Mi a teendő, ha nem tudsz gázszámlát fizetni?

A dal, meg a sztorija - Szving Szultánok 

Sultans of Swing – milliószor és millióan hallgatták és hallgatják manapság is, de talán kevesen ismerik születésének a történetét. A dal ihletője egy lepukkant kocsmában játszó, a totál reménytelenséggel küzdő jazz-combó, akikre a kutya sem volt kíváncsi – és Mark Knopfler - az ő történetükön keresztül jutott el a teljes névtelenségből a legnagyobb sikerekig.

1985. július 13-án, este 18.00 órakor lépett színpadra a Dire Straits a Wembley-ben, a Live Aid-segélykoncerten, amelyet a televíziós közvetítésnek köszönhetően 1,9 milliárd néző élvezhetett. Fellépésükre a Queen és a U2 között került sor – előadták a Money For Nothing-ot, amelyhez Sting is csatlakozott, majd következett az a kissé epikus szerzemény, amely legendássá tette őket – Sultans of Swing.

„Nagyon felemelő érzés volt, hogy része lehetsz valami egészen különlegesnek – emlékezik vissza a basszusgitáros John Illsley.  A Live Aid-en való fellépés egyedülálló kiváltság volt mindannyiunk számára, nekem máig az egyik legszebb emlékem.”

Akadnak olyan kritikák, amelyek szerint a Dire Straits MTV-sztárként megcáfolta a Sultans of Swing eredetének szinte már-már képtelen alázatát. Mark Knopfler 1977-ben írta meg a dalt, amikor egy esős estén betért egy kocsmába, ahol meglátta azt a vacak kis jazzbandát. Az énekesük híján volt tehetségnek, szerencsének, de  nem kis lelkesedéssel fejezte be a műsort: „Jó éjszakát, köszönjük, mi vagyunk a szving-szultánok.”

Knopfler is hazatért a deptfordi tanácsi lakásba, de már kész ötlettel állt elő a dalt illetően, amit megosztott testvérével és Johnnal.

„Szinte egyik napról a másikra éltünk, még a gázszámlát sem tudtuk kifizetni – jegyezte meg John Illsley azzal a kitétellel, hogy akkoriban még nem Dire Straits volt a nevük. „Amikor a lakásban Mark előszőr játszotta el a Sultans-t, teljesen más, kicsit idegen volt a hangzása.”

Maga Knopfler is úgy vélte, hogy nincs benne elég szikra, de miután összegyűjtött annyi pénzt, hogy megvegye első, 1961-es Stratocasterét, a dal hangzásában rögtön felizzott egy erőteljesebb blues-rock hatás.

John Illsley: „Mark egyik nap azt kérdezte, hogy emlékszem- e arra a dalra, amit nemrégen mutatott. Teljesen átdolgozva, újraírva egészen másnak hangzott, mint amikor először játszotta el nekünk –szinte hihetetlen, hogy ugyanaz a dal volt. Pergő ritmusok, gördülékeny gitárszólók, az egész játékát rendkívül izgalmassá tették.  Na, persze, ez csak egy sztori – de tudjuk, hogy minden nagyszerű dal mögött ott egy történet.

A Sultans of Swing annak a kocsmai estének a történéseit adja elő narratív módon. Ahogy kint zuhog az eső, bent pedig a zenekar reménytelenül próbálkozik a jelenlévők szórakoztatásával, akik közül néhány részeg fiatal nem éppen hízelgő kritikával illeti őket – ez egyben utalás a kocsmazene népszerűségének a ’70-es évek végén jelentkező kisebb válságára is.

1977-ben a Dire Straits még mindig kétségbeesve kereste a lemezfelvétel lehetőségeit, és miután júliusban kaptak lehetőséget, hogy demot készíthessenek, az öt dalt tartalmazó kazettát – köztük a Sultans of Swinggel – eljuttatták Charlie Gillettnek, a Radio London lemezlovasának.

John Illsley: „Charlie teljesen beindult. Élő adásban közölte, hogy addig fogja ezt a dalt játszani, amíg valaki fel nem karol minket – és ez nagy merészség volt tőle. Az alatt a néhány nap alatt egyetlen rádióállomás teljesen megváltoztatott mindent.”

Attól kezdve, hogy a dalt állandóan műsoron tartották, a lemezcégek is felfigyeltek a lepukkant jazzbandát megéneklő, pörgő blues-rock hangzásra. S az események felgyorsultak – két hónapon belül meglett a zenekar lemezszerződése, de John elmondása szerint problémát jelentett, hogy a felvételek alatt nem tudták azt a hangzást produkálni, mint a demo-verzión, így ötletként az is felmerült, hogy azt fogják kislemezként megjelentetni.

A Sultans of Swing 1978 májusában jelent meg az Egyesült Királyságban, minden különösebb felhajtás nélkül – a nagylemez októberben jött ki, és eleinte kevés példányszámban fogyott, de később ez a helyzet is megváltozott, mert Hollandiában alig néhány hét leforgása alatt 25. 000 darab kelt el belőle.  Amerikában is számos rádióállomás tartotta műsorán a dalt, a nagylemez is jól fogyott, így már az angliai siker sem váratott magára sokáig.

1979 elején Mark Knopflert már J.J. Cale-hez és Bob Dylanhez hasonlították, és Eric Clapton után őt tartották a legjobb brit gitárosnak. Majd jött Dylan felkérése, hogy a Slow Train Coming felvételein ő és Pick Withers vegyen részt. A ’80-as évek közepére pedig a legsikeresebb brit rockzenekarrá vált a Dire Straits, amelynek pályafutása sikerei csúcsán ért véget a ’90-es évek közepén.

John Illsley: „Mondhatjuk, hogy minden ezzel az egyetlen dallal kezdődött. Nagy lökést adott a zenekarnak, amely szinte egy fél életen át tartott. Sokan azt mondták, hogy egyszerűen csak szerencsénk volt. De kérdem én: mi a szerencse? Az a tény, hogy egy átkozottul jó dal volt, és mi elég kitartóan és keményen dolgoztunk – de így van ez máshol is – elkötelezettnek kell lenned, ha el akarsz jutni a célig, és ha ez sikerül, akkor elégedett lehetsz magaddal.”

forrás:

https://direstraitsblog.com/blog/the-story-behind-the-song-sultans-of-swing-by-dire-straits/?fbclid=IwAR2keisLbYmfc0t2HLpUFrb1DZhfUhB3Ytn3me9x9ZyJMvEFvgpBz-uqWrA

Mark Knopfler új szerepben

Az év zenei szenzációja - finisben a Porunk hőse új, színpadi változata

Ő a brit királyság legsikeresebb zenésze. Egy legenda, aki most vadonatúj dalokat írt ’a 80-as évek kultfilmje, a „Local Hero”után, annak új, musical-változatához. Ezen senki sem lepődik meg, hiszen a muzsikus szólókarrierje a Dire Straits többmilliós példányszámban eladott lemezei után máig töretlen.

Az 1983-as, Bill Forsyth rendezte film végül most mégis színpadra kerül a Knopfler által szerzett új dalokkal, Bill Forsyth és David Greig írták az eredeti (film)forgatókönyvet, amely a színpadi rendező, John Crowley átiratában frissült fel. A darabban felcsendülnek az eredeti filmdalok is; Knopfler eleinte bizonytalan volt, hogy érdemes lesz-e új zenei anyagot írni.

„Persze, a „Local Hero” nem is lenne jó az eredeti téma nélkül, de valahogy képtelen voltam utánozni magamat – mint musical-szerző. Abban sem voltam biztos, hogy képes vagyok-e ilyet csinálni – és talán nem is sikerült – de ezt majd ítélje meg a közönség. Egyébként imádtam ezzel foglalkozni, hamar jöttek az ötletek, hiszen a filmet is nagyon szerettem, és szeretem ma is – és ez nagyon inspirálónak hatott, könnyen bele tudtam bújni a karakterekbe.”

Amint kiderült, jórészt instrumentális szerzemények hallhatók majd, köztük természetesen a film híres, kissé melankolikus főtémája, amelyekhez még betársul -  Crowley szerint „néhány szívet tépő ballada és pár vicces, magára a jelenetre jellemző dal is. A bemutató március 23-án lesz.

A Lyceum és a londoni Old Vic közös produkciója 1983-ban játszódik (akárcsak az eredeti film), a történet pontosa követi a filmét: a texasi Mac ellátogat egy skót faluba, hogy az ott élőkkel egy olajfinomító építéséről tárgyaljon.

„A forgatókönyv végső változata annyira elbűvölt, természetes volt, hogy - ahogyan a többiek is – a film iránti tiszteletből igent mondjak erre a munkára. De közben ott motoszkált bennem a kétség, hogy képes leszek-e rá, és a kezdeti próbálkozások után a bennem felszabadult energia eloszlatta a félelmeimet. A musical nem az én asztalom és ezért voltak kételyeim, mert soha nem írtam ilyen műfajban azelőtt, bár úgy vélem, ha régi motoros lennék ezen a területen, talán akkor is ugyanezt a bizonytalanságot érezném.”

Knopfler még csak annyit árult el, hogy a gyermekkorában megismert skót népdalokat használta fel az új zenei anyaghoz, amely 20 új dalt jelent. A darab összeállítása során közel 100 oldalnyi jegyzetet készített, és úgy véli, hogy egy ilyen színpadi előadást összerakni olyan, mintha egy Rubik-kockát próbálna kirakni, de szerinte ez sokkal bonyolultabb.

„Én voltam az új fiú, aki még csak hasonlót sem csinált azelőtt, de remek, üdítő érzés volt. Rengeteget hülyéskedtünk, de igazán mégis annak örülök a legjobban, hogy nem David (Greig) munkáját kellett csinálnom, mert sokkal nehezebb, mint amilyennek elsőre tűnt.”

David Greig: „A zene főként amerikai és a skót népzene elemeiből épül fel – és csak mint hallgató mondom – van az egészben egy különleges, csak Markra jellemző hangzás. Meghallod és azonnal tudod, hogy ezek az ő dalai – nagyon nehéz pontosan megmagyarázni, hogy miben rejlik a titka – egy skót, aki ott áll az Atlanti óceán mindkét partján.”

Knopfler: „Ennek a zenének a transzatlantik-blues a kulcsfontosságú jellemzője. Nem hinném, hogy máshogyan csináltam volna.  Sosem esett nehezemre, hogy utat találjak a kelta zenéhez, és a gyerekkorom egy része is Glasgow-ban telt. Persze, amikor még nagyon kicsi voltam, főleg a rádiót hallgattuk, volt lemezjátszónk is, de anyám is sokat énekelt nekünk – szóval mindez természetes volt. Ma is sokan kérdezik, hogyan írok ilyen dalokat, honnan veszem az ötleteket, mert úgy hangzik, mintha száz évvel ezelőtt írták volna. Ezek a dalok vegyes születésűek – egyrészük Glasgow-ból, Skóciából, és Anglia észak-keleti részéről érkezett, ahonnan anyám családja is származott. A geordie-k és a skótok között mindig is erős volt a kapcsolat.”

Forrás:

https://www.heraldscotland.com/news/17443914.mark-knopfler-on-his-return-to-local-hero-how-he-penned-the-songs-for-the-new-scottish-musical/?ref=fbshr&fbclid=IwAR2d3FDLlk1v9eTrA9hdBlG8az5hd456dQSsTfIotNQrOI7qqMQA3oLvr14

Szerző: Phil Miller

A Sötétség hercege

Alan Rickman emlékére

Február 21-én lenne 73 éves, de már három éve nincs közöttünk a zseniális színész-rendező, aki felejtethetetlen alakításaival milliók szívébe lopta be magát. Egyik legnagyobb színpadi alakítása, a Hamlet színházi kritikájával emlékezzünk rá, amely 1992-ben jelent meg, az  The Indepedent hasábjain.

A gonosz karakterek alakítására rendkívül alkalmas Alan Rickman előnyt kovácsolt azon gazfickók szerepeiből, melyek során a főrangú francia szívtiprótól eljutott a német terroristáig. Most Hamlet szerepét viszi, és hamarosan kiderül, hogy vajon olyan kiváló lesz-e, mint nagyszerű „dán” elődei, akik már bizonyították hamleti nagyságukat.

Nos, először is kezdjük néhány latin kifejezéssel. 1985-ben, a „Veszedelmes viszonyok” Vicomte de Valmontja klasszikus oktatásban részesít egy fiatal lányt a szex terén. Ez a hidegvérű csábítás elnyomta a kifejezés minden udvariasságát. A közönség egy emberként figyelte őt, és nem tudott segíteni; nagyon rossz jellem, de nyugtalanítóan érdekes. Úgy portyázik a színpadon, mint egy nagymacska, amint saját testét kényezteti. A gyönyörű, bágyadt hang beleédesgeti szavait a gyengédség múló pillanataiba, hogy majd halálos zuhanással engedje el ajkáról azokat. Mosolyog a lányra, de csak a szájával, szemei egészen lélektelenek. 

A gonoszság is valamiképpen hasonló lehet: egy minden erkölcsiséget nélkülöző hely, ahol a testi vágyak túlzottan előtérbe kerülnek. A szív rozsdás, gúnnyal és utálattal korrodálódott. Ez egyike az elmúlt évtized legnagyszerűbb előadásainak. Lindsay Duncan, aki Merteuil márkinét, Valmont romlott barátnéját alakította, így emlékszik vissza: ”Sokan otthagyták az előadást, mert szexet akartak – és Alan Rickmannel akarták …”

Hét évvel később Rickman Hamlet szerepére készül, és egyelőre nem ad interjút, mert nem érzi, hogy tudna bármit is mondani ezzel kapcsolatban … De kétségtelen, hogy Hamletig hosszú utat tett meg. Hollywood imádja (három filmje is ott szerepel a legjobb tíz között: Robin Hood: a Tolvajok fejedelme, Close My Eyes, és a Truly Madly Deeply) és azok, akik ismerik, koruk legjelentősebb színészének tartják, de a gazfickóság bélyegét, mint valami átkot, még mindig magán viseli. És ez a megítélés kicsit dühíti is Alant, hiszen ekkor jön egy sor, tabunak számító kérdés, ami már több a soknál; végre vegyék már észre, hogy ő színész, aki bárkit eljátszik Ettől eltekintve, azonban még mindig „csak” egyfajta szerepre kérik fel: hidegvérű pasas hosszú, fekete kabátban, aki egy pillantás alatt képes elsöpörni a világot.

Egy hollywood-i cserkész fedezte fel Rickman Valmont-alakítását a Broadway-n, és rögtön le is szerződtette a Die Hard terrorista vezérének, Hans Grubernek szerepére. A film igencsak megtolta Bruce Willis szekerét, de ezen a szekéren már Alan is ott ült. Belépője, mint egy shakespeare-i hercegé, jelentőségteljessé teszi a pillanatot. Ezen belül is a rögtönzött mozgalmasság. Nehézfiúk csoportja hullámzik a kamera felé, gyorsan szétválnak, és hirtelen ott van ő – hosszú ónszínű kabátban, zsebre dugott kézzel, rejtett szándékkal tréfálkozva. Beszédet intéz a túszokhoz egy nyitott határidőnaplóból, amit később Bibliaként csuk be, elégedetten a sátáni prédikációval. Miközben Willis McClane nyomozóként a liftaknákban tündökölt izzadt atlétájában, addig Rickman igényesen öldöste a túszokat. „Maga nem más, csak egy közönséges tolvaj” – kiabált rá Bonnie Bedelia. És ő fogait elővillantva ugrik a nő elé, mint Anthony Sher, a III. Richard-ban: „Én kivételes tolvaj vagyok Mrs. McClane..” És először ekkor tört meg jég: ha gonosszá akarsz lenni, olyan jónak kell lenned, amennyire csak lehetsz.

Egyik rosszfiú után jött a másik. Tavaly ő játszotta a nottinghami bírót a Kevin Costner-féle Robin Hoood: a Tolvajok fejedelme c. filmben. A bíró egy kissé ütődött mezei hősnek tűnhet a szemünkben, de távolról sem az. Az alcímet is talán Alan kedvéért kreálták, aki egyszerűen elcsábította a filmet Costnertől, ahogyan a bírót kéjsóvár földesúrrá, balett táncos pszichopatává, és Frank Zappa ugató ivadékává változtatta. A komédiát az eredményezte, ahogyan Rickman egymás ellen játszotta ki a Monty Pythonosra vett figurát a régi, klasszikus színjátszó stílussal.

A Los Angeles Daily News szerint ő mentette meg a filmet azzal, hogy a forgatókönyvet „kikerülve” némi improvizációval a politikai korrektségre is rásózott egyet: ”Nincs több élelem a leprásoknak és az árváknak. Vége a gyors halált hozó nyakazásoknak. És nincs több karácsony!”  Alan viszont mindezen felül is tudott még néhány, hasonló meglepetéssel szolgálni a piperkőc, lovagias kérőnek egyáltalán nem mondható bírót illetően: a csuklyával takart, félig zárt zöldes barna szem vad, de néha közönyös pillantásokkal, a sziszegő, ingerlékeny hang: „Ilyen zajban nem tudok …” – reccsen rá a banyára, amint megpróbál behatolni az erősen vonakodó Mariannba. „Igyekeztem őrültnek, de egyben viccesnek is látszani” – mondta később Rickman.

