A Csoda

A közelmúltban szekér-deréknyi, nemrég megjelent rockzenei életrajzregény jutott a birtokomba — nem véletlenül — és ezekből a mintegy 10—12 ív terjedelemben megjelent kötetekből szeretnék lapunkban egy-egy teljes oldalnyi válogatást adni. Elsőként az angol Dire Straits történetét taglaló kötetet mutatom be — írója Klaus Dewes —, s a könyv ’80 nyarán jelent meg és a zenekarnak addig mindössze két albuma volt. Azóta elkészült a Mozit csinálok című harmadik album, amelyben már David Knopfler nem szerepel.

„Vannak még csodák! Egy olyan szakmában, amelyben a keményszívű, minden hájjal megkent rókák, a menedzserek és üzletemberek képesek mesterségesen slágereket csinálni, sztárokat avatni, alakult egy ismeretlen, szinte teljes reklám és támogatás nélkül fellépő angol zenekar, és képes volt a slágerlisták élére kerülni, maga mögé utasítva az agyondicsért és agyonreklámozott sztárokat. Igen, a Dire Straitsnek hívják!” Így írt Roman Kozak, a híres amerikai Billboard szaklap kritikusa. A többi neves szakkritikus sem fukarkodott a jelzőkkel, Roy Carr Londonból, Mark Cooper San Franciscoból, Chas de Whalley Nashville-ből és la többiek. Egyikőjük még hozzáfűzi: „Ahogyan a baseballjátékban a mérkőzések sorsa 70 százalékban a dobások irányításának helyességén múlik, úgy a rockzenében a siker 70 százaléka az ügyes reklámon dől el. A Bee Gees Spirits Having Flown albumához több mint egymillió dollárt használtak fel reklámcélokra, a Dire Straits első, később sikeres szerzeményének demo-felvétele nem került többe 400 dollárnál.”

Tényleg csoda volt a Dire Straits? Nézzük meg!

London, a maga majd nyolcmillió lakosával, a királyi palotától messze fekvő külvárosaival, egymás ellen hadakozó, színes bőrű népcsoportjaival, szinte beláthatatlan terület. A külvárosok közt találjuk Deptfordot, amely ma egyike London 32 kerületének. Itt élt négy jó barát, Mark és David Knopfler - két testvér,- John Illsley és Pick Withers.

Itt élt igencsak szürke, hétköznapi életet a négy jó barát, akik 77-ben még a legteljesebb nyomor szélén állottak. Később így nyilatkoztak erről: — Ha dalainkban mondanivalót találnak, az nem véletlen. Azt a nyomort, azokat a megpróbáltatásokat nem lehet soha elfeledni. Mi négyen kitörtünk onnan és legalább dalainkban adunk biztatást azoknak, akik hasonló körülmények között élnek. — A Knopfler-fivérek már korán zenebarátok lettek és bejártak a városka lemezboltjába, ahol — ha nem volt pénzük megvenni —, legalább meghallgathatták az újdonságokat. John ott szolgált ki a boltban, és ha kevesen voltak, előszedte régi basszusgitárját és játszott a lemezrajongó új barátainak. Kibérelték egy rogyadozó ház hátsó, 8X8 négyzetméteres szobáját, amit kineveztek stúdiónak, próbateremnek. Az erős hangok odacsalták a környék fiatalságát, köztük egy Pick Whiters nevű alkalmi muzsikust, dobost. Együtt voltak hát négyen és a kis zenei kuckóban sorra készültek a szerzemények, közöttük „77 elején a „Sultans of Swing” című ...

Nemsokára felléptek a környék klubjaiban, már öt szerzeményük volt és végül összegyűlt az a bizonyos szerény összeg, amelyért felvehették dalaikat lemezre egy stúdióban és elküldhették a rádiók lemezlovasainak. Ezek egyikének megtetszett és mind az ötöt lejátszotta műsorában. Amikor másnap, egy számukra ismeretlen közönség előtt fellépett a Dire Straits, a nézők sorra kiabálták be a címeket . . . Megkezdődött egy karrier . . .

Az első „profi-lemez” felvételeit az a Muff Winwood vezette, aki annak idején Budapesten is járt, a Spencer Davis Group muzsikusa, Stevie Winwood öccse. És még egy magyar vonatkozás : a Knopfler testvérpár édesapja valóban magyar származású muzsikus, aki 45-ben emigrált Angliába, ahol egy skót tanítónőt vett feleségül. A 49-es születésű Mark előbb újságíróskodott, majd három évet járt egyetemre és hatéves(!) kora óta forgat gitárt. John kétméteres óriás, akinek lemezbolti pályafutásáról már esett szó. Whiters, a dobos afféle kistisztviselő külsejű. Flanel-nadrág, pulóver, rövid haj, szerény modor, azután a dob mellett kiéli minden temperamentumát. A swing dervise...

Dave, az öcs, a zenekar bébije, 1952. decemberi születésű. Szociológiát tanult és ideálja a bátyja volt. Ha zenekart alapított, akkor neki is ott a helye. (’80 nyarától új ideált találhatott, kilépett soraikból.)  Az első nagyszabású siker: közös turné a híres új hullámos Talking Heads- szel. A nagynevű zenekar barátian kezelte az előzenekar tagjait, használhatták a koncerten az ő saját felszerelésüket: ez még kevésbé híres zenekaroknál is nagy szó . . . Végre ’78-ban az első album és újabb turné, ezúttal a még híresebb amerikai zenekarral, a Styx-szel. A Dire Straits ismét csak előzenekar, az első koncert színhelye Rotterdam. A koncert első része mindent elsöprő siker, ráadásokkal, viszont a Styx hangversenye végén csak néhány tucat rajongó maradt. . .

Ugyanez ismétlődik meg Hamburgban. Igen, vannak még csodák, ezt a csodát a Dire Straitsnek hívják . . . Csakhogy a hazájában 15 ezres publikumhoz szokott Styx nem hagyta annyiban a dolgot, mint a Talking Heads. Az erősítőt, a fényeket az ő emberük kezelte, és azt az utasítást kapta, hogy az előzenekarnál helytelen arányokban keverje a hangokat, és előnytelen, tompa fényt bocsásson a muzsikusokra: Az eredmény: a turné többi fellépését lemondták . . .

Ezután jött az amerikai turné. Hárommillió példány lemezeladás, óriási siker.

Miért? Mert ezt a fajta zenét sehol sem játsszák, semmihez nem hasonlítható. Barokk gitározás, egyéni hangok. „79.: megjelenik a második LP, a Communiqué és a Mester, a Próféta, a Költő, a rockzene apostola, Bob Dylan érdeklődni kezd e szokatlan hangzású muzsika alkotói iránt. Szerződteti Mark Knopflert és Pick Whiterst a Lassú vonat érkezik című albumának készítői sorába. (Talán ennek hatása, hogy a harmadik Dire Straits-nagylemez annyira „Dylan-es” hatású énekében, szövegében.) És ez a válasz arra a kritikára, hogy az első két album zeneanyaga mennyire hasonlított egymásra. Mark: „Ez csak természetes, hiszen minden muzsikánk élményeken alapszik és a két LP között mi nem éltünk át olyan eseményt, ami radikálisan megváltoztatta volna muzsikánkat. Talán a harmadik …”

Ez igaz. Megváltozott a zene, a szövegek és az összetétel: a bibliai „kicsi Dávid” már nem hárfázik velük .. .

Szerző: Tardos Péter

forrás: Ifjúsági Magazin – 1981.02.01./2. szám

fotó:https://www.udiscovermusic.com/stories/dire-straits-20-songs/ 

Budapesti koncerten: Dire Straits

A rockzene alig több mint három évtizedes fejlődése a válságok és megújulások állandó váltakozásának története. Egyik napról a másikra, irányzatok keletkeztek és tűntek el. A műfaj korai éveiben a folytonos átalakulás egyik fő mozgatója az egyén és a közösség egymáshoz közelítése, az egyező és eltérő érdekek jobbító szándékú felmutatása volt. Ez a törekvés több okból sem lehetett tartósan meghatározó.

Minden pozitív tartalmával együtt, a rock születésétől fogva üzlet is volt. Éppúgy a vásárlók igényeitől függött, mint bármely más iparág. Amint nyilvánvalóvá vált az új „áru”, az új zene tömeghatása, úgy lett mind lényegesebb üzleti szempontból, hogy a közönség alkalmazkodjon az előadókhoz. Mesterséges szükségleteket kellett teremteni, olyan mennyiségben és tempóban, hogy a publikumnak ne legyen ideje azon törni a fejét, mit is kap valójában bálványaitól.

Időközben a rock „ősközössége” — részben a manipuláció eredményeként — felbomlott. Egykor tömegeket mozgósító igehirdetői vagy elhallgattak, vagy megalkudtak azzal, hogy legfeljebb önmagukat képviselhetik. Ma már kevesen emlékeznek Pete Seeger, Joan Baez vagy Peter, Paul & Mary nevére. A szélsőségesen sokrétű fejlődés következtében, a 70-es évek vége óta növekszik az érdeklődés a szintetizáló törekvések iránt. Napjaink egyik legjelentősebb zenekarának, a Dire Straitsnek a fogadtatása is azt bizonyítja, hogy Bob Dylan, a Free vagy a Led Zeppelin öröksége nem lehet közömbös a közönség számára.

Angliában és Amerikában már tetőzött a punk, amikor a Dire Straits jelentkezett. A .szupertorzított gitárok és a szuper-agresszív punk-énekesek korában Mark Knopfler és öccse, David, olyan társaságot szervezett London egyik külső kerületében, Deptfordban, amely konszolidált hangzása, szokványos felállása miatt ugyancsak merész vállalkozásnak tűnhetett föl. 

Eldugott, kis klubokban, minimális hallgatóság előtt játszottak, nemigen volt esélyük rá, hogy felfedezzék őket. Hasztalan kilincselések sorozata után, egy alkalommal az ismert DJ, Charlie Gillett tejesüvegei közé csempésztek egy dalaikat tartalmazó kazettát. Gillett leforgatta a számokat a londoni rádióban, és ez megnyitotta az utat az együttes előtt. Szerződést kaptak a Phonogram lemezcégtől ; néhány hónap múlva, 1978 januárjában, a Talking Heads előzenekaraként mutatkoztak be Angliában. Májusban kislemezük (Sultans of Swing), júniusban albumuk jelent meg (Dire Straits). Lendületüket és felkészültségüket egyaránt jellemzi, hogy ugyanez év novemberében második nagylemezük anyagát is szalagra vették. Dávid Knopfler kiválása után, 1980-ban alakult ki a formációnak az a magja, amelyet a Budapest Sport- csarnokban tartott négy koncerten is láthattunk.

A pesti fellépések alapján úgy tetszik, igaza volt Bob Dylannek, amikor néhány éve megjósolta, hogy a Dire Straits lesz a 80-as évek legjelentősebb zenekara. A mostani turné fennállásuk eddigi legnagyobb vállalkozása. A mintegy kétszáz előadásra tervezett sorozatot májusban, Izraelben kezdték és jövőre Ausztráliában fejezik be. Néhány hete publikálták legfrissebb lemezüket, amelyről egypár dalt a Sportcsarnokban is hallhattunk. Valódi népszerűségüket a sikerlistáknál hívebben tükrözi a koncertek hangulata.

Percre pontosan kezdenek, nincs szükségük „bemelegítésre”. A hibátlan hang- és fénytechnika természetes velejárója muzsikájuknak, amely ma szervezettebb, impozánsabb, mint azokban az időkben volt, amikor még a klasszikus három gitár—dob felállításban játszottak. Az eredeti formációt egy fúvós és két zongorista, valamint tucatnyi billentyűs, ill. húros hangszer egészíti ki. Az apparátus kialakítása évekbe tellett, de elkerülhetetlen volt. Bármennyire is átütő sikernek számított az első két lemez, a zenekar fennmaradásához zeneileg is bővíteni kellett a jellegzetes, de kissé monoton Straits-hangzást. Ugyanakkor a szűkebb rétegekhez szóló, „intellektuális” muzsikából széles körben befogadható „produkciót” kellett építeni. Az operációt sikerült úgy végrehajtani, hogy a Dire Straits-stílus alapvetően nem változott, azonban tartalmában szerteágazóbb lett.

A koncert programja remek arányérzékkel összeállított, korszerűen hangszerelt válogatás volt a Making Movies (1980), a Love Over Gold (1982) és az új album számaiból. A zeneanyag egészét kiegyensúlyozottá tették a dalokat összefűző, elegánsan könnyed zenei betétek. Különösen a Romeo and Juliet, a Private Investigations és a Tunnel of Love esetében sikerült frappánsan érzékeltetni a muzsika folytonosságát. Minél hatékonyabban dolgozott a Straits gépezete, annál világosabbá vált, hogy a zenekar hajdani átszervezésének igazi célja és haszna a szerző-gitáros-énekes Mark Knopfler tehermentesítése volt. A régi legénységből megmaradt John Illsley (basszus) mellett Alan Clark (billentyűsök) és Terry Williams (dob) formálták valóban profivá a Straits hangját.

Knopfler személyében a markáns, kifejező szólóének virtuóz gitártudással párosul. Hangja sokszor megszólalásig hasonlít Dylan rekedtes, beszélő énekmódjára. Hangszerjátéka valóban eredeti. Sajátos hangzású, selymesen sima vagy ércesen tiszta szólamaival hol ellensúlyozza, hol kiegészíti énekét. A Dire Straits-tónust ő jelenti, ennek ellenére nem szorítja háttérbe társait.

Nyilatkozataiban többször hangsúlyozta, hogy nem erőlteti az együtt maradást. Mindig az adott zenei feladathoz választ megfelelő muzsikusokat. Kezdettől fogva azonos koncepciójának alapja, hogy a régi formák totális tagadásával (punk), ill. az új nyelvezet keresésével (new wave) szemben a rock életképes tradícióit foglalta egységbe. A törekvés persze nem új, már jóval korábbi együttesekre is jellemző volt (Free, Bad Company). Számára a hagyomány a folytatás lehetőségét jelenti. Olyan kezdő- és végpontot, amelyek között a távolságot tetszése szerint növelheti. Ismeri a zenének azt a titkát, amelyet nem lehet elsajátítani: csak tudni lehet. Ez emeli a hozzá hasonló, ragyogó technikájú gitárosok fölé, és ennek a varázsát érezhettük a koncert befejezéseként előadott Local Hero című filmzene codájában is.

A punk virágzásának éveiben érett meg az idő arra, hogy ez a hangulati ellenpontokra épülő, letisztult stílus széles körben elterjedhessen. A rock eddigi fejlődése azt sejteti, hogy a tendencia folytatódik, talán erősödni is fog. Feltéve, hogy akadnak majd olyan tehetségű muzsikusok, mint Mark Knopfler.

Szerző: J. Király István

Fotó: Bolla László

forrás: Film Színház Muzsika – 1985.06.15./24. szám

Szülinapos a Dire Straits - boldog 40 évet

A zenekar 40 évvel ezelőtt jelentette meg a saját nevét viselő, legelső lemezét a Vertigo Records kiadásában, amelyen a „Sultans of Swing” gördülékeny rímeivel és gitárfutamaival azonnal az Egyesült Királyság és az USA slágerlistáinak élére repítette őket.

A nevezetes évfordulóról a zenekar volt gitárosa, John Illsley hivatalos honlapja is megemlékezik, az alábbi kis történettel, amelyben John visszaemlékezik a lemez születésének körülményeiről:

„Kaptunk némi előleget a lemezcégtől, így szerencsére nem kellett tovább finanszíroznunk Pick cigi- és benzinigényét. Ő ugyanis eredetileg úgy vállalta el a munkát, ha a próbákon dohánnyal és üzemanyaggal várjuk. A visszajelzések általában pozitívak voltak, de erről kevés szó esett a lemezkiadónál. Erre az egyik legjobb példa az, amikor a felvételek befejezése után az igazgató irodájába invitáltak bennünket, ő viszkitől ázottan felrakta a korongot az elejére, a „Down To The Waterline”-ra és azt mondta, hogy „igen, a Sultans, ez milyen nagyszerű dal …”

Mi a legkedvesebb és a legrosszabb élményed a lemezfelvétellel kapcsolatban?

