Bill Flanagan amerikai
író, tévés és rádiós műsorvezető, akinek 1986-ban jelent meg Written in my soul című könyve, amelyben
a rockzene legnevesebb dalszerző-előadóival készített interjút. Az alábbiakban a szerző Mark Knopflerrel készített beszélgetését közöljük.
BF: Fussunk át néhány
történésen; az első lemezetek, a Dire
Straits hat hónappal később jelent meg Amerikában, miután már a világ többi
részén is elérhető volt sok millió példányban. Aztán jött a második album, ami
már dobozban volt, amikor az első megjelent… Amerikában olyan kritikát is
lehetett olvasni, amely szerint ez tulajdonképpen nem mást, mint az első lemez felmelegítése. Közben a
zenekarod állandóan koncertezett. Aztán 1980-ban a fontos döntéseid mindenki
számára világossá váltak. Megírtad a Making
Movies-t, New Yorkba utaztál, hogy felvegyétek az anyagot, majd egy
teljesen új, erőteljesebb hangzással, hatalmas önbizalommal tértél vissza.
Van most ezzel valami
gond?
MK: Nem igazán … De csak
hogy tisztázzuk, a „Communiqué”
közel 3 millió példányszámban kelt el, egyes országokban sokkal több fogyott
belőle, mint az első lemezből. A „Communiqé”
talán Amerikának nem annyira tetszett. S ha már erről beszélünk, én is úgy
hiszem, hogy nem igazán jól sikerült album.
A „Making Movies” sokkal közelebb áll ahhoz, amit igazán szeretek
csinálni. Amikor a felvételeken dolgoztunk, elhatároztam, hogy nem hagyom magam
eltéríteni, folytatom azt, amit elkezdtem, és amit igazán jól tudok csinálni.
Ezért folyamatosan dolgoztam és úgy döntöttem, ellenállok minden akadálynak és
inkább leszek túlélő, mint halott.
Ez a kis szünet pedig
időt adott arra, hogy átgondoljam a történteket és azokat dalokba foglaljam. A
visszatekintés mindig jó dolog, mert van időd gondolkodni és alkotni. A „Making Movies” anyaga nagyon nehéz és
viharos időszakban született. Rossz passzban, szinte szétesve és nagyon gyorsan
írtam meg a „Solid Rock”-ot és az „Expresso Love”-ot. Amikor a „Romeo and Juliet” született, arra már
sokkal több időt és nagyobb figyelmet fordítottam.
S ami a végeredményt
illeti: ha a negatív energiákat pozitívvá tudod alakítani, egyetlen pozitív
kifejezéssel tudsz változtatni a szorult helyzeten, akkor abból egy jó alkotói
folyamat alakulhat ki. Olyan ez, mint amikor valaki könyvet ír a börtönben. A
dalok is ebben az értelemben kapcsolódnak egymáshoz. Talán nem tudatosan, de
úgy alakult, hogy a „Sultans”, a „Les Boys”, a „Skateaway”, és a „Romeo and
Juliet” mind olyan dalok, amik a hátrányokat előnnyé tudták változtatni.
Persze, ez nem azt jelenti, hogy rajongok a nehéz szituációkért, de ha
belekerül az ember, akkor azokkal kezdenie kell valamit.
Előfordult már olyan,
amiről képtelen voltál írni?
Nos, sosem éreztem
indíttatást, hogy különösen obszcén alakokról írjak, viszont mindig érdekeltek
az olyan emberek, akik nagyon-nagyon-nagyon különböznek tőlem – mint például a
„Les Boys” (Making Movies). Ha megragad
bárki más személyiségének egy darabja, az még nem jelenti azt, hogy te is olyan
akarsz lenni, mint ő.
A „The Man’s Too Strong”-ban (Brothers In Arms) megpróbáltam a
bűntudatot, a félelmet és a gyűlöletet tanulmányozni, egy olyan karakteren
keresztül, mint a spandaui börtönben ülő Hess
– olyan valakit látsz, aki nincs kibékülve önmagával.
Nagyon érdekes látni,
hogy a cenzúra bármilyen kemény és szélsőséges formája – mint például a
könyvégetés – egy idő után mindig kudarcot vall. Bár az is egyfajta elnyomás.
Ebben a dalban megpróbáltam egy olyan elmébe belebújni, aki végig így élte az
életét. Semmi nehézséget nem jelent, csak kísérletezés a karakterekkel és a
komponálással – de a dal abszolút nem én vagyok. Ez pont olyan, mint Randy Newman dala a titokban meleg
teherautó sofőrről (Half a Man).
Egy másik példa: Ha én
énekeltem volna el a „Private Dancer”-t,
amelyben a férfiak sztriptíz-bárokba járnak („all the men come in these places”),
a közönség biztosan tudná, hogy ez is egyfajta embertípus, és képes lenne a
megfelelő helyre besorolni. Olyan dal, amit valóban női énekesnek kell
előadnia, de úgy vélem, hogy egy férfinak sem okozna gondot a megfelelő
előadásmód úgy, hogy ne zavarja össze a hallgatót – a tökéletes előadás hat a
legjobban a képzeletre, ez is a szórakoztatás része.
S úgy hiszem, mindig van
valamilyen kapcsolat – például itt van a már említett „Les Boys” – nem vagyunk melegek, de mi is csináltuk a műsort,
állandóan felléptünk, néha show-műsorok vendégei voltunk. S mikor láttuk őket
élőben akkor egy kicsit megijedtem és feltettem magamnak a kérdést, hogy
istenem, van-e különbség közöttünk?
A „Money For Nothing” figurája egy műszaki áruházban dolgozó pasas, ő
énekli a dalt, amit pontosan akkor írtam meg, amikor abban az üzletben
vásároltam. Kölcsönkértem egy darab papírt, és elkezdtem írni a szöveget – a
hallottak alapján és igyekeztem azokat a kifejezéseket is lejegyezni, amiket a
pasas használt – így lett teljesen valós, a dallammal pedig még erőteljesebb,
izmosabb.
A szövegben eredetileg a
„little faggot” (kis köcsög) kifejezést használtam, de volt egy másik változata
is, amelyben volt egy pár „motherfuckers” (anyab…ó) jelző is – igazából ezt a második
változatot akartam a lemezen is rögzíteni, de erre nem került sor. Még nem
tettem le róla, hiszen a dal ekkor lenne igazán élethű – mert az emberek
tényleg így beszélnek… használhatsz ugyan más szavakat, amik csak általában
sugallják az érzéseket, de bizonyos szavak használata a legideálisabb.
A szövegkörnyezet
fontossága is hangsúlyos, amiben maga a dal kialakul. Ha bemegyünk egy műszaki
üzletbe és azt halljuk, hogy valaki azt mondja: „nézd azt a szarházit!” –
számunkra semmit nem jelent, de ha ugyanezt meghalljuk egy dalban…
Na, és ott a helyszín.
Ha New Yorkban hallod ezt, nincs jelentősége, ha viszont Tallahassee-ben
(Florida állam fővárosa), az egy teljesen más dolog. De semmi esetre sem
kifogásolom, ha az emberek mindig mindent úgy látnak és hallnak, ahogyan mások
látni és hallani akarják őket.
Valószínűleg azt gondolnák, hogy csak vulgáris voltam.
Az első két Dire Straits
album narrátora soha senkivel nem beszélt. Mindig a háttérben állt és a vonaton
ülő lányt, a kínai árusokat, a Szving Szultánokat figyelte. A harmadik lemezen,
a „Making Movies”-on még mindig
vannak ilyen dalok, de ott van például az „Expresso
Love”, amelyben az énekes már közvetlen kapcsolatot teremt valakivel. És akkor felmerül a kérdés, hogy kívülállóként
tekintesz magadra, vagy úgy könnyebb dalokat írni, ha te magad is szerepelsz
benne…
A „Brothers In Arms”-t egy katona énekelte, aki a harctéren haldoklik.
Vagyis ez egy olyan dal, amit nem kapásból írsz meg, hanem ennek a helyzetnek a
mélységéig kell lemenned, hogy megragadd a lényeget. És utána már
tapasztalatból tudod, hogy bármilyen érzéseket, helyzeteket akarsz bemutatni,
az hogyan lehet igazán valósághű. Szóval egy bizonyos értelemben kívülálló is
vagy, aki csak egyre mélyebbre és mélyebbre ás, hogy a végeredmény tökéletes
legyen.
Úgy hiszem, ezek mind
olyan dolgok, amiket egy dalszerző sosem vetkőzhet le, különben nem tud
dolgozni. Ha mindig csak tapasztalatok nélkül, kívülállóként működsz, akkor a
dalaidat nem tudod átadni a hallgatóknak. A dalszerzés, az alkotás olyan
terület, amely mindig megmutatja a trükkjeit neked. Sokszor úgy tesz bolonddá,
hogy azt hiszed, nagyon könnyű mesterség, néha viszont azt az oldalát mutatja
meg, hogy ennél nehezebb munka nincs. És úgy is becsaphat, hogy amikor azt
gondolod, teljesen jól csináltad, valójában rosszat alkottál, és amikor valamit
csapnivalónak gondolsz, az igazából egy mestermű.
Olyan is előfordul, hogy
leírsz valamit, ami egyáltalán nem tudatos – talán van benne logika, van ihlet,
és van indoka is, de az okok talán majd csak később válnak teljesen világossá
előtted. S arra is akad számtalan példa, amikor egészen pontosan tudod, hogy
miről is akarsz írni, de valami, általad ismeretlen mechanizmus miatt mégsem
tudsz előre haladni: nem találod a megfelelő szavakat, valahol nem stimmel egy
rím, nem úgy szól, ahogy te akarod… szóval ez bármi lehet – a dalszerzés
titokzatos munka.
A lényeg: a végeredmény
legyen harmonikus, kiegyensúlyozott és minden szinten működjék: legyen
használható, gyakorlatias, szép, érje el a célját és nem utolsó sorában legyen
egy saját valósága. És mindig azon a zenén alapul, amit szeretsz játszani.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden döntő pillanat egy agygörcs, hanem
azt, hogy van választásod – a játék minden szintjén. Akár filmzenét írsz, akár
rock-lemezt készítesz, rengeteg választási lehetőséged van – kívülálló és
résztvevő is lehetsz, vagy akár mindkettő egyszerre. Viszont fontos, hogy ha
kívülálló vagy, akkor pártatlannak kell lenned – akár egy festő; hátrébb kell
lépned és úgy nézned, mit festettél. Aztán vissza kell ugranod a legmélyére,
hogy a még hiányzó festékdarabok is helyére kerüljenek. Állandóan figyelned
kell, hogy mit csinálsz.
Az a pontosság és
precizitás, amiket a szerzői munkád minden szintjére beleteszel, a körültekintő
választás - teljesen ellentétben áll az
olyan muzsikusokkal végzett munkával, mint Bob Dylan, vagy Van Morrison – vagy itt
nincsenek kóválygó festékdarabkák?
Ó, dehogynem, körülöttem
is repkednek – csak ez a folyamat máshogyan zajlik és egy kicsit mindig tovább
tart.
Úgy tűnik, hogy nagyon
szigorúan vezeted a saját köreidet – ez mennyire okoz nehézséget, hogy másokhoz
alkalmazkodj? Például, ha Bob Dylannel készítesz lemezt, akkor a tökéletes
felvételek érdekében mit veszel figyelembe inkább – az ő ötleteit, vagy a saját
elképzeléseidet?
Nem hiszek a
tökéletesben – szerintem nincs olyan. Egy dalt, egy lemezt százféleképpen meg
lehet csinálni, a tökéletesség csak illúzió. Igaz ugyan, hogy az emberek
maximalistának tartanak, de ez nem így van.
Akkor inkább úgy
mondanám, nagy az önbizalmad…
Nos, igen, van önbizalmam
ahhoz, hogy boldogan, és teljes gőzzel haladjak rossz irányba (nevet).
Egyébként igen, nagy az önbizalmam. Ami pedig a zenét illeti, nagyon is könnyű útjára
bocsátani a dalokat úgy, csak én magam bízom benne, hogy azok jók lesznek. És
végső soron örülök is ennek, mert folyamatosan kerülök olyan helyzetekbe,
amikor teljesen világossá válik számomra, hogy az általam eddig helyesnek ítélt
irányok egyértelműen tévesek voltak.
Amikor kis srác voltál,
érezted valaha úgy, hogy majd szívesen élnél Amerikában?
Igen, de úgy hiszem,
csak a zene és nem Hollywood miatt. Csak a rock & roll és semmi más miatt.
Mindig rokonszenveztem Amerikával, az amerikaiakkal. Ennek oka talán az, hogy Amerikát
nevesincs emberek hozták létre és bizonyos értelemben én is egy ilyen
nevesincs-helyzetből alkotok. Úgy érzem, akárhol vagyok, ahhoz kötődöm egy
kicsit. Viszont van olyan helyzet, amikor pontosan az ellenkezőjét érzem –
amikor a közelben csőcselék van. Amikor nagyon sok tudatlan ember lincselő
tömeggé alakul, az ilyesmitől különállóként teljesen elhatárolódom. Képes
újságok fotóin lehet az ilyesmiket látni, amikor katonák, vagy egyenruhások
embereket gyilkolnak…
Amikor kisfiú voltam,
imádtam háborúsdit játszani, és senki sem játszott nagyobb komolysággal és
élvezettel, mint én. Teljesen bele tudtam merülni, imádtam játszani.
Felnőttként viszont egyre aggaszt és elriaszt, ahogyan az emberek tömegekbe
verődve viselkednek. Engem is nagyon dühített, amikor egy idős asszonyt az
utcán kiraboltak és agyonvertek, az pedig már külön őrület, mikor azt
hallottam, hogy egy rövid idő múlva az elkövetőket kiengedték a börtönből.
Emlékszem, egyszer
elmentem egy focimeccsre, ahol azt láttam, hogy a játékosok szó szerint
harcoltak egymás ellen – és ez nagyon ledöbbentett. Talán olyan gyerekek
lehettek, akiket mindig elnyomtak, visszautasítottak, és most így szabadulnak
meg a bennük felgyülemlett feszültségtől, haragtól, csalódottságtól, felesleges
energiáktól – ami néha erőszakba, botrányokba, verekedésekbe, vagy éppen
gyilkosságba torkollik.
És ez mindig aggasztott
– megszoktam az ilyesmit, mert Glasgow-ban és Newcastle-ban nőttem fel, sokszor
kerültünk utcai verekedésekbe, ahol megtanultunk harcolni, megtanultuk, hogyan
védjük meg magunkat. De még mindig rettenetesen félek, elszomorít, amikor a sok
elégedetlen, kilátástalan helyzetben élő ember ezt az utat követi. Ők úgy
hiszik, teljesen elfogadott az, amikor a sarkon állva egy törött üveggel
belecsapnak egy másik ember arcába – az erőszak az életük része. Elfogadható,
amiről Bernhard Goetz beszélt, hogy
mindenkinek fegyverrel kellene közlekednie? (Bernhard Goetz fehér, 37 éves férfi, aki
1984. december 22-én a new yorki metróban fegyverrel megsebesített négy fekete
férfit, akik öt dollárt akartak kérni tőle. Miután a három fiatalra rálőtt, a
negyedik a metrókocsi elejére akart futni, hogy segítséget kérjen a vezetőtől,
Goetz hátbalőtte. A négy fiatal közül három teljesen felgyógyult, a hátba lőtt
negyedik élete végéig kerekesszékbe került. – LK.)
Vagy az is teljesen
rendben van, ha ilyen helyre kiküldjük a katonákat, akik aztán mindenkit halomra
lőnek, vagy a bajonettekkel fenékbe szúrnak? Miféle pokol ez? Mindig így kell
minden problémát megoldani? Nagyapáim valószínűleg a brit, illetve a német
hadseregben harcoltak és az is valószínű, hogy megpróbálták megölni egymást… és
meg is tették volna, ha úgy adódik – nem bújtak volna ki a feladat alól…
forrás:
