Részletek John Illsley - My Life In Dire Straits című, 2021. novemberében megjelent könyvéből (Bantam Press)
Wolverhampton rossz ómennek ígérkezett a turné hátralévő részére, de a dolgok hamarosan felpörögtek, nagy és lelkes közönség előtt játszottunk, különösen az egyetemeken és a műszaki főiskolákon. Igazán vegyes koncertek voltak. Akadtak nagyon kicsi, eldugott helyek, mint a Kirklevington Club, a Yarm Middlesborough mellett, és a Newbridge Working Men's Club Dél-Walesben. Ezek pici helyszínek voltak, de az évek során sokukban nagy nevek is vendégeskedtek.
Az AC/DC, a Sex Pistols, a Clash és a Queen például mind játszott a birminghami Barbarella's nightclub-ban. A plymouthi Metro klubban Bowie, Eric Clapton, a Pink Floyd, a Roxy Music, a T-Rex, és a Status Quo is fellépett... Ezek a kis klubok voltak a brit zenei élet éltetői és bölcsői. Nem voltak hivalkodó vagy óriáshelyszínek, de amikor bennük játszol, tudatában vagy a történelemnek, és annak, hogy ugyanazon a deszkán lépkedsz, amelyeken az a többi, nagyszerű előadó, akik magasabbra jutottak. Mindenki kezdte valahol, amikor eldöntötte, hogy világsztár lesz.
Egyre több szó esett rólunk, és a tömeg egyre nagyobb lett, ahogy keresztül-kasul, oda és vissza utaztuk át az országot a bérelt Ford Granadánkkal, az akkor fényűzőnek számító, csak a vezérigazgatók által használt autóval. Valaki megvásárolta Dylan Thomas "Under Milk Wood" című művének teljes sorozatát kazettán, amelyet Richard Burton olvasott fel gyönyörű, telt hangján, és talán azért, hogy ne csak zenét hallgassunk állandóan, újra és újra lejátszottuk.
Chas Herington, a Pathway hangmérnöke, mint a világításunkért felelős személy kísért el bennünket a turnéra. Mindössze tizenkét lámpája volt, hat-hat a színpad két oldalán, és csak annyit kellett tennie, hogy be- és kikapcsolja őket. Ebből a szerény kezdetből Chas az elkövetkező években valami sokkal látványosabbat hozott létre. Egyelőre a pénz szűkössége miatt be kellett érnie egy községháza által használatos felszereléssel, és Pete Murdoch színpad-technikussal együtt koncertről koncertre utazott Pete viccesen lepukkant öreg furgonjában, amelynek hátsó lökhárítóját viharvert kötéldarabok tartották a helyén.
Egy másik kicsi, ikonikus helyszín a Club 76 volt Burton-on-Trentben, amelyet azért hívtak így, mert a High Street 76. szám alatt működött.Az ember azt gondolná, hogy így könnyű megtalálni, de nem ez volt a helyzet. Semmi ismertetőjele nem volt a helynek, és mi fel-alá furikáztunk az utcán, egész Burtont bejártuk. Végül megálltunk és megkérdeztünk néhány tinédzsert, akik a Jolly Fryer fish 'n' chips bolt felé mutattak vissza, mintha idióták lennénk. A 76-os klub az üzlet hátsó részében volt, és hogy időben odaérjünk, a halvacsorájukért és szafaládéjukért sorban állókon keresztül kellett becipelnünk a felszerelésünket.
Emlékezetes esténk volt a Newbridge Working Men's Clubban, egy apró monmouthshire-i bányaváros szívében.
Itt nem a szokásos közönségünk gyűlt össze és mivel a tévében valami nagyszabású sportközvetítés volt, az emberek eléggé megfogyatkoztak: néhány tucat középkorú és vörös arcú öregember sört, vagy almabort szürcsölt némi whisky kísérővel – ez számunkra ismeretlen összeállítás volt –, és cigarettát szívott, ahogyan kerek asztaloknál és a falak mellé állított padokon és bárszékeken ücsörögtek.
Odabent hideg volt, és a légkör enyhén idegesített minket, mert az arcokon egy fikarcnyi reakciót sem láttunk, miközben játszottunk, és egyszer sem tapsoltak a dalok végén. Jól játszottunk, de amikor befejeztük, csend lett, úgyhogy elvonultunk az öltözőnknek helyet adó kis raktárhelyiségbe, és morogva arra jutottunk, hogy gyorsan összepakolunk, és elhúzunk innen a fenébe. Aztán kopogtak az ajtón, és bevonult a klubvezető.
- Gyertek, fiúk – mondta erős walesi akcentussal – Nem léphettek le csak úgy. A pénzünket akarjuk.
- De úgy tűnik, nem kedvelnek minket – tiltakoztunk.
- Ó, dehogynem – erősködött. – Csak megtartják maguknak. Nem hivalkodó népek. Gyerünk csak vissza! Itt mindenki ráadást ad. Tom Jones kettőt is adott, és ő sem kapott tapsot.
Lehajtottunk egy sört, visszamentünk, és eljátszottuk Chuck Berry „Nadine” című dalának fergeteges verzióját. Még mindig semmi. Se egy mosoly, se egy fintor. A brit vidéki életnek egy olyan oldalát láttuk, amit egyébként más okból kifolyólag sosem lett volna lehetőségünk megtapasztalni.
(fordította: Lunkán Katalin)
