„Azt kérdezik, hogyan kapom ezt a hangzást? Csak bekapcsolom és babrálok a gombokkal”

A világ egyik legelismertebb muzsikusa „bárhol, végig az úton”, aki szereti az olcsó elektromos kütyüket és még mindig azon töri a fejét, hogy gitárleckéket venne.

Jamie Dickson beszélgetett Markkal a 2018-ban megjelent „Down The Road Wherever” lemezéről, a cikk a musicradar.com oldalán jelent meg 2021. december 23-án.

A gitárok szeretete azt jelenti, hogy szeretni kell az olcsóbbakat is – elmélkedik Mark Knopfler, miközben lazán hátradől a székében nyugat-londoni stúdiójának vezérlőpultja előtt.

Gyerekkorom nagy része azzal telt, hogy sóvárogva néztem ezeket a hangszereket. Nem tudtam, hogy egy Futurama, egy Höfner, vagy egy Burns Sonic lesz az első. De kétségbeesve vágytam valamelyikre. Ha tudnád, mennyire szerettem őket… Ahogyan ma is. Szenvedély, ami elől nem menekülhetsz.

Ezzel ő nagyon is tisztában volt. Négy évtizeddel, a Dire Straits debütáló slágere, a „Sultans of Swing” 1978-as megjelenését követően még mindig újabb lemezzel rukkol elő, amelyek közül néhány szerelmes levél is íródott a gitár hangjaira, többféle hangzással. Legutolsó albuma, a „Down The Road Wherever” egyúttal a legerőteljesebb önéletrajzi lemeze az elmúlt időszaknak, amelynek 14 dala számos érzelgésmentes  portrét tartalmaz a gitáros newcastle-i és deptfordi életéről, a siker és a hírnév előtti időszakról.

Szokás szerint számos olyan komótos, érzelmes gitárfutam is ott időzik az emlékezetében, melyek szokatlan és megindító pillanatokat idéznek, s amiket csak Knopfler tud előcsalni a hangszeréből.

A „Just A Boy Away From Home” glissando-szólójának felénél azonnal rájön az ember, hogy a dallam, aminek a Knopfler a gitárjával hízeleg, a „You’ll Never Walk Alone”, a futballpályák régi himnuszának friss érzelmekkel, energiával teli újragondolása.

Az ötlet valójában onnan származott, amikor apám bekerült a newcastle-i városi kórházba – magyarázza Mark. A nyugdíjba vonulása után kapta első szívinfarktusát, és ahogy ott feküdt az éjszaka közepén, talán egy kicsit sajnálta is magát, amikor meghallotta, hogy valaki énekelve haladt el a kórterem nyitott ablaka alatt. A kórház a St. James park közelében volt, s mindez valamikor éjfél körül történt. Valószínűleg egy liverpooli srác lehetett az, aki lekéste a vonatot, vagy a hazafelé tartó buszt, de mivel teljesen egyedül volt, a „You’ll Never Walk Alone” dalt énekelte – és ezt talán apám egy jelnek vette, hogy ne adja fel, tartson ki.

Remek, amikor ilyen dolgok történnek, és ha továbbgondolom a sztorit: ezt a liverpooli gyereket valaki kisegítheti, elviszi az állomásra, meghívja egy teára, esetleg még pénzt is ad neki, hogy haza tudjon menni – hát ez Newcastle – mondja nyilvánvaló büszkeséggel, amikor a hazai pályáról esik szó.

A szóló csak az egyik fénypontja a lemez gitárfutamainak, de nemcsak a szöveg, hanem az ügyes slide-technika is nagyon odateszi magát. Knopflert az izgalmas, felkavaró gitárjátéka tette jól ismertté, de a slide-technikájának gyökerei – amelyekről ritkábban esik szó –, még régebbre nyúlnak vissza.

A kezdetektől fogva tudtam az Elmore James-stílusú slide-ot játszani, amikor még szinte kölyök voltam. Miután meghallottam, valahogyan én is meg tudtam csinálni. Azt nem tudom, hogy jól csináltam-e, de akkor sikerült. Valószínűleg ma már nem szívesen hallgatnám vissza magam. Ez amolyan Jeremy Spencer*- féle dolog volt.

Knopfler eme megjegyzése egy apró vitát nyit az összetéveszthetetlen játékstílusáról, amely szabadon kölcsönöz a bluesból, a countryból és a folkból anélkül, hogy e klasszikus műfajok bármelyike mellett is lehorgonyozna. Számos gitároshoz hasonlóan egy igazán jó korai lemezgyűjtemény birtoklása – amellyel barátja és zenei mentora, Steve Phillips büszkélkedhetett – alakította ki Knopfler szemléletmódját és játékstílusának alapját.

Még 20 évesen is megrészegített a sok country-blues meg az efféle zenék – emlékszik vissza. Azért hallgattuk mindezt, mert Steve-nek jókora lemezgyűjteménye volt, így a legtöbb estét nála töltöttem, ittam a kávéját és csak Blind Willie-t (Johnson) hallgattam, meg a többieket. Óriási dolognak számított, hogy ilyen zenéket tudtál hallgatni, egészen a ’20-as évekig, vagy az azt megelőzőkig visszamenőleg: a korai korsó-kancsó-zenekarok*, vagy a csak vonósokból álló együttesek.

Steve otthona olyan volt számomra, mint egy blues-egyetem… ott volt a National, meg a többi dolog, ami nekem a mindent jelentette. Azt hiszem, ez volt az én akusztikus útkeresésem háttere, és amikor már ráéreztem a lényegére, egyfajta szabadságot jelentett, hogy a felső húrokon a hüvelykemmel, az alsó húrokon a többi ujjammal játszom – és különben is, mindig elveszítettem a pengetőmet – magyarázza Knopfler, ahogyan kialakult a jellegzetes ujjstílusa, amit később az elektromos gitároknál is használt.

Aztán, amikor már megengedhettem magamnak az erősítőt és jöttek a Gibsonok meg a Fenderek, és a többiek, egyre jobban kiismertem magam közöttük, egyre többet játszottam, és egyre több zenét hallgattam. Ha elég sok muzsikát hallgattál, visszatérhettél a fekete-fehér zene gyökereihez – a blueshoz, a folkhoz, amely minden más stílus alapjait is képezi – és úgy vélem, ez megteremtette a kellő mélységet a dalszerzéshez is.

Visszatérve a jelenbe, hozzáteszi, hogy a „Just A Boy” slide-ját egytekercses (single-coil) hangszedős Fenderrel rögzítve olyan jellegzetes hangzást eredményezett, amit legtöbben az ő személyéhez kötnek.

A Stratocastereim egyike volt ez, talán az, amelyiken ott szerepel a szignóm, de lehet, hogy egy másik. Bár néha a slide-hoz én is használok „kólásüveges”, egy nagyon korai, egy-hangszedős Danelectro-t. Ha már az olcsó gitárokról beszélünk, volt egy 12 húros Dan-em és egyik alkalommal belenyúltam a gitártestbe a hüvelykemmel, és azt éreztem, hogy olyan vékony, mint a forgácslemez – nem volt benne semmi. 

Ez nem Masonite* volt, amit a Danelectro használt a régebbi típusaihoz?

Nem, ez nem masonite volt, még piknikasztalnak sem használtad volna – nevet.

A lemez egyéb szerzeményeiben további történetek jelennek meg Knopfler korai éveiből, amikor gitárosként még a szárnyait bontogatta, ideértve a lemez kétségtelenül legjobb dalát, a „Matchstick Man”-t, amely saját magáról szól, amikor kezdő zenészként egy havas karácsonykor autóstoppal akart hazamenni északra, egy nevesincs cornwall-i buli után.

A szöveget hallva-olvasva szinte magunk előtt látjuk a fiatalembert, akit a teherautó sofőrje kirak egy magasabban fekvő útkereszteződésnél, ahonnan a hatalmas, sivár havas síkságon kívül semmi mást nem látni. Ez a dal túlmutat a témáján, mert igazából arról szól, hogy mit jelent a pályaválasztás az életben, amikor nincsenek előttünk sem jelek, sem térképek, amik irányíthatnának, és senki sincs mellettünk, aki bátoríthatna a döntéseket illetően: „és mi lehetnél más, csak csavargó, senki nem hív, senki nem ismer…”

Igen, ez valóban így történt. Ott álltam és tudatában voltam a döntésemnek – emlékszik vissza. De egyáltalán nem zavart. Fiatal voltam, vágytam a kalandokra és nem néztem utána, hogy mekkora a távolság Penzance és Newcastle között. Azt hiszem, nem is tudtam, hogy ez 500 mérföld… Állandóan gitárral másztam fel a teherautókra, mert egy időben mindenhová, még az egyetemre is gitártokkal jártam. Ez most elképzelhetetlen lenne, biztosan nem tennék ilyet. Gitárral stoppolni! Viccelsz, ugye? De akkor annyira természetesnek számított az ilyesmi, és másként nem is történhetett volna.

Aztán egy darabig, rövid ideig szünetet tartottam a muzsikálás terén. Kaptam egy állást, ami megmentette az életemet – végre kereshettem egy kis pénzt, amivel a motoromat lecserélhettem egy autóra, megvehettem életem első Fenderét, meg még néhány egyéb dolgot is. Ezzel újra el tudtam indulni és végül sikerült összehoznom a Dire Straits-et.

Gitárosként sok éven át egyik napról a másikra élt, a „Sultans of Swing” megjelenését követő hirtelen jött világhírnév mennyiben változtatta meg ezt a helyzetet?

Nos, sokak mércéje szerint ez valóban hihetetlenül gyorsan jött, de én úgy éreztem, hogy életem elkövetkező éveiben fogok majd ezen dolgozni. 28 éves voltam, amikor a „Sultans” berobbant a köztudatba és az első lemezünk minden slágerlistát letarolt. De még mindig Deptfordban éltünk, s amikor első alkalommal írtuk alá a lemezszerződéseket, 18 hónapig egy fillért sem kaptunk. Szerintem a rendszer még ma is így működik. Vagyis írtál egy dalt, ami első helyes volt szerte a világban, de évekig nem láttál belőle pénzt és jó ideig Dél-Londonban éltem a többiekkel. De aztán az idő múlásával sikerült egyre feljebb jutnom. Minden megállapodást újratárgyalnak, ezért cserébe több lemezt adsz nekik és így működik a dolog. És szép lassan elérkezel ahhoz a ponthoz, amikor már jutányos összegű jogdíjat is kapsz.

Ennek ellenére továbbra is hálás a szegényebb évekért, amikor senki sem cipelte az erősítőket a furgonból a helyszínre.

Rengeteg olyan zenészt ismerek, akik még soha sem pakoltak ki teherautót és talán sajnálom is őket, mert ha azelőtt sosem csináltál ilyesmit, akkor nem igazán tudod, miről van szó. S amit az emberek gondolnak, az már ebből következik.

Az új lemez azonban nem teljesen önéletrajzi ihletésű. Megtalálhatóak rajta a szokatlan humor pillanatai az olyan dalokban, mint például a „My Bacon Roll”, amely középkorú férfiak csalódottságának ad hangot egy vállalati csapatépítőn. Ezzel szemben a „Drovers’ Road” egy zord ballada, izgalmas kelta inflexióval, amit Knopfler saját maga dolgozott ki a „Local Hero” óta.

Szerintem nem esik nagyon messze a műfajtól – mondja a dal kelta hatásáról, de rögtön hozzá is teszi, hogy attól viszont messze van, hogy a népzenei hagyomány jóindulatú tanítványa legyen.

Eljutottam arra a pontra, hogy ha ezt a dalt egy kelta zenekar játszaná, akkor én az egészet elrontanám a Les Paulommal, vagy valami mással… Ha valami ilyesmit írok és van benne hangszeres függelék, ami a szöveges részek közé illeszkedik, mint például a  „Laughs And Jokes And Drinks And Smokes” esetében, akkor ott nagyon szívesen használok gitárt. Nem bánom, ha ajtóstól rontok a házba egy éppen játszott népzenei dallamhoz – teszi hozzá. 

Nem igazán ragaszkodom a tradicionális szabályokhoz – vagyis nem hiszem, hogy bárminek is klasszikus formákkal kell rendelkeznie. Egy betonkeverőt is felvennék a lemezre, ha tudnám, hogy ez segíteni fog rajta. Nem feltétlenül akarok vaskalapos lenni. Ez pont olyan, mikor megkérdezik, hogy ez most egy angol folk-klub? Ugyan már, ez a kérdés egy vicc, ugye? Elküldöm a picsába … Egyszerűen nem érdekelnek az ilyesmik. 

Vagy ott van például a bluegrass. Sokan azt mondják, hogy ha nincs benne dobró, hegedű, bendzsó, meg egy lapgitár, és ha csak pengetővel játszol, akkor már biztosan nem bluegrass. De kit érdekel ez? Imádom ezt a fajta zenét, de a sok újdonság néha túl gyorsan jön – én ezt „turbograss”-nek hívom. Voltaképpen, ha az igazán nagyszerű előadókat hallgatod – mint például Bill Monroe-t, vagy azokat, akik a kezdetektől a követői voltak – eredetileg ők sosem játszottak túl gyorsan. 

Knopfler ezen kívül még azt is hozzáteszi, hogy a dalírásra való összpontosítása miatt az utóbbi években nagyon vágyott arra, hogy felfrissítse kicsit a játéktechnikáját, így egyre inkább arra gondolt, hogy gitárleckéket vesz. 

Az egyik dolog bizonyos mértékig a másik rovására működik. Ezért bizonyos vagyok abban, a játékomat megsínylette, hogy az évek során annyira lefoglalt a dalok írása. Nem panaszkodom ezért, mindennél jobban szeretek dalokat írni, de most ezért tartok ott, ahol tartok – a gitárral. 

Az igazat megvallva nagyon szeretném, ha kedd reggel becsöngetne hozzám egy gitároktató, de nem tömné a fejemet holmi elméletekkel, hanem apró átvezető szakaszokról, sorozatokról beszélne, hogy aztán a következő kedden innen folytassuk… Ez nagyon izgalmas lenne, hiszen soha nem volt ilyen tanárom. Nem akarok olyan szarságokat tanulni, amik nem érdekelnek, viszont sok egyéb dolog van, amivel szívesen foglalkoznék. 

Megnyugtató, de ugyanakkor meglepő is, amikor megtudjuk, Knopfler úgy érzi, hogy igen hasznos lenne még néhány leckét vennie – s ez azt is jelenti, hogy többségünk számára is van még remény. Mindazonáltal, az olyan dalok, mint a „Drovers’ Road” és a „Nobody’s Child” egyértelművé teszik, hogy nincs miért aggódnia. 

A Knopfler-hangzás remekül érvényesül az albumon: a lanyha, lírai kifejezésmód mellett zseniálisan alkalmazza az elsőrendű gitárszólókat is. De aki azt reméli, hogy a Knopfler-gitáriskolából kipuskázhat egy-két hangjegyet, csalódni fog. 

Sokan kérdezik, hogyan kapom ezt a hangzást? Csak bekapcsolom és babrálok a gombokkal, amíg azt nem kapom, ami tetszik (nevet). Hát így csinálom. De elmondhatok még néhány dolgot ezzel kapcsolatban. Például mostanában tapasztaltam a régi Tone King erősítőmön, hogy jobban szeretem a ritmuscsatornát, mint a szólót, bármilyen anyagon is dolgozom. Ami az albumon használt gitárokat illeti, régebbi, és kevésbé használt hangszerek elegyét jelenti, amelyek különlegesebb szerepet kaptak egyes dalok esetében.  

Rengeteg Les Paul hallható a lemezen. A Gibson cég legyártotta az ’58-as modellem másolatait és annyira jól sikerültek, hogy néhányukat a felvételeknél is használtam. Csak úgy az érdeklődés szintjén, valamennyit kipróbálnám, és az egyik csak úgy beleillene a dalokba, mint a másik – annyira elképesztő, hogy miért van ez így, de mindegyiken öröm volt játszani. Van még egy gyönyörű ’59-es Les Paulom, amit időről időre használok a csodálatos hangja miatt.

S hozzájuk biztos, hogy P90-es hangszedőket használnék, amik nagyszerűek és gyakran több hangszínezet van bennük, mint az egyéb típusban, így megvan az oka, hogy folyamatosan visszatérek hozzájuk. A Gibson 330-ast ezért kevesebbet is használom, de időnként egy Gretsch, vagy egy Rickenbacker is a kezembe kerül (…)

Az akusztikus gitárokat illetően az én nagy kedvencem a ’35-ös Martin D-18-as, aminek csodálatosan kristálytiszta a hangzása. A nagyszerű régi jazzgitárokkal, meg a csellógitárokkal (archtop) az a helyzet, hogy az idő múlásával bármit meg lehet csinálni velük. Azt akarom mondani ezzel, hogy eljátszhatnék egy dalt, aminek látszólag nem megfelelő a karaktere, de csak a kezedbe veszed őket és máris megoldják a problémádat. 

Ezeknek a gitároknak a hihetetlen muzikalitását Knopfler az archtop gitárépítők szigorú hagyományainak tulajdonítja, amelyek mesterről tanítványra, apáról fiúra szállnak, amik összekapcsolják a D’Angelico Excelt a fiatalabb, de ugyanolyan kifinomult Monteleone-val, amely szintén a gitáros gyűjteményének a részét képezi.  

Ez egy tanonc-rendszer – magyarázza Knopfler. Ahogy D’Aquisto tanítványa volt D’Angeliconak, úgy John (Monteleone) is tanítványa volt D’Aquistonak. Viszont amikor Monteleonét megkérdeztem, hogy az ő tanítványa kicsoda, azt felelte, hogy senki, mivel eddig még nem talált megfelelő jelentkezőt.

Talán kevesebb olyan fiatal él manapság, akik képesek alávetni magukat az efféle fegyelemnek. Dilis tudományág ez, viszont elég magasak az elvárások. De amikor a Monteleone is olyan sokáig fog fennmaradni, mint a D’Angelico, akkor is pontosan olyan remekül fog szólni, amikor – s ebbe belegondolni is ijesztő – én már régen nem leszek – fejezi be nevetve.

 

forrás: https://www.musicradar.com/news/mark-knopfler-dire-straits-guitars

 

  

---

*  Jeremy Spencer (1948 - ) brit gitáros-dalszerző, a Fletwood Mac egyik alapítója, majd a zenekarból történő kilépés után szólókarrierbe kezdett – L.K.

* Jug band: olyan együttes, amely korsót, kancsót, kezdetleges, otthon is fellelhető, házi készítésű eszközöket használ: mosódeszka, kanál, csontok, kályhacső, fésű és selyempapír. További elnevezésük: skiffle, juke joint. – L.K.

* Masonite: Vagy masonit, egyfajta farostlemez, mesterséges fa. – L.K. 

Megfelelő helyen, megfelelő időben – John Illsley élete és története a végszükségben töltött időkről.

Kedvenc basszusgitárosunk könyve a Dire Straits sikereinek és a Mark Knopflerrel ápolt tartós barátságának ünnepe

Amikor John Illsley a küszöbön álló, nyolcadik szólólemezéhez írt dalokat és készítette a próbafelvételeket, megfogalmazódott benne egy kósza gondolat is, hogy mint a rocktörténet egyik legfigyelemreméltóbb zenekarának társalapítója, megörökítse a zenekar pályafutását. A járványveszély miatti bezártság néha nagyon furcsa dolgokat tud művelni, de jelen esetben zenészünk (aki amúgy nyugis és nem kapkodós típus) szerencsésen oldotta meg a helyzetet, mert az új albuma 2022-ben kerül a boltokba és az ezt promótáló koncertsorozat is szervezés alatt áll, illetve alig néhány napja jelent meg önéletrajzi könyve, My Life in Dire Straits címmel a Bantam Press gondozásában.

A több mint 120 millió lemezt eladott Dire Straits basszusgitárosaként John Illsley 1977-ben felejthetetlen kalandokra indult újdonsült barátjával, a gitáros Mark Knopflerrel, annak testvéröccsével, Daviddel és a dobos Pick Withersszel. A könyv születését Mark is üdvözölte, méghozzá annyira, hogy az előszó megírását is vállalta, amelyben feleleveníti azt a „pokoli utazást”, amit együtt tettek. „John remek társ volt az utazások során, amiket a zenekar tett és a mai napig a legnagyszerűbb barát.” (…)

Illsley narratívájának lapjain folyamatosan érezhető a kettőjük közötti kapocs, a zene iránti mély elhivatottság, amely annyira meghatározta a Dire Straits aktív éveit – a füstös londoni kiskocsmák szűk pódiumaitól egészen az 1992-ben lezavart utolsó turnéjukig – amelyen összesen 7 milliós közönség előtt játszottak. Valós képet fest az óriási népszerűség egyre nagyobb őrületéről egy olyan történetben, ahol a szereplők között akadnak valószínűtlen karakterek, megmutatkozik a siker legmagasabb csúcsa és az elkerülhetetlen hanyatlás. De ami ezeknél is lényegesebb, hogy ők hogyan élték meg mindezt a legszorosabb kapcsolataikban, a magánéletükben, ami a legfényesebb platinasikert is felülírta.

Számomra a legfontosabb, hogy ünnepeljek valamit – hogy megünnepeljek egy több mint 40 éve tartó barátságot, egy szoros zenei partnerséget. Úgy hiszem, hogy (Knopfler) sosem fogja megírni ezeket a történéseket, de ezzel együtt nekem adta meg a lehetőséget, hogy én beszéljek – s nemcsak magamról – róla is, amit ő sosem tenne. Bár ő is mesélt nekem – a dalaival és nincs szüksége ennél többre. 

Illsley 1949-ben született a Közép-Angliai Leicesterben, és az önéletrajzában felidézi kora gyermekkorát,  zenei tanulmányait, első munkahelyét egy fakereskedelmi cégnél mielőtt szociológus hallgató lett volna, majd a Londonba költözését és találkozását a Knopfler fivérekkel (…)

Az első benyomása Mark Knopflerről:

Amikor először találkoztunk, azonnal éreztem, hogy így vagy úgy, de még biztosan fogok róla hallani. Ekkor még nem került szóba a közös zenélés, csak azt éreztem, hogy egyfajta természetes lazaság és humor árad belőle.

Mark játékmódja nagyon különbözött attól, amit én ismertem – és ezt még ma is különlegesnek érzem. Persze, az idő múlásával egyszerűbbé is vált, de akármikor visszatekintek a korai éveinkre, teljesen rendkívülinek számított. De természetesnek vettem, mert ilyen közegben éltem le az életem és most utólag elmondhatom, micsoda jelentőséggel bír, ha valaki az életének egy bizonyos pontján a megfelelő helyen és időben van.

A szerző élénken ábrázolja a Straits korai küzdelmeit a legelső komolyabb fellépések időszakában, többek között az olyan londoni koncerteket illetően, mint az islingtoni Hope & Anchor, valamint a Covent Gardenbeli Rock Garden, ahol a felszerelésük elhelyezése is komoly gondokat okozott.

„Egy érme segítségével kisorsoltuk, hogy ki ússza meg – és persze a vesztes én voltam, Markkal együtt. Nem hiszem, hogy Pick bevállalta volna, David pedig mindig máshol kujtorgott, így hát nekem és Marknak kellett becuccolnunk a basszus hangládát, meg az egyebeket. Egy dolog volt beállítani, majd utána kivinni – a Hope & Anchor mennyezete mindössze nyolc láb magas volt.

Emlékszem, egyik este is ott játszottunk és teltház volt – zsúfoltság, pokoli meleg, nem lehetett szellőztetni és természetesen majdnem mindenki dohányzott. És akkor valaki feldöntötte az egyik jobboldali erősítőnket, amit először nem is vettünk észre, csak amikor a hang teljesen megváltozott. Jobbra néztem, és azt mondtam az illetőnek, hogy most már nem mozduljon – akkoriban a közönség alig kétlábnyira állt tőlünk.

Jelen cikk szerzőjének, mint kezdő riporternek azt volt a feladata 1977 végén, hogy a Rock Gardenbeli koncertekről beszámolót írjon, és ebben az időben a zenekari tagok között már szorosabb kapcsolat alakult ki, csakúgy, mint az általuk megénekelt „Sultans of Swing”-tagjai között.

Emlékszem, amikor először ültem le Pickkel beszélgetni, úgy éreztem, mintha ezer éve együtt zenéltünk volna.

Mark Knopfler gitárosi és dalszerzői zsenijének korai megnyilvánulása, illetve David távozása az első két lemez megjelenését követően a Dire Straits látókörét egyre kiszélesítették, és az 1980’-as évekre milliós rajongótábort tudhattak maguk mögött.

Meglehetősen drámai változások történtek a ’Communiqué’ és a ’Making Movies’ készítése között. S mindez azelőtt történt, hogy a ’Brothers In Arms’ visszaállította a paramétereinket és a 30 milliós eladott példányszámtól harsogott. De minden dicsőség ellenére fennállt a kockázata, hogy ez a zenekari tagok testi-lelki egészségét kockáztatja.

Aztán amikor már mindketten úgy láttuk, hogy valamint tennünk kellene, leálltunk, de őszintén szólva a ’Brothers’ és az utána bekövetkezett nagyobb szünetben nem számítottam arra, hogy új lemezt készítünk. A lemez és az ezt követő világkörüli turnénk meghatározó pillanata volt a pályafutásunk és talán a rock történetében is – egy olyan album, ami bármikor megragadja a hallgatói képzeletét – ezért hittem úgy, hogy végleg befejeztük. 

Aztán 1988-ban, miután a Nelson Mandela 70. születésnapja tiszteletére rendezett koncerten a Wembleyben felléptünk, egyik nap együtt ebédeltem Markkal és ő előállt azzal, hogy van néhány új dala – a következő Dire Straits lemez számára. Először megdöbbentem, majd azt gondoltam: ’Remek, újraindulunk!’

Az eredmény az 1991-es „On Every Street” lett, a zenekar hattyúdala, amelyet sokan alulértékeltek a Dire Straits lemezek skáláján – de John nem:

Nagyon is remek album ez. Csodálatos játékmód hallható rajta – Jeff Porcaro egyszerűen észbontó, vagy amikor olyan zenészekkel dolgozhatsz együtt, mint Omar Hakim, vagy Terry Williams, úgy érezheted, hogy folyamatosan karácsony van. De az utolsó turné után tényleg elég volt. Mark egy egészen más irányba indult el és én tökéletesen megértettem, hogy végleg fel akart hagyni ezzel az egésszel. Elege volt belőle és a turné vége előtt volt néhány nagyon őszinte beszélgetésünk, amikor azt mondta, hogy a zenekarral már nem akarja folytatni, mert más tervei vannak.

És mindez így is történt, amit a rajongók is kénytelenek voltak tudomásul venni. De John sem ült tétlenül a babérjain, hiszen még a Dire Straits-időszak alatt készített két szólóalbumot – „Never Told A Soul (1984) és „Glass” (1988) – és a 2000-es évek folyamán sorra jelentek meg a lemezei, valamint ezeken túl egy másik művészeti ágban, a festészetben is továbbfejlesztette képességeit. Az elmúlt években interaktív, ún, kérdezz-felelek koncertsorozaton lépett fel (The Life and Times of Dire Straits) a zenekar egykori társmenedzserével, Paul Cumminsszal. Ez a rendezvénysorozat később a járványhelyzet miatti első lezárások után folytatódott október végén,  a dél-londoni Sound Louge-ban egy teltházas koncerttel, ahol az igen tehetséges és nagyra becsült gitáros, Robbie McIntosh (Paul McCarney, John Mayer, The Pretenders) segített ki Johnt.

És most, hogy elkészült az önéletrajzi ihletésű könyve, Illsley ismét a jövőbe tekinthet, mivel a következő, nyolcadik albuma 2022 elején jelenik meg, ezt követi egy brit turné, amit tavasszal, áprilisban és májusban terveznek lebonyolítani. De saját szavaival élve örül, hogy le tudta tenni az asztalra a számára legtöbbet jelentő zenekar és egy még ritkább barátság történetét.

Soha nem a pénzért csináltuk… tényleg nem. – mesél a Knopflerrel és a zenekarral töltött napokról. Ezért sosem volt kérdés, hogy a bankigazgatód, vagy a családod legyen boldog. Ebből adódóan kiforrott a barátságunk, amely az idők folyamán meg is maradt.

