A Dire Straits sosem mesélt története –negyedik rész

1980 lemeztermése bőséges volt - olyan vakmerő, ambiciózus albumok jöttek ki, mint Springsteen „The River”-je, John Lennon „Double Fantasy”-ja, a Clash-től a „Sandinista, valamint a Talking Heads „Remain In Light”-ja. A „Making Movies” azonban vállvetve szinte mindegyiket megelőzte. Bittan gyújtó zongorajátékával kiegészülve a knopfleri gitárhangok jócskán felkavarták a dalokat, nagyobb erőt és érzelmi rezonanciát szabadított fel belőlük. A „Romeo and Juliet”, és a „Tunnel of Love” jelentik a lemez fő erősségeit, de többszöri meghallgatás után kicsillan a „Solid Rock”, az „Expresso Love” és a kissé hullámzó ballada, a „Hand in Hand”.

A következő turné során Mark a testvére hiányzó helyért az amerikai Hal Lindes gitárost hívta meg, a billentyűsök mögött pedig egy földije, a szintén geordie Alan Clark foglalt helyet. Mick Jagger és Bob Dylan is azok között volt, akik tisztelettel adóztak a zenekar los angelesi, Roxy Clubban tartott koncertjének.

Ahogyan a ’80-as évek teltek-múltak, Mark Knopfler egyre felszabadultabbá vált. Teljesen passzoló filmzenét komponált a keserédes brit filmhez, a „Local Hero”-hoz, producerkedett Dylan „Infidels” című lemezén, majd 1982-ben újra összetrombitálta a Dire Straitset, hogy elkészítsék a grandiózus „Love Over Gold”-ot. Az album mindössze öt szerzeményes, mindegyik elég hosszú és magával ragadó, kettő közülük azonban klasszikus és zseniális is egyben. A 15 perces nyitódalt, a „Telegraph Road”-ot a „Making Movies”-turné hangbeállítása közben állították össze, amely úgy meséli el Amerika ipari forradalmát, akár egy irodalmi novella. A „Private Investigations” picit különös, szunyókáló zene-noir, és Knopfler ragaszkodott hozzá, hogy egy hétperces kislemezként jelenjen meg, amely a brit slágerlistákon azonnal a második helyen landolt.

A következő album a dupla koncertlemez, az „Alchemy Live” volt, amely főként a „Love Over Gold”-turnéra alapult és egy sikerei csúcsán lévő zenekar bemutatása is volt egyben. A stúdió falai mögül kiszabadulva a Dire Straits képes volt határait megnyújtani, szárnyalni; a „Sultans of Swing” és a „Telegraph Road” sosem szólt úgy, mint ott és akkor, azon a lemezen. Mindkettő hosszabb és erőteljesebb volt, mint eredeti rögzített változatuk. Mark ezt már úgy látta, mint zenekari korszakának a végét. „Most szeretnék valami teljesen mást kipróbálni” – mondogatta abban az időben. „Talán akusztikus gitár lesz, de lehet, hogy rézfúvósok, még nem tudom.” Valószínű, hogy már arra készült, hogy az évtized legjelentősebb lemezét készítse el.

1984 végén Mark ismét egy új felállással kezdte meg a következő stúdióalbum munkálatait Londonban. Még céltudatosabbnak tűnt, minden részletre olyan figyelmet fordított, mint azelőtt soha és egyre nagyobb munkatempót diktált társainak, hogy aztán alig egy hónappal később a  karibi Montserrat szigetén található AIR Stúdióban megvágják a „Brothers In Arms”-ot.

Az AIR Stúdió – amit később egy hurrikán a földdel tett egyenlővé – idilli helyen feküdt és úgy tűnt, hogy az ott tartózkodás békés nyugalma lassabbá teszi a Mark által diktált tempót. A „Brothers In Arms” nagy részét áthatja az a könnyedség, ahogyan a zene hívatlanul átszivárog Mark ujja között. A lemez hangulata inkább visszafogott és reflektív volt, a „Why Worry” és a „Your Latest Trick” késő éjszakai suttogásától a majdnem suttogó címadó dalig. Amikor a hangzás felerősödik a „The Man’s too Strong” zúzó akkordjaival, a hatás szinte leírhatatlan.

Mégis, Knopfler új dalai közül az egyik szinte azonnal kiemelkedett. Torzított gitár-riffel kezdődik, Ed Bicknell szerint a ZZ Top inspirációja nyomán, majd egy kézbesítő futár szó szerinti hencegésével folytatódik az MTV-ről, amelyet Mark véletlenül hallott meg egy new yorki műszaki áruházban. Sting jellegzetes vokálja csendül fel a dal elején, egyre panaszosabban énekli a refrént – „az MTV-met akarom!”

John Illsley: „Sting rendszeresen járt Montserratra szörfözni, és egyik este vacsoraidőben bejött a stúdióba. A „Money For Nothing”-ot játszottuk, erre viccesen odaszólt, hogy „Na, balfékek, pont időben csináltátok meg!!” Mark csak annyit kérdezett, hogy ha tényleg úgy gondolja, hogy ez ennyire jó, akkor miért nem segít be egy kicsit. Így aztán ott ragadt velünk.”

Mark egy másik dala, a szökdelő boogie, a”Walk of Life” eredetileg fel sem került volna a nagylemezre, de mivel Ed Bicknellt sikerült meggyőzni, így az utolsó pillanatban még kislemez is készült belőle, amely világszerte nagyobb példányszámban kelt el, mint a „Money For Nothing”.

A „Brothers In Arms” a megjelenése után eleinte langyos visszajelzésekkel találkozott, de pont a megfelelő időben érkezett. Az MTV hamarosan sugározni kezdett az Egyesült Királyságban is, és a csatorna azonnal ráharapott a „Money For Nothing” promovideójára, amit a legelső videoklipként küldött az éterbe. Közben piacra dobták az első cd-lemezeket is, és a „Brothers In Arms” ezen új formátumban is megjelenhetett, amiből  több, mint 1 millió példány fogyott világszerte, így a Dire Straits  közel kerülhetett azon fogyasztók új generációjához is, akik státuszszimbólumnak tartották a zenét. A lemez a brit slágerlistákon négy éven át szerepelt, kilenc hétig vezette az amerikait, felemelve a zenekart és Knopflert a ’80-as évek megasztárjai, Bruce Springsteen, Michael Jackson és Madonna mellé.

És ekkor kezdetét vette egy 18 hónapos világkörüli turné, 247 teltházas koncerttel, 100 nagyvárosban. Ennek az lett a vége, hogy az óriási sajtófigyelem, a lemezeladás eredményszámai jelentéktelenné váltak a zenekar, de főleg Mark számára.

Ed Bicknell: „Minden egyes héten jelentés írtam, hogyan állunk a lemezeladással, most éppen hol állunk a slágerlistákon – és ezeket mindig becsúsztattam a hotelszobáik ajtaja alatt. De teljesen biztos vagyok benne, hogy a srácok olvasatlanul vágták bele a szemetesbe.”

A „Brothers In Arms” utáni öt évben Mark szinte teljesen visszavonult a színpadtól, de aztán csak kísértésbe esett. 1991-ben még egyszer összegyűjtötte a zenekari tagokat, hogy rögzítsék az „On Every Street”-et, amely kissé fáradtnak, kopottnak tűnt, de ennek ellenére közel 10 millió példány fogyott belőle. Ezt követte egy majdnem kétéves óriásturné, 300 fellépéssel. Hatalmas vállalkozás volt, de ugyanakkor végzetes is. Knopfler második házassága tönkrement, mert képtelen volt megszabadulni az óriásturné dehumanizáló csapdájából. És amikor elérkezett az utolsó fellépés Zaragozában, akkor minden véget ért, hivatalosan majd csak 1996-ban jelentette be, hogy feloszlatja a zenekart – és azóta alig beszélt erről.

Ed Bicknell: „Az utolsó turné végtelen nyomorúság volt. Bármilyen is volt a korszellem, részünk volt belőle, de túlhaladt rajtunk.”

John Illsley: „Mark és én teljesen egyetértettünk abban, hogy elég volt. A személyes és családi kapcsolataink a padlón voltak, hatalmas érzelmi és fizikai nyomás alatt álltunk, amely megváltoztatott bennünket. Egyikünk sem kívánja vissza azokat a napokat. Mark egyszer azt mondta, hogy túl sok volt már a reflektorfény, amiben sosem érezte jól magát.”

A zenekar pihenőre küldése után John Illsley kedvenc hobbijával, a festészettel foglalkozott, akkoriban szervezte meg első londoni kiállítását. Közben saját zenekarával lemezeket készített és koncerteket adott. Ed Bicknell a Dire Straits után még jó néhány évig menedzselte Markot, de ma már nyugdíjas és teljesen visszavonult a zenei élettől.

Mark Knopfler a Dire Straitsszel lezavart rohanás után lassabb, kényelmesebb tempót vett fel – filmzenéket komponált, együtt dolgozott Chet Atkinsszel, Emmylou Harrisszel, visszanyúlva a zenei gyökerekig sikeres szólólemezeket készített, a legutóbbi „Tracker” címmel jelent meg.  1997-ben harmadszor is megnősült, Kitty Aldrigde színésznőt vette el, és továbbra is élethosszig tartó szenvedélyének hódol, a motorok és a régi autók gyűjtésének. Öccsével továbbra sem tart semmilyen kapcsolatot.

David Knopfler: „Sok időt töltöttem terápiával, alkut kötöttem a sorssal, a szellemekkel és démonokkal. Talán Mark is így tett, de nem tudom, hogy mit csinál most. Természetesen ez beárnyékolja mindkettőnk és családjaink életét, mert vannak olyan unokatestvéreink, akik nem is ismerik egymást.”

Ed Bicknell szerint az emberek rendszeresen megkérdezik, hogy mi lesz a Dire Straitsszel, visszatérnek-e? És ő mindig ugyanazt feleli, hogy miért tennék? Egyiküknek sem kell a pénz. Peter Grant mondta egyik alkalommal: „Ha valaki olyan tapasztalatokkal bír, amiket a Led Zeppelinnel és a Dire Straitsszel szerzett, azok megismételhetetlenek, nincs értelme újraidézni őket.”  És milyen igaza volt, mert ezek a dolgok csak egyszer történtek meg, többször soha.

forrás: http://direstraitsblog.com/blog/untold-story-dire-straits-part-iv/

A Dire Straits sosem mesélt története - harmadik rész

Az album a megjelenésétől kezdve sikeres volt, Európa-szerte a legjobb 10 lemez között szerepelt. Amikor 6 hónappal később Amerikában is kiadták, a Bilboard-lista második helyét foglalta el, így 1979 elején a zenekar rögvest az Újvilág felé vette az irányt, hogy megkezdjék első koncertkörútjukat. Dylan miattuk utazott Los Angelesbe, hogy megnézze őket, és utána rögtön fel is kérte Knopflert, hogy játsszék a következő lemezén, a „Slow Train Coming”-on. Mark, aki először a Newcastle City Hall-ban látta először Dylant zenekarral koncertezni 1966-ban, jóleső érzéssel idézi vissza, amikor egy nyitott tetejű kabrióban száguldott végig a napsütötte Santa Monica Boulvardon hogy odaérjen a stúdióba.  Akkor érezte úgy, hogy ez az, amit mindig is akart.

„Mark volt a garanciánk a színvonalra, hogy ne csak egyszerűen jók, hanem kivételesek legyünk”. – ismeri el David Knopfler. „De abban az időben nagyon is alázatos, szerény volt, amit ma nehéz lenne elképzelni. John és én elég sokat huzigáltuk őt, mire az oltárig értünk.” Mielőtt a zenekar elindult volna Amerikába, a lemezcégük siette őket a második lemezük munkálataival, így a Bahamákra utaztak, hogy a „Communiqué”-t felvegyék a producer-impresszárió Jerry Wexler irányításával, aki a Led Zeppelinnel és Ray Charlesszal is dolgozott. Wexlernek csak annyi feladata volt, hogy kisimította a hangzás itt-ott durvább széleit.

A „Communiqué” rohamtempóban, alig egy évvel a bemutatkozó lemezük után jelent meg, amit hűvösebb fogadatatás és kevesebb eladott példányszám jellemzett. Visszatekintve azonban logikus előrelépést jelentett a zenekar életében:  Wexler ragyogása élesebb fókuszba helyezte Mark megszerkesztett, finom melódiáit, amely főleg a „Once Upon A Time In The West”, és a „Lady Writer” dalokon érezteti hatását,szinte mindegyik olyan, akár egy hűvös bahamai naplemente.

Ahogyan egyre keményebb munkatempót diktáltak, a tagok közötti feszültség első jelei is mutatkozni kezdtek. A zenekaron belüli nyomás tapintható volt, szinte klausztrofóbiás érzés kerítette őket a hatalmába, amit a folyamatos útközbeniség, a stúdióbeli összezártság is fokozott – de mindez leginkább a testvéreket érintette.

„Mindent ránk nyomtak” – idézi fel David Knopfler. „De csak kimerültek voltunk: minden éjszaka parti, túl sok pia, a lelki és testi egészség tönkretétele – ahogyan akkor a rockzenekarok többsége tette – és mindezt a mértéktelenül.”

Ed Bicknell: „Senki sem volt felkészülve az ilyen mértékű nagy sikerre.  Persze, minden megváltozik, de te ugyanaz maradsz. Valószínű, hogy még mindig ugyanabban a kis lyukban laksz, sonkás szendvicset majszolsz, mert a pénz csak úgy kifolyik a kezedből. Vagy annyira megrémülsz, hogy szinte semmit sem költesz, - és ez utóbbi történt velünk is. Azt hiszed, hogy majd jön az adóhivatal és elviszi minden pénzed, és a jövő már nem nyújt ilyen jó lehetőségeket.”

Bicknell szerint a testvérek közötti ellentét sokkal mélyebb volt, mint a „Dire Straits” munkálatainál. „David problémája az volt, hogy zenekari tagok nem voltak egyenrangúak, szerinte a munka diktatúrán alapult, amely főleg őt érintette. Voltak kérdések, amiket ő és Mark nyilvánosan megbeszéltek, de azok, amik valamilyen zenei témát érintettek, azokat négyszemközt beszélték meg.  Ahogyan John egyszer megjegyezte, ez valószínűleg már David születése óta tart. Meggyőződésem, hogy David csak Mark öccseként volt a zenekar tagja és nem azért, mert olyan nagyszerű ritmusgitáros lett volna – Mark bárkit találhatott volna helyette.”

„John Illsley és én egy kávézóban találkoztunk Notting Hill-ben, egy fényes tavaszi reggelen, 2015-ben. Abban a pillanatban, amint belépett az ajtón, a rádióban megszólalt a „Romeo and Juliet”.  John csak mosolygott ezen a véletlen egybeesésen és kijelentette, hogy ez a dal  - 35 év után -  teljesen úgy szól, mintha tegnap vették volna fel.”

Ennek a dalnak a megjelenése fordulópont volt Mark életében – mintha ő is átlépte volna a Rubicont – csak már, mint a zenekar egyetlen dalszerzője. Mindig is termékeny szerző volt, de ahogy közeledett a harmadik lemez kiadása, új távlatokban gondolkodott. Elképzelte, hogy a zenekar hangzását billentyűsök bevonásával intenzívvé teszi, így több mozgástere marad a bonyolultabb területek felfedezéséhez. A „Romeo and Juliet” volt az első eredménye ötleteinek. Egy közel hatperces hullámvasút menete, amely végigrobog egy tönkrement szerelmi viszony roncsain.

Ed Bicknell: „Emlékszem, amikor bejött hozzám az irodába és először nekem játszotta el. Nem tudtam megszólalni, csak ültem, és hitetlenkedve bámultam magam elé. Mark akkor már tudta, hogy ezt a meccset is ő nyeri és véglegesen övé a polpozíció.

Knopfler ezzel végleg magához ragadta a banda irányítását elég provokatív módon, de ez csak még jobban súlyosbította a többi, felszínre bukkanó problémát, amikor a zenekar New Yorkban belefogott a harmadik album, a „Making Movies” munkálataiba. Bicknell szerint a hároméves, folyamatos, megállás nélküli munka állandó nyomás alatt tartotta őket és így derült ki, hogy a „Romeo and Juliet” nagyon is személyes élményekből született.

Ed Bicknell: „A zenekar tagjai különböző módon viszonyultak a  barátnőkkel való kapcsolatokhoz, de azok általában katasztrofálisak voltak. További nehézséget jelentett az együttesen belüli konfrontációs helyzet, amikor az egyik mást akar és a többség nem támogatja – bizonyos emberek nem kedvelnek bizonyos embereket, és ez engem is nagyon zavart már. Azt hittem, hogy az zenekar hamarosan felbomlik.

Először is, nem segített a helyzeten semmit, hogy a stúdióban Jimmy Iovine producerrel dolgoztak. A bámulatos new yorki épp akkoriban fejezte be Bruce Springsteen és Tom Patty lemezeinek munkálatait és fáradhatatlannak tűnt az általa diktált tempóval. Az első héten csak azzal foglalkozott, hogy a dobhangzás minél tökéletesebb legyen. Ebben az üvegházi környezetben a két Knopfler hamarosan egymás torkának esett.

David Knopfler: „Mielőtt elkezdtük volna a felvételeket, Jimmy elvitte Markot, hogy nézzen meg egy sessiont Bruce Springsteennel, amitől aztán leesett az álla. Bruce-t mindenki „Főnök”-nek hívta, amit ő teljesen természetesnek tartott. De közel 30 évet töltött azzal, hogy a főnökséget elsajátítsa, és hogy jó főnök legyen. Mark nemrég hagyta ott a tanári pályát és nem tanulta meg, hogyan igazodjon el mások képességeit illetően. Ennél a pontnál a kapcsolatunk már olyan rossz volt, amilyen csak lehetett. Amikor elkezdtük a „Making Movies”-t rögzíteni, már ő volt a király, de ő volt az pasas is, akivel a szállodai szobámat meg kellett osztanom – hogyan tudtam volna engedelmes lenni?”

A szakítás gyors volt és kegyetlen. A testvérek robbanékonyan érveltek, de David vesztett. Visszautazott az Egyesült Királyságba, ahol aztán szólókarriert kezdett. Három évvel később meghívta Markot a bemutatkozó lemezére, de végleg eltávolodtak egymástól.

Ed Bicknell: „David távozása nem volt kellemes, de mindenképpen bekövetkezett volna.”  A menedzser szerint ez az egyenrangúság-probléma eredményezte két évvel később a dobos, Pick Withers távozását is. „Marknak nagyon erős személyisége van, határozott, elszánt, és néha könyörtelen is. De könyörtelennek kell lenned, ha egy zsírral bekent oszlopra akarsz felmászni. A zenekari demokrácia szinte sohasem működik.”

David Knopfler távozása után a lemez felvételei felgyorsultak, Jimmy Iovine a munkába bevonta az E-Street Band billentyűsét, Roy Bittant, aki szívfájdító dallamokkal töltötte fel a másik klasszikust, a „Tunnel of Love”-ot, amelyen Knopfler lágyítja Dylan-féle gördülő mennydörgését és Bittan néhol kemény zongorafutamait. Amikor Bicknell meghallgatta a kész felvételt, azt monda, hogy olyan érzése van, amikor egy felszálló sugárhajtású gépen ül.

forrás: http://direstraitsblog.com/blog/untold-story-dire-straits-part-iii/

A Dire Straits sosem mesélt története - második rész

Mark Knopfler 1949-ben született, egy glasgow-i középosztálybeli háztartásban. Öccse David (és jövőbeni zenésztársa a Dire Straitsben) három évvel később érkezik a családba. Építész apjukat Magyarországról űzték ki politikai (radikális szocialista) nézetei miatt. Amikor a család az ’50-es években Newcastle-ba költözött, angol édesanyjuk iskolaigazgató lett, mindkét fiú a helyi gimnáziumba járt, Gosforthban.

A zene a Knopfler-ház életének mindennapos része volt. A testvéreket Elvis Presley, Chuck Berry, majd később a Shadows zenéje ejtette rabul. Különösen az utóbbi, mert Hank Marvin fülbemászó gitárszólói nyitották meg Mark Knopfler jövőbeni lehetőségeinek útját. Marvin sajátos hangzását követve Mark visszatért az amerikai varázslókhoz, mint Chet Atkins, Elvis gitárosai, Scotty Moore, James Burton, illetve a blues nagyjaihoz, mint Muddy Waters, John Lee Hooker és a Howlin’Wolf.

15 évesen meggyőzte apját, hogy vegyen neki gitárt – egy vörös Marvin-Stratocastert. Hamar elsajátította az alapokat, iskolai zenekarokban, városi klubokban lépett fel. Öccse követte példáját, így nemsokára már, mint folkduó szerepeltek.

David Knopfler: „Egyrészt a szüleink megrémültek, hogy popzenei karrierre áhítozunk. Másrészt viszont túl liberálisak voltak ahhoz, hogy hagyják, járjuk a saját utunkat. Igaz, ők jobb szerették volna, ha építész, vagy ügyvéd lesz belőlünk, nem pedig éhenkórász zenész”.

Mark hamar elhagyta a szülői házat, riporter-tanonc lett a leedsi Yorkshire Evening Postnál. Hamar akadt munkája, mert 1970 szeptemberében neki kellett megírnia Jimi Hendrix gyászjelentését – ő volt ugyanis az egyetlen, aki elég fiatal volt ahhoz, hogy tudja, ki volt Hendrix. A másik feladata pedig egy interjú készítése volt a helyi blues-gitárossal, Steve Philipsszel. Miután ezt gyorsan letudták, megalakították akusztikus duójukat Duolian Stringpickers néven és a következő néhány évben végigkoncertezték Anglia észak-keleti részét.

Steve Phillips: „Mark remek gitáros volt, korához, a 18-19 évesekhez képest az átlagnál sokkal jobb, de még nem alakult ki a saját stílusa. Kissé visszafogott, önbizalom nélküli volt, amit később zenészként megszerzett és egyáltalán nem tudta magát elképzelni énekesnek. Csak gitáros szeretett volna lenni – valaki más mögött.”

Ez idő alatt Knopfler a Leedsi Egyetemen angol nyelvtanári diplomát szerzett és feleségül vette iskolatársát, Kathy White-ot. 1973-ban, miután átvette diplomáját, Londonba utazott. Válaszolva a Melody Maker egy bizalmas jellegű hirdetésére, csatlakozott a Brewer’s Droop nevű alkalmi pubzenekarhoz. Bár volt érvényes lemezszerződésük az RCA-val, a tagok hamarosan szétszéledtek. Alig két hónap alatt Knopfler munka, pénz és feleség nélkül maradt, mert Londonba költözése véget vetett a házasságának is.

Visszatért Newcastle-ba, de nem volt maradása, és később tanári állást vállalt az essexi Loughton College-ban, összeállította saját zenekarát, a Cafe Racerst. A tanítás már jobb életszínvonalat és jövedelmet biztosított Knopflernek. Vett egy motort, illetve apjának autóját is arra használta, hogy az egyre növekvő gitárgyűjteményét egyik koncert-helyszínről a másikra szállítsa. 1976-ban egyedül vágott neki egy amerikai útnak - Greyhound buszon keresztülutazta az országot és ekkor születtek meg az első Dire Straits dalötletek.

Ugyanebben az időben David Knopfler Londonba költözött, szociális munkásként dolgozott Deptford egyik lerongyolódott a Temzétől délre eső részén. Egy önkormányzati lakást bérelt együtt a 26 éves basszusgitárossal, John Illsleyvel, aki vidéken, Leicestershire-ben nőtt fel és szociológiát tanult a közeli Goldsmith College-ban. Mark rendszeresen látogatta öccsét, magával hozva gitárját, hogy a kocsmai záróra után vég nélküli örömzenélés következzék.

John Illsley: „A kezdetektől  fogva jól együtt tudtunk működni. Volt egy-két buli, amit Mark zenekarával játszottam, mert a basszusgitárosuk barátnője éppen akkor várt babát. Aztán egész éjszaka ott ültünk a kocsmában és arra gondoltunk, hogy új zenekart alapítunk. Mark és közöttem mindig erős egyetértés volt a dolgok menetét illetően. Nagyon ritkán fordult elő, hogy valamiben nem értettünk egyet.”

Knopfler bemutatta öccsét és Johnt Pick Withersnek, egy nagyon impulzív (de épp munkanélküli) dobosnak, aki ekkor hagyta félbe munkáját a Lindisfarne muzsikusával, Rod Clements-szel. Így már négyen zsúfolódtak be próbálni a nyomorúságos kis lakásba a falakat leszigetelve, és bízva a szomszédok jóindulatában.

David Knopfler: „Sosem beszéltünk konkrét dolgokról, azok csak maguktól kialakultak és működtek is. De Mark és én máshogy láttuk a zenekaron belüli kapcsolatokat. Én azt akartam, hogy egyenrangúak legyünk, míg Mark autokráciára törekedett.

Pick Withers volt a banda egyetlen olyan tagja, akinek semmiféle „civil” munkája nem akadt, a Dire Straits nevet is ő javasolta, így 1977 nyarán ezzel az új névvel zavarták le első koncertjüket.  A deptfordi „lakosztály” mögötti füves réten, egy rögtönzött punkfesztiválon léptek fel először. Az apró színpad áramellátását a lakásból kivezetett kábellel oldották meg. Illsley emlékezett, hogy az igazságosság jegyében ennek a délutánnak a számláját megosztották az eleinte zsörtölődő punk-zenekarokkal.

