Levél fiatalkori önmagamhoz

Voltak megpróbáltatások, de a zeneszerzés iránti vágyam megmaradt.

A szving szultánja, Mark Knopfler beszél a zene hatalmáról, tinédzserkori példaképeiről, akikkel együtt játszhatott, és arról, miért távolodott el a Dire Straitstől.

Emlékszem, amikor 16 éves voltam, egész éjszakákat töltöttem gitározással, szegény szüleimet az őrületbe kergetve. Állandóan könyörögtek, hogy feküdjek már le, és ne dübögjek a lábammal a padlón. De én már akkor eldöntöttem, hogy otthagyom az iskolát, és gitáros leszek. Derűlátó srác voltam, olyan, aki mindig optimista. Már-már kezdtem azt hinni, hogy simán megélek a gitározásból, hiszen mindig is ezt akartam csinálni. Ujj-stílust tanultam, folk-klubokban játszottam, mindez nagyon izgalmas volt számomra. De aztán jöttek a csalódások; emlékszem, milyen gondot okozott, hogy nem tudtam erősítőt szerezni. Nem mertem apámtól segítséget kérni, miután egy kisebb vagyont költött a nekem vett gitárra.

Nagyon közel álltam mindkét szülőmhöz, de minden áron el akartam szabadulni otthonról, hogy a saját lábamra álljak. Zenekart akartam, meg turnékat. De mire idáig eljutottam, az valójában sok időbe tellett. Először is, nem tartottam magam dalszerzőnek, csakis gitárosnak, ezért néhány évnek kellett eltelnie, mire szép lassan elkezdtem dalokat írni. Ekkor jöttem rá, hogy ha szerző is vagyok, az megkülönböztethet más zenészektől. Ami a hangomat illeti, hát istenem – még mindig nem vagyok vele kibékülve – igazából csak most kezdtem igazán élni vele. Ne feledjük, hogy a ’90-es évektől javult, mióta felhagytam a dohányzással, mert akkor olyan volt, mint egy haldokló állaté.

Eleinte aggasztott az a begyepesedett vélemény, hogy akármit játszok, az túl gyors. De ahogy idősebb lettem, és egyre inkább más zenéket is hallgattam, mint pl. Chet Baker és hasonlók – így ez nagyban hatott rám, ezért nagyon sok lassúbb dalt is írtam az új lemezre, amik jobban passzolnak egy korosodó zenész stílusához.

Ilyen dal a „Matchstick Man” is, amely visszatekintés fiatalkori önmagamra, az akkori álmaimra, kalandjaimra. Egy valódi emlék – karácsonykor, amikor havazott, nehezen tudtam hazajutni. De most is úgy érzem, hosszú út áll előttem. Ez volt az a pillanat, mikor azt mondtam, ezt én választottam magamnak, ezt akartam – a jót és a rosszat is. Voltak megpróbáltatások, de a vágyam megmaradt, szerelem a gitárok és a zene iránt.

És néhány álmom tényleg valóra vált – úgy értem, hogy a gyerekkori, gyerekes álmaim. Bob Dylannel és Randy Newmannel játszani – visszaidézi a tinédzserkoromat. Emlékszem, hogy mennyire izgalmas volt látni Van Morrisont Newcastle-ban, amikor 18 éves voltam és arra gondoltam, hogy én is elég jó lennék egy ilyen bandába zenélni. És elhatároztam, ez lesz az én nagy dobásom.

Aztán – egy nappal később – már egy zenekarban találtam magam, az Everly Brothers-szel, akik az én dalomat játszották. Ők, akiket tinédzserként istenítettem, te jó isten – ezt ki hitte volna? Vagy ott lenni Bob Dylan Santa Monica-i házában, az irodájában, egy lemezre való anyagot megírni vele együtt, majd felvenni. Hivatalosan még mindig abban a lepukkant tanácsi lakásban laktam, Deptfordban, amikor mindez megtörtént... egyszerűen hihetetlen.

Aztán a Dire Straits-szel mindez már túl sok volt nekem, ezért vissza kellett lépnem (Az 1985-ös „Brothers In Arms” világsikere, majd az azt követő világ körüli turné után a zenekar először 1988-ban állt újra össze, majd utolsó lemezük, az „On Every Street” és az 1992-es turné után a végleges feloszlás is bekövetkezett).

Szükségem volt rá, hogy a dolgaim újra egyensúlyba kerüljenek és az egészségemet is vissza kellett kapnom. Előtte semmi más nem érdekelt, csak hogy minél jobb dalokat írhassak. Félreértés ne essék, sikert akartam és meg is szereztem. De egy idő után az már olyan nagy volt, hogy a stáb felét sem ismertem, akik óriás színpadot húztak fel a szuperkoncertekhez, és ezt többé már nem éreztem magaménak. Ha most indulnék turnéra, 11 embernél többet nem vinnék magammal. Amikor azokat a hosszú, óriásturnékat csinálod, akkor része vagy egy jól működő szertartásnak, te vagy a mozgatórugója – minden egyes dallal, amit eljátszol. De a régi dalokat is szeretem játszani, amik sokat jelentenek a közönségnek, és tisztában vagyok azzal is, hogy néhányan csak ezekért a dalokért vesznek jegyet a koncertjeimre.

Szeretem a „Local Hero”-t.  (Az 1983-as Bill Forsyth-filmhez Knopfler írta a filmzenét). Érzelgőssé tesz. Írtam néhány új dalt a színpadi változathoz (amelynek a premierje 2019 márciusában lesz az Edinburgh Lyceumban) de az eredeti filmzene még mindig nagyon ott van. A darab egy picit alacsonyabb hőfokon fog indulni, amely a végére egész kiteljesedik. De kitűnő a forgatókönyv és színészek játéka is. És hogy a telefon csörgésével ér-e véget az előadás – ezt nem árulom el.

Ha most egyetlen pillanatra visszatérhetnék a múltba, akkor az egy 20 évvel ezelőtti koncert lenne, amikor a folyosón sétáltam, a koncert után, odajött egy pasas és megállított: „Ma este öngyilkos akartam lenni, de a barátaim értem jöttek és elhoztak erre a koncertre. Csak azt akarom mondani neked, hogy most már újra élni akarok”. Megköszöntem neki és valami fantasztikus érzés fogott el, úgy éreztem, hogy akkor este valami igazán jó dolgot tettem. Hát, ez a zene a hatalma.

forrás: 

https://www.bigissue.com/interviews/mark-knopfler-ive-been-tested-but-the-desire-to-make-music-has-remained/

Szerző: Jane Graham – 2018.11.19

A gitárhős fegyverei - első rész

Az öt leghíresebb elektromos gitár, amelyek Mark Knopfler és a Dire Straits pályáját döntően meghatározták.

Mark Knopfler 1949. augusztus 12-én született a skóciai Glasgow-ban, skót édesanya és magyar-zsidó származású apa gyermekeként. Mark első gitárja egy 50 fontos Höfner Super Solid volt. Az 1960-as években főként iskolazenekarokban játszott, kedvencei Elvis Presley, a gitáros Chat Atkins, Scotty Moore, B.B.King, Django Reinhardt, Hank Marvin, és James Burton voltak.

Testvérével, David Knopflerrel 1977-ben megalapította a Dire Straits zenekart. Vele, valamint barátaival, John Illsleyvel és Pick Withersszel 1977 végén öt dalt rögzítettek, amelyből  négy  – „Sultans of Swing, Water of Love, Down To The Waterline, Wild West End” – szinte azonnal sláger lett.

Knopfler a Dire Straits vezető gitáros-szerzőjeként világszerte 120 millió lemezt adott el, négy Grammy-díjat nyert. A Rolling Stone magazin a minden idők 100 legjobb gitárosát felsoroló listáján a 27 helyet foglalja el. A következőkben bemutatjuk azt az öt elektromos gitárt, amelyek végigkísérték Mark Knopflert a karrierje során.

    1. Höfner Super Solid V2

Ez a gitár, amelyet Mark 1964-ben, (15 évesen) édesapjától kapott, 50 fontba került és nagyon különleges helyet foglal el a hangszer-gyűjteményében. Jellemzői: 1962-es gyártmány, vörös szín, szigetelőszalaggal ragasztott fogólap, kettő 510-es „Diamond Logo” pickup.

Ez volt Mark első gitárja, de mivel erősítőre nem volt pénze, ezért a család rádióján keresztül szólaltatta meg. Annak ellenére, hogy azóta már több mint 50 év eltelt, a gitáros még mindig féltve és különös gondoskodással őrzi.

    2. 1959 Gibson Les Paul Special Doublecut

Ez a legrégebbi gitárok egyike, amelyet Knopfler a vörös, 1961-es Stratocaster előtt használt, és amelyet a „Guitar Stories” című dokumentumfilmben is bemutatott, ahol arról a hat gitárról beszélt, amelyek dalainak egyedi hangzást kölcsönöztek. Jellemzői: kétrétegű mahagóni-test, vörös cseresznye szín, kettő, P-90-es pickup.

    3.  1961 Fender Stratocaster

Ezt a gitárt akkor vette Knopfler, amikor megjelent az első Dire Straits album, 1978-ban. Valószínűleg ez volt az első Fender Stratocaster, amellyel a „Sultans of Swing”-et szalagra játszotta, és amely a nagylemezen is hallható. 


Amikor Marké lett a gitár, az eredeti piros színt „levakarta” és vörösre festette, hogy olyan „álomgitárja” legyen – akárcsak Hank Marvinnek. Az első Dire Straits lemezt ezzel juharfa-nyakú hangszerrel rögzítette, 1979 után már csak ezt használta, de a ’80-as évek közepétől már egyre inkább kímélte és otthon tartotta, nyilvánvalóan érzelmi okok miatt.

    4. 1962 Fender Stratocaster

Mark második Fender Stratocastere, amit a ’70-es évek vége felé szerzett. Úgy gondolják, hogy a hangszer valamikor a ’60-as évek elején készült, de eredetileg japán gyártmány volt, juharfa-nyakkal, ami ebben az időben nem jellemezte az Amerikában készült modelleket.

A típus-meghatározást illetően számos teória született, sokan próbálták meg az eredetét kideríteni. Egyesek szerint a gitár egyes részei Japánban készültek. Mark juharfa-nyakú gitárját 1982-ben John Suhr szétszedte (az amerikai Suhr Guitars cég alapítója- LK.), aki felfedezte ezeket az anomáliákat és az eredeti nyakat egy Schester juharfa-nyakkal helyettesítette. Ezek után nem kellett sok idő hozzá, hogy Mark észrevegye, a Stratocastere nem valódi, így azt végleg lecserélte Schesterre és később más modelleket is használt.

A hangszert állítólag egy jótékonysági aukción értékesítették, de hogy valóban tulajdonost cserélt-e, azt nem tudjuk.

     5. 1969 Fender Telecaster Thinline

Ez a gitár tulajdonképpen Davidé volt, de Mark slide-gitárként használta a „Water of Love”-on. A gitártest eredetileg üreges volt, de később Mark barátja, Steve Phillips egy kicsit átalakította: az f-lyukakat kitöltötte, és az egészet átfestette feketére. Jellemzői: kettő, szabványos egytekercses Telecaster pickup, mahagóni test.

 forrás: https://direstraitsblog.com/blog/5-knopflers-electric-gui

Mark Knopfler szövegel - Bárhol, végig az úton

Matchstick Man (Down The Road Wherever – 2018)

Gyufaszál fickó

Épp csak ott játszott, Penzance-ban

Karácsony éjen, nevesincs bandában

És ma, sötét hajnalon

Autóstoppal indul haza, északra

   Tegnap éjjel megjött a hó, épp 

 A fene se tudja, ki vagy

Felkapaszkodsz egy teherautóra

Kopott hátizsákkal meg egy gitárral

És mi lehetnél más, csak csavargó

Senki nem hív, senki nem ismer

Gyufaszál fickó, sötét hajnalon

Ötszáz mérföldnyi út előtted

Az árut a sofőr most leadja

A tájat vastagon hó borítja

A felső kereszteződésnél akar megállni

Ahonnan mérföldekre is ellátni

A nap ragyog, az ég kék

Minden fehér és csupasz

Autók sem nagyon járnak

Nyoma sincs mozgásnak

És mi lehetnél más, csak csavargó

Senki nem hív, senki nem ismer

Gyufaszál fickó, sötét folt

A hatalmas, behavazott síkságon

 When You Leave  (Down The Road Wherever - 2018)

Amikor elmégy

Amikor elmégy

Robban a levegő

Csendet bont a csengő

Füstös a lépcső

Amikor elmégy

Amikor elmégy

Szívem a fülemben dobog

Dobban egyet a sötétben

Ez még te vagy, érzem

Amikor elmégy

Tetszik, vagy sem

Hogy lehet, hogy nem dőltem be neked?

És most már mindet értek

Mégsem vagyok szomorú

Amikor elmégy

A legapróbb neszt is meghallom

Megfordulva magam mögé pillantok

Mintha még ott lennél

Amikor elmégy

Trapper Man (Down The Road Wherever) 2018

A prémvadász

A prémvadász hátországból jön

Piszkos ruhája, keze

Legtávolabbról a legtávolabbra

Lóháton üzletel

Málhája irhákkal tömve

Szólnak neki, lépjen be

„Van itt prém, bőr, egy kis hús

Jókora darab

Hazaviheted az asszonynak”

A prémvadász kését végighúzza

Hentes pult lesz a kövér pasas asztala

A prémvadász húst szel és magyaráz

Senki földjén nem tartozik sehová

Otthona a kinti világ

Ő a legjobb, ha hagyják

Neked is szükséged van rá

Prémvadász

Ha nem akarsz ott lenni, hol villámok csapkodnak

Hagyd, hogy tegyem a dolgomat

Ne akard tudni, hogyan töltöm meg málhámat

Ha kijössz, kint is maradsz

A vadon vörös foga, karma beléd mar

Törvényeket itt nem írnak

Ha nem tudnád, a természet maga diktál

Zsákmány leszel, vagy vadász

Neked is szükséged van rá

Prémvadász

Jó lehet drágaköveket és gyűrűket viselni

Fényes dolgokban gyönyörködni

Testvér, az üzletet fel kell rázni

Hogy minél jobban menjen

Amit csinálsz, akard is csinálni

Arany, ezüst ömlik hozzád

A piszkos munkát meg bízd rám

Igen, ő a legjobb, ha hagyják

Neked is szükséged van rá

Prémvadász

Amikor dolga végeztével távozott

A kövér pasas szivarra gyújtott

„Az összes szentre, láttátok? Ez a vadász fickó

Sok pénzt hozhat a konyhára!”

Visszaült öblös karszékébe, majd így szólt

„Srácok, ez a valódi meló

De ti sötét seggfejek vagytok

Egy prémvadász, első osztályú

Neked is szükséged van rá

Prémvadász

  

Slow Learner

(Down The Road Wherever – 2018)

Lassan tanulok

Kérdik tőlem, „hol voltam, merre jártam?”

Lassan tanulok

Mindent lassan csinálok

Szokásom, és ez igaz lehet

A világ elrohan mellettem

S mielőtt még aggódnál

Szeretem a jó dolgokat, ha sokáig tartanak

Mikortól kellene aggódnunk

Ha mindent kicsit később is kezdhetünk

S miért kellene sietnünk

Hisz’ amíg várunk, az is nagyszerű

Lassan izzó vagyok

Utolsó vonatom épp kifutott

Lassan tanulok

Mindent lassan csinálok

De mikortól kellene aggódnunk

Ha mindent kicsit később is kezdhetünk

S miért kellene sietnünk

Hisz’ amíg várunk, az is  nagyszerű

Lassan izzó vagyok

Utolsó vonatom épp kifutott

Lassan tanulok

Mindent lassan csinálok

Igen, lassan izzó vagyok

Utolsó vonatom épp kifutott

Lassan tanulok

Mindent lassan csinálok

Vég nélküli utazás – hat húron

Szerintem ...

Vitathatatlan tény, hogy még manapság is szokás Mark Knopflert és a Dire Straits zenekart egy és ugyanazon jelenségnek (vagy inkább fogalomnak) tekinteni, de ez ellen legfőképpen maga a gitáros tiltakozik a legjobban, hiszen az idén áprilisban megrendezett Rock&Roll Hall of  Fame díjátadó ünnepségén - ahol a Dire Straits is a díjazottak között volt - , nem tette tiszteletét. Döntését volt zenésztársai  (John Illsley, Alan Clark) nem nagyon kommentálták, inkább csendes belenyugvással fogadták. Szólókarrierje során viszont a vele készített interjúkban kevés újságíró hagyta ki a Dire Straits-ziccert, amit  Knopfler mindig úgy zárt rövidre, hogy részéről lezárta ezt a korszakot- pont.

A gitárost egészen más dolgok kötötték le mostanában – új lemez, új világkörüli turné és a Local Hero sztorijának színházi bemutatója - így érthető is, hogy nem ért rá holmi díjátadókra rohangálni. Az új, kilencedik stúdióalbuma, a „Down The Road Wherever” november 16-án jelent meg, amit a rajongótábora már nagyon várt itthon és világszerte, és ezt semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy az amerikai kontinensen meghirdetett  27  koncertjére már október 29-től lehetett jegyet vásárolni és mire a lemez megjelent, az összes jegy elkelt.  Ezzel nem sok zenész dicsekedhet, igaz, Mark Knopfler nem is az a felvágós típus, egyszerűen csak teszi a dolgát, azt, amit már 40 éve folyamatosan csinál – muzsikál. Nem a rutin és a megszokás hajtja, hanem a zene iránti őszinte szeretete és elhivatottsága.

A Dire Straits korszak utáni stílus-kavalkádból (filmzenék, country, rockabilly, ír-skót, észak-amerikai folk) főként a hallgatók profitáltak, de az 1996-os „Golden Heart” megjelenésével Knopfler irányt változtatott és úgy tűnt, hogy saját ösvényt akar magának kitaposni. Ez a próbálkozása – mint az összes többi - sikerrel járt, hiszen az eddig megjelent nyolc stúdiólemez útkeresésének egy-egy állomása.

Az utazás, a jövés-menés, vagy akár a csavargás egész életművében jelen van, akár Dire Straits-albumokról, akár szólólemezekről van szó. Dalainak hősei valamilyen formában, de mindig mozgásban vannak-voltak – akár időben, akár földrajzilag.  A „Down The Road Wherever” (amit úgy lehetne magyarra lefordítani, hogy bárhol, végig az úton) dalaiban mi is együtt utazhatunk vele – időben és térben.  Azt mondhatnánk –nosztalgialemez, egy út, amelyen végigjárhatjuk Knopfler pályafutását a kezdeti időszaktól egészen a jelenig.  Az úton bárhol megállhatunk, hogy meghallgassunk egy-egy történetet, amelyek közül néhány a gitáros személyes emlékeiből, élményeiből született. A sztorikban már nem érzékelhető az a cinikus, pikírt, kritikus stílus, amely a gitáros ifjabb éveiben született szerzeményeire oly jellemző volt (igen, már megint a Dire Straits ….). Inkább az őszinteségük, boldog-szomorú hangulatuk fogja meg a hallgatót  - a gitáros is ember, így esendő, minden erényével és hibáival. 

A lemez hangzása is sokkal változatosabb, árnyaltabb és letisztultabb, mint az előző albumoké. Túl profánul fogalmazva: Mark Knopfler zeneileg totál felért pályafutásának csúcsára, az állandó megújulás vágyával, amit a  jazz és a funky illetve a karibi stílusjegyek beiktatásával sikeresen teljesített is.  Nagyobb teret kaptak a billentyűs és fúvós hangszerek, az erőteljes ritmusokat a női háttérvokál lágysága jól kiegészíti. Szóval, bátran hallgassuk a négy fal között, ha csak képzeletbeli utazásra vágyunk, de ha mi magunk kelünk útra, ezt a lemezt otthon ne felejtsük. És már csak egy teendőnk van még, ott lenni jövő év július 9-én, hogy élőben is megbizonyosodjunk arról, hogy Mark Knopfler véglegesen megtalálta azt az utat, amit eddig keresett, és ezen az úton bárhol képes megállni és újat alkotni.

Down The Road Wherever – 2018 (British Grove Records/Virgin)

fotó: Twitter