„Hónapokig játszottunk londoni kocsmákban, klubokban, sok lehetőségünk volt, amit ez a lemez biztosított – ez mindenképpen egy kedves emlék. Viszont attól féltünk a legjobban, hogy az eladott példányszám alacsony lesz és mivel a lemezcégnek 12.500 fonttal tartoztunk …. hát …. végül 15 millió példányban kelt el, és így megszabadultunk az adósságtól

Hogyan emlékszel vissza a lemezfelvételi munkákra?

„El tudod képzelni azt az örömöt, hogy ott lehetsz a Basing Streeten, egy remek studióban, egy halom jól megírt dallal és néhány remek szakemberrel, (Muff Winwood, Rhett Davis) akikkel csak profi minőségű hanganyag született – nekünk pedig tényleg nem volt más dolgunk, csak játszottunk …

Kedvenc szám a lemezről?

„Természetesen a „Sultans” – még ma is annyira frissen hangzik."

A „Dire Straits” azóta dupla platinalemezzel tanúsítja, hogy továbbra is meghatározó szerepet játszott a zenekar karrierjében abban az időben, amikor az előre legyártott zene koncepciója uralkodott – így ez a lemez óriási előrelépést jelentett a brit rockzene fejlődésében.

forrás: https://www.johnillsley.com/blog/40-years-of-dire-straits

Az arctalan Dire Straits

Csontos Tibor újságíró írása a zenekar budapesti fellépéséről

Mindenhová elkísérni a Dire Straits tagjait? És egy fotóriporterrel? Nem, erről szó sem lehet! Tegnap a bécsi Hiltonban rendezett fogadáson egy fotósnak összetörték a vakuját, mert emlékképet akartak készíteni a zenekarról. Athénban nem álltak szóba a Figaro munkatársával, de kidobták már a New York Times kritikusát is. Éppen az ellen tiltakoznak, amit te akarsz! A magánéletük az övék, s a hosszú turnén is igyekeznek úgy berendezkedni, hogy elviselhető legyen az állandó vándorlás. Ez egy életforma! - Ha meglátják, hogy újságíró vagy, harapnak — mondták némi alakoskodással a Dire Straits budapesti fellépése körül bábáskodó londoni menedzseriroda kelet-európai képviselői, egyébként honfitársaink.

Látványnak sem volt rossz: öt kamion és két lakóbusz landolt a reggeli órákban a Budapest Sportcsarnoknál. Az előző napi bécsi koncerthelyszínről érkezett rock-karaván húsz roadja azonnal munkához látott, hogy délutánra felépítse a színpadot. A magyar segítőkkel kiegészített road-csapat egyetlen hangos szó nélkül, gyorsan és nagy odafigyeléssel dolgozott. Mindenki végezte a munkáját, még a szendvicsekre és az üdítőkre is csak a több tucatnyi mini-konténer kipakolása közben jutott idő. A dobfelszerelés kicsomagolásával, pontos beállításával például ketten foglalkoztak nagy műgonddal: a cintányérokat speciális fényezővel kezelték, a dobokat pedig négyzetcentiméterenként babusgatták finom porecsettel. A Dressing Room feliratú konténer az öltözőbe gurult, s ládák sokaságából a magukkal hozott szakács és felszolgálólányok hamarosan edényekkel, tea- és kávéfőző-gépekkel, elektromos kenyérpirítóval, főzéshez szükséges fűszerekkel, nyersanyagokkal népesítették be a színpad mögött konyhának kiszemelt helyiséget.

Még egy kondicionáló evezőszerkentyű is előkerült … Pontosan öt órakor megkezdődött a hang- és fénypróba. „Belőtték” a mikrofonokat, az erősítőket, a hangszereket, s egyenként, fényerősség-mérővel ellenőrizték a számítógépes vezérlésű lámpákat. Első ránézésre kiderült: ilyen fény- és hangtechnikával még nem ontottak wattokat magyar koncertszínpadon. Bizonyára nem véletlenül kukkantott be kíváncsiskodni a hazai rock-szakmából Benkő Laci, Frenreisz és Végvári Adám.

Néhány mazsola a Dire Straits élő koncertjével kapcsolatos harminc (!) oldalas megállapodásból: 

„— A Vevőnek tudomásul kell vennie, hogy a Dire Straits csak teljes sötétségben játszik, s üvegfal vagy mennyezet esetén a koncerthelynek ezen részeit be kell függönyözni vagy a koncert kezdését sötétedés utánra tenni. NAGYON LÉNYEGES!

— Bár a Producer nem akarja elősegíteni, a művészeket különösképpen nem zavarja, ha a közönség hangfelvételt készít az előadásról, s jelen szerződés alapfeltétele, hogy a közönség tagjait ne kutassák át hangfelvevőt keresve.

— A fényképészek nem tartózkodhatnak a színpadon a kulisszák mögött, a művészek öltözőjében vagy az öltözők közelében, kivéve, ha a művész képviselője ezt engedélyezi.

— A művészek határozott kérése, hogy a koncert alatt a közönség a lehető legnyugodtabb, veszekedésmentes módon élvezhesse az előadást.

— A Vevőnek tizennégy angolul beszélő színpadi munkást kell a Dire Straits turné személyzete rendelkezésére bocsátani. Kérjük, hogy mindezek a színpadi munkások felnőttek, józanok, erősek, teherbírók és segítőkészek legyenek.

— A Dire Straits öltözőjének tizenhárom fő részére kényelmesnek kell lennie, s rendelkeznie kell teljes nagyságú tükrökkel, legalább egy hideg-meleg vizes mosdókagylóval tisztán, s a vizét kellemes hőmérsékleten tartva. Gondoskodjon a Vevő harminchat fürdőtörülközőről is.

— A Vevő saját költségén biztosít több láda tonikot, több kiló jégkockát, több karton meghatározott márkájú sört, valamint vodkát. 

 „A Dire Straits együttes tisztelettel meghívja önt a Hotel Duna Intercontinental Budavár termében tartandó sajtótájékoztatójára. Kérdéseikre Mark Knopfler, John Illsley és Ed Bicknell válaszolnak. „

Elmentünk, láttunk és bosszankodtunk. Az első tíz percben engedélyezték a fényképezést, ezután a fotósoknak el kellett hagyniuk a helyiséget. Majd elkezdődött a kérdezz-felelek — jó ideig csak angolul. Egy szó (alig hangzott el magyarul) mint száz: furcsa, hangulattalan tájékoztató volt. Annyit azért megtudtunk, hogy Mark Knopfler szerint Bob Dylannek szebb lábai vannak, mint Tina Turnernek, de nincs idő a velük való együttdolgozásra. Egyébiránt tetszik nekik Budapest. A végére mindenesetre kiderült, hogy valamennyi muzsikus kedves, közvetlen, csupán néhány kísérője csomagolta őket sztaniolpapírba. Szóval, egyszer volt Budavárban Dire Straits sajtótájékoztató. S még valami. Az újságírók harapásnyomok nélkül távoztak.

„Sikeresebbek lesznek, mint a Beatles volt” — nyilatkozta a Dire Straitsről Paul McCartney. Nos, itt azért még nem tartanak, de az tény, hogy a kétéves szünet után a stúdiókba és a színpadra vonult együttes fennállása során talán a legjobb passzban van, s egyáltalán nem igazolják nevük eredeti jelentését, a „csőd szélén”-t.  

Történetük legnagyobb turnéja startolt május elején, s nem véletlenül kezdődik a turnéra kiadott sajtóinformáció a következő mondattal: mostantól kezdve a világ a Dire Straitshez tartozik . . .  S ez nem is túlzás, hiszen huszonöt országban több mint kétszáz koncertet adnak. Izraelben kezdtek, következett Athén, Belgrád, Bécs, majd Budapest négyszer. A Benelux államok után Franciaország, Spanyolország, majd tizennégy koncerttel London. Két hónapos szünet után pedig az Egyesült Államok, Kanada, Venezuela meghódítására készülnek. A világ körüli turné 1986 márciusában fejeződik be az észak-ausztráliai Darwin városkában. 

Bízvást állítható, hogy a nagyszerű rendezőnek bizonyult Budapest Sportcsarnokban adott hangversenyeiket az év koncert-sorozataként könyvelhetjük el itthon. Harminc-negyvenezer watt ontotta a Dire Straits muzsikáját alkalmanként tizenkét-ezres közönségnek. A százhúsz perces non stop zenei programot a Budapest Sportcsarnok rock-históriájának legnagyobb koncertjei közé avatta a szupertechnika, s a hangszerek, a zene minden ízét ismerő rokonszenves muzsikusok produkciója.

Az újság-íróiskolát végzett Mark Knopfler — aki producer, zeneszerző, filmíró egyszerre — ezen a koncerten is szinte szerelmes volt a gitárokba: szinte minden dalt más gitáron szólózott végig. A másik alapító tag, a kosárlabdázó termetű  John Illsley a basszust dübörögtette egy szólólemez boldog tulajdonosaként, a tizenhárom különböző szintetizátort és zongorát Alan Clark szólaltatta meg, a dobhegy tetején Terry Williams csücsült.  S a koncert-turnéra hívták meg a New York-i gitárost, Jack Sonnit, aki valósággal hátára vette a színpadot, Guy Fletcher billentyűst és a fantasztikus szaxofonszólókat produkáló Chris White-ot. A zenével egyenértékű élmény volt a színpadi fényerő. A reflektorok fénynyalábjainak különböző színekben játszó koreográfiája, sajnos, leírhatatlan. Akárcsak az a jelenet, ahogyan a koncert közbeni lélegzetvételnyi szünetben a muzsikusokat a kulisszák mögött a stábhoz tartozó felszolgáló hölgy szájában három égő cigarettával, vállán hét ropogósán tiszta törülközővel, s hétféle üdítővel várta …

Paul Cummins, a turné angol menedzsere:

„ Sajnálom, hogy nem tudtátok fényképezni őket a színpadon kívül, de vigasztaljon az, hogy Angliában is arctalan, anonim együttesnek hívják az újságírók a zenekart. Egyébként valamennyien jó l érezték magukat nálatok, s Mark különösen örült, hogy visszatérhetett apja szülőföldjére, ahol azonnal megkóstolta a gulyást. Alan és Guy szegényebb maradt az ízével, ők ugyanis vegetáriánusok. Ami a koncerteket illeti, Budapesten csendesebb volt a közönség, mint másutt, jobban is értették a zenét, legalábbis mi úgy vettük észre. A Budapest Sportcsarnok előtti koncert-helyszíneken azt láttuk, hogy a közönség mulatn i jött, s jól berúgni. Nagyon örültek Markék annak is, hogy sok kedves ajándékot kaptak: bort, elefántot, s egy videofelvételt például, amit a "Private Investigations" dallamára készített valaki Budapestről. „

Szerző: Csontos Tibor

forrás:

https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/IfjusagiMagazin_1985/?pg=423&layout=s&query=Dire%20Straits

fotó:http://retroworld.ucoz.com/index/dire_straits/0-37 

Dire Straits - Gitárhadjárat - avagy exportálható-e a béke?

Koncert-beszámoló Bárdos Jenő tollából a zenekar 1985-ös budapesti fellépéséről

Seregszemle

A felkelők kis csapata minden kényelmetlenséget nélkülöző körülmények között Montserrat szigetén George Martin stúdiójában készülődött a már beindult egyéves, kétszázhúsz pontosan kiszámított és nagy precizitással végrehajtandó ütközetből álló hadjáratára. A hadjárat célja a népek közötti megértés elősegítése, a felkelők vitézségének bizonyítása, valamint zsákmányszerzés. A muníció főként az a kilenc dal, amely a BROTHERS IN ARMS (Bajtársak) című új nagylemezen található, vagyis a semmiből koholt okokat és érveket időben és jó mélyen barázdákba helyezték.

A lemez barázdáinak elboronálására véletlenül a szigetre vetődött még a nemzetközi popzenei lovagrend néhány nagy magányosa, mint például Sting (ének, Police); Tony Levin (basszusgitár, King Crimson); a Brecker-fivérek (fúvós hangszerek, szabadúszók): Omar Hakim (dob, Weather Report) és így tovább.

Egy kis bajtársi segítség... A hadjárat látható tábornoka Ed Bicknell menedzser, aki immáron nyolc éve felelős a csapatmozgásokért. A kockázat óriási, hiszen nemcsak a hadtápért felelős (technikai személyzet, fuvarozó vállalatok, világosítók stb.), hanem ő tervezi a hadjárat útvonalát, tárgyal idegen hatalmakkal, szerződéseket köt, egyszóval: alakítja a történelmet.

Mi több, neki kell kiáltania azt is, hogy „előre, fiúk!”, ha nagy a veszély. Marsallbotja alatt a jó fegyverforgatókból álló hűséges testőrcsapat modern hadsereggé szerveződött, amely most huszonhat országot készül meghódítani Új-Zélandtól Finnországig, Kelet-Európától Japánig, Spanyolországtól Ausztráliáig. Némely régi európai hadjárat a Szentföldet vette célba — ők onnan indultak néhány héttel ezelőtt. A hadjárat 12., 13., 14. és 15. csatáját egy kelet-európai ország (az ő megfogalmazásuk) Budapest Sportcsarnok nevű, rossz akusztikájú betonvölgyében vívták meg, 1985. május 16-a és 19-e között.

Intermezzo

A krónikásoktól elvárják, hogy az eseményeket harag és részrehajlás nélkül írják meg. Mindez a jelen sorok írójának aligha sikerülhet, ugyanis elfogultan, szinte a rajongásig kedvel egy miskolci atyától Glasgow-ban született ragyogó tehetségű gitáros költőt, akinek gondolkodását nem a vidám dél-angliai tengerpart, hanem az Eric Burdont is messzire röpítő Newcastle érdes nyelvezete metszette.

Ez a külsejében kicsit Björn Borgra, orrhangjában és énekstílusában kicsit Bob Dylanre emlékeztető énekes inkább való egy észak-angliai kisváros „puhájába, mint csillogó rock-revükbe, ahol fűtötten szentimentális, vagy éppen jeges, proletár-indulatú vers- szövegei teljességgel kivehetetlenek. Az az ismertetőjegye viszont, hogy éneke szorosan egybefonódik gazdagon díszítő gitárjátékával, így is megmarad. A városi dalnak ezt. a népzenei természetességű pompáját mérnöki pontossággal kidolgozott akkordmenetek, egyre gyakrabban klasszikus zenei akkordmenetek (v. ö.: Chopin) teszik méltóságteljessé.

A főcsapás iránya, vagyis az a bizonyos tizenhat dal

Trópusi dzsungelfolyó, egzotikus dobok, őrjítő fuvolaszó, reggae-s lüktetés. A tűzszerészek zöld-lila- kék pöttyös szőnyeget terítenek a harcosok lába elé, majd epekedően tiszta gitárszólót követően felcsendül az első dal:

 RIDE ACROSS THE RIVER

(Keljünk át a folyón). (Az eredetileg versben írott szövegek itt nyers prózai fordításban szerepelnek.)

„Szabadságharcos vagyok az ember hadseregében, mi vagyunk a kiválasztottak,

mi vagyunk az élcsapat.

Az indítékunk nemes és igazságos

és ha kell, az életünkkel fizetünk érte.

 Átkelünk a mély és széles folyón,

 Átkelünk a folyón a túlpartra.

Zsoldos vagyok, a háború sakálja,

fütyülök rá, hogy kiért folyik az öldöklés.

Ugyanaz a régi történet ez mindig, csak a neve változik.

Halál vagy Dicsőség, a játék neve: öldöklés.

 Átkelünk a mély és széles folyón, átkelünk a folyón a túlpartra.