Az észak-londoni Pathway Studioban készítették első felvételeiket abból az 500 fontból, amit John örökölt a nagymamájától. Az eredeti szalagon – amit Mark őriz – öt dal hallható, köztük a „Sultans of Swing”, egy szerencsétlen jazz combo londoni próbálkozásainak lazára vett beszámolója, valamint a hozzá képest lankadt csoszogásnak tűnő „Down To The Waterline”.

A szép, lírai hangulatú játék, Knopfler lakonikus stílusú énekhangja valami újat, frisset, különbözőt jelentett. A rádiós DJ és rock-szakíró Charlie Gillett megkapta a szalagot, amelyet azonnal az éterbe küldött, és riasztotta a Phonogram Records egyik bennfentesét, John Stainze-t, aki rögtön lecsapott az újdonságra. Innen már csak egy rövid lépés volt eljutni a már akkor is koncertszervezéssel foglalkozó Ed Bicknellhez, aki először a camdeni Digwalls Club színpadán látta a zenekart.

Bicknell még egyetemista korában, a ’60-as években került be a zenei üzlet körforgásába, akkor még önkéntesként, passzióból foglalkozott turnészervezéssel olyan bandáknak, mint a Led Zeppelin, a The Who, a Pink Floyd. Később aztán már hivatásként választotta ezt a munkát, és a  NEMS-ügynökségnél kezdett dolgozni, akik a Deep Purple, a Black Sabbath és Elton John ügyeit intézték. Az már csak véletlen, hogy Bicknellt is a „damaszkuszi útjához” a Shadows vezette, akárcsak a Knopfler-testvéreket.

Ed Bicknell: „Azon az estén két dalukat hallgattam meg, majd megkerestem Johnt – Ki az a gitáros, akinek a kezében a piros Stratocaster lóg? Ő a főnök? Ha Mark egy kék Gibsonon játszott volna, biztosan nem néztem volna meg őket, de egyszerűen minden elképzelésemet felülmúlták. Emlékszem, azon az estén hosszú bőrkabátot viseltem, nylonszőrme gallérral, és amikor bementem az öltözőjükbe, hogy találkozzam velük, a kabát vége beleakadt a piros Stratocasterba és leborította a padlóra – akkorát szólt, mint egy ólomgolyó.”

Bicknell szimpatikus volt a bandának, így 1977 decemberében le is szervezett nekik egy 23 fellépéses turnét – közösen a Talking Heads-szel. Két hónapon belül már a menedzseri teendőket is ellátta, így a Dire Straits nekifoghatott az első lemezfelvétel munkálataiba a Basing Street-i Island Records-nál. A producer Muff Winwood, a Spencer Davis Group basszusgitárosának, Steve-nek a bátyja volt.

Nagyon értette a dolgát, a közönség-hangzása nélkül is fel tudta rögzíteni a koncertet.  A lemezfelvétel összköltsége 12.500 fontra rúgott, ebben a borítómunkák is benne voltak. Kilenc hónap alatt 8 millió példány fogyott belőle, Bicknell és a pártfogoltjai csak a fejüket kapdosták – akkor most mi van -, ekkora sikerre ők sem számítottak.

A „Dire Straits” 1978 októberében jelent meg, abban az időszakban, amikor a második generációs punk, az új hullám olyan előadókat termelt ki, mint a The Jam, a The Boomtown Rats, vagy a Generation X., akik különös benyomást keltettek, kívülállóknak számítottak.

Knopfler dalait gitárjátékának bonyolultsága jellemezte, a zenekari összhangzás gördülékeny ritmusa, a nyitottság – letisztult és tágas, akár egy szavanna. 

Gazdag zenei terep, amelyet csak Bob Dylan, Ry Cooder és J.J. Cale kínált a hallgatóinak. De szellemiségében talán egyetlen lemezhez állt közel, Bruce Springsteen, a munkások szimfóniáját megteremtő „Darkness On The Edge of Town”-jához, amelynek ugyanolyan kapcsolata van térrel, idővel. A „Dire Straits” esetében ez Newcastle lepusztult kis hátsó utcáit, London fényes tereit jelenti, azt, ahogyan Mark elmeséli utazását egyik városból a másikba.

forrás: http://direstraitsblog.com/blog/untold-story-dire-straits-part-ii/