékenységgel.

A nyolcvanas évek eleje, a Making Movies és a Love Over Gold című album mégis újabb és újabb világsikereket hozott: a Romeo and Juliet (1981) átmenet a költészet és líra, illetve a kíméletlen (ön)irónia között; az egy évvel későbbi Private Investigations sokak szerint Knopfler legkifinomultabb, a Twisting by the Pool (1983) pedig kétségkívül legoptimistább, legdinamikusabb munkája.

1983-ban Knopfler két év alkotószabadságot engedélyezett a zenészeknek - és elsősorban önmagának -, de aztán 1985-ben visszatértek a stúdióba, hogy elkészítsék a Brothers in Arms című lemezt, amelyet pontosan egy évig tartó világ körüli turné követett. Hiába aratott azonban frenetikus sikert a Music Televisiont és a hozzá kapcsolódó életformát gúnyoló Money for Nothing (amit furcsa módon éppen az MTV vitt diadalra); a Dire Straits minden erényét magában foglaló Walk of Life vagy a címadó dal, a Brothers in Arms, Knopfler elhatározta, hogy a Wembley stadionban, Nelson Mandela hetvenedik születésnapja tiszteletére rendezett monumentális koncerttel végleg lezárja a zenekar történetét.

Amikor a Dire Straits bejelentette feloszlását, sokan azt hitték, csupán reklámfogásról, néhány hónapos pihenőről van szó. Knopfler azonban sokáig kitartott döntése mellett: Chet Atkinsszel, Joan Armatradinggel, Randy Newmannel és Eric Claptonnal dolgozott, Notting Hillbillies néven (nem különösebben eredményes) zenekart alapított, sokat komponált, s csak a kilencvenes évek elején látta be, hogy a Dire Straits felélesztése szakmai és üzleti szempontból is bombasikert ígérő vállalkozás lehet. Az 1991-es On Every Street album, az arról kimásolt kislemezek és a lemezbemutató koncertkörút volt a Dire Straits utolsó nagy dobása. Azóta Knopfler és a többiek is a nosztalgiából élnek: válogatásalbumokat adnak ki, néha összejönnek és koncerteznek, de mindannyian tudják, hogy a csapat aranykora egyszer és mindenkorra lezárult.

A zenekar legsikeresebb dalait tartalmazó legújabb válogatás - Sultans of Swing, The Very Best of Dire Straits - ideális lehetőséget nyújt a mai fiatalok számára, hogy a nekik megfelelő „csomagolásban” ismerjék meg a brit popzene történetének meghatározó jelentőségű együttesét. Tökéletes minőségű, korszerűsített hangzás, s hozzá a megunhatatlan kompozíciók: elismerésre méltó keresztmetszet másfél évtized terméséből. Íme, az 1999- es Dire Straits: a digitalizált legenda.

RETKES ATTILA

forrás: Magyar Hírlap - 1999.01.09. (7. szám)

nyűzenei iparában; annak ellenére, hogy az együttes története még egy külső szemlélő számára sem tűnhet zavartalannak és problémamentesnek.

i iparában; annak ellenére, hogy az együttes története még egy külső szemlélő számára sem tűnhet zavartalannak és problémamentesnek. 

A menedzserek első Hegedűse - aki elhozta nekünk Knopflert és zenekarát

Találós kérdéssel kezdem: Mi a közös a felsoroltakban azon kívül, hogy zenészek és álltak már magyar színpadon: Santana, Dave Brubeck, Elton John, Dire Straits, Tina Turner, Queen, Rod Stewart, Scorpions? A megfejtés egy név: Hegedűs László, ő hozta őket Magyarországra. A harmincnyolc éves fiatalembert a Multimedia Organisation Europe Limited cég managing directorát — hadd ne fordítsam le — a szakmából sokan kemény pop-cápának tartják, aki kíméletlenül fölfalja a mi csendes zenei vizeink piaci hasznát, saját kis halaink elől. Az újságírónak egyelőre nincs véleménye — de kérdései vannak.

Disszidens?

Kicsoda?

Ön, Hegedűs László.

Ja? Én nem. Konzuli útlevelem van, külföldön élő magyar állampolgár vagyok.

Hol él?

Az irodám Angliában van, de a kontinensen élek, lakást tartok fenn Nyugat-Berlinben, Athénban, és persze Budapesten.

Ha önre nézek, egy ártatlannak tetsző flegmatikus alkatú fiatalembert látok, akinek a pszichológia állítása szerint kicsit tohonyának, inaktívnak kellene lennie ...

A látszat sokszor csal.

Az lehet, de ezért nem kezdtem volna bele a mondatba, ami egyébként így folytatódik: … ezzel szemben igencsak fürge, aktív, rámenős lehet, ha egy angol cég vezetéséig vitte. Végül is ott sem mindenki igazgató. Szemben önnel, az erzsébetvárosi fiúval, aki — apropó! — honnan tudhatta a VII. kerületből, hogy mi kell a londoni pop-bizniszben? Azt hinném: fogalma se volt róla.

Nem igaz, hogy fogalmam se volt. Itthon újságíróként kezdtem, lapot szerkesztettem. Azokat az éveket, amikor az ember a legfogékonyabb, amelyek a legmélyebb nyomokat hagyják az ember szokásaiban, munkamódszerében, gondolkodásában, hírlapíró-szerkesztőként éltem át, s az újságírás sok olyasmire rászoktat, ami hosszú távon rendkívül hasznos lehet. Kint eleinte nagyon nehéz körülmények között dolgoztam, senkire nem számíthattam, csak magamra, viszont gyorsan tanultam. Szivacs típus vagyok, aki ha bekerül egy közegbe, helyzetbe, abból felszív mindent, ami számára hasznos lehet. Ráadásul még gyerekként megtanultam németül, diákként angolul, s később egy kicsit lengyelül és szerbül.

Nem hiszem, hogy ez lenne a karrierje nyitja. Mások is beszélnek egy-két nyelvet ... 
Tényleg nem ez a nyitja, de itt kezdődik. Ott folytatódik, hogy a hetvenes évek elején itthon zenekarokat menedzseltem — a Generált, és az LGT-t. Eltűrtek, de ahol lehetett, belém rúgtak, nagyon fürgén kellett ugrálnom. „Svarcban” dolgoztam, a zenekaroknál technikusként voltam bejegyezve, tárgyalni csak azzal tudtam, aki rajtam keresztül akart elérni valamit — a többiek nem álltak szóba velem —, s ha nekem kellett valami, akkor egyből elutasítottak, hogy „Kicsoda maga, fiacskám? Egy technikus? Na, menjen a fenébe”. Ügyesnek kellett lennem, mindenféle trükköket kitalálnom, hogy menedzselhessem a csapatokat, ami kimerült abban, hogy szerezhettem üzleteket. Mert ha megpróbáltam bármibe beleszólni, ami a zenekari koncepciót érintette, az mindig azzal végződött, hogy „Na kopj le, öcsi!”. Szóval hatalmas köveket cipeltem a hátamon, és ezzel a ballaszttal kellett volna följutnom a hegyre. Amikor abbahagytam a menedzselést, kitaláltam a lézer-multimedia show-t, elindítottuk a Planetáriumban a Lézerszínházat. Itt is hegyeket kellett megmozgatni, de az kreatív dolog volt, és nagyszerű társaim voltak. A prés, az munkára serkenti az ember agyát, rákényszeríti, hogy valami rendkívülit szorítson ki magából. Azután, 1982-ben kaptam egy lehetőséget, hogy egy angol cégnél dolgozzak. Ültem az irodámban, volt egy telexem, négy telefonvonalam, körülöttem sziporkázó, oldott, laza emberek, akikből csettintésre jöttek az ötletek, semmi kőszikla — s én úgy felszálltam, mint egy rakéta.

Mi az, hogy „kaptam egy lehetőséget”? A lehetőségeket csak a tündérmesékben osztogatják.

Tényleg mesebeli szerencse volt, a véletlen játéka. Találkoztam azokkal az emberekkel, akik úgy gondolták, hogy aki Budapesten meg tudta csinálni a Lézerszínházat úgy, hogy az Európa-szerte jó sajtót kapott, az talán az ő céljaikat, a kelet-európai popzenei piac megszervezését is jól fogja szolgálni. Izgatott a feladat és ráadásul olyan fizetést ajánlottak, amit józan ésszel nem lehetett visszautasítani.

Ez elég szűkszavú magyarázat, legalább azt árulja el, mennyi az, amit már nem lehet visszautasítani?

Hagyjuk a pénzt, úgyis éppen elég irigyem van.

Rendben. Akkor azt mondja meg, mivel éri el, hogy a Queen, Tina Turner vagy Rod Stewart eljöjjön hozzánk? Hiszen nemcsak mi nem tudjuk kifizetni azt az ötven-százezer dollárt, amit ezek a művészek kérnek, de ön gyakran nem is készpénzzel fizet, hanem csereüzleteket bonyolít.

Mi a kérdés? Hogy mitől jönnek, vagy hogyan intézem a csereüzleteiket? Nem létezik ugyanis olyan varázsszó, mint a „Szezám, tárulj!”, minden eset más. A legtöbb sztárhoz nem is lehet eljutni, így mindegyikük becserkészése, megdolgozása kisebb háborúhoz illő stratégiai tervet igényel. Most éppen nyakig ülök a „David Bowie-hadműveletben”.

És a magyar cégek miért vállalják, hogy például villamos emelőtargoncát szállítsanak Becsbe, a Rod Stewart-koncertre?

E mögött kilencven százalék munka, és tíz százalék legenda van. Az évek során partnereim megszokták, hogy ha valamit ajánlok, akkor üzlet ígérkezik. Nem titok, mindig az a jó üzlet, amelyben alacsony költséggel nagy bevételt lehet elérni, mint például a John Mayall-koncerten a Kisstadionban.

A zenekar aránylag olcsón jött el, és olyan dugig telt házat vonzott, amilyet én még nem láttam; vagy itt volt az Iron Maiden-koncert a Sportcsarnok parkolójában, huszonötezer néző, ugyancsak viszonylag szerény költséggel; a Dire Straits, négy előadással, gigantikus bevétellel.

Mondja ki azt a fejbevágó összeget.

Fejből nem nagyon emlékszem a számokra, de azt hiszem, a John Mayall-koncerten a magyar cég tiszta nyeresége kétmillió volt, a Dire Straitsén három (ez két cég között oszlott meg), a Scorpionsé is mintegy kétmilliót hozott. 

Azt mondja, némelyek olcsón jönnek el, holott a legtöbb igazi sztárhoz szinte lehetetlen eljutni. Ez megerősít bennem egy gyanút. Fiatalon, harmincnégy évesen ment ki, azon az ízlésvilágon felnőve, amit itt szívott magába. Hozza ide most a zenészeket, akikről az a benyomásom, hogy ha nem is döglött, de többnyire meglehetősen fogatlan oroszlánok. Talán azért jönnek el olcsón.

Először is, akiket Kelet-Európába, s így Magyarországra is elhozunk, a rockzene középnemzedékének világszerte legvonzóbb, s Európa más részein is a legnagyobb tömegek szeretett sztárjai, ráadásul a saját ízlésem semmilyen szerepet nem játszik abban, hogy kiket hozunk ide. Az én ízlésemnek abban van szerepe, hogy otthon, a lemezjátszómon mit hallgatóik. Én pontosan tudom — ezt a lemeztáram bizonyítja —, hogy ma a rockzenében az U2, a Simple Minds, a Sting és hasonlók az aktuális, korszerű zenét játszó sztárok, és hogy ezek nem azonosak azokkal, akiket Magyarországra szerződtetünk. De ők sehol a világon nem vonzanak még futballstadionnyi nézősereget. Mi évi sok ezer kérdőívet dolgozunk fel, nagyon komoly piackutatást végzünk, több tízezer ember véleményét ismerjük arról, mit szeretnének hallani, és azt hozzuk ide, akit hallani szeretnének. A zenei újítások nem érdeklik annyira a hazai közönséget, hogy erre érdemes lenne koncertet szervezni. Megpróbáltuk a Talking Heads-szel, ami számomra zenei reveláció volt és az új hullámos Kajagoogoo-val, mindkettő anyagi bukást hozott.

Már beszéltünk a csereügyletekről. A villamos emelőtargoncán kívül mit cserél mire?

Mindent mindenre. Technikai felszereléseket viszünk ki, hang- és fényberendezéseket, kamerákat, rendezőket, színpadépítő brigádokat és gépeket, erős- és gyengeáramú szakembereket, de például a Rajkó-zenekart és folk-együtteseket is. Egyrészt, mert ez — mint csere —, pénzügyileg kedvező, másrészt ki akarom védeni a vádat, hogy valami hazafiatlan
ember lennék, aki meggazdagodása érdekében csak elad, és sohasem vesz.

És nem? Végül is behoz angolszász popzenéket, és nem visz ki magyarokat. 

Léteznek más, arra hivatott ügynökségek, amelyek azokat a klub- vagy bérjellegű fellépéseket szervezik, amelyekre a magyar zenekarok jelenlegi ismeretségi szintjükön alkalmasak. Mi nagyszabású koncertek és turnék rendezésével foglalkozunk. De megígérem, hogy ha találunk egy olyan magyar zenekart, amelyben fantáziát látunk, azt „megcsináljuk” tetőtől talpig. Addig is viszünk technikusokat, folk-zenészeket, táncosokat, színházakat, tévéműsorokat és filmeket.

Válasszon ki egyet a kezdők közül, mondja azt: „Ha ezt és ezt így és így teszed, sztárt faragok belőled”. Miért nem teszi?

Nézze, a tehetségkutatás alapelve, hogy minden ezer ember között ott van egy bizonyos százaléknyi tehetség. Ki kell tudni választani és azután megadni mindazt, amitől kibontakozhat. Mindenütt, de különösen a show-üzletben van ez így. Ennek ellenére nincs értelme annak, hogy idehozzunk egy módszert, meghallgassunk több száz embert és előrángassunk egy tehetséget. Semmire nem mennénk vele ugyanis, mert hiányzik a felnövesztéséhez a táptalaj. Amint az a tehetség megjelenne az ORI-nál, a hanglemezgyárnál, a rádiónál és az egyéb intézményeknél, ahol meg kell jelennie, az első biztató vállveregetések után ugyanazokkal a problémákkal találná szemben magát, amelyekkel a mai együttesek. Abban a pillanatban szétforgácsolódna a tehetsége és ugyanolyan szintű produkciókat hozna létre, mint a meglévők —, azokat pedig nem érdemes reprodukálni. 

Ma az MHV vállalja a menedzselést, s nincs érdemleges konkurenciája. Sok száz művésszel foglalkozik, futószalagon és gyakran felszínesen. Nem alakult ki a szakma — szerintem kisvállalkozás útján létrehozható — háttéripara, nincsenek független lemezprodukciós, menedzserirodák. Márpedig az állami menedzser személyes érdekeltsége szinte nulla. Holott szerintem az lenne az egészséges, ha az emberek annyit kereshetnének, hogy igényes, értékes, képzett elméknek is érdemes legyen foglalkozniuk vele, ahogy ez ma már a gazdasági élet sok területén természetes. Ma az egész nemzetközi könnyűzenei iparban a kis, független kiadók és produkciós cégek jelentik a kreativitást. 

Ezek azok, amelyek összeszedik a szükséges pénzt és kitalálják, hogy a zenészek hogyan szerepeljenek a nyilvánosság előtt, milyen stílusokat, irányzatokat, hangulatokat vigyenek bele muzsikájukba; ezek a menedzserek azok, akik például ha Norvégiában kitalálják, hogy létrehoznak egy zenekart, már az alakulás pillanatában úgy válogatják össze a tagokat, hogy mindegyikük angolul perfektül beszéljen. S ne csak jól zenéljenek, hanem mutatósak is legyenek, és olyan adottságúak, amelyekkel a világon bárhol sztárokká válhatnak. Ezek után mindig a létező legnehezebb feladatok elé állítják őket, mert tudják: ha képesek venni ezeket az ugratókat, akkor képesek lesznek megfelelni a világpiacnak is. 

Az A-ha együttesnek például — mert róluk beszélek —, amikor elérte az első sikereket, és egy szekérderék pénzt kereshetett volna Svájcban, az NSZK-ban, a skandináv országokban, a menedzsereik nem engedték, hogy „egy tál lencséért” eladják a tehetségüket. Bedobták őket a legnehezebb piacokra, Angliába és Amerikába, hogy ott verekedjék be magukat az elsőik közé. Kemény munkával, de sikerült, mert ezeket a ma húszéves fiúkat tizenöt-tizenhat éves koruktól kezdve mindig világpiaci követelmények elé állították. 

Tehát, ha én Magyarországon menedzselnék egy együttest, azzal kezdeném, hogy kiválogatnám azokat, akik ennek a szakmának a nyelvét, az angolt beszélik, és csak olyan emberekkel kezdenék, akik függetlenül a pillanatnyi hazai színvonaltól, amely valójában eltér a világpiacitól. a nemzetközi követelményeknek felelnének meg. Szerintem olyan szervezeti feltételeket kellene létrehozni, hogy a világpiacnak is nevelhessünk tehetségeket. De ha nem sikerülne világsztárt faragnunk, ékkor is meg lenne a dolog haszna: azok a kis cégek, amelyek ezzel a világpiac-centrikus módszerrel próbálkoznának, képesek lennének alapvetően megváltoztatni a popszakmában dolgozók gondolkodásmódját.

Eléggé utálhatják a hazai zenészek, akik bizony keményen hátrányos helyzetbe kerültek.

Nem hiszem, hogy személyesen engem utálnának. Ez primitív dolog lenne, hiszen ők is tudják, hogy ez a változás nem rajtam múlik, azt a tényt utálják, hogy megszűnt a monopolhelyzetük a hazai piacon. Egyesekben felmerült, hogy ki kell tiltani, meg kell fojtani a kintről jövő konkurenciát, s akinek a nyitási folyamat hite — és érdeke — szerint kedvezőtlen, az adminisztratív intézkedéseket követel.

Ez azért nem magyar sajátosság. Franciaországban meg is hozták az adminisztratív intézkedéseket, a többi közt meghatározták, hogy a rádió- és tévéállomások milyen százalékban sugározhatnak angolszász muzsikát. Védik a francia sanzont — ami pedig kicsit stabilabb képződmény, mint a magyar popzene —, mentik, ami menthető. Nyilván el akarják kerülni, ami például Jugoszláviában történt, ahol a külföldi popzene beáramlása fojtotta meg a hazai együtteseket.

Ha Ausztriát hozta volna fel például, akkor elmondanám, hogy ott ez a folyamat 10—15 éve játszódott le, és meg is születtek világraszóló eredményeik és létrejött az egészséges arány a hazai és a külföldi rockzene között. Jugoszláviában ez a folyamat később kezdődött, de már látszanak az új generáció első sikerei és csak a régi sztárok siratják egyedül az elmúlt dicsőséget. Kénytelen vagyok kimondani: a magyar rockzene megméretett és könnyűnek találtatott. Nincs értelme annak, ahogy a közönség szemét kétes értékű vagy „éppen csak elmegy”- típusú produkciókkal szúrják ki. Akkor inkább a nyugati együttesek konkurenciája tegye tönkre a gyengéket és a közepeseket. 

Tudom és sajnálom, hogy emberileg jobb sorsra érdemes „veteránok” küzdenek megélhetési gondokkal, de a világon mindenhol ez a szigorú „piaci” szelekció újítja meg a popzenét. Nekem csak az a groteszk, hogy éppen az a beat-generáció követel adminisztratív intézkedéseket, amely annak idején pontosan az adminisztratív korlátok eltörlése ellen harcolt, azzal tört be. Ma, amikor saját pénztárcájuk bánja a világ betörését, hivatalos intézkedésekért kiabálnak. Nekem az a személyes véleményem, hogy a külföldi együttesek itthoni koncertjei csupán a katalizátor szerepét töltötték be, s hogy ez által megemelkedik a mérce. Ha nem így történik, akkor a magyar popzene rövid időn belül még a mai színvonalánál is alacsonyabbra süllyed. 

A magyar könnyűzene nem ott tart és nem olyan irányba fejlődik, amerre a gazdaság többi része, amelyet egyre inkább a világpiaccal szembesítenek, a világpiaci árakkal és követelményekkel mérnek. Az egész gazdaságra az export-orientáltság jellemző; nagy mennyiségű importra szorulunk, ergo: szükségünk van nagy mennyiségű exportra is. A magyar popzene — főként az MHV „stabilitásából” következően — kiszakítódott ebből a szembesülésből. Monopolhelyzetben van a lemezkiadás, a zenekarok fenntartásához alig elegendő tőkét biztosító szerződések egy kaptafára készülnek, a zenekarok, énekesek kialakult köréből mindenkitől vesznek fel lemezt, mindenki azonos áru lemezekkel jut a boltokba, néhány aktuális slágeren kívül nincsenek nagy kiugrások. 

Nem kell olyan nagyon színvonalasnak lennie ahhoz, hogy valaki eladjon 30—40 ezer lemezt, vagy évi 40—50 koncertet a kultúrházakban. Magyarul: itt semmi nem megy vérre. Abban a pillanatban, hogy valami csökkenti vagy nehezebbé teszi ezt a könnyen elérhető, langyos sikert — amiből egyébként közepesen, de meg lehet élni —, mindenki rákényszerül, hogy tegyen valamit. Tehát szerintem a probléma az, hogy egyetlen egy hanglemezgyár és zenei kiadó van, s ez alapvetően rányomja a bélyegét a piacra, amelyet kiegyenlített, közepes érdektelenség jellemez.

Ám tízmillió magyarból csupán X százaléknak van lemezjátszója, ebből Y százalék operettet és magyar nótát, Z százalék komoly zenét hallgat. A fennmaradók közül egyesek Vámosihoz—Zárayhoz, mások Szörényihez—Bródyhoz vonzódnak Hol akar vérre menő harcot? Nincs itt akkora küzdőtér.
A hazai lemez-példányszámok így is viszonylag magasak a lélekszámhoz képest, talán a turisták plusz vásárlóereje miatt. Ausztria is kis ország, mégis óriási verseny dúl, s ennek az eredménye az, hogy kikerülnek a világpiacra, hogy nemzetközi megmérettetésben van részük. 

Nálunk ellenben az a probléma, hogy létezik egy adminisztráció és egy vele együtt felnőtt zenészgeneráció, amely a hatvanas években valóban nagyon nagyot tett azzal, hogy behozta a magyar piacra, s elfogadtatta az akkor még kapitalista behatolásként értékelt rockzenét. Ebben a korszakban komoly jövedelmet hoztak az államnak azzal, hogy kis költséggel magas bevételekre tudtak szert tenni a hisztérikus sikerből fakadóan. Ez tényleg nagyszerű, csodálatos korszak volt. De elmúlt. 1986-ot írunk, s ahhoz, hogy változás következzék be a magyar popzenében, korszerű szerkezet kell. 

Menedzserek kellenek. Egy tisztes céh. Ha csak egy morzsányi, pici kis képzés lenne, amely fölvállalja, hogy menedzsereket akar nevelni, akiknek az lesz a dolguk, hogy fölfedezzék és fölfuttassák a magyar zenészeket, hogy — saját zsebükre is menően! — sztárt csináljanak belőlük és vállalják a bukás kockázatát is, ha kell, akkor a zenészek körül nem szélhámosok nyüzsögnének, akik két hét alatt akarnak meggazdagodni, hanem mondjuk a Közgáz egyetemen vagy a Külker-főiskola néhány frissen végzett hallgatója, olyan vállalkozó szellemű húsz-harmincéves fiatalemberek, akik képesek másképpen gondolkodni, mint a hatvanas évek generációja. Az ő sikerükből az állam is megkapná, korszerű módon, adók formájában, akár a kultúra más ágainak támogatásához is szükséges pénzt.

Maga is „hatvanas”.

Ez tény, ám nem változtat azon a másik tényen, hogy ma, Magyarországon ez a generáció a retrográd, visszahúzó erő a rockzene megújulásának folyamatában.

Maga magyar ember, de kapitalista, tehát: maga egy magyar kapitalista ... 

Nem egészen: én egy külföldön élő magyar vagyok, tehát legfeljebb angol kapitalista lehetnék, de nem vagyok az, hanem egy angol vállalat magyar igazgatója, — ez a társadalmi állapotom-helyzetem.

De azért befejezem a kérdést: mennyit keres egy ilyen magyar—angol nem kapitalista? Gondolom, elég szépen meg tud élni ebből a társadalmi állapotból-helyzetből.

Ha nem élnék meg, akkor nem is csinálnám. De korábban már mondtam, hogy nem akarom irigyeim számát növelni. Mindenesetre, sajnálom, hogy a fizetésem jobban izgatja, mint a munkám.

 
Az újságírónak még lennének kérdései és megjegyzései is, de a papír véges. Ezért úgy gondolja, a véleményalkotást rábízza az olvasóra.

BORS EDIT

forrás: Képes 7 - 1986.11.22. - 33. szám

fotó: recorder.blog.hu 
         szeretlekmagyarorszag.hu (Gáti György)