„A slágereink sokszor nem úgy születtek, ahogy én azt szerettem volna…”

Paul Sexton interjújában Mark Knopfler vall a felhagyott turnézásról, a türelmes feleségről és arról, hogy egyre jobban unja a saját dalait hallgatni.

Egyik oldalon ott a zene – mondja Mark Knopfler –, a másikon pedig a zenei üzlet, amely két különböző dolog. Ezt fel kell ismerni és meg kell békülni vele, de túl finnyásnak sem szabad lenni.

 

Nem akármilyen kijelentés egy olyan gitárostól, aki mindig a zenéjére helyezte a hangsúlyt, de ami a show-bizniszt illeti, évtizedekig egy átlagos remete életét élte – a 90-es évek közepén szélnek eresztette a Dire Straits-tagokat lényegében azért, mert a zenekar olyan naggyá nőtte ki magát, hogy már a roadjaikat sem ismerte név szerint.

Ennek ellenére a 74 éves Knopfler ismét reflektorfénybe került. Először is ott volt az idén január 31-én lezajlott árverés, amelynek során több mint 120 gitárja, erősítője került értékesítésre és ez 8,8 millió fontnyi bevételt eredményezett a Christie's-nél.

Aztán a múlt hónapban jelent meg a Local Hero Going Home című témájának egy all-star változata a Teenage Cancer Trust és a Teen Cancer America megsegítésére. Most pedig a legújabb szólóalbuma, a One Deep River megjelenésére készül , (ami 2018 óta már időszerű volt), és bár megveti az önreklámozást, jól ismeri a dörgést.

 

Fel kell emelned a kezed, hogy valaki a tülekedés másik oldalán lássa, ahogy integetsz. Egyszer megpróbáltam mellőzni a reklámokat, így senki sem tudta, hogy még lemezt is készítettem. Olyan ez, mint amikor a buszra vársz … egyszerre három is jött most … de tényleg.. nem így terveztem.

 

Ebben a hónapban érkezik a negyedik busz, amikor a Johnson and Knopfler's Music Legends elindul a Sky Arts-on, egy 6 részes interjú- és előadássorozat, amelyben Knopfler és észak-angliai földije, az AC/DC frontembere, Brian Johnson faggatja majd Tom Jonest, Cyndi Laupert, Carlos Santanát, Emmylou Harrist, illetve Sam Fendert és Neil Rodgerst.

 

A One Deep River, Knopfler tizedik stúdióalbuma egy újabb, gyönyörűen kidolgozott karcolat-gyűjtemény olyan témákat illetően, mint a (vad)nyugati vonatrablások ( Tunnel 13), bárzenekarok ( Ahead of the Game ) és romantikus búcsúk ( Before My Train Comes ). Mindegyiknek díszei azok a kifinomult riffek, amelyek a kompozícióit meghatározták azóta, hogy 46 évvel ezelőtt mesélni kezdett nekünk a Szving Szultánokról.

Knopfler és Guy Fletcher (aki közel 40 éve a zenésztársa) készítette az albumot a British Grove-ban, a nyugat-londoni stúdióban, amelyre éppoly büszke, mint bármely több milliós eladást elért lemezére. Az épület Knopfler kreativitásának sarkcsillagát is szimbolizálja.

Hosszú folyamat volt – mondja a stúdió keverőpultja előtt ülve. Türelemre volt szükség, a coviddal, a lezárásokkal és még sok mással együtt. De azokért a napokért érdemes élni, amikor a zenekar együtt van. Igaz, hogy szeretek egyedül dolgozni, otthon lenni és dalokat írni, de semmi sem olyan, mint amikor a szoba minden sarkában van valaki.

 

Knopfler többet fog tevékenykedni londoni otthonában, mert úgy döntött, végleg lezárja a turnés korszakát és az otthoni kényelmet választja harmadik feleségével, a most 61 éves Kitty Aldridge írónővel. Két lányuk van, korábbi házasságából ikerfiai születtek.

 

Mivel a stúdió igazán teljessé teszi a napjaimat minden alkalommal, amikor ott vagyok,  felmerül bennem a kérdés, mit csinálok majd akkor, ha bárhová el kellene utazom? Csodálatos, hogy van egy banda, és hogy felvételeket készítünk, akkor miért történik ez olyan ritkán? Tényleg kellemesebb lenne nekem és Kittynek otthon lenni és írni, mert ő mindig annyira türelmes volt hozzám. 30 éve vagyunk együtt, és olyan jó volt, hogy sosem akadályozott meg abban, hogy azzal foglalkozzam, amit szeretek. Szóval ez nagyszerű lenne nekünk és a családnak … de aztán irány a stúdió, ahol még soha egyetlen rossz napom sem volt, hátha fel tudok venni egy jó dalt.

Knopfler még mindig ezt teszi olyan ütemben, amely szinte minden kortársát megszégyeníti, kivéve barátját, Van Morrisont. 

A One Deep River normál kiadása 12 dalt tartalmaz, amiket a speciális bakelit verzióban további 4, a deluxe CD-változaton pedig 5 szerzemény egészít ki.

Nincs jele annak, hogy az ihlet elhagyott volna, pedig erre határozottan számítottam – mondja.

 

A gitáros annak idején a Harlow College-ban tanult újságírást, és egy ideig riporter-gyakornokként dolgozott a Yorkshire Evening Postnál. Szövegei olyan élénken jelennek meg, hogy az ember mindig úgy érzi, akár regényíró is lehetett volna, de állítása szerint az írás és az újságírás nem neki való.

Knopfler szerénysége abban is megmutatkozik, hogy szinte már-már szeretettel gúnyolódjék a saját jellegzetes munkáin.

Körülbelül 20 évvel ezelőtt egy utcai kávézóban voltam valahol – meséli. Épp a Telegraph Road szólt a rádióban, ami ugye egy nagyobb volumenű, hosszú, kanyargós dolog. Emlékszem, hogy akkor arra gondoltam: istenem, mikor lesz már vége? Aztán felcsendült Buddy Holly Rave On-ja , és megtisztította az étert.

Egy másik alkalommal pedig, amikor a Dire Straits a Why Worry-n dolgozott, a többiek már csak „Why Bother”-ként emlegették. Nem úgy jött ki, ahogy szerettem volna, csak azért, mert rossz hangnemet választottam” – mondja. Az album 30 millió vásárlója azonban ezt egyáltalán nem bánta.

 

Töltsünk el bármennyi időt a nyilvánosság előtt Knopflerrel, és tanúi lehetünk, ahogy a csodálói ostromolják, mert mindegyiküknek van egy története arról, hogyan játszottak szerepet a dalai az életükben, amit szívesen hallgatnak. S ő még mindig ugyanúgy rácsodálkozik a zenére, mint gyermekkorában Newcastle-ben, orrát a hangszerbolt kirakatához nyomva.

 

Emlékszem arra a néhány zaklatott lelkiállapotú évre, amikor egy kicsit furcsán motivált fiatal voltam, aki elhatározta, hogy megcsinálja – mondja. Pedig olyan lehetetlennek tűnt. Sokszor gondoltam arra, hogy bárcsak elmehetnék a newcastle-i City Hall-ba  és találkoznék Van Morrisonnal, vagy együtt zenélhetnék Bob Dylannel és a bandájával valahol.  Ebben a felállásban foglaltam helyet magamnak. Egy tinédzser gyerek álmai mindig is felhajtóerőt jelentettek, és ez az, ami most is mozgásban tart.

 

Szerző: Paul Sexton

Megjelent: The Sunday Times - 2024.04.07.

Az énekes, akit Mark Knopfler „a fehér Ray Charles”-ként emleget

Mark Knopfler, a Dire Straits egykori vezetője híres virtuóz gitárjátékos, és ezt a képességét nagy hozzáértéssel kamatoztatja a dalszerzésben is, hogy minél jobban hangsúlyozza zenei tudását. Annak ellenére, hogy zseniális gitárosként tartják számon a mai napig, Knopfler énekes-előadói tehetsége gyakran háttérbe szorult.

Azonban az is tény, hogy bár Knopfler hangszeres tudása ténylegesen felülmúlta énekesi kvalitásait, énekhangja soha nem akadályozta a karrierjét. Valójában kiegészítette azt a hangzást, amelyet a Dire Straits-szel szeretett volna elérni, ezért sokan hajlanak arra a következtetésre, hogy egy klasszikusan képzett énekhang leronthatta volna a dalaiban rejlő karaktert és bájt.

Az előadók közötti különbségek ellenére Bob Dylan az a másik énekes-dalszerző, aki szintén a dalszerzésre helyezte a hangsúlyt az éneklés helyett. Hangja teljesen egyedi, és bár az évtizedek során kissé átalakult, viszont tökéletes példája az egyedi stílusnak. Dylan védjegye - a hangja. 

Ő egyike azon énekeseknek, akik a leginkább vonzóak voltak Knopfler számára, aki tisztában volt azzal; annak ellenére, hogy mennyi időt fordított az ének, a hangtechnika csiszolására, soha nem lesz képes önmagán kívül mást nyújtani, olyan pluszt, amit leginkább az általa tisztelt előadókban csodált.

A Rolling Stone-nak adott interjú során 1985-ben Knopfler felsorolta azokat az énekeseket, akik már gyermekkorában a leginkább hatottak rá:

„Kissrác koromban egy barátommal énekeltem az Everly Brothers dalait. Nagyon igyekeztem jól énekelni, és azt hiszem, ahhoz képest, hogy gyerekek voltunk, jól csináltuk” - kezdte.

Knopfler ezután hatalmas dicséretekkel halmozta el Eric Claptont, akit – hozzá hasonlóan – elsősorban gitárosként, nem pedig énekesként ünnepelnek, hozzátéve: „Általánosságban az a véleményem, hogy az énekesek magukba szívják más énekesek hatását. Eric Clapton az egyik kedvenc énekesem. Sokan nem is tartják számon, mint énekest, pedig szerintem ő a fehér Ray Charles.”

Bob Dylant említeném még, aki nagyon nagy hatással volt az énekstílusomra, bár nem őt hallgattam éjjel-nappal, de valahogy – talán nem tudatosan – úgy bontottam külön részekre egy dallamot, ahogyan ő. Rajta kívül van még sok kedvenc előadóm, például  Tom Waits, Ry Cooder, J.J. Cale, akik technikailag nem jók, de számomra ez teszi őket különlegessé.”

Clapton és Knopfler sokszor szerepeltek együtt a színpadon, és az évek során a legnagyobb tisztelettel követték nyomon egymás zenei pályafutását. A zenejátszmák két titánja, akik tudják, hogyan kell kijátszani a legjobb ütőkártyáikat, hogy kettejük előadása maga legyen a tökéletes összhang.

Eric Clapton 1991-ben a Rolling Stone-nak adott interjújában így nyilatkozott zenésztársáról:

„Nos, igen… Mark Knopfler szerintem teljesen egyedi stílust képvisel a gitárosok között. Igazi mester, aki visszahozta a klasszikus gitárjátékot a köztudatba. Úgy értem, a Dire Straits-szel, ha először hallod valamelyik lemezüket, akkor először azt mondod, na jó … egynek elmegy … Aztán ezek az albumok fokozatosan egyre jobbak és jobbak lesznek, és kiállják az idő próbáját. Fantasztikus mesterművek.”

forrás:

https://faroutmagazine.co.uk/mark-knopfler-white-ray-charles/?fbclid=IwAR37U0cG3YF-e5yp5KUsQad2U0e169plADgwZQGFBfAvUWX6-sGk5R_EouA

 

szerző: Joe Taysom

Első lemezes Szultánok meg a gáncsoskodó BBC

"Nem akarjuk lejátszani, mert túl sok a szöveg!"

Miért kellett a Dire Straits-nek meghódítani Amerikát is, mielőtt Angliában felkarolták őket ...

A Dire Straits a '80-as évek legnagyobb angol rockzenekara lehetett volna már a megalakulásuk idején, de a brit sikerekhez szükségük volt az amerikai elismerésre.

A zenekar debütáló kislemeze, a „Sultans of Swing” mára a klasszikus rockzenét sugárzó rádióadók lejátszási listáinak egyik stabil darabja, de ahogy John Illsley basszusgitáros visszaemlékezik, az 1980-as évek legnagyobb brit bandájának meg kellett hódítania Amerikát, mielőtt befogadták őket a saját hazájukban.

Mark Knopfler énekes-gitáros írta 1977-ben, miután szemtanúja volt, amint egy dzsesszzenekar a teljesen érdektelen közönségét próbálta meg szórakoztatni egy dél-londoni bárban. A "Sultans of Swing" 1978. május 19-én jelent meg az Egyesült Királyságban, az Egyesült Államokban pedig 1979 januárjában, de a dalt csak akkor adták ki újra és népszerűsítették Nagy-Britanniában, amikor a lemez dalait elkezdték sugározni az amerikai rádióállomások, és végül felkerült a BBC rádió lejátszási listáira. Valójában csak 1979. március 17-én, 10 hónappal az eredeti megjelenése után került be a brit Top 40 közé.

"A dal egy kis rockbandáról szól egy klubban, akik valószínűleg csak sörért játszanak" - mondja John Illsley - Ismerjük ezt az érzést, ugye? Viszont előbb tört utat Amerikában, mint Angliában" - magyarázza. „Egyetlen, de nagyon egyszerű okból nem került be a rádióba: a BBC, amely az Egyesült Királyságban szinte mindenért felelős volt a zenével kapcsolatban, azt állította, hogy azért nem akarják lejátszani, mert túl sok benne a szöveg, ráadásul elég hosszú is... Miért hat perc? Úgy tűnt, mindezek Amerikában nem jelentettek problémát, és ott állandóan műsoron volt." 

Annak ellenére, hogy az Atlanti-óceán mindkét partján kissé eltolódtak a megjelenési dátumok,  a „Sultans of Swing” valójában ugyanazon a héten, 1979. április 7-én ért el a nemzeti kislemez-listák csúcsára mind az Egyesült Királyságban, mind az Egyesült Államokban: azon a héten a 8. helyen került be a brit Top 10-be, és ott is maradt a következő héten, míg az Egyesült Államokban a 4. helyet érte el a Billboard  Hot 100 toplistán. 

 

„Nagyon izgatottak voltunk, amikor ezek a dolgok megtörténtek.” – emlékszik vissza Illsley. A probléma az, hogy amikor elkap a gépszíj, szinte nincs időd ezen gondolkodni. A „Sultans of Swing” mindenhol a listák csúcsára került, és nekünk nem volt időnk ezen elmélkedni, mert már nyakig benne voltunk a második lemez munkálataiban. De mindenképpen hatalmas hatása volt, egyfajta olyan katalizátor, ami akár egy életen át mozgatnak és lendületben tartanak. Sokan állították, hogy pusztán szerencsénk volt, de én erre meg azt mondom: Mi is a szerencse? A helyzet az, hogy a Sultans egy baromi jó dal volt, mi egy remek banda voltunk, akik keményen megdolgoztak a sikerért."

Szerző:  Paul Brannigan

forrás:

 

https://www.loudersound.com/news/why-dire-straits-had-to-break-america-before-they-were-embraced-in-england?utm_source=facebook.com&utm_campaign=socialflow&utm_content=classic-rock&utm_medium=social&fbclid=IwAR1dBSqlu9tNWHBgqzyeeDHUT0yCiGhzOIULEGAPOW25MHcdmHHc8kAXX74

Még ma is irányadó gondolatok egy rádiós tollából

Már 13 éve nincs velünk Charlie Gillett, akinek világszerte zenerajongók milliói lehettek hálásak - különösen a Dire Straits követői - hiszen rádiós műsorai  a világ legtávolabbi sarkairól hozták össze a zene és a rádió szerelmeseit. Ahogy ő fogalmazott: "Olyan ez, mint egy álom, és mindig arra várok, hogy felébredjek. Egyre ritkább kiváltság, ha egy műsorvezető megválaszthatja, hogy mit játsszon a rádióban és soha nem szűnök meg hálás lenni azoknak, akik mindezt  megengedték nekem…”

2023 november elején jelent meg a Dire Straits koncertfelvételeinek  díszdobozos gyűjteménye, amelynek részét képezi az 1995-ben kiadott "Live At The BBC" is. A felvételek 1978. júliusában készültek - kivéve az 1981. januárjában rögzített "Tunnel of Love"-ot. A belső lemezborítón Charlie Gillett sorai olvashatók, amiket bizonyára minden rajongó ismer és amiket az album megjelenése után 28 évvel később is jó újra olvasni:

