A zenekar koncertfelvétel-gyűjteménye 2023. november 3-án jelent meg Európában, így ennek jegyében Mark Knopfler hűséges fegyvertársa elmeséli, miért ért véget a Dire Straits pályafutása - Ian Winwood interjúja
Provence-i otthonából jelenik meg
számítógépem képernyőjén John Illsley, a muzsikus-festőművész,
nyolc stúdióalbummal a háta mögött, a My
Life In Dire Straits (2021,Penguin) című memoár szerzője, a lymingtoni East
End Arms pub tulajdonosa, amely egy hampshire-i kikötővárosban található. A
közel egy órányi kellemes beszélgetés során elmondta, hogy sok pénzt és
hírnevet jelentett a „végszükségben” történő muzsikálás. „Sikerünk csúcsán az élet a Dire Straits-ben
egyértelműen nagyon jövedelmező volt” – mondja.
Ugyanakkor ő az első profi zenész, akit
elsőként megismertem, amikor 14 évesen találkoztam vele és Dire Straits-tagokkal,
miközben egy patinás szállodában étkeztek 1985. december 16-án. Az asztalukhoz
közeledve elújságoltam a zenekarnak, hogy aznap este a birminghami NEC-ben (National
Exhibition Centre) való fellépésük lesz az első komolyabb koncertélményem. Illsley
észrevette, hogy erősen sántítok – napokkal korábban vették le a gipszet,
miután eltört a lábam –, és felajánlotta nekem a lehetőséget, hogy a színpad
elülső részében nézzem meg az előadást. Évek teltek el, mire rájöttem,
hogy nem minden zenész ilyen figyelmes.
„Ha
rendelkezésedre állnak az eszközök, amelyekkel megoszthatod másokkal, amit
csinálsz, az csodálatos élmény” – mondja. Nincs ehhez hasonló. Amikor a
színpadon állsz, és tömegek előtt játszol, akik nagyon sok pénzt költöttek
arra, hogy eljöjjenek és láthassanak minket, azt hiszem, Mark és én mindketten egyetértünk
abban, tartozunk nekik azzal, hogy a lehető legjobb estét szerezzük nekik. Ez
olyan felelősség, amit minden előadónak éreznie kell.”
Fiatal tinédzserként azonban jobban szerettem
a banda kevésbé közvetlen anyagát, mint a jól kidolgozott aréna rockot,
amellyel csak 1985-ben nem kevesebb, mint 13-szor megtöltötték a Wembley
Arénát. Az 1980-as „Making Movies”
new york-i sistergése mégis könnyedén elérte azt a fajta városi nyári
hűvösséget, amelyet oly elegánsan képviselt a Talking Heads. Két
évvel később a „Telegraph Road”
türelmes virtuozitása, a „Love Over Gold”
14 perces és 18 másodperces nyitódala végleg lenyűgözött. Habár, az
1985-ös kasszasiker „Brothers In Arms”-t
eléggé szerettem – igyekeztem minden olyan albumot kedvelni, amelyre a bankóim
nagy részét költöttem –, mégis tudtam, hogy a „csak tagoknak” kultikus bandámat
hamarosan elsodorja a mainstream pálya.
De mindez egyfajta eleganciával történt. Mark
Knopfler megírta a „Money For Nothing” dalt
egy beszélgetés után, amelyet egy new york-i elektronikai üzletben hallott. A
párbeszédben az eladók a profi zenész életét ecsetelgették, miközben az áruház
polcain bekacsolt MTV-n a Motley Crue-t nézték. „Ez nem munka, így kell csinálni…” A dalszerzők
gyakran reménytelennek érzik, amikor a híressé váláshoz szükséges rendkívüli kemény
munka megfogalmazása a téma. Amellett, hogy Knopfler mindezt zseniálisan
megoldotta – nem beszélve arról, hogy évtizedekkel azelőtt, hogy a téma a
mentális egészség zászlaja alatt normalizálódott –, a Dire Straits olyan albumán
szerepelt ez a dal, amely több mint 30 millió példányban kelt el, és lényegében
megszületett a CD.
„Nyíltan
bevallom, hogy nagyon élveztem a banda sikerét” – jelenti ki Illsley, majd gyorsan hozzáteszi, hogy neki könnyebb dolga
volt, mert mindig meg tudott inni egy korsó sört anélkül, hogy felismernék. Majd
így folytatja: „Mark nevében is beszélek, mindketten nagyon élveztük a sikert. Nyilvánvaló,
hogy ez bizonyos mértékű stresszel is jár. Néha a személyiség legmélyére kell
ásni, hogy valahogy működjön a dolog. Azt hiszem, Mark azt mondta – és remélem, hogy jól
idézem –, hogy a siker nagy dolog, de a hírnév csupán az, ami egy autó
kipufogócsövéből jön ki, és ez utóbbi az, amit nem igazán akar az ember.”
„Valahogy tudtam, hogy a dolgok a végéhez közelednek” – magyarázza Illsley. És valahol örültem is neki, mert kimerültek voltunk – szó szerint: lelkileg, fizikailag, érzelmileg. A legtöbbünk házassága tönkrement, nem nagyon találkoztunk a gyerekeinkkel – alapvetően minden rossz volt. Ez szokásos dolog, ami mindenkivel megtörténhet a zenekarokban. De amikor leállítunk egy gépezetet, mint például a Dire Straits pályafutása, hatalmas vákuum keletkezik” – teszi hozzá. Légüres térbe kerülsz és felteszed a kérdést, hogy jó ötlet volt-e. Folyton azt kellett mondogatnom magamnak, hogy az volt. Mert valami egészen más kezdett foglalkoztatni – Londonban festészetet tanultam, kaptam néhány leckét, hét-nyolc évig szörnyű káoszt alakítottam ki magam körül, de aztán elkezdtem művészeti bemutatókat rendezni. Arra gondoltam, hogy lelkileg rendben vagyok és még élvezem is. Így egy jó időre abbahagytam a zenélést. A falnak támasztottam a basszusgitárt, és azt mondtam: köszönöm szépen, de most valami mást csinálok."
De minél jobban változnak a dolgok, annál
inkább ugyanazok maradnak. Visszahallgatva a beszélgetésünket,
megdöbbentett, hogy John Illsley milyen gyakran emlegeti Mark Knopfler
nevét. Negyvenhét évvel azután, hogy egy dél-londoni tanácsi lakás
betonpadlóján felfedezték az angol rockzene történetének egyik legkülönlegesebb
tehetségét, az Illsley-Knopfler páros mai napig fenntartja azt, amit a
basszusgitáros úgy jellemez, hogy „egy nagyon szoros, több mint baráti
kapcsolat”. Jó barátok, akik mindig összejönnek egy ebédre, vacsorára, ha
van mondanivalójuk egymásnak.
Illsley Mark Knopfler egykori menedzserével
is sűrűn asztalhoz ül. Paul Crockford minden étkezés közben
elmond neki valamit, amellyel minden érintett egyetérthet. „Minden alkalommal, amikor ebédelünk, azt
mondja nekem: „Bárcsak az emberek abbahagynák, hogy hatalmas összegeket kínáljanak fel azért, hogy a Dire Straits újra összeálljon” – számol be.
forrás:
https://www.telegraph.co.uk/music/interviews/dire-straits-john-illsley-interview-mark-knopfler/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése