Egypennys részegség a Gin köz poklában

A dal meg a sztorija: Madame Geneva’s

2007. szeptember 17-én jelent meg Mark Knopfler ötödik szólólemeze „Kill To Get Crimson” címmel, amelynek dalai a szövegek és a zene tekintetében finoman árnyalt, letisztult hangzással kényeztette hallgatóit.

Knopfler 58. életévét már betöltötte, amikor ez az albuma a boltokba került, vagyis jóval túlhaladta pályájának azon szakaszát, amikor még csak a siker és elismertség volt számra a legfontosabb. Nyugis, melankolikus, néhol álmodozó dalai a múltban történteket idézik fel finoman adagolt érzelmes dallamokkal és zseniális szövegekkel. Aki valóban bensőséges, nyugodt pillanatokra vágyik, akkor mindenképpen ezt a lemezt hallgassa.

A lazítás, kikapcsolódás mellett kultúrtörténeti ismereteink is bővülnek, mert (ahogyan azt már megszokhattuk) az egyik szerzemény a brit szigetlakók néhány száz évvel ezelőtti alkoholfogyasztási szokásait idézi fel, amik igen nagy valószínűséggel kimaradtak az angol gasztro- és életmódkultúra történetének aranykönyvéből.

A 17. század végén az angolok kormányzati rendeletek sorozatával szorították vissza a francia brandy importját, és ösztönözték a szeszlepárlást. Londont elárasztotta az olcsó gin, és a városban a 18. század első évtizedeiben valóságos ginfogyasztási őrület vette kezdetét. A gin Hollandiából került a brit szigetekre, az ott harcoló angol katonák révén, akik a harc előtt gurítottak le belőle egy-két pohárral (üveggel??), hogy minél bátrabbak legyenek …

William Hogarth: Beer Street-Gin Lane (1751)

A londoni munkásrétegeket a 18. század első felében rabul ejtő ginőrület következtében virágzott a prostitúció, gyakoribbá váltak a bűnesetek, nőtt a halálozási arány és csökkent a születésszám. A ginfogyasztás visszaszorítása mellett sokan kampányoltak, többek között a korábban még a szeszfőzés liberalizálása mellett kardoskodó Daniel Defoe, a Robinson Crusoe írója is.

A mértéktelen italfogyasztást káros társadalmi hatásai miatt törvényekkel igyekeztek korlátozni, ám a rendelkezések egészen 1751-ig nem csökkentették az alkoholizmust, és ráadásul hatásukra többször is utcai zavargások törtek ki. Bár az ital neve a holland jenever (boróka) szóból ered, sokan tévesen Genffel (Geneva) kötötték össze, ezért az egyik beceneve Madam Genf lett. Az olcsó, rossz minőségű gin villámgyorsan fejbe szállt. "Egy pennyért berúgsz, kettőért már hullarészeg vagy" - szólt a korabeli hirdetés.

Az őrület tetőzése idején Londonban mintegy 7000 ginboltban árusították az italt. 1750-ben a londoni St. Giles kerület ingatlanjaik több mint negyede ginbolt volt. A ginőrület alatt a nők is az ital rabjává váltak. Elhanyagolták a gyermeknevelést, és sokan közülük prostituáltnak álltak. Az italt „anyapusztítónak” is becézték, mert a ginfüggőség hatására 1734-ben egy Judith Dufour nevű asszony megfojtotta kétéves gyermekét, majd a ruháiért kapott pénzből gint vásárolt.

1736-tól kezdve már csak 50 fontért lehetett árusítási engedélyt vásárolni, de mindössze ketten éltek a lehetőséggel, a szeszcsempészet pedig virágzásnak indult. A dörzsölt csalók úgy próbálták meg kijátszani az 1736-os gintörvény rendelkezéseit, hogy az italt többek között a „hölgyek élvezete” és a „felszarvazott férjek vigasza” néven kezdték árulni.

Az olcsó ginbe boróka helyett gyakran terpentin került, a legrosszabb minőségű, nem ritkán mérgező italok pedig olykor kénsavat is tartalmaztak. Az őrület nem sokkal az 1751-es gin-törvény után véget ért, ám a történészek szerint az italfogyasztás visszaszorulása nem elsősorban a rendelkezésnek, hanem a gabonaár-emelkedésnek volt köszönhető.

Kedvenc gitárosunkat talán a 18. században élt angol grafikus, festő és rézmetsző, William Hogarth egyik alkotása, az 1751-ben készült Beer Street” (Sör utca)-Gin Lane (Gin köz) című metszete ihlette meg, mert ahogy tüzetesebben megnézzük a kép egyik felét, a dal strófái jelennek meg előttünk: a gyalogosan közlekedő házalók, a lépcsőn ülő szifiliszes nő, aki épp elejti csecsemőjét, egy csonton a kutyájával osztozó férfi, az erőszakos tömeg, a bal alsó sarokban lévő pincelejárat filléres részegséget ígérő felirata, végül ott látjuk magát a balladák íróját, aki haldokolva küzd démonaival.

A művész valójában ezzel az alkotásával „kampányolt” a ginfogyasztás ellen és  - mint sörpárti - látványosan különítette el a sörfogyasztók boldogságát, jólétét, gazdagságát a ginőrültek gonoszságától, nyomorúságától. A sör ugyanis egészségesebb ital volt még a víznél is és a fogyasztása nem okozott olyan társadalmi-egészségügyi problémákat, mint a giné.

De végezetül, mielőtt a gint kedvelők kitérnének a hitükből – említsük meg, hogy Mark Knopfler kedvenc itala a gin, amit a londoni székhelyű Portobello Road Gin’s 2019. márciusában piacra dobott Local Heroes No.3. üvegjein ott szerepelő kézjegye is tanúsít. Aki a Madame Geneva’s-hoz az italt is megkóstolná, utóbbihoz kicsit drágábban juthat hozzá, mint a lemezhez, mert egy üveg kb. 16 ezer forintba kerül.

forrás: http://www.bbc.com/culture/story/20150610-london-city-of-sin

Négy húr meg négy kerék – A basszeros kedvenc verdái

John Illsley a Dire Straits basszusgitárosaként maga is részese volt annak a hatalmas sikernek, amit a zenekar világszerte bezsebelt magának – a több mint százmilliós példányszámú lemezeladásoknak köszönhetően.

A zenekar – élén az énekes-gitáros-szerző Mark Knopflerrel – alig 10 év alatt tucatnyi slágerrel hódította meg a publikumot, amelyek közül a „Sultans of Swing” és a „Romeo and Juliet” több mint 1200 hetet töltött az angol slágerlistákon, a „Brothers In Arms” lemezükkel pedig világszerte az első helyre kerültek.

De mindezeket megelőzően John Illsley egy csóró szociológus-hallgató volt, akinek első kocsija egy leharcolt, rozsdás  Rover P5 volt – sokszor ő maga is elcsodálkozott rajta, hogy el tudott vele indulni, ezért nemsokára lecserélte egy Wolksvagen GTI A-ra.

„Remek kis autó volt, bírta a gyűrődést és a maga idejében gyors kocsinak számított. Sokba sem került és nem hinném, hogy akkoriban bárki közülünk ennél drágább autót megengedhetett volna magának …”

Az idén 70. életévét betöltött zenész a leicestershire-i Market Harborough-ban nőtt fel, apja bank-tisztviselőként dolgozott. A családban négy gyermek nevelkedett szűkös anyagi körülmények között.

„Szerettük a kényelmet, de igyekeztünk minél takarékosabban élni. A nyári szünidők idején bezsúfolódtunk apám Vauxhall Wyvern-jébe és elindultunk Cornwall-ba úgy, hogy nem volt sem biztonsági öv, sem rádió – ilyenkor mindig I-Spy-t játszottunk…

Amikor már elég idős voltam, anyám Hillman IMP-jén tanultam meg vezetni, aztán a bátyámmal, Williammel vettünk 10 fontért egy régi Ford Popular-t. Később Londonba költöztem, de egy kenti fakereskedésben kaptam csak állást – meg egy Hillman Minx céges autót.”

„Később, miután felhagytam a szociológiai tanulmányokkal, akkor vettem meg a nem túl elegáns, de nagyon érzékeny Rover P5-öt, ami 14 mérföldet tett meg egy gallon (kb. 4.5 liter) üzemanyaggal – így nagyon költséges volt, ha bárhová időben el akartam jutni. Bizalmi állásom volt, gyakornokokat pátyolgattam, be akartam bizonyítani, hogy képes vagyok magasabb képesítést is szerezni. Az iskolában viszont mindig rosszul teljesítettem, és ott is hagytam, még mielőtt megkaptam volna a diplomámat. A szüleim őrültnek tartottak, de mégis hagyták, hogy a saját utamat járjam ..”

Aston Martin DB5

A Dire Straits megalapításának ötlete akkor merült fel, amikor John és az ifjabb Knopfler közösen béreltek lakást Deptfordban. John ekkor még diák volt és amikor egy délelőtt hazament, a nappaliban ott találta a földön fekvő, mélyen alvó Mark Knopflert, aki takaró helyett a gitárját használta.

„Mark briliáns muzsikus volt, ő tényleg értett a dalszerzéshez is. Egy esti kocsmázás alkalmával döntöttünk úgy, hogy csinálunk egy zenekart – és innentől kezdve aztán nagyon sok londoni, meg környékbeli klubot, kocsmát bejártunk, mire eljutottunk az első lemezszerződésig.

A Dire Straits 1978-tól egyre magasabban ívelő karriert futott be, amelynek tetőpontját az 1985-ös „Brothers In Arms” lemezük jelentette, amelyből világszerte több, mint 30 millió példányszám fogyott, és Angliában ott szerepelt a nyolc legnépszerűbb nagylemez között. Később, 1995-ben, amikor a zenészek útjai végleg elváltak egymástól, Illsley új vállalkozásba kezdett – kocsma és vendéglőtulajdonos lett.

A díjnyertes East End Arms-t vezeti Hampshire-ben, Lymington közelében, de azért néha hiányzik neki a pörgés és a jövés-menés -  az izgalom, ami akkor fogja el az embert, ha 50.000 ember előtt kell fellépni. A muzsikálást azonban sosem hagyta abba, hiszen az évek során egymás után jelentek meg a szólólemezei, a legutóbