Vladimir Bortko ritka képessége, hogy érzékeli a
korszellemet, reagál is rá – kezdve az enyhén szovjetellenes Kutyaszívvel (1989), amely azonnal
országos elismertséget hozott neki, majd folytatta a Félkegyelmű (2002) kifejezetten nyugatellenes adaptációjával. Ez
utóbbi igazi nemzeti szenzációnak számított és még a munkásságát elutasítók is
elismerték, hogy a sztárszínészeket felvonultató sorozat igazi különlegességnek
hatott. 2005-ben következett a Mester és
Margarita – egy túlfűtött, lázas, nagyon részletes, a regény minden egyes
mozzanatát pontosan követő film, amely ismét lenyűgözte a nézőket, de
ugyanakkor megvillantotta a rendező gyenge pontját: a leleményesség és a
kreativitás hiányát – túlságosan unalmasan kezeli a hozzá kerülő anyagokat.
Semmi
kétség, Bortko mindig is jobban kedvelte a nagy képernyős közeget, így 2009-ben,
a Gogol-évfordulón megragadta ezt a lehetőséget, az igen erőteljes, de kissé
nehezen emészthető Taras Bulba-val.
Utolsó filmje, a már teljesen kész négyrészes tv-sorozat, az Első Péter: Az örökség, amelyet Bortko
előző munkáihoz hasonlóan aprólékos megközelítés, dramatikus forgatókönyv,
kitűnő szereposztás, korhű jelmezek, a színészek kiváló teljesítménye, nagyszerű
zene jellemez – mind-mind a rendező magas szintű szakmaiságának bizonyítékai.
Bortko Első Pétere felülmúlja az 1986-os amerikai tv-sorozatot, amelyben Maximilian Schell alakította a cárt.
Ugyanakkor felveheti a versenyt elődjével, a már jól ismert Vlagyimir Petrov kétrészes Első Péterével (1937-39), de mégis –
hiányzik belőle egy fontos elem: a szenvedély.
A forgatókönyvet Daniil
Alexandrovich Granin novellája: Esték
Nagy Péterrel - alapján állították össze. A mű kevéssé ismert része írja le
a cár utolsó éveit, melyet bearanyoz egy moldovai hercegnővel Maria Cantemirrel
(Kantemir) folytatott szerelmi viszonya. Granin Dmitrij Cantemir lányaként
jeleníti meg Mariát – egy szokatlanul művelt, fiatal, emancipált nő, aki az
udvar csillogása helyett jobban szereti a könyveket és olyan társra vágyik, aki
a majdani házasságukban egyenlő lelki és intellektuális partnere lesz.
Eközben a cár egyre gyengélkedik, vesekő kínozza, és
cselszövő udvaroncai is gondot okoznak– így egyre kétségbeesve gondol arra, hogy
szüksége lenne egy fiúutódra. Retteg attól, hogy az általa kínkeservesen
megalkotott orosz birodalmat a csak látszatra együttműködő alattvalói - Mensikov herceg és Toljsztoj gróf - fogják
széttépni.
Péter felesége, Katalin az egyetlen, aki tudja, hogy a cár gyógyíthatatlan
beteg és napjai meg vannak számlálva. A cselszövők igyekeznek Katalinra is
befolyással lenni, mert úgy vélik, ha ő lesz férje örököse, akkor majd
megvédelmezi őket Péter unokája (Pjotr Alekszejevics) haragjától – aki majd
feltehetően bosszút áll apja halála miatt (ez pontosan be is következik Katalin
halála után). Mindazonáltal a cár emberei is fáradhatatlanul segítik urukat,
hogy megtalálja azt a nőt, aki fiút szülne neki és úgy tűnik, Maria Cantemir
alkalmas erre a feladatra.
A közel 30 évnyi korkülönbség ellenére, a kezdeti ellenállás
után Maria végül enged és az idő múltával megszereti a cárt, aki teherbe ejti
őt. Katalin bérencei viszont elérik, hogy fiatal nő elvetéljen. Péter végül
iszonyú kínok között hal meg – örökös nélkül.
Granin története nincs megfelelően alátámasztva valós
történelmi tényekkel (feltűnő, hogy a stáblistán nem szerepelnek történész
tanácsadók, ahogy az ilyenkor szokásos). Bortko filmje nem is tudományos
értekezés és a Granin történetéhez való ragaszkodása inkább közelít a ma
annyira népszerű „alternatív történelem”- műfajhoz, mint egy komoly,
történelmileg is bizonyított tényhalmazhoz. Amint a nézők belemerülnek a Péter
lehetséges örököse körüli udvari intrikák szövevényébe, a filmcselekmény teljes
négy órája meglehetősen gyorsan zajlik – Bortko végigmeséli a történetet nagyobb
eltérések vagy kisebb megszakítások nélkül. Azonban az egyszerű cselekmény
alatt egy mély, magától értetődő üzenet rejlik. Az orosz államiság problémái és
folytonosságának feltételei (melynek legitimitása sosem vonható kétségbe).
A cárban ölt testet az államiság erős, de ugyanakkor
sebezhető pontja, mint kevésbé jelentős uralkodók esetében is - érdekes módon
kihangsúlyozva az uralkodó személyiségének válságos szerepét. Ez a közös eleme
Bortko portréjának és Petrov kvázi-sztálinista ábrázolásmódjának. Ezért kezd a
film nyitójelenete a birodalmi kínzókamrában, ahol egy magas rangú, korrupt
tisztviselő kénytelen beismerni, hogy megvesztegették. Pétert dühíti saját
tehetetlensége, hogy ezt a problémát képtelen volt gyökerestül kiirtani az évek
során, és így kiált fel: „Miért nem egy
németet, vagy egy hollandot fizettek le, miért pont egy oroszt?” A
korrupció elleni harca könyörtelen, de még a hozzá legközelebb álló alattvalói
is a kapzsiság kísértésébe estek.
Bortko az önjelölt mega-reformer utolsó, szomorú napjait
ragadja meg, de nyitott kérdés marad, hogy pontosan mik voltak ezek az
újítások, s talán azért, mert az államreformok főbb, leglényegesebb mozzanatait
a cár már maga mögött tudja. Ennek ellenére a péteri uralom építő-újító jellege
jóval kevesebb figyelmet kap a tekintélyelvű magatartásnál, a szónoklatoknál,
amely önkéntelenül is arra enged következtetnünk, hogy az erőszakos módszer nem
elégséges sem az ország javítására, sem az állam építésére. Ami azt illeti, a
cár uralkodói nagyságát jelentősen kisebbítik a vég nélküli kihallgatások, a
kivégzések, amelyek pontosan az ellenlábasai vádjait támasztják alá: uralkodása
inkább volt zsarnoki, mint felvilágosodott.
Az orosz nép – amelynek nevében történt minden drasztikus cselekedet
– egyáltalán nem, vagy csak ritkán jelenik meg a filmben. Míg a tömeg
mentalitásának hiteles ábrázolása kétségtelenül Petrov korai filmjének erőssége
volt, addig Bortko az udvari belharcokra összpontosít, kivéve egyetlen, jól
megrajzolt jelenetet – a fürdőházban egy paraszt népi gyógymóddal kúrálja ki a
cár óriási vesekövét. És itt nem érvelhetünk a történelmi film összes
társadalmi rétegének egyenlő szociológiai ábrázolásával – sokkal inkább Péter
politikai stílusával, amely feltűnően magába foglalja a meritokrácia elvét,
amelyet utódjainak is meg kellett volna fontolniuk, de ritkán tették. Bortko
filmje ehelyett Péter hatalomhoz való ragaszkodását hangsúlyozza, amely jól
megmutatja, hogy ez a ragaszkodás nélkülözhetetlen része a sikeres
uralkodásnak.
