"Óriási összegeket ajánlottak fel, hogy újra összeálljon a Dire Straits” – 1. rész

A zenekar koncertfelvétel-gyűjteménye 2023. november 3-án jelent meg Európában, így ennek jegyében Mark Knopfler hűséges fegyvertársa elmeséli, miért ért véget a Dire Straits pályafutása - Ian Winwood interjúja

1976 nyarán egy reggel John Illsley hazatért egy éjszakai kiruccanásból és egy szundikáló idegent talált deptfordi lakótelepi lakásának padlóján. 

„A szoba egyetlen székéhez támasztott feje derékszögben állt a testével. Mellkasán egy elektromos gitár feküdt. Egyik oldalán egy óriási, négyzet alakú hamutartó dugig telve ezernyi csikkel, másik oldalán egy halom üres barna sörös doboz (Newcastle Brown) volt szanaszét hajigálva. Lepedő-fehér arca csak annyit árult el, hogy talán ő lehet a lakótársam, David Knopfler testvére, akiről már sokat hallottam. A pasas megmozdult, felnyögött, az egyik szemhéja leragadt.

Egy csésze teát?  – kérdeztem. Amikor a konyhából visszajöttem, eltüntette a csikkeket, meg a sörös dobozokat és hallottam, ahogy a fürdőszobában felfrissíti az arcát. Felvettem a gitárját, egy Gibson Les Paul Juniort. Tetszett. Amikor visszajött a szobába, a kezébe nyomtam a teát. Kezet nyújtott, majd lágy, geordie-akcentussal így szólt:

-       Egyébként Mark vagyok, Mark Knopfler, David bátyja.

-    Sejtettem. Már sokat hallottam rólad. Én John vagyok, John Illsley… tetszik a gitárod.”

A látogató Londonba jött, hogy meglátogassa testvérét, Davidet, Illsley lakótársát. A trió a következő évben Pick Withers dobossal megalakította a Dire Straits-et, a nyolcvanas évek talán legdominánsabb és egyben egészen fura módon alulértékelt angol rockzenei csapatát, amely 18 éves pályafutása során több tagot fogyasztott el, mint pályatársaik, köztük David Knopflert, aki 1980-ban távozott, és Witherst, aki három évvel később lépett ki a bandából. A basszusgitáros John Illsley azonban azóta is őrzi megkülönböztető pozícióját, amely szerint ő az egyetlen zenész az általa csak „Straits”-nek nevezett zenekarban, aki az első hangtól az utolsóig Mark Knopfler mellett maradt a színpadon. 

 

 

„Amikor rátaláltam a padlón a deptford-i lakásban, már akkor úgy éreztem,  mintha ezer éve ismerném ezt a fickót” – meséli Illsley. Azonnal ráéreztem, hogy olyan valakinek lettem a barátja, aki a világról alkotott véleményei révén figyelemre méltó dalokat tud írni, és úgy gitározik, ahogyan még senki mást nem hallottam. És jó csapatot alkottunk együtt… Ha bármelyik zenekar összetételét nézzük, találunk benne fix elemeket, amelyek nagyon erőssé teszik, és úgy hiszem, mi ketten nagyon erős elemei voltunk a bandának.”  

Az új, díszdobozos „Dire Straits: Live 1978-1992”  is bizonyítja, hogy a zenekar alapvetően koncertező rock'n'roll banda volt még a szédületes sikerek csúcsán is. A korábbi koncertlemezek, az „Alchemy Live” és az „On The Night” kiegészített és újrakevert verzióit tartalmazó terjedelmes, 60 számból álló válogatás leginkább a Rainbow Theatre-ben, a Finsbury Parkban 1979 decemberében felvett kiadatlan koncertről nevezetes, amit pontosan akkor rögzítettek, amikor a zenekar az első jelentősebb átalakulása előtt állt. Figyelemre méltó, hogy a roots rockról egyfajta hűvösebb, újhullámos hangzásra történő átállásuk mennyire könnyednek tűnt.

„Azok a korai idők szó szerint a non-stop koncertezéssel teltek, mert akkor ezt kellett csinálnunk” – mondja Illsley. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy a nevünk és a zenénk megjelenjen. Ezért hát mentünk és játszottunk a Hope & Anchorban (Islington) minden csütörtök este hat héten keresztül. Minden szerdán jelenésünk volt a Rock Gardenben (Covent Garden), és közel egy hónapig minden kedden a Marquee-ban zenéltünk. Ahogy magunkat láttuk, amint egyre több követőt szereztünk, hihetetlenül izgalmassá vált. Eljött a pillanat, amikor ráébredtünk, hogy ezer ember zsúfolódik össze a Marquee-ban és tölti be az utcákat odakint, csak azért, hogy hallja, ahogy játszunk. És akkor azt mondjuk: „Oké, ez egyre jobb és jobb lesz, és végre valami érdemi előremenetel is történik."

A Marquee előkelő hely volt, ahol játszhattunk, és a közönség nem pusztán szórakozni jött, hanem azért hogy lásson minket. Sid Vicious is ott volt a tömegben azon az estén, teljesen belőtt állapotban. De Keith Moon volt az, aki igazán megzavart minket és teljesen elvonta a gondolatainkat a pénzről. A színfalak mögött voltunk, csuromvizesen és sört nyakalva, amikor a Who dobosa berontott az ajtón, olyan részegen, ahogyan még soha senki nem láthatta. Egyre csak azt motyogta, hogy "Kibaszottul zseniálisak vagytok!", majd elvágódott. A kísérője felkapta, aztán szorosan mellette maradt, készen arra, hogy újból elkapja, mert egész este az ő feladata volt, hogy felszedegesse a padlóról.

forrás:

https://www.telegraph.co.uk/music/interviews/dire-straits-john-illsley-interview-mark-knopfler/