Az elmúlt 20 év során a brit könnyűzene sikeres előadói közül kevesen őrizték meg a Dire Straits sértetlenségét; talán csak az UB40 határozott úgy, hogy kimarad a showbiznisz reflektorfényéből, és egyszerűen azt csinálja, amit mindig is akart, minél több emberhez eljuttatni azt a zenét, amit kezdetektől fogva játszanak és szeretnek. Amikor 1977-ben a Dire Straits elindult, mondhatni légüres térbe került  – semmi nem volt bennük a punk vagy az újhullám agresszivitásából, és még csak nem is voltak olyan kocsmai rockerek, mint a Dr. Feelgood. A zenekar vezetője, Mark Knopfler a fellépéseiken mindig azt kérte a hangtechnikusoktól, vegyék halkabbra a zenét, hogy a közönség tagjai beszélgethessenek egymással.

Amikor először találkoztunk, Mark szófukar énekhangja Bob Dylanre és Lou Reedre emlékeztetett, látszólag könnyed, varázsos gitárjátéka pedig J.J. Cale és Barry Burton játékát idézte az Amazing Rhythm Aces-ből. Abban az időben volt egy műsorom a BBC Radio Londonnál, azon kevesek egyike, amiben könnyűzenék forogtak, és amikor 1977 júliusában lejátszottam a banda demószalagját, a telefonok egy hétig csörögtek. A telefonálók között több lemezcég fejvadásza is volt, akik mindannyian tudni akarták, hogy miféle zenekar ez: „ …tudod, az, amelyik annyira amerikainak hangzik!” Habár többen is imádták a zenekar hangzását, sokan mégsem tudták meggyőzni feletteseiket arról, hogy a világ többi része is imádná őket.

Mire egy évvel később felvették ezt a koncertet a BBC Radio One számára, a Dire Straits elkészítette első albumát a Phonogram kiadásában. A producerük Muff Winwood volt, aki egyszerűen csak dokumentálta a banda hangzását anélkül, hogy megkísérelte volna bármilyen védjeggyel ellátni őket. Az Egyesült Királyságban siralmas volt a fogadtatás, amint az a tárgyszerű ismertetőkből és a közönség tompa reakcióiból is érezhető volt. A „Sultans of Swing” kislemezként jelent meg az Egyesült Királyságban, ahol nyomtalanul elsüllyedt; az album felkerült a legjobb 50-es listára – nem nagy ügy. Mivel nálunk annyira popmániás légkör uralkodott, a világ többi részén elért sikerre volt szükség ahhoz, hogy meggyőzzék az Egyesült Királyság rádióműsorait arról, hogy ez az antipop, szerény muzsika megérdemli a napközbeni sugárzást. Hollandia volt az első, aki ráharapott, majd Németország, Ausztrália és végül az Egyesült Államok, ahol a rádiósok annyira szerették az albumot, hogy a Warner tehetségkutatója, Jerry Wexler így nyilatkozott: „Nagyon korán kellett volna felkelnünk reggel és rendkívül keményen kellett volna dolgoznunk, hogy megakadályozzuk  ennek a lemeznek az eladását – már az is nagy siker lett volna, ha csak élelmiszerboltokban lehetett volna hozzájutni.”

Mindig lehetetlen feltárni az okokat, hogy egy előadó miért marad évekig a köztudatban, amikor egy másik eltűnik, de Mark Knopfler céljai és elképzelései világosak voltak és mindig volt mondanivalója – a legtöbb dal szól „valamiről”, és ezt a valamit gyakran láthatjuk szokatlan nézőpontból. Sokszor az is lehetséges, hogy a hallgatóknak keresgélniük kell a dal jelentését – nem mindig kínálják tálcán –, de általában megéri az erőfeszítést.

Végül a brit hallgatók felzárkóztak a világ többi részéhez, és a Dire Straits „Brothers In Arms” című albuma az Egyesült Királyság minden idők egyik legkelendőbb albuma lett.

De ez jóval később történt, azután, hogy ezt a lemezt felvették és a zenekar számos koncertet bonyolított. Eltekintve a "Tunnel of Love" felvételtől, amelyet a BBC-TV The Old Grey Whistle Test című műsorában rögzítettek, miután Nagy-Britanniát végre magával ragadta a Dire Straits  varázsa. A lemez többi felvétele a BBC Radio One részére került rögzítésre, amikor még ismeretlenek voltak. Így most visszamegyünk az időben, és hallgassuk meg, ahogy a zenekar leszállítja nekünk az árut, semmi pompa, semmi önteltség, csak négy mesterember végzi a dolgát; muzsikálnak.

 

Charlie Gillett, London, 1995 márciusa

"Nem akarom hatalmas összegekkel elhalmozni a gyerekeimet"

Pénzügyi kérdezz-felelek John Illsleyvel. A kérdező a brit The Telegraph újságírója, Richard Webber Az interjú 2019. február 24-én készült.

Az idén 69 éves John Illsley a Dire Straits basszusgitárosaként és alapító tagjaként ismert, amelynek albumaiból világszerte százmilliókat adtak el. Az 1985-ben megjelent „Brothers in Arms” volt az első album, amelynek CD-formátumából közel egymillió példány fogyott, és a nyolcadik legkelendőbb album volt az Egyesült Királyságban.

Illsleynek két gyermeke született az első házasságából és két gyermeke jelenlegi, Stephanie nevű feleségétől, akikkel Hampshire-ben él.

Gyermekkora hogyan befolyásolta a pénzhez való viszonyát?

Leicesterben nőttem fel, és mivel alig ért véget a háború, egyszerű nevelésben részesültem. Apám bankár volt, anyám háztartásbeli. A háború megtanította őket arra, hogy takarékoskodjanak és mindent a lehető legteljesebb mértékben használjanak fel, ezért a háztartásunkban semmi nem ment kárba. A szüleimhez hasonlóan én is mindig inkább próbáltam spórolni, ha pénzről volt szó, hiszen elég sok erőfeszítést igényel a megszerzése. Apaként igyekeztem ugyanezt a hozzáállást átadni négy gyermekemnek, és esetenként bevált.

Kapott zsebpénzt?

Igen, körülbelül 50 pennyt. Ha többet akartunk, akkor olyan házimunkát kellett végeznünk, mint a háztakarítás, kertásás vagy az almaszedés. Én is így próbálok kooperálni a gyerekeimmel.

Az évek múlásával változott a pénzhez való hozzáállása?

Nem igazán. Kiváltságosnak érzem magam, hogy jól teljesítettem az életben, és ezt nem akarom elpazarolni. Nyílt lapokkal játszom, beleértve az adófizetést is – nem áll szándékomban adószökevény lenni. De amíg a pénzzel nem kockáztatok, életem két legnagyobb szerelmével, a zenével és a művészettel, igen. Szerencsésnek érzem magam, mert anyagilag biztonságban vagyok, és ez lehetővé teszi, hogy szükség esetén kísérletezzek és esetleg hibázzak ezen a két területen.

Mi a jellemzőbb Önre – spórol vagy költekezik?

Mindkettőből egy kicsi. Többet is költhetnék, de mégsem teszem. Emellett nem akarom hatalmas összegekkel elhalmozni a gyerekeimet.  Azt akarom, hogy anyagilag biztonságban legyenek, de azért ezt sem kell túlzásba vinni. Nagyon fontos, hogy felelősek legyenek a saját pénzügyi döntéseikért. Ha állandóan csak kényeztetném őket, hogy ne kelljen semmiért sem erőfeszítést tenniük, az katasztrófa lenne.

Mi volt a legextravagánsabb vásárlása?

Megvettem egy Tesla Model S-t, egy csodás elektromos autót. Négy évvel ezelőtt körülbelül 60 000 fontba került, és nagyon elégedett vagyok vele. Az évek során azonban valószínűleg a gitárokra költöttem a legtöbbet.

Mi a legbecsesebb tulajdona?

Esetleg az 1961-es Fender Jazz basszusgitárom, amit szinte minden Dire Straits albumon használtam, vagy az East End Arms nevű kocsmám, ami Lymington és Beaulieu között, Hampshire-ben található. 30 éve élek a környéken, és kocsmatulajdonosként úgy érzem, hogy szorosan kötődöm a közösséghez. Imádom, és hetente kétszer-háromszor is itt tartózkodom. Sajnos ez nem egy gyümölcsöző pénzkereseti forrás, és könnyen belátható, miért zár be manapság olyan sok kocsma az országban. Nehéz pénzt keresni, de számomra nem ez az elsődleges. A kocsmát 1989-ben vettem meg, 250 000 fontért. Azóta persze költöttem rá egy kicsit. 

Mi volt a legjobb pénzügyi döntése?

Amikor megvásároltuk a hat hálószobás házunkat Hampshire-ben. Ez a mi családi fészkünk. Bármit is csinálunk az életben, beleértve a világszerte történő koncertezést, fontos, hogy legyen egy bázis, ahová mindannyian visszatérhetünk.  Nagy terület nem tartozik hozzá, de van egy szép kertünk. Meglehetősen eldugott helyen van, és 1988-ban 1 millió fontba került – fogalmam sincs, mennyit érhet most.

És mi volt a legrosszabb pénzügyi döntése?

Néhány évig üzlettárs voltam két szállodában: az egyik Beaulieu-ban, a másik a Wight-szigeten volt. De egy idő után az tűnt a legjobb döntésnek, ha átadom őket valaki másnak. A könyvelőm rögtön megkönnyebbült, mert rájöttem, hogy a szálloda menedzselését nem nekem találták ki. Ha túlságosan a mindennapi élet problémáival van tele a fejem, akkor a legjobb azokra bízni ezt, akik idejük és energiájuk 100 százalékát egy ilyen vállalkozásra tudják fordítani. Ez megtanított arra, hogy mit ne kezdjek a pénzzel. Szerencsére szinte veszteség nélkül sikerült kijönnünk mindkét vállalkozásból.

Nehéz volt megbirkóznia a hírnévvel?

Mindannyian jól jártunk anyagilag. Alkalmazkodnunk kellett a hírnévhez és a gazdagsághoz, mert esetünkben ez nem egyik napról a másikra történt. Az első időkben teljesen le voltunk égve. Soha nem felejtem el, hogy 500 fontot örököltem a nagymamámtól, ami 1976-ban felért egy kisebb vagyonnal. Ez volt az egyetlen nagyobb összeg, amihez hozzájutottunk, hiszen alig alapítottuk meg a zenekart.  Arra a demókazetta elkészítésére fordítottuk, ami az első lemezszerződésünkhöz vezetett.

Aggódott valaha a pénz miatt?

A zenekar indulása előtt két évig dolgoztam egy fatelepen dolgoztam, amíg nem kezdtem meg a szociológia-szakot a Goldsmiths-ben, a Londoni Egyetemen. 23 éves voltam kevés pénzzel, szóval nehéz idők jártak. Sikerült önkormányzati lakást szereznem a délkelet-londoni Deptfordban, ahol a Dire Straits megszületett. David Knopfler csapódott hozzám lakótársnak, mert nem engedhettem meg magamnak a heti 9 font bérleti díjat. Minden azzal a meglehetősen szerény, de boldog időszakkal kezdődött ott, abban a pici lakásban.

 

forrás:

https://www.telegraph.co.uk/money/fame-fortune/dire-straits-john-illsley-dont-want-pass-vast-amounts-money/ 

A Notting Hillbillies kedvelt, de alig ismert tagja – Brendan Croker emlékére

Egy mexikói kocsmában egy alkalommal úgy kerülte el a késelést, hogy felkapott egy gitárt, és elkezdte játszani Hank Williams és Jim Reeves dalait.

A 70 éves korában elhunyt Brendan Croker gitáros és dalszerző volt, aki – ellentétben azon pályatársaival, mint Mark Knopfler, Eric Clapton és Chet Atkins – soha nem érte el azt a fajta széleskörű elismerést, amelyet rendkívüli tehetsége révén meg kellett volna kapnia.

A „szabadúszó” kifejezést Crokerre találhatták ki, akinek durva, érdes, de mégis érzelmekkel teli énekhangja szorosan összeforrt személyiségével. A yorkshire-i születésű művész látványa borotvált fejével, gyémánt fülbevalóival és erősen tetovált alkarjával bizonyos fokú előítéletet kelthetett még azokban is, akik jól ismerték őt. Megjelenése ugyanis rácáfolt az alapvetően kedves és megfontolt beállítottságára: barátai főleg értelmiségiek (köztük egy cambridge-i latin-amerikai tanulmányok professzora) művészek, írók (mint például Trevor Griffiths drámaíró) voltak.

Figyelemre méltó szerzeményei közé tartozik a „What It Takes” című dal, amit Croker az amerikai countrysztár, Wynonna Judd számára írt, és amelyből négymillió példány kelt el; ráadásul, több mint két évig műsoron volt a barcelonai Le Meridien legnagyobb éjszakai bárjában – utóbbiról maga a zenész több interjúja során is büszkén nyilatkozott.

Az 1990-es évek közepén a The Independent egyik újságírója elkísérte Crokert egy legénybúcsúra, amely Mexikóváros peremén egy kocsmában zajlott. Azonban a helyiekkel kialakított kezdeti jó hangulat annyira elromlott, hogy a látogatók spanyol idegenvezetője hirtelen olyan kifejezéseket kezdett tolmácsolni, mint a „késelés”,vagy a „gyilkosság."

Croker ekkor hirtelen felkapott egy falnak támasztott akusztikus gitárt, és elénekelte Hank Williams „Your Cheatin' Heart” című számát, majd Jim Reeves „He'll Have to Go” című dalát – ekkor az újságíró megjegyezte, hogy a törzsvendégek arckifejezése megváltozott: az őrülettel kevert gyűlöletet felváltotta egyfajta vallásos áhítat. Kifelé menet a csapos kéretlenül egy csomag hasist nyomott az énekes kezébe. „Nagyon örülök, hogy bementünk oda” – mondta Croker. „Mexikó: remek ország. Milyen fasza gyerekek.”

Brendan Croker 30 éves volt, mielőtt elkezdett komolyabb felvételeket készíteni első zenekarával, a Five o'Clock Shadows-szal. Zenei pályafutását Leedsben kezdte, ahol kisebb klubokban, kocsmákban zenélt együtt Mark Knopflerrel – aki akkor a Leedsi Egyetem hallgatója volt – és mentorukkal, a gitárvirtuóz Steve Phillipsszel, vele később, az 1990-ben alapított The Notting Hillbillies formációban is együtt muzsikált.  Knopfler számára – aki erre az időre már nemzetközi sztárokkal dolgozott együtt – a Dire Straits és az első filmzenéi hozták meg a világsikert.

A Notting Hillbillies egyik koncertjén (Ronnie Scott”s) Knopfler kézzel varrott szürke selyeminget viselve úgy vezette fel a következő számot hogy „most egy olyan dalom következik, amelyet már szinte mindenki feldolgozott”. „Mi az, hogy mindenki, Mark? – szólt közbe Croker. „És akkor kik énekelték? Thora Hird, vagy Desmond Tutu?”

Brendan Christopher Croker a nyugat-yorkshire-i Bradfordban született 1953. augusztus 15-én. Az édesapja Michael a II. világháború alatt őrmesterként szolgált a brit hadseregben, leszerelése után raktárosként dolgozott, míg édesanyja, Eileen gyári munkás volt. Édesanyja mesélte, hogy a kétéves Brendan már el tudta énekelni Doris Day klasszikusát, a „The Deadwood Stage” című dalt, miközben még alig tudott összefüggő mondatokban beszélni.

Croker a Bradford College of Art-ban végzett, majd különféle munkákat vállalt: Szemetesként dolgozott Sheffieldben,  Leedsben vasúti őr volt. „Az egyik kedvenc dalom – mondta – Johnny Paycheck kislemeze, a Take This Job and Shove it: I Ain't Working Here No More.” Rövid ideig volt állásban a Yorkshire Electricity Board-nál – „innen is jól kirúgtak” – magyarázta.  A Leeds Playhouse-ban festőként dolgozott, itt ismerkedett meg élete végéig tartó szerelmével, a díszlettervező Ali Allennel.

 

A rádiós műsorvezető-lemezlovas Andy Kershaw (és aki jó ismerőse is volt a zenésznek) először a Pack Horse nevű kocsmában látta Crokert, Knopflert és Phillipst country bluest játszani. A kocsma a  Leedsi Egyetemmel szemben volt, ezért viszonylag nagyobb vendégkörrel rendelkezett. Kershaw szerint: „Croker világszínvonalú dalszerző és nagyszerű énekes. „Mindig úgy gondoltam rá, mint egyfajta brit Ry Cooderre. Az övé azon ritka hangok egyike, amely szinte feketének hangzott; mintha az alabamai Muscle Shoalsból szólt volna, és nem a leedsi Headingleyből.”

Miközben a Five o'Clock Shadows komoly elismerést vívott ki és egyre nagyobb helyszíneken játszott Nagy-Britanniában, Croker, akinek szakmai pályafutását a hírnév iránti rendellenes közömbösség jellemezte, feloszlatta a csoportot, és Nashville-be költözött. Egykori menedzsere, Paul Crockford kifejtette, hogy ezzel a lépésével egy fokozatosan felívelő karrier kezdetének vetett véget.

„Azt a gondolatot, hogy gitárhős legyen, kissé abszurdnak érezte” – mondta Crockford. „De az ötletet, hogy Nashville-be költözzön, írjon egy slágert, ami platinalemez lesz, meg is valósította. Chet Atkinsszal dolgozott együtt, viszont nagyon akaratos volt. Amint valami jól alakult, már nem érdekelte többé. Könnyen megunta. Crockford szerint: „Ha Croker gazdagabb lett volna, különc lenne, de szegény maradt, s ezért csak magára lehet dühös.”

Az énekes, mintha csak el akart volna oszlatni minden olyan elképzelést, amely szerint ambíciói valamilyen módon a jóléthez kapcsolódnak, elhagyta Tennessee-t, és ingyenes koncerteket adott belgiumi börtönlakók számára.  Majd visszatért Angliába, és szólóalbumokat adott ki, köztük a nagyszerű „Redneck State of the Art” című lemezt. 

A 2000-es évek elején, még a leedsi Kirkstallban, és egyéb kisebb helyszíneken adott elő jól felépített és a közönség által is jól fogadott műsorokat, mint például a „Who Part of No Is it That You Don't Understand?”, amelynek lényeges eleme volt az ún. protest song-közönségszavazás. A hallgatóság által leadott szavazatok alapján olyan dalokat adott elő, mint az „Over The Hills and Far Away”, valamint az „Iron Hand” – ez utóbbi Knopfler szerzeménye volt az 1984-es bányász-sztrájkot megtorló rohamrendőrökről.

2001-ben a derbyi születésű festővel és énekessel, Kevin Coyne-nal közösen készített egy albumot „Life Is Almost Wonderful” címmel. Egy bruges-i szálloda reggelizőjében találkoztak, miután Coyne meghallotta, hogy Croker yorkshire-i tájszólással oktatott ki egy pincért, amely szerint ebben a kora reggeli órában egyáltalán nem illik sajtot felszolgálni a reggelihez.

Élete utolsó éveiben a derékfájdalmai miatt az énekes egyre kevesebb koncertet adott, fellépéseit Leedsre és Belgiumra korlátozta. Még a saját sírfeliratát is megfogalmazta: „Makacs volt, de jót akart”. Sok időt töltött azzal, hogy egy Bob névre hallgató lóra vigyázott. „Kedvelem Bobot – mondta az énekes –, mert semmi olyasmit nem csinál, amit ne szeretne.”

Egyik legutolsó önálló műsora a „Dying to Sing” volt, amelyben kizárólag elhunyt művészek szerzeményeiből álló válogatást adott elő (Kurt Cobain, Bob Marley és Vivian Stanshall). „Elbűvöltek ezek az emberek, mert jobbá tették mások életét, nagyon gyakran a sajátjuk rovására – magyarázta Croker És mi másról kellene szólnia a művészetnek?”

forrás:

https://www.telegraph.co.uk/obituaries/2023/09/14/brendan-croker-notting-hillbillies-clapton-died-obituary/

"Óriási összegeket ajánlottak fel, hogy újra összeálljon a Dire Straits” – 2. rész

A zenekar koncertfelvétel-gyűjteménye 2023. november 3-án jelent meg Európában, így ennek jegyében Mark Knopfler hűséges fegyvertársa elmeséli, miért ért véget a Dire Straits pályafutása - Ian Winwood interjúja

Provence-i otthonából jelenik meg számítógépem képernyőjén John Illsley, a muzsikus-festőművész, nyolc stúdióalbummal a háta mögött, a My Life In Dire Straits (2021,Penguin) című memoár szerzője, a lymingtoni East End Arms pub tulajdonosa, amely egy hampshire-i kikötővárosban található. A közel egy órányi kellemes beszélgetés során elmondta, hogy sok pénzt és hírnevet jelentett a „végszükségben” történő muzsikálás. „Sikerünk csúcsán az élet a Dire Straits-ben egyértelműen nagyon jövedelmező volt” – mondja.

 

Ugyanakkor ő az első profi zenész, akit elsőként megismertem, amikor 14 évesen találkoztam vele és Dire Straits-tagokkal, miközben egy patinás szállodában étkeztek 1985. december 16-án. Az asztalukhoz közeledve elújságoltam a zenekarnak, hogy aznap este a birminghami NEC-ben (National Exhibition Centre) való fellépésük lesz az első komolyabb koncertélményem. Illsley észrevette, hogy erősen sántítok – napokkal korábban vették le a gipszet, miután eltört a lábam –, és felajánlotta nekem a lehetőséget, hogy a színpad elülső részében nézzem meg az előadást. Évek teltek el, mire rájöttem, hogy nem minden zenész ilyen figyelmes.