És valóban; a filmelőzetesben sikerült morális zűrzavart okoznia, de ettől eltekintve a közönség szinte megéljenezte. Costner viszont ennek nagyon nem örült, és állítólag a forgatás után megvágta Alan jeleneteit, és 17 közeli vágást „selejtezett” ki. Hiába. A legjobbat és a legrosszabbat is nélkülöző kritikák szenvedélyes intenzitással teljesek: Costner beleadott apait-anyait, nem akarván, hogy nézőnek hiányérzete legyen; Alan viszont valamit mindig visszatartott, és függővé tett bennünket minden egyes kirohanásával.

A „Bob Roberts”-ben, (Tim Robbins lesújtó szatírájában) - amely az amerikai választásokról szól, és szeptember 11-én mutatják be Angliában -, Alan Lukas Hart III karakterébe bújik, a cápatermészetű kampánymenedzserébe, aki rosszindulatú, merev pillantásokkal méregeti a világot füstös lencséjű szemüvegén keresztül. Rickman szerepe fenyegető, amely a semmittevésből és a már-már patológiás éberségből ered. Howard Dawies, aki a „Veszedelmes viszonyok”-at rendezte, így nyilatkozott: „Alan fantasztikus nyugalommal rendelkezik, ahogyan megáll, és a néző ebben a pillanatban már tudja - igen, ennek az alaknak rengeteg választási lehetősége van. És ez a veszélyes…”

A nyugtalanító erotika mindig kiszemeli Rickmant. Stephen Poliakoff, aki a Close My Eyes megcsalt férjének szerepét írta számára: „Az angol színészek közül egyedül ő tudja a szexuális vonzerőt a veszéllyel kombinálni.”

Geraldine McEwan, aki Hamlet anyját, Gertrúdot (és persze Miss Marple-t – a fordító megjegyzése) alakítja: „Nem tudok azzal a borzalmas szóval mit kezdeni, hogy képzelőerő. Ez talán valami hipnotikus képesség, finom, árnyalt intelligencia teljes összpontosítással.” A hipnotikus képességet illetően találóan fogalmazott, de hogy a képzelőerő borzalmas lenne …. hiszen a Royal Shakespeare Company-nál még mindig magas azon hölgyrajongók száma, akik Rickman felől tudakozódnak (az ő képzelőerejükkel biztosan nincsen baj – a fordító megjegyzése).

És hogy Alan innen hová tart? Ez sokban függ saját kételyeitől: lehetne gazdag is, ha nem utasítaná vissza állandóan az egyre ócskább filmes ajánlatokat. Miután elolvasta a „Fehér éjszakák” forgatókönyvét, Dorothy Parkert idézte: „Ez nem az a forgatókönyv, amit csak lazán félretesz az ember …hanem teljes erővel jó messzire elhajítja…”

Tehetsége nyilvánvaló, és ha akad egyetlen kérdőjel is, az már képességei felett áll. Ha lenne valaki, aki egy szót is szólhatna ellene, az igencsak csodálkozna, hogy Alan nem a lusta színészek táborát gyarapítja, és hogy ki tudna jönni ezekből az esze-ment, nyálas, gonosz karakterekből, hiszen van még mit megmutatnia … (a szó minden értelmében – a fordító megjegyzése). Nos, erre Hampton adja meg a választ; emlékszik, hogy Rickman egy próbafelvételt készített a David Lean-féle „Nostromo”-hoz, egy Hamlet-szerű figurát alakítva, aki képtelen szembenézni tetteivel és végül megöli magát. Miután végeztek, Lean megjegyezte, hogy Alan az egyetlen, akinek bármilyen karakter fekszik, és hogy rendkívüli jelenléttel rendelkezik, egyszerűen ő uralja a teret.

Ez és ehhez hasonló történetek sugallják, hogy a rickmani arcoknak csak a casting-rendezők képzelete szab határt.

Nincs élő színész, aki jobban megjelenítené Hamletet. Arcán valódi fájdalom, és keserűség. Lopakodó járása olyan, akár folyós homokon lépdelne, gúnnyal fagyasztja meg világot, nem pusztán gyásszal és halállal telve.

Ahogyan Kenneth Tyn és Paul Scofield 1955-ös előadását nagy várakozás előzte meg, ugyanez az érzés lengi körül Alan 1992-es játékát. Bár nem volt pénz a reklámokra, a jegyek 90 százalékát eladták. A grúz rendező, Robert Sturua jól válogatta színészeit: Geraldine McEwan, Michael Bryne, David Burke – de semmi kétség, hogy a közönség kire kíváncsi….

Tehetsége, színészi nagysága a legfennköltebben mosolygó gazemberré tette Rickmant, de furcsa módon a szakadt hősök megformálását is ennek köszönheti. Képzeljük el, amint Hamletként a színpadon anyját, Gertrúdot figyeli, hogyan reagál az általa hívott színészek játékára (Hamlet színészeket hív, hogy azok apja halálát játsszák el anyjának és a mostohaapának avanzsált, gyilkos nagybácsinak. Előadás közben arcukat figyeli, hogy mikor árulják el szörnyű tettüket, bizonyságot szerezve szellem apja szavainak, miket először nem akart elhinni – a fordító megjegyezése). Valami fenyegető, és ijesztő, ahogyan egyre elveszíti önuralmát – és akkor még az idén jön Macbeth (talán), Jágó (biztosan) – ha még egy-két velejéig gonosz alakot akarunk látni.

Biztosak lehetünk benne, hogy Hamletként akármilyen is Rickman, az nem lesz közönséges … Ő egy kivételes Hamlet lesz, Mrs. McClane…”

Szerző: Allison Pearson

Forrás: Az „The Independent” vasárnapi számából – 30^th Aug. 1992

fordította: LadyWriter

Lapátolás és ima

Bűn és bocsánata távol a világtól

Mit tesz a félelem velünk? Független a helyzetektől, pillanatoktól és független másoktól. A félelemnek ezer arca van, és szinte mindig találunk rá magyarázatot, hogy mitől, kitől félünk, esetleg mit, kit féltünk.

A félelem gyengít, de akár erősíthet is. Az elgyengült lélek és a gyávaság párosa már sokszor került filmvászonra, de olyan különleges módon, mint Pavel Lungin filmjében – talán soha.

A 2006-ban készült Ostrov – A sziget című film cselekménye, lenyűgöző képi világa kiragadja nézőit a mindennapok taposómalmából, és lelki megnyugvást nyújt számukra. Ugyanakkor több kérdést is intéz hozzájuk – mit tegyünk, ha megoldhatatlan helyzetbe kerülünk, hogyan éljünk együtt saját bűntudatunkkal, Isten valóban megbocsát-e? A választ az utolsó képkockák rejtik:  „Mindnyájan bűnösök vagyunk! Élj, ahogy tudsz. Csak próbálj ne túl sok bűnt elkövetni …”

1942-ben Anatolij az Északi-tengeren egy, a nácik kezébe került vontatóhajón arra kényszerül, hogy golyót eresszen saját parancsnokába, saját életéért cserébe. A hajót a németek felrobbantják, de őt ortodox szerzetesek mentik meg és fogadják be közösségükbe.

Élete gyökeresen megváltozik, nem tud szabadulni bűne súlyától, napjai örökös vezekléssel telnek. A szerzetesek mindentől elzárt világban, szigorú rend szerint élnek, ahol ég és tenger egybemosódik, ahol megállt az idő és csak a szénlapátolással lehet valamiképpen mozdítani rajta. Vagy ha szárazföldi emberek jönnek, akik gyógyulást, életet – vagy halált – akarnak tőle.

Lapátolás és ima – egy szomszédos szigetecskén, - ez jelenti Anatolij atyának a gyóntatófülkét. Új nap, új ima Istenhez, a lelőtt parancsnokához, Tyihonhoz – s egyre közelebb kerül Istenhez, aki különleges képességekkel áldotta (vagy verte) meg, de ő csak a vezeklése végét jelentő jelre vár.

A sziget többi lakója szintén az Istenhez vezető utat keresi, bár különböző módon. Jób atya az igazi hit titkát akarja, de nehezen érti annak lényegét, „Azt kérdezted tőlem, Káin miért ölte meg Ábelt. Megmondom miért. Próbáltam, mint te, másoknak segíteni, de az Úr nem akarta elfogadni áldozatomat. „

Filaret, a szerzetesi közösség elöljárója, akinek szintén nehézséget okoz kiismerni, elfogadni Anatolij személyiségét, de a szíve mélyén érzi, tudja, hogy a folyamatos bolondozások, tréfák mögött komoly emberi tragédia húzódik

A szimbólumok folyamatos jelenléte uralja a film egészét – Anatolij szénportól fekete keze, arca (az elkövetett bűn mocska) – a mindig hófödte táj, a havas templomtető, a fagyott hajóroncs havas deszkái– a fehér a bűntelenség, a megtisztulás és a megbocsátás színe. A kazánházban nincs más, csak szénkupac, a kazántér ajtaja mindig nyitva, a bent lobogó lángokban Anatolij atya – saját poklának tüzét látja, érzi.  Végül a halni készülő leveti fekete szénporos rongyait és fehér ingben fekszik koporsójába, hogy lelkileg megtisztulva álljon Teremtője elé.

„Nem félek meghalni. Az Isten színe elé állni félek. Bűneim súlya nyomaszt …”

Anatolijt Pjotr Mamonov alakítja megdöbbentő átéléssel, nagyszerűen jeleníti meg karaktere ambivalens személyiségét – a bölcs gyógyítót és a tudatlan együgyűt, aki rendtársát és elöljáróját is bátran szembesíti gyarló és esendő mivoltával. Ő maga is nyomorult, és az éjt nappallá tevő fohásza mégsem illik bele az őt befogadó közösség rendjébe.

A film legbensőbb mondanivalóját maga Filaret atya fogalmazza meg:

„Nincs olyan bűn, amit az Úr meg ne bocsátana, mert semmi nem lehetetlen számára.”

Mamonov a 80-as években működő punk-zenekar, a Zvuki Mu énekes-gitárosa volt, Pavel Lungin több alkalommal is szerepeltette – többek között a Taxiblues és a Cár című filmjeiben. 1988-ben a Tű című filmben, amelyben egy drogkereskedőt alakított, együtt szerepelt a Kino frontemberével, Viktor Tsoi-jal.

Ajánlom ezt a filmet minden filmimádó számára, legfőképpen azért, mert mostanában nagyon kevés az orosz kortárs alkotás, ami eljut hozzánk. Másodsorban pedig azért, mert A Sziget valami egészen más, valami nagyon megfoghatatlan lelki nyugalmat áraszt magából, és igazi felüdülést biztosít egy fárasztó, stresszes munkanap után.

Ezen kívül bárki számára útmutató lehet, hogyan találja meg lelki békéjét, megalkuvások, önbecsapások nélkül – nem a külvilágnak, magunknak kell elsősorban megfelelnünk.

Ismered a filmdalt, az egyetlen helyünk ...

  Mozizzunk tovább!

                                               Filmzenék, slágerek, filmek és díjak (2. rész)

A „Local Hero”-nak (és persze a muzsikájának is) annyira pozitív volt a visszhangja, hogy David azonnal felkérte Markot egy újabb projektben való részvételre, a szintén Bill Forsyth által rendezett „Comfort & Joy”-hoz, amely már kevésbé ismertebb a nézők körében.

Mark Knopfler a Sunday Timesnak, 1985-ben:

„Nagyon élveztem ezt az időszakot, hiszen nem ismertem eddig ezt a trükkökkel teli világot, amely egyszerre bugyuta, ijesztő – de mindenképpen izgalmas és jó az elme finomhangolására, mert a legapróbb zenei árnyalat is azonnal képes megváltoztatni a kamera által mutatott kép jelentését.”

A „Local Hero” után Mark a „Cal” című filmhez írt zenét – a történet egy fiatalon megözvegyült asszony és egy fiú kapcsolatáról szól, amelynek hátterében ott zajlanak a brutális észak-írországi események. A gitáros (majd a későbbi szólókarrierje során többször is) a kelta zene gyökereihez visszatérve remek zenei anyagot készített, de a film nem nagyon érintette meg a nézőit és maga Knopfler is csak egyszer – már jóval később – 1988-ban beszélt róla.

1987-re a folyamatos filmzenék írása lehetőséget nyújtott neki, hogy zenekarát egy picit árnyékba vigye, túl volt egy nagyon hosszú és kimerítő világkörüli turnén, a felesége gyermeket várt – és a „Brothers In Arms”-ból csak az Egyesült Királyságban több mint hárommillió példány fogyott – érthető, hogy inkább otthon szeretett volna maradni és nem állandóan úton lenni. Ezért fogadta el az újabb felkérést a Rob Reiner által rendezett „The Promised Princess” (nálunk The Princess Bride) című film zenéjének megírására, amely a kaland és a fantasy kategóriába is belefér.  (Megjegyzés: A forgatókönyvet a nemrégen elhunyt William Goldmann írta - A herceg menyasszonya címmel – LK. ) A téma különbözőbb volt az előzőekétől, a „Cal” agresszivitása után romantikát és egy kis középkori hangulatot kellett hangokba önteni.

Knopfler ezt a munkát így kommentálta:

„Habár szívemhez a rock, a folk és a blues áll a legközelebb, ezzel a lehetőséggel érkeztem el ahhoz a ponthoz, hogy elinduljak más zenei irányzatok felé is. Remek érzés volt nagyzenekar számára komponálni, és aztán megnézni, hogy hangzik – olyan tapasztalatok ezek, amit tovább szélesítik a látókört. A produceri szerep viszont nem érdekel annyira, az egy teljesen más munka.”

Sem a film, sem a zenéje nem nyert meg szélesebb tömegeket, de mint tudjuk, a rajongókat nem a nézőszám, meg a lemez-eladási statisztikák érdeklik ….

Ezután Mark Knopfler szinte 180 fokos fordulatot tett, amikor 1989-ben megírta a Hubert Selby Jr. azonos című regénye alapján forgatott „The Last Exit To Brooklyn” film zenéjét. A regény (Utolsó letérő Brooklyn felé) a ’60-as években parázs vitákat robbantott ki, Angliában még bíróság elé is citálták az írót, mert rendkívül nyers és durva megfogalmazásban jelenítette meg a new yorki alvilág mindennapjait (erőszak, prostitúció, homoszexualitás). A könyvet 1967-ben Olaszországban is betiltották.

Ahogyan a zene tökéletesen hozzáidomul a film gyorsan változó jeleneteihez, mindez Knopfler tehetségét és hatékonyságát bizonyítja, egyes kritikák szerint van néhány semmitmondó darab a lemezen, de a film nézése közben a képi megjelenítéssel együtt a kettő már tökéletes.

„A filmzene megkomponálása teljesen más, mint amikor dalokat írsz. A daloknak saját szövegük van, a filmzene esetében viszont a szöveg a filmben elhangzó párbeszéd, maga a sztori, amit megtámogatsz az általad megírt zenével, tehát csak egy része vagy az összhatásnak – és ez elég nehéz feladat.

A filmzene-szerzéssel egy másik szerepbe bújsz, amikor másoknak is dolgozol, nemcsak magadnak. Ez azért lényeges, mert ha állandóan csak a zenekaron belül mozogsz, a zenéd egy idő után énközpontúvá válhat. De amikor másnak dolgozol, akkor neki a legjobbat kell nyújtanod.

Persze, mindennek van előnye és hátránya is – amikor a Dire Straitsszel dolgozom, kifejezetten élvezem a srácokkal a munkát, mert több időm jut dalszerzésre, hangszerelésre. A filmzenék esetében viszont sarokba vagyok szorítva az idő rövidsége miatt – de a végeredmény mindig nagyszerű.”

1993-ban jelent meg a Knopfler-filmzenékből készült válogatás „Screenplaying” címmel, amelyen a „Local Hero”, a “Cal”, a “The Princess Bride” és a “Last Exit to Brooklyn” egy-egy részlete hallható. (Megjegyzés: a hazai megjelenését követően egyik-másik rádióállomás mint fejfájás elleni legjobb gyógymódot ajánlotta – LK.)

1998-ban következett az újabb filmes projekt – miután már túl volt a „Golden Heart” turnéján is, a gitáros kiadta a Barry Levinson által rendezett „Wag The Dog” című filmhez írt rövid anyagát. A film főszereplői voltak többek között: Robert De Niro, Dustin Hoffmann, Anne Heche, Denis Leary és William H. Macy.

Ez a viszonylag rövid időtartamú lemez Knopfler filmzenei pályafutásának másik gyöngyszeme (a „Local Hero” mellett), amelynek minden szerzeménye érdekes, néhányuk picit intrikus hangvételű. A címadó dalt Knopfler énekli, főként a pengetős hangszerek kerültek túlsúlyba, de a hangszerelés – ahogy már megszokhattuk – most is tökéletes.

1999-ben jelent meg a „Metroland” című album, amelyen más művészek,

(Françoise Hardy, Roger Samyn, Django Reinhardt, The Strangers, Russ Ballard és Elvis Costello) dalai is hallhatók. A zenei anyagnak csak egy részért komponálta Knopfler, de az tökéletesen visszaadja a Phillipe Saville által rendezett film atmoszféráját. Eredetileg két változata is készült. A forgatókönyv Julian Barnes regénye alapján készült, a főszerepeket Christian Bale és Emily Watson alakították. A zenétől függetlenül is érdemes megnézni, ahogyan a hosszú évek óta tartó házasságban a szerelem elmúlása után a múltban megtörténtek újbóli felidézése és átértékelése hogyan menti meg két ember kapcsolatát – némi intelligenciával, keserűséggel, humorral és együttérzéssel fűszerezve.

És végül, de nem utolsó sorban itt van egy sport témájú dráma, a 2002-es „Shot at Glory” című, ismét Skóciában játszódó film, amelyben Robert Duvall és Michael Keaton voltak a főszereplők. A lemez vegyes szerzeményei közül főleg az a három ismert, amelyen Mark énekel.

Az „álmodjuk mások álmait” -féle alkotói munka remek bizonyítéka Mark Knopfler zenei fejlődésének, jól visszatükrözi ragaszkodását a zenei sokszínűség által nyújtotta lehetőségekhez

Forrás:

https://direstraitsblog.com/blog/movie-story-mark-knopfler-soundtracks-hits-movies-awards-part-2/

... és akkor megjelent közöttünk Porunk hőse

 Filmzenék, slágerek, filmek és díjak (1. rész)

Amíg a filmekről esik szó, ki kell emelnünk, hogy a Mark Knopfler által megkomponált filmzenék egyfajta tudományt jelentenek, amelynek Nobel-díját a zenész jól megérdemelt sikere jelenti.

Mark egykori barátja – Dave Pask – véleménye szerint mindenki elsősorban csak muzsikusként tekint Knopflerre –viszont úgy hiszi, hogy szerzői munkásságára angoltanári képesítése is jelentős hatással bírt.

Némely elképzelések szerint a rockzene megfelelő technológiával ugyanolyan hatások kiváltására képes, mint egy jó film, amelynek elkészítésére sok-sok millió dollárt ráfordítanak, hogy aztán két óra alatt teljesen kiforgassa sarkaiból a valóságot.

Ami pedig a zenét illeti – van néhány perces gitár, basszus, dob meg billentyűs hang és hozzá néhány sor szöveg, amely megérinti a hallgatók szívét … vagy nem, de az minden esetre tény, hogy hamarabb megtalálhatjuk magunkat egy-egy dalban, mint egy filmben. Ennek ellenére csábító lehetőség a filmiparban dolgoznia bárkinek is, ha úgy érzi, a filmkészítés lehet számára a legmegfelelőbb  (és nem utolsó sorban a legjobban fizető) alkotói önmegvalósítás …. de ekkor jön egy rockzenész, és „bosszút áll” a filmen az általa megírt muzsikával: ez az igazi művészet!

1981 júliusában, amikor a „Making Movies” turnéja a végéhez közeledett, Ed Bicknell, a Dire Straits menedzsere egy kazettát küldött számos brit filmproducernek egy levél kíséretében, amelyben csak annyit közölt, hogy Mark Knopfler szívesen írna filmzenéket a közeli jövőben.

A producerek közül három adott választ – közülük az egyik legjobban elismert filmes, David Puttnam volt, akinek nevéhez fűződnek a Misszió, az Éjféli Expressz, a Tűzszekerek, a Gyilkos mezők (és még hosszan sorolhatnánk) valamint a Cal című alkotások. A másik két ajánlatot Knopfler utasította el: az egyik film Maria Callasról szólt, a másik pedig egy olyan thriller, amelynek a megtekintése után senki sem gondolta volna, hogy ez annak készült.

Ezt követően Bicknell megkapta Bill Forsyth „Local Hero”-jának (magyarul: Porunk hőse) a forgatókönyv-másolatát, amelyet végig olvasva rögvest továbbított az akkor épp New Yorkban tartózkodó Knopflernek, akinek tetszett az ötlet, ezért elfogadta a felkérést. Így született meg a „Going Home” témája, amely napjainkban is jobban ismert, mint maga a film.

Ed Bicknell: „Szinte az elejétől részt vettünk a folyamatban, még a színészek kiválasztása és a teljes team összeállása előtt. Mint kiderült, David fia nagy Dire Straits-rajongó volt, aki megőrült a „Tunnel of Love”-ért, és úgy vélte, Mark lesz a megfelelő muzsikus, mert remek összhangot tud teremteni a film témája és érzelmi hatásai között.”

Mivel a produceri teendők csúsztak, így Marknak lehetősége volt a zenekart újból összehívni és felvenni velük a „Love Over Gold”-ot, amely eredetileg duplalemez lett volna – már csak a „Telegraph Road” 14 percéből kiindulva, amelyet a gitáros így kommentált: „A dal középső, instrumentális részével egy filmrészletet próbáltunk megjeleníteni, azt az érztet keltve, hogy a kamera mozgása mutatja meg, hogyan voltak a dolgok régen, és hogyan vannak most – akár egy filmben, ahol ott vannak az emberek, a vasutak, teherautók, tavak, mezők, épületek.”

A film BAFTA-díjat nyert, két kategóriában (a legjobb rendezés, illetve a legjobb forgatókönyv) is. A 14 szerzeményből álló zenei anyagot főként a Dire Straits muzsikusaival rögzítették, valamint Gerry Rafferty előadásában hallható a „The Way It Always Starts”, amelynek témáját a „Love Over Gold” session-felvételeiből választottak ki. Ezen kívül a vendégzenész Michael Brecker játszik szaxofonon a „Going Home” záródarabjában.

Knopflert ezen kívül még más is motiválta – visszatérhetett Skóciába, a filmforgatás helyszínére, de mivel filmzeneszerzőként kevés tapasztalattal rendelkezett, szembesülnie kellett néhány nehézséggel:

„Rövidfilmeket kaptam meg videón, ostoba filmzenékkel körítve, amelyek teljesen ignorálták számomra azt a tényt, hogy egy film (és a zenéje is) remekül összeállítható. Bill (Forsyth) eljött hozzám és közölte, hogy az egész anyagot újból megvágja. Ez nekem is rengeteg pluszmunkát adott, de megcsináltam. Viszont nagyon érdekes volt, hogy egy-egy helyszínen csak egy-két apró dallamot rögzítettünk. Egyik nap összefutottam Pat Metheny-vel és Lyle Mays-szel, akik megkérdezték, hogy tudtam ilyen rövid idő alatt megírni a film zenéjét, mert nekik száz év alatt sem sikerült volna.”

forrás:

https://direstraitsblog.com/blog/movie-story-mark-knopfler-soundtracks-hits-movies-awards/

Csóró muzsikusokból platinalemez-tulajdonosok

Ezen a napon kezdte meg a Dire Straits bemutatkozó nagylemezének felvételeit.

1978. február 13-án vonult be a Basing Street-i stúdióba a későbbi évek rockzenéjét alapjaiban megváltoztató zenekar, hogy 12.500 font ráfordítással (tokkal-vonóval, azaz a lemezborítóval együtt) elkészítse első nagylemezét.

A Dire Straitsnek – nevéből adódóan – nem volt túl könnyű dolga, hogy bekerüljön a milliós lemezeladással büszkélkedő zenekarok közé. Mire eljutottak egy tisztességes lemezfelvételhez, addig nagyon sok ingyenes, vagy éppen alulfizetett koncerten estek túl, a helyszínre sokszor saját költségükön utaztak tömegközlekedési eszközökön, vagy egy rozzant furgonban.

Aztán elérkezett ez nap, és innentől kezdve Knopfler és csapata tudta, hogy jó útra léptek, a híres BBC rádiós és rockszakíró, Charlie Gillett segítségével és támogatásával sikerült ügyüknek megnyerniük a Spencer Davis Group alapító tagját, Muff Winwoodot is. Gillett központi figurája volt a zenekar indulásának, hiszen a demofelvételek bejátszásával ő adta meg a végső lökést, hogy eljussanak a Vertigohoz.

1978. február 13-án beléptek a stúdióba, hogy rögzítsék Mark Knopfler dalait Muff Winwood segítségével, aki a ’60-as években nagy sikert aratott Steve nevű öccsével, a már fent említett zenekarban (basszusgitáros volt), de a ’70-es évek végére felhagyott az aktív muzsikálással és inkább a produceri munkát választotta, több lemezcégnek is dolgozott (CBS, Island Records, Sony Music és még sorolhatnánk).

Így az elkövetkező hetekben és hónapok munkálatai után októberben jelent meg a „Dire Straits”, de ezt megelőzően azért élőben is promótálták magukat egy angliai turné keretében, a Talking Heads  és a Climax Blues Band előzenekaraként, amelyből konfliktusuk is adódott, hiszen ők vitték el a show nagyrészét.

És mint tudjuk, a többi már (zene)történelem – végre megjelent a „Sultans of Swing”, a „Southbound Again”, valamint a „Down To The Waterline” – amelyek már akkor megcsillogtatták Mark Knopfler dalszerzői és előadói tehetségét, és az egymásra épült dalok tökéletesen beleillettek a zenekar feszes játékstílusába.

A „Dire Straits” alig kilenc hónappal a megjelenése után Angliában előbb ezüst, arany, majd platinalemez lett, 1979 nyarán.

Aztán gyorsan eltelt 40 év, és Mark Knopfler -bárhol, végig az úton – még mindig zenél.

forrás:

https://direstraitsblog.com/blog/throwback-on-this-day-in-1978-dire-straits-were-in-the-studio-recording-their-debut-album/

Végszükség esetén jól jöhet egy ipari forradalom

Az „Industrial Disease” a Mark Knopflerre oly jellemző, tömör összefoglalása annak a hanyatlásnak, amely a brit feldolgozóiparban jelentkezett a ’80-as évek elején

Amerikában a Dire Straits-kislemezek csúcsidőszaka még nem érkezett el – arra 1985-ig várni kellett, amikor is a „Money For Nothing” egyszerűen szólva letarolta az ottani listákat, viszont 1983. január  8-án a Billboard 100-as listára felkerült az „Industrial Disease”, amely a néhány hónappal korábban megjelent „Love Over Gold” nagylemezről szinte rögtön rádiósok nagy kedvence lett.

A majdnem hatperces szerzemény Knopfler tömör összefoglalása a brit ipari termelésben jelentkezett válságtüneteknek.  

„A munkaerő háborgott, otthagyott csapot-papot,

Sérült az érdek, rosszak a vélemények

Mindenki a bajt keresi, de abban egyetértenek

Ezt csakis a monetáris megszorítás eredménye”

A dalszövegnek ugyanakkor van egy finom utalása a „brewer’s droop” kifejezésére, amely a libidócsökkenést a túlzott alkoholfogyasztással magyarázta. Viszont Knopflert ismerve tudjuk, hogy ez egészen mást jelent, hiszen a Brewer’s Droop a gitáros korai zenekara volt, amelyben Pick Withers is püfölte a dobokat a ’70-es évek elején.

Az „Industrial Disease” 11 héten át szerepelt az amerikai rádiósok által leggyakrabban játszott dalok listáján, csakúgy, mint annak idején az 1980-as „Solid Rock”.

Igazi átütő sikert azonban nem ért el, mert csak a 75.helyet kapta meg a 100-as listán, amit négy héten át meg is tartott. Ezzel szemben Kanadában jobban keresték, akárcsak a nagylemezét, és mivel a későbbi években is jól fogyott, így 1986-ban az Amerikai Hanglemezgyártók Szövetsége aranylemezzel díjazta a zenekart. Mi más ez, ha nem (zene)ipari forradalom?

forrás:https://www.udiscovermusic.com/stories/dire-straits-industrial-revolution/

szerző: Paul Sexton