Továbbfejlesztve Granin kétségkívül eredeti, de erősen
spekulatív feltevését, Bortko filmje azt sugallja, hogy miután Maria
elvesztette Péter gyermekét, testvéröccse, Antiokh Cantemir jöhet szóba, mint
jövőbeni cár és az udvaroncok ezt páni félelemmel várták. Valójában ezzel a
lépéssel a kor egyik leghaladóbb szellemének egyike került volna Oroszország
trónjára – más szavakkal, az országot véglegesen a szellemi hatalom pályájára
állították volna. Az ilyen vágyálmokkal teli gondolkodás volt jellemző a
felvilágosodásra, és ezt visszhangozták a szovjet hatvanas évek is, de Granin
és Bortko – a poszt-kommunista szemléletből merítve érveiket – ezt bizonyára
jobban tudják. (Tegyük hozzá, hogy Antiokh Cantemir Péter halála idején
mindössze 17 éves volt – és a filmben egyszer sem látható).
Mindezen kritikai kifogások egyáltalán nem csökkentik Bortko
valódi és jelentős eredményeit. A film szereposztása első osztályú, amely a
rendező ismételt csalhatatlanságát bizonyítja. Alexandr Baluev a szokásos faarcú és a néhol teátrális, túlzott
játékának keveréke itt nagyon előnyösnek bizonyul, életűen adja vissza a cár
tragikus méltóságát és nagyságát. A jobb kezét, Mensikovot ragyogóan ábrázolja Szergej Makovetszkij, mint laza,
kétarcú opportunistát, miközben Alexandr
Filippenko a szánalmas Pjotr Tolsztojt jeleníti meg, pátosszal teli
nagyképűséggel kényeztetve.
A cár feleségét, Katalint Irina Rozanova alakítja, finoman hangsúlyozva a rejtett érzelmek
egész sorát – hideg számítás, büszkeség, gyávaság. Különleges teljesítményt
nyújt Cantemir herceg szerepében Mikhail
Boiarskii –az évek során fiatalok bálványából érett be első osztályú
karakterszínésszé, akinek előadása (még a mellékszerepekben is) mély,
visszafogott energiát közvetít.
Különlegessége a filmnek, hogy Maria Cantemirt Boiarskii
igazi, valós életbeli lánya, Elizaveta
alakítja, aki az utóbbi időben a média rosszindulatú megjegyzéseinek volt a
céltáblája, árnyaltan jeleníti meg Maria szerepét, melyben a modern fiatal nő
ambícióit egyesíti némi erotikus önbizalommal és érzékenységgel. A fő
karaktereket számos, emlékezetes előadó játéka öleli körül: Konstantin Vorobjev a felségáruló
orvos, Palitula szerepében, valamint Maksim
Radugin, Katalin szerencsétlen szeretőjét, Willem Mons-t alakítja – külön
említést érdemelnek.
A film bemutatója előtt adott interjúk szerint Bortko
őszintén hiszi, hogy a törvényeken alapuló, autoriter államiság lehet
Oroszországban az egyetlen működő modell. Álláspontját bizonyára megosztja
számos múlt- és jelenbéli orosz értelmiséggel és néhány formális ellenzékivel
is. A film végén a rendező merész lépéssel önti képekbe meggyőződését: amikor
1725-ben Péter alattvalói a nyitott koporsóban viszik a cár holttestét,
vonulásuk jelenete belefolyik a jelenkori, modern Szentpétervár képébe – a
kivilágított utcákba, a végtelen autósorokba. Így a film címe – Az örökség –
készíti elő az utat a mai, kortárs Oroszországba, és mintha figyelmeztetné a
jelen polgárait – ne pazarolják az uralkodó 300 évvel ezelőtt rájuk testált
hagyatékát. Ez a közvetlen, pátosszal teli megjelenítés nincs teljesen
összhangban a film hangulatával. De ez a befejezés nem hagy kétséget afelől, hogy
Bortko és támogatói hogyan értelmezik I. Péter jelentőségét a mai Oroszországra
vetítve, nevezetesen – a felvilágosult önkényuralom jóváhagyásaként.
Peter Rollberg
The George Washington
University
http://www.kinokultura.com/2012/35r-petr.shtml