„Ha rendelkezésedre állnak az eszközök, amelyekkel megoszthatod másokkal, amit csinálsz, az csodálatos élmény” – mondja. Nincs ehhez hasonló.  Amikor a színpadon állsz, és tömegek előtt játszol, akik nagyon sok pénzt költöttek arra, hogy eljöjjenek és láthassanak minket, azt hiszem, Mark és én mindketten egyetértünk abban, tartozunk nekik azzal, hogy a lehető legjobb estét szerezzük nekik.  Ez olyan felelősség, amit minden előadónak éreznie kell.”

Fiatal tinédzserként azonban jobban szerettem a banda kevésbé közvetlen anyagát, mint a jól kidolgozott aréna rockot, amellyel csak 1985-ben nem kevesebb, mint 13-szor megtöltötték a Wembley Arénát. Az 1980-as „Making Movies” new york-i sistergése mégis könnyedén elérte azt a fajta városi nyári hűvösséget, amelyet oly elegánsan képviselt a Talking Heads.  Két évvel később a „Telegraph Road” türelmes virtuozitása, a „Love Over Gold” 14 perces és 18 másodperces nyitódala végleg lenyűgözött. Habár, az 1985-ös kasszasiker „Brothers In Arms”-t eléggé szerettem – igyekeztem minden olyan albumot kedvelni, amelyre a bankóim nagy részét költöttem –, mégis tudtam, hogy a „csak tagoknak” kultikus bandámat hamarosan elsodorja a  mainstream pálya.

De mindez egyfajta eleganciával történt. Mark Knopfler megírta a „Money For Nothing” dalt egy beszélgetés után, amelyet egy new york-i elektronikai üzletben hallott. A párbeszédben az eladók a profi zenész életét ecsetelgették, miközben az áruház polcain bekacsolt MTV-n a Motley Crue-t nézték. „Ez nem munka, így kell csinálni…” A dalszerzők gyakran reménytelennek érzik, amikor a híressé váláshoz szükséges rendkívüli kemény munka megfogalmazása a téma.  Amellett, hogy Knopfler mindezt zseniálisan megoldotta – nem beszélve arról, hogy évtizedekkel azelőtt, hogy a téma a mentális egészség zászlaja alatt normalizálódott –, a Dire Straits olyan albumán szerepelt ez a dal, amely több mint 30 millió példányban kelt el, és lényegében megszületett a CD.

 

„Nyíltan bevallom, hogy nagyon élveztem a banda sikerét” – jelenti ki Illsley, majd gyorsan hozzáteszi, hogy neki könnyebb dolga volt, mert mindig meg tudott inni egy korsó sört anélkül, hogy felismernék. Majd így folytatja: „Mark nevében is  beszélek, mindketten nagyon élveztük a sikert. Nyilvánvaló, hogy ez bizonyos mértékű stresszel is jár. Néha a személyiség legmélyére kell ásni, hogy valahogy működjön a dolog. Azt hiszem, Mark azt mondta – és remélem, hogy jól idézem –, hogy a siker nagy dolog, de a hírnév csupán az, ami egy autó kipufogócsövéből jön ki, és ez utóbbi az, amit nem igazán akar az ember.”  

 

„Valahogy tudtam, hogy a dolgok a végéhez közelednek” – magyarázza Illsley. És valahol örültem is neki, mert kimerültek voltunk – szó szerint: lelkileg, fizikailag, érzelmileg.  A legtöbbünk házassága tönkrement, nem nagyon találkoztunk a gyerekeinkkel – alapvetően minden rossz volt. Ez szokásos dolog, ami mindenkivel megtörténhet a zenekarokban. De amikor leállítunk egy gépezetet, mint például a Dire Straits pályafutása, hatalmas vákuum keletkezik” – teszi hozzá. Légüres térbe kerülsz és felteszed a kérdést, hogy jó ötlet volt-e. Folyton azt kellett mondogatnom magamnak, hogy az volt. Mert valami egészen más kezdett foglalkoztatni – Londonban festészetet tanultam, kaptam néhány leckét, hét-nyolc évig szörnyű káoszt alakítottam ki magam körül, de aztán elkezdtem művészeti bemutatókat rendezni. Arra gondoltam, hogy lelkileg rendben vagyok és még élvezem is. Így egy jó időre abbahagytam a zenélést. A falnak támasztottam a basszusgitárt, és azt mondtam: köszönöm szépen, de most valami mást csinálok." 

 

De minél jobban változnak a dolgok, annál inkább ugyanazok maradnak.  Visszahallgatva a beszélgetésünket, megdöbbentett, hogy John Illsley milyen gyakran emlegeti Mark Knopfler nevét. Negyvenhét évvel azután, hogy egy dél-londoni tanácsi lakás betonpadlóján felfedezték az angol rockzene történetének egyik legkülönlegesebb tehetségét, az Illsley-Knopfler páros mai napig fenntartja azt, amit a basszusgitáros úgy jellemez, hogy „egy nagyon szoros, több mint baráti kapcsolat”.  Jó barátok, akik mindig összejönnek egy ebédre, vacsorára, ha van mondanivalójuk egymásnak.

 

Illsley Mark Knopfler egykori menedzserével is sűrűn asztalhoz ül. Paul Crockford minden étkezés közben elmond neki valamit, amellyel minden érintett egyetérthet. „Minden alkalommal, amikor ebédelünk, azt mondja nekem: „Bárcsak az emberek abbahagynák, hogy hatalmas összegeket kínáljanak fel azért, hogy a Dire Straits újra összeálljon” – számol be. 

 

forrás:

https://www.telegraph.co.uk/music/interviews/dire-straits-john-illsley-interview-mark-knopfler/