  

 

forrás:

https://www.udiscovermusic.com/stories/john-illsley-interview-life-in-dire-straits/

 

 

 

Hűséges Fegyvertárs, akinek élete a Végszükségben teljesedett ki

A világ egyik legnagyszerűbb rockzenekarának basszusgitárosa, a 71. életévét betöltött John Illsley úgy döntött, hogy megírja önéletrajzát zenei karrierjének kezdetétől egészen a jelenkorig, kiemelve a Dire Straitsszel töltött időszakot – a kopott szállodáktól a luxushotelekig, a kocsma-buliktól a gigakoncertekig.

A My Life In Dire Straits 2021. november 11-én kerül a brit könyvesboltok polcaira a Penguin Books UK kiadásában.  A thetimes.co.uk hasábjain megjelent ízelítőt olvashatjuk az alábbiakban.

Találkozás Mark Knopflerrel

Deptfordi lakásunk cementborítású padlóján egy pasas hevert mélyálomban – sokszor akartunk szerezni egy szőnyeget, de ez valahogy mindig elmaradt – a szoba egyetlen székéhez támasztott feje derékszögben állt a testével. Mellkasán egy elektromos gitár feküdt. Egyik oldalán egy óriási, négyzet alakú hamutartó dugig telve ezernyi csikkel, másik oldalán egy halom üres barna sörösdoboz (Newcastle Brown) volt szanaszét hajigálva. Lepedő-fehér arca csak annyit árult el, hogy talán ő lehet a lakótársam, David Knopfler testvére, akiről már sokat hallottam.

A pasas megmozdult, felnyögött, az egyik szemhéja leragadt. Egy csésze teát? – kérdeztem. Amikor a konyhából visszajöttem, eltüntette a csikkeket, meg a sörösdobozokat és hallottam, ahogy a fürdőszobában felfrissíti az arcát. Felvettem a gitárját, egy Gibson Les Paul Juniort. Tetszett. Amikor visszajött a szobába, a kezébe nyomtam a teát. Kezet nyújtott, majd lágy, geordie-akcentussal így szólt: Egyébként Mark vagyok, Mark Knopfler, David bátyja. Sejtettem. Már sokat hallottam rólad. Én John vagyok, John Illsley… tetszik a gitárod.

Leült az egyetlen székre, én meg arra a kanapéágyra telepedtem, amit valami építészmérnök selejtezett ki a környéken, alig egy hete. Könnyed csevegésbe kezdtünk erről-arról. Rögtön megfogott az a természetes lazasága és vagánysága, de azt is észrevettem, hogy jól megforgatja fejében a feltett kérdésekre adandó válaszait. A beszélgetés egyre inkább a zene felé terelődött, ő pedig felkapta a Gibsonját és elkezdett játszani. Megpengetett néhány húrt, majd a hangolócsapokkal bíbelődött egy kicsit. Aztán tényleg játszani kezdett, riffeket, dallamrészleteket felváltva. Nekem különösnek tűnt, ahogy az ujjaival pengetett. Még soha senkit nem láttam így gitározni, és ha hülyéskedett is, fantasztikus hangást eredményezett – egy kicsi country, egy kicsi rock – de friss és eredeti. Dave-nek igaza volt – a bátyja valóban tud játszani. Egy idő után megkérdeztem, hogy lenne-e kedve harapni valamit… és elmentünk egy High Street-i kávézóba, ahol mindketten végigettünk egy komplett angol reggelit.

Az MTV-met akarom

Emlékszem arra a délutánra, amikor a „Money For Nothing”-ot vettük fel. Az „MTV-met akarom”-sor ötletét Mark a Police együttestől kölcsönözte, akik az egyik MTV-reklámban azt hajtogatják, hogy „az MTV-met akarom”. Aztán ehhez jött még a szintén Sting-szerzemény, a „Don’t Stand So Close To Me” néhány dallama, és Mark kívánsága, hogy bárcsak itt lenne Sting, hogy felénekelje ezt az egy sort. Erre a stúdióban valaki megjegyezte, hogy Sting itt van, épp a szünidejét tölti. És ez nem a véletlen szerencsén múlott, hanem azon, hogy Police néhány éve szintén Montserraton rögzítette egy-két lemezét, és Stingnek nagyon megtetszett a sziget – reggelente körbekocogta, majd ezt követte egy kis szörfözés.

Jó néhány koncertet lenyomtunk a Police-szal, főként Németországban, így jól ismertük egymást, így csak egy telefon kellett és Sting egy este beállított hozzánk vacsorázni. Lejátszottunk néhány dalt a lemezről, és a „Money For Nothing” rögtön megtetszett neki, ezért Mark megkérdezte tőle, hogy énekelne-e rajta…

A következő napon a reggeli kocogás előtti bemelegítésként Sting újra és újra felénekelte az „I Want My MTV”-t és ezzel készen is volt. Nem volt nagy munka és ezt hallani is lehet a dalban. Pici, de mégiscsak hozzájárulása volt a szerzeményhez, ezért Sting társszerzőként szerepelt az 1985 júniusában megjelenő kislemezünkön, ami rendkívül sikeres volt – három hétig vezette az US Bilboard 100-at, a brit slágerlistákon pedig a 4. helyen szerepelt – és ennek a sikernek mindannyian örültünk.

Az év nagy részében külföldön tartózkodtunk, hogy elkerüljük a bírság fizetését, ha visszatérünk, ezért Montserratról egyenesen New Yorkba utaztunk, hogy a Power Station Studio-ban az album keverését és az utolsó simításokat is elvégezzük. Hal Lindes gitárost is mihamarabb helyettesítenünk kellett valakivel, így Mark egyik barátja, Jack Sonni érkezett a zenekarba. Spekulatív ötlet volt, de végül senki sem bánta meg a döntést. Jack eladóként dolgozott Rudy gitárüzletében, a kedvenc törzshelyünkön, amely alig néhány háztömbnyire volt a stúdiótól. Remekül tudott játszani és mindenkivel jól kijött, ezért úgy döntöttünk, hogy ő lesz az, aki hozzánk csatlakozva elkísér minket a rocktörténelem egyik legkelendőbb világkörüli turnéján. Emlékszem, ahogy Mark megjegyezte, hogy néha jó Mikulást játszani.

New Yorkban számos kiváló zenésszel dolgoztunk együtt, köztük az egyik Tony Levin basszusgitáros, aki a „Why Worry”-n közreműködött, valamint Neil Jason, akivel a „One World” felvételét készítettük, mely utóbbihoz funk basszushang kellett és ebben Neil volt a legjobb. Tony egy Chapman Stick basszushangszeren játszott, ami olyan volt, mint egy gitár nagyobb méretű fogólapja és szinte függőlegesen tartotta játék közben. Tapasztalt muzsikus, aki olyan előadókkal dolgozott együtt, mint a King Crimson és Peter Gabriel. Mivel ezt megelőzően hat hónapig nem zenélt, kissé „rozsdásnak” tűnt, de aztán hamar visszarázódott a rendes kerékvágásba.

Csak néhány hétig tartózkodtunk New Yorkban, ezért nem volt érdemes lakást bérelnünk, így a Mayflower Hotelben szálltunk meg a Central Parkban, egy jól ismert rock’n’roll-szállodában, amit utólag jó hangulatomban bohémnak is nevezhetnék – egyébként olcsó, és vacak is volt. A szálloda recepciójával szinte minden vendég idegölő játékot játszott, amikor az épület egyetlen, ősrégi liftjén fel-alá utazott, hogy panaszt tegyen a szobája miatt.

Mi is ide-oda rohangáltunk, udvariasan kérve olyan szobát, ami nem tűzfalra, vagy esetleg a konyhai szellőzőventillátorra néz, amiben van működő vízöblítéses wc, és a zuhanyból nemcsak hideg, hanem meleg víz is jön, és nem csak csöpögve. A szálloda félig üres volt, de elég sokat talpaltunk az előcsarnokban, hogy legalább félig tisztességes szobákat kapjunk az utca felőli részen. A Mayflowerben nem volt érdemes megszállni, ha csak valaki nem a Central Park és Manhattan lenyűgöző látképére vágyott.

Szomorú volt, hogy néhány évvel később az egész szállodát a földig rombolták, az ottani híres épületsornak ütötték ki a fogát és a helyére felhúztak egy 35 emeletes luxus-társházat (15 Central Park West), amely New York egyik legfrekventáltabb helyének számít. Az itteni lakások nagyok, kényelmesek és a lakói rendkívül gazdagok.

Ebben az időszakban a zenekarral minden jól ment, a feleségemmel, Pauline-nal viszont nem. Mindketten tudtuk, hogy nagyon nehéz lesz visszaszerezni a boldog időket és hogy mindennek vége. Tovább bonyolította a helyzetemet, hogy amíg New Yorkban voltunk, összegabalyodtam egy norvég lánnyal… és amikor hazarepültünk a feleségeinkhez, barátnőinkhez, gyerekeinkhez, azt hittem, hogy jó lesz néhány hetet otthon tölteni.

De alig tettem be a lábam az ajtón, megcsókoltam Pauline-t és Jamest, a fiunkat és elkezdtem kicsomagolni… aztán újra csomagolnom kellett és én újra megcsókoltam Pauline-t és Jamest, behúztam magam mögött az ajtót és beültem a kocsiba, ami egyenesen a Heathrow-ra vitt. Talán egy hétig lehettem otthon, de még annyinak sem éreztem.

És aztán kereken egy évig és egy napig voltunk úton: 248 koncert 23 ország 118 városában. Így nem is csoda, hogy a bűvös zenebuszunk kerekei teljesen kilazultak, mire az egésznek vége lett… és nagyon megváltozott az életünk.

A Live Aid-konfliktus

Csapdába estem – a kudarcba fulladt házasságom és a sikeres zenekarban betöltött szerepem egyre feszültebbé tett. Általában ez a személyes tragédiák okozója. De mit kellett volna tennem? Nem akartam egyiket a másikra tolni, vagy egyiket a másikra cserélni. A zenei karrieremet semmiképp nem akartam feladni, folytatni szerettem volna és azon imádkoztam, hogy majd csak lesz valahogy – aminek meg kell történnie, az úgy is megtörténik, más választás nincs. Az viszont megnyugtató volt, hogy a „Money For Nothing” egyre felfelé menetelt a slágerlistákon. Ez viszont tény és nem holmi dicsekvés – és bár mi sosem hangoztattuk – egyre többször hangzott el, hogy mi vagyunk a világ legjobb rockbandája, ez pedig azt vonta maga után, hogy szembe kellett néznünk egy nagyon kínos, morális dilemmával.

Bob Geldof szinte mániákusan szervezte meg a Live Aid-et, a mára legendássá vált jótékonysági koncertet, hogy pénz gyűjtsön a borzasztó etiópiai éhínség áldozatainak. A tervek szerint a helyszín a Wembley Stadium lett volna (rövid sétányira az Arena-tól), de a szóba jöhető előadók közül sokakat nem tudott rábeszélni a részvételre, így a szervezés közben a haját tépte és éjjel-nappal a telefonon lógott. Bob nagyon lelkes volt és feltétlenül ragaszkodott hozzá, hogy a Straits a fellépők listáján az élvonalban szerepeljen. Azzal érvelt, ha fellépünk, más zenekarok is követni fognak minket.

A felkérés valóban megtisztelő volt számunkra, hiszen annyi más nagy név szerepelt az akkori brit zenei életben. A probléma csak az volt, hogy mi aznap estére már leszerződtük az Arena-ban egy hónappal ezelőtt, és az összes, 12.500 jegy elkelt. Hagyjuk cserben a hűséges rajongóinkat, vagy hagyjuk figyelmen kívül azt a vitathatatlanul erősebb erkölcsi követelményt, hogy mi is felemeljük a hangunkat az afrikai éhezők érdekében? Akárcsak a házasságom esetében, úgy tűnt, hogy nincs válasz.

Geldof úgy ráfeküdt az ügyünkre, akár egy vadászkutya a zsákmányra; először a menedzserünket, Ed Bicknellt kereste meg, majd Markkal és velem is beszélt.

Bob Geldof rendkívül nehéz pasas, nem lehet neki nemet mondani. Kitartása és az ügy iránti szenvedélye egyszerre volt angyali és démoni. A Live Aid elképesztő szervezési bravúr volt, a D-nap zeneipari megfelelője, amelynek a fő elemeit néhány hét alatt végrehajtották és a munka oroszlánrészét egy nagyon állhatatos ír végezte.

A tárgyalások oda-vissza folytak és végül Bobnak be kellett látnia, hogy semmiképpen nem tudunk főműsoridőben színpadra lépni, ezért egy késő délutáni időpontban egyeztünk meg. Felfogtuk, hogy ennek mekkora a tétje, és amikor rákerültünk a fellépők névsorára, több más nagy név is azonnal csatlakozott. Ez nagy áttörés volt Bob számára és minket is örömmel töltött el, hogy hozzájárulhattunk a vállalkozása sikeréhez. Ha segítettünk megmenteni néhány életet és felhívni a figyelmet a problémákra és megszólítani a nyilvánosságot, akkor az ugyanolyan örömteli esemény, mint amikor a lemezed letarolja az eladási listákat. Rendkívüli nap volt és mindenki élénken emlékezik rá – fellépők és nézők egyaránt. Csodálatos lazaság, és egy kis hétköznapi amatőrség jellemezte az egész rendezvényt, ami olyan volt, mint egy masszív iskolai koncert, a nagy zenei nevek egója teljesen kiürítette a napot.

Miután az Arena-ban megtörtént a hangbeállás, átsétáltunk a parkolón a Wembley Stadium-hoz. A U2 és a Queen között léptünk színpadra, és Stinggel játszottuk a „Money For Nothing”-ot, majd a „Sultans of Swing”-et. Talán nem mi voltunk a középpontban, de az összes fellépő közül mi játszottunk a leghosszabb ideig, 20 percet egy olyan felvillanyozott légkörben, amiben azelőtt nem volt részünk és azzal a tudattal, hogy kb. egymilliárd ember ül a tévé előtt és minket néz. Egymilliárd… ez a Föld lakosságának körülbelül egyötöde. Persze, totál idegesek voltunk, amikor kimentük a színpadra, mert – ahogy mások –, mi sem kaptunk hangpróbát. Csak kimentünk, bekapcsoltuk a cuccot, és én alig igazítottam meg a gitár szíját a vállamon, amikor Sting már énekelte is: I Want My MTV…

Minden zenekarnak más volt a hangbeállása, de aznap a stáb rendkívül profi munkát végzett. Minden egyéb más mellett a Live Aid a legmagasabb szintű logisztikai siker is volt. Az előadásunk nem hagyott cserben minket, de utólag nagyon örülök, hogy nem a Queen előtt, hanem utánuk zenéltünk. Az ő teljesítményük ellopta az egész show-t. És azzal a tudattal, hogy egy különleges szenzációnak számító történelmi eseményen vettünk részt, félóra múlva már mentünk is vissza a parkolón keresztül az Arena-ba, ahol a biztonságiak még vacakoltak egy darabig a belépőkártyáinkkal.

A felbomlott házasság – és az új szerelem

A Telscombe-i karácsony (az otthonunk Kelet-Sussexben) kevés örömet hozott. Ezeket a napokat Pauline és én igyekeztünk a lehető legünnepibbé tenni a három és féléves James számára, de ez mindkettőnknek egyre nagyobb nehézséget okozott. Hosszú sétákat tettünk végig a South Downs dombjain a szezonálisan enyhe és nedves időben. Nehéz szembesülni azzal, hogy a házasságod nehézségekkel küzd, amikor világra hoztál egy gyermeket, Jamest, aki ott játszik a fa alatt a játékaival, miközben a szülei a válást fontolgatják. Nehéz szívvel, de némi megkönnyebbüléssel utaztam fel Edinburgh-be, hogy a Playhouse zenekarral három koncerten fellépjek az év utolsó napjain.

Tudva, hogy közeleg a kiterjedt Illsley-család nagy nyaralása Montserraton – jó néhány hónappal korábban foglaltam le a szállást –, Edinburgh után rögtön Oslóba repültem egy barátomhoz, hogy elmeneküljek az otthoni feszültség elől. A szüleim, Will bátyám és a felesége Chris illetve a lányuk, Corin csatlakoztak hozzám és Jameshez, de Pauline nem jött el. Minden esetre, kényeztető vakáció volt, George Martin pompás kertes házában szálltunk meg, ahol kedves személyzet várt minket.

Sydneyben voltunk a zenekarral, amikor a házasságom végleg megpecsételődött. Itt ismertem meg második gyermekem, Jess édesanyját, Louise-t. Szó szerint egymásba botlottunk, amikor én a teniszpálya felé tartottam, ahonnan ő éppen távozott. Telefonok, randik, majd elkísért a turné hátralévő részében, de Perth-be Pauline családja is eljött, hogy megnézzen minket.

Az otthoni problémák ellenére – vagy talán éppen ezek miatt – imádtam az egész ausztrál és új-zélandi turnét. Az ottani koncertsorozat léptéke mindent elsöprő volt. Általában egyik városból ugrottunk a másikba estéről estére, de mivel Ausztrália lakosságának a nagy része mindössze fél tucat városban összpontosul, csak rövid ideig tettük le a kalapunkat egy helyen. Ritkán fordult elő, hogy a bőröndből teljesen ki tudtunk pakolni…

 

forrás:

https://www.thetimes.co.uk/article/7f894b28-3cd6-11ec-a9ce-48a11f44f00d?shareToken=a67d9d8b0d8aa797990209372689305c&fbclid=IwAR1UsV-Z5k1RanGY93yFTUb_ZaEuivnC9rKRrJ_TQfpfh2qzD7c_PSdZkLw

Extracted from My Life in Dire Straits by John Illsley, published on November 11 by Bantam Press. © John Illsley 2021

 

 

 

Új helyzetek, új kihívások – Aranyszívből szóló dallamok Mark Knopfler első, valódi szólóalbumán

A Dire Straits sikersorozata javában tartott, de Mark Knopfler már új ötleteken törve a fejét arra az elhatározásra jutott, hogy saját zenei útkeresését egy vadonatúj lemezzel alapozza meg.

Közel négy és fél év telt el a Dire Straits utolsó lemeze, az „On Every Street” és Mark Knopfler első, valódi (nemfilmzene!) szólóalbuma, a „Golden Heart” megjelenése között, mely utóbbi 1996. március 26-án került a lemezboltok polcaira. Ezen időszakot a gitáros főleg azzal töltötte, hogy végre felszabaduljon a világot néhányszor körbefutó, stadionnyi tömegek előtt fellépő hírneves rock-zenekarra nehezedő folyamatos nyomás alól. Azért senki ne gondolja, hogy nyugodtan ücsörgött otthon a babérjain, mert a kreativitás, az ötletelés jelentette számára mindig is a (kemény) üzemanyagot, melynek ékes bizonyítéka volt egy új, teljes nagylemeznyi anyag.

1991 augusztusa és 1992 októbere között a Dire Straits utoljára vette nyakába a nagyvilágot, amely annyira hálásan fogadta a zenekar hatodik stúdióalbumát, hogy az eladási adatok alapján az szintén platinalemezzé avanzsált. Azonban a turné kimerítő volt, fizikailag-lelkileg is megviselte Knopflert, aki a szíve mélyén már régóta érezte, hogy életének hátralévő részét nem turnébuszokon akarja leélni.

"Alighogy elkezdtük szervezni az „On Every Street” turnéját, már akkor tudtuk, hogy kemény falat lesz, hiszen a saját színpadunkat, a saját világításunkat cuccoltuk mindenhova és amikor egyre több teherautóra,  sofőrre volt szükségünk és egyre több idegen munkás szaladgált körülöttünk – akkor már tudtam, hogy más utat kell választanom.

Persze vannak olyanok, akik kifejezetten imádják a gigakoncert-körutakat, mert egyenesen otthon érzik magukat benne – de ha nekik ez kell, hát jó utat és sok szerencsét kívánok hozzá! Nem állítom, hogy kívülállóként éltem meg az ilyen szitukat, de sosem éreztem úgy, hogy az állandó koncertezés fix pontja legyen az életemnek. Már csak azért sem, mert tudtam, ha dalszerzőként és gitárosként is fejlődni, tanulni akarok, akkor változtatnom kell, új kihívásokat, új helyzeteket kell keresnem.

S amikor már az egész turnézás túlnőtt rajtunk, eldöntöttem, hogy akkor most itt megfordulok és visszaindulok. Számomra ezt tűnt az egyetlen intelligens megoldásnak. Egyre inkább eltávolodtam a valódi énemtől, aki egy szál gitárral írja a dalokat – ennél soha semmi nem volt fontosabb a számomra, s ezt nem akartam elveszíteni."

Érdekes olvasni ezeket a gondolatokat egy olyan muzsikustól, akinek a ’80-as években már öt filmzenéje jelent meg egy szűk, hatévnyi időszak alatt és ez a fajta intellektuális megbecsülés eltávolította őt a kelletlen rocker napi robotjától. Az új zenei elképzelések azonban nemcsak egy teljesen más, egyszerűbb élet felé nyitották meg a kapukat, hanem lehetőséget is biztosítottak Knopflernek, hogy visszatérjen az ifjúkorát meghatározó népzene gyökereihez.

A gitáros már 1994-ben elkezdte írni a „Golden Heart” dalait, a Dire Straits ekkor – technikailag – még létezett. De amikor kijött a lemezszerződésükben előírt „Live at The BBC” a zenekar korai rádiófelvételeivel, csendben bejelentette a zárórát, már csak a saját neve alatt megjelenő projektre koncentrált és egyre többször tartott megbeszéléseket a lemez amerikai társ-producerével, aki nem más volt, mint Chuck Ainlay.

A próbafelvételek több helyen készültek – hiszen mindez jóval azelőtt történt, hogy Knopfler megalapította saját zenei stúdióját (British Grove Studios) Nyugat-Londonban, ezért a dalokat Nashwille-ben, (Emerald Sound Studios, Javelina Recording Studios) rögzítették, valamint az utómunkálatokat a londoni AIR Studios-ban végezték. A viszonylag kis stáb lelkes kapitánya olyan legénységet gyűjtött maga köré, mint a pedal-steel mestere, Paul Franklin, a gitáros Richard Bennett, a basszusgitáros Glenn Worf, valamint a ’84-es „Cal” filmzene megjelenése óta hűséges zenésztársa, a billentyűs Guy Fletcher.

Nemcsak a lemez dalai különlegesek, hanem a rajta közreműködő egyéb művészek is, akik közül sokan kísérték el Knopflert zenei utazgatásai során – Paul Brady, Barry Beckett, Michael Doucet, Vince Gill, és Jo-El Sonnier.

Az elbűvölő nyitódal (kislemezen is megjelent) a „Darling Pretty” kezdőhangjait Paul Brady fújja, az ír álomcsapat tagjaként pedig Dónal Lunny buzukin,  Máirtín O’ Connor harmonikán, és a The Chieftains formációból Derek Bell, valamint  Seán Keane hárfán és hegedűn játszik. A „Darling Pretty” az Egyesült Királyság TOP 40-es listájára is felkerült, igaz, csak a 33. helyre.

A céltudatosan összeállított, egyébként lenyűgöző album olyan gyöngyszemeket tartalmaz, mint különös atmoszférájú „Rudiger”, a cajun-hangzású „Je Suis Desolé” valamint a selymesen lágy, romantikus dalok, az „A Night In Summer Long Ago”, az „I am The Fool” és persze a címadó szerzemény.

A „Cannibals” című dalban – amely szintén megjelent kislemezen –, inkább a Dire Straits-dallamok köszönnek vissza. Az pedig külön öröm a hallgatóknak, hogy Knopfler veleszületett, kifinomult stílusából adódóan született meg egy lebilincselő szerelmes dal, az „Are We In Trouble Now”, amelyet még ugyanabban az évben feldolgozott az amerikai country és gospel muzsikus-énekes-dalszerző, Randy Travis – így ez a dal is a Billboard Hot Country lista 24. helyén landolt.

A „Darling Pretty” és az „A Night In Summer Long Ago” kelta ízesítését illetően a gitáros így nyilatkozott:

„Nagyon könnyen visszataláltam a népzenéhez és ez talán annak köszönhető, hogy édesanyám geordie volt (észak-kelet angliai, Tyneside-i születésű), így nagyon sok tyneside-i népdalt énekelt nekünk, amikor egészen kicsik voltunk, majd később az iskolában is sok népdalt tanultunk. Aztán jöttek a skót népdalok, amikor Glasgow-ba költözött a család. Persze, az elektronika jó dolog, de amikor írsz, a dal az első, a dal a király és mindig a legjobbat próbálod belőle kihozni – legalábbis, én mindig így teszek.” 

A „Golden Heart” megjelenését követően Knopfler és zenekara koncertkörútra indult, de a korábbi évekhez képest jelentősen kisebb létszámmal. 1996 áprilisa és augusztusa között 66 városban összesen 88 koncertet adtak, így a lemez viszonylag rövid idő alatt jól teljesített a különböző slágerlistákon, Európában szinte mindenhol az élen szerepelt. Spanyolországban és az Egyesült Királyságban több mint százezer példány fogyott belőle, a tengerentúlon azonban az eladott példányszámok nem haladták meg az ötvenezret.

Az aranyszívű Mark Knopfler ekkor töltötte be a 46. életévét:

„Ahogy öregszem, egyre jobban szeretek lemezeket készíteni, egyre jobban élvezem a dalszerzést. Amikor elfog az ihlet és az ötletek egyre csak jönnek, nincs ennél felemelőbb érzés.

 

 

forrás: https://www.udiscovermusic.com/stories/mark-knopfler-golden-heart-album/

szerző: Paul Sexton

 

Nézzed má' a gizdákat - felpörgették a slágerlistákat!

A Dire Straits egyetlen dala, amely három héten keresztül a legnevesebb amerikai lista első helyén szerepelt

1985. szeptember 21-én a Dire Straits tökéletesen felkavarta a nemzetközi slágerlisták állóvizeit, amikor is a rendkívül sikeres kislemezük, a Money For Nothing felkerült a Bilboard 100-as lista legelső helyére és három héten keresztül uralta azt.

Mark Knopfler valószínűleg minden iróniát nélkülözve kérte fel az éppen Montserraton vakációzó Stinget, hogy közreműködjön a fent említett dal felvételein és énekelje fel az „MTV-met akarom” strófát … de valójában ez fordítva történt; az MTV szerezte meg magának a zenekart. Ahogyan a videót naponta többször is leadta a csatorna, a kislemez július 13-án jelent meg Amerikában, amely szinte tökéletes időzítés volt, mert ezen a napon került megrendezésre a  Wembley Stadionban a Live Aid-koncert, így ez jó alkalomnak ígérkezett a „Brothers In Arms” album népszerűsítésére – nemcsak az Államokban, hanem világszerte is.

Az amerikai sikerszériát jól mutatja, hogy az album tripla platinalemez lett, és kilenc héten át a Bilboard 200-as lista legelső helyén szerepelt. A single megjelenése után viszont a kislemez-piacot is Knopfler csapata uralta, mert a „Money For Nothing” maga mögé utasította az amerikai slágerlisták addigi első helyezettjét, a John Parr által írt „St. Elmo’s Fire” c. film betétdalát, a „Man In Motion”-t.

Mindezt nevezhetjük az Egyesült Államok „második brit inváziójának” is, mert a brit zenekarok és előadók közül a Dire Straits a negyedik volt, amelynek sikerült hat hónapon belül az amerikai kis- és nagylemez listák legelső helyére kerülni. 1985-ben előttük már a Wham, Phil Collins, illetve a Tears for Fears ért el ilyen sikereket, illetve a ’80-as évek elején rajtuk kívül még öt előadó hódította meg Amerikát. 1980-ban a Pink Floyd, a Queen, és John Lennon, később, 1982-ben pedig Paul McCartney, 1983-ban a Police landolt mindkét lista első helyén.

Mark Knopflernek – mint dalszerzőnek – öt hónapon belül ez már a második amerikai sikersorozatot jelentette, mert a Tina Turner számára írt „Private Dancer” album 1985 márciusában a listák hetedik helyét foglalta el.

forrás: https://www.udiscovermusic.com/stories/dire-straits-money-for-nothing-song/

szerző: Paul Sexton