Senki sem állíthatja meg őket, mint ahogy éjszakát nappal követ

A helyesből helytelen lesz, a balosból jobbos. Énekelve masíroznak

kibontott zászlók alatt ma a hegyekben, holnap

az egész világon. Átkelünk a mély és

széles folyón, átkelünk a folyón a túlpartra.”

                                                                                               Fotó: Szabolcs László

Régi dal = biztos siker az 1980-as albumról: ESPRESSO LOVE. Minden vérvörös, a közönség azonnal felismerte a dalt is, a lányt is: mennyben született, megörülök érte, pedig csak fellángolás, megadom magam. Presszó-szerelem: egyik olyan, mint a másik. A közönség tartósabban el- jegyzi magát a gitárokkal, mígnem a fények lila-türkizbe váltanak és megint új dalt hallunk: SO FAR AWAY (Olyan messze vagy). Az aligha állítható, hogy valami magas szellemiségű nóta, de zeneileg kellemes: akár Ry Cooder, vagy J. J. Cale is megírhatta volna.

„Megint itt vagyok ebben a vacak városban és te olyan messze vagy tőlem,

hol vagy, mikor a nap lemegy,

oly messze vagy tőlem.

(ez még négyszer) Belefáradtam abba, hogy szerelmes vagyok

és mégis teljesen egyedül élek, mikor olyan messze vagy tőlem,

belefáradtam, hogy alig hallak a telefonban és hogy oly messze vagy tőlem.

Már úgy fáraszt, ha megint magyaráznom kell, mikor olyan messze vagy tőlem,

hogy te a napsütésben jártál, míg én az esőben és hogy oly messze vagy tőlem."

Szépséges szaxofon-orgona-szintetizátor szólók vezetnek át a ROMEO AND JULIET sötétkék-lila, pirosas-lila színeihez. Knopfler kezében a gyakrabban látott Fender gitár helyett a furcsa, fémes, de mégis puha hangzású National tűnik fel (amely egyébként az új lemez borítóján is látható). Az itt következő blokk úgyszólván verhetetlen és kommentárra alig szorul. Kiadós és mutatós szaxofonszóló után (újabb gitárcsere: nylonhúr, majd vissza) itt a PRIVATE INVESTIGATIONS (Magánnyomozások), amelynek legnagyabb meglepetése a nagyszerű hangzáson túlmenően a félelmetes technikai háttér: play-back, szintetizátorok, fehér lézerek. Mindezek tetejébe az örökzöld sláger, a dinamikus SULTANS OF SWING (A szving szultánjai). Ma már sokkal gyorsabban játsszák, mint 1977-ben. Vajon van-e még egy ország, ahol meghallhatják, hogy a Sultans of Swing-nek csárdás ritmusa van? Igazi gitárprímás ebben Knopfler, az egykori zenei tartalmat már elhomályosítja a virtuóz csillogás, noha nem talmi, hiszen bárhol csendül fel a világban, tudják, hogy kinek az ujja szeretgeti a húrokat. Megint csúcson a közönség: hova lehet innen továbblépni? Lassú szaxofonszólóval csillapítják a felhevült ifjúságot, s íme (nem hiszünk a fülünknek) szinte Hawaii-jellegű szigeti muzsika csendül fel, langy- meleg sötétben csónak leng ... Egyszál gitárban, mély sárgában Mark elénekli a koncért legvonzóbb, leglíraibb dalát: WHY WORRY (Miért kellene aggódnunk).

„Kedvesem, látom,

elszomorított ez a világ, vannak rossz emberek is:

amit tesznek, amit mondanak.

De kedvesem én letörlöm ezeket a keserű könnyeket, elűzöm e nyughatatlan

félelmeket, amelyek kék egedet szürkébe váltják.

Miért aggódsz, nevetés kell jöjjön a fájdalom után,

hiszen napfény követi az esőt is.

Ez a világ rendje, hát mért kellene aggódnunk'!

Kedvesem, ha szomorú vagyok, hozzád fordulok, te adsz értelmet annak,

amit teszek, — tudom, hogy ezt könnyű mondani — De kedvesem,

mikor e világ aljas és rideg, a szerelmünk fénylik, mint az arany és minden más csak esetleges.”

Ennyi szomorúság és vigasztalás után igazán ránk fér egy kis vidámság. Zeneileg valóban a koncert egyik legmulatságosabb száma következik: WALK OF LIFE (Hivatás). A szöveg keserű iróniája (egy utcai énekes mindennapi küzdelme a megélhetésért) a rock-szakma közismert, sláger-gyáros, a szerző által is nyilvánvalóan lenézett, mégis alkalmazott fogásait. Jellegzetesen olyan szám, amelyre jót ugrálhat, táncolhat a közönség, anélkül, hogy a mondanivaló különösebben érintené.

Ed Bicknelltől tudom, hogy szinte minden Knopfler-dalnak van önéletrajzi alapja, legalább az események szintjén. Valóban végighajtottak egy TELEGRAPH ROADon Detroitban, a Romeo and Juliet múzsája egy nagyon is hús-vér leány. A most következő dal gondolatait Rudolf Hess, egykori hírhedt náci fényképe váltotta ki: THE MAN’S TOO STRONG (Az ember nagyon erős). A dal a protest song legjobb zenei és előadói hagyományai szerint indul, hogy majd drámai szaggatásokkal és méltóságteljes akkordjaival a koncert egyik legmeggyőzőbb produkciója legyen. Ha szabad nagyképűnek látszó szavakat használni, ebben a dalban minden eddiginél nyilvánvalóbb Knopfler költői és zeneszerzői tehetsége. A háborús bűnösökről szóló dal végül is az ember legyőzhetetlenségébe vetett hitet fejezi ki:

"Csak egy öregedő dobos vagyok, aki háborúkban játszott,

én vittem a prímet a kínzásoknál. Most azt mondják, hogy

háborús bűnös vagyok és haldoklom így atyám,halld vallomásomat:

Törvényesítettem a rablást és hitnek neveztem, elfutottam a pénzzel

és rejtőzködtem mint egy tolvaj.

Újraírtam a történelmet a hadseregemmel meg a pribékjeimmel, felidéztem elveszett

emlékezetet és elégettem mind a könyveket.

Es mégis hallom a nevetését, és mégis hallom a dalolását: az Ember túl nagy,

az Ember túl erős!"

Ezen a koncerten nincs üresjárat. Ráadásul micsoda fordulatok! A MONEY FOR NOTHING (A semmiért kapják a dohányt) egy helyzetdal, amelyben egy konyhafelszerelés-lak- berendezési üzlet eladója (és szállítómunkása) — megint csak nem kitalált személy — szólal meg, aki — részben jogosan, részben primitíven — a tévében látható „semmittevőket” kritizálja.

Forognak a lámpák, villódznak a fények és most először túl hangos a zenekar, talán mert a zenészek is keményebben játszanak ebben a számban. Még egyszer visszacsendesedünk a jól ismert WILD WEST END sárga énekes — lila kórus fantasztikumába, majd erősödő fehérek közepette befutunk a legkidolgozottabb TUNNEL OF LOVE- ba (A szerelem alagútja), hogy’ ismét megcsodálhassuk, miként képesek a zenészek Knopfler vezetésével a legcsendesebb pián ókból egyre izgatottabb ingásokkal szerelemmadaras, verdeső magasokba jutni. Feszültség és feloldozás; akarat és hangszertudás; dallam, dinamika és ritmus; fej, kéz, fül és szív mesteri és művészi összefonódásának lehetünk tanúi. Knopfler bemutatja a zenészeket, levonulnak. Ez nem lehet igaz, hiszen még két órája sincs, hogy játszanak. Visszajönnek. Biztos, hogy visszajönnek. Remélem, visszajönnek. Visszajönnek?

Lidérc

Vérfagyasztó pillanat. Szó szerint. Megkérdezik tőle, hogy folyik-e magyar vér az ereiben. A válasz igen. Megindul a kebelre ölelőnek szánt kérdésáradat: tud-e magyarul, mesélt-e neki az apja, van-e kapcsolata magyarokkal, másként nézi-e ezt az országot és így tovább . . . Kényszeredett udvariasság, béna idegenség, bántó, infantilis szellemeskedés: hihetetlen. Tudjuk, szegény ország, kis ország. No, de sebaj. Knopfler biztos már azt is tudja, hogy hova menekül a szellemi tönk szélén, amikor alkímiája már nem kommunikál, ha a szerelmet (a szakma szerelmét) már elnyomja az arany. De hova fussanak majd a bambák Pesten, akiknek még mindig csinálhatnak mozit: nyakunkon a link szultánjai....

Végjáték

Visszajöttek. De lehet, hogy csak a csütörtöki közönségnek volt szerencséje. Akkor még eljátszották (vasárnap már nem) minden idők egyik legszebb Dire Straits-számát (Knopfler kedvenc dala az új albumról), a címadó BROTHERS IN ARMS-t. (Bajtársak). Elég nyilvánvaló, hogy a dalt csak olyan valaki írhatta, aki — lélekben legalábbis — nemrégen háborúban járt: a köd borította hegyek Falklandot idézik ...

„Ezek a köd borította hegyek most az otthonom, pedig alföldön lakom

és fogok is, ha majd egy napon visszatérünk völgyeinkbe és tanyáinkra, s nem égetjük tovább a bajtársiasság gyertyáit.

A pusztulás e mezői tisztító tüzek, láttam minden szenvedésteket,

 amint a csaták haragja nőtt, szenvedtem tőlük, de a félelemben és rettegésben nem hagytatok el, bajtársaim.

Annyi sokféle világ van, oly sokféle nap — pedig csak egyetlen világ létezik, s mi mégis különbözőkben élünk. Most a nap pokolra dőlt és magasan szárnyal a hold

hadd búcsúzzam tőled, hiszen mindenkinek meg kell halnia.

De meg van írva a csillagokban és tenyered minden ráncában, hogy bolondok vagyunk,

ha bajtársaink ellen háborúzunk."

Gyönyörű, pacifista dal. Viszont így nem lehet abbahagyni egy koncertet: túl szomorú. Mint ahogy a régi koncertlemezen, a SOLID ROCK itt is felébreszti a közönséget, majd a záró, csak hangszeres GOIN’ HOME (Hazafelé) optimista dúr hangzása az egész világot keblére öleli. A csarnok kivilágosodik: csatakos örömzene, gitárok szügyén boldog veríték, ünneplő tömeg. A katarzis nem marad el...

Közben a technikusok (jó fogás) még játék közben letakarják a zongorát, szétcsavarják a mikrofonokat: leszerelnek. Teljes leszerelés. Békeharcosoknak is . .. Holnapig.

Szerző: Bárdos Jenő

A dalszövegek fordítója: Bárdos Jenő

forrás:

https://static-cdn.arcanum.hu/adt/pdf/MagyarIfjusag_1985-2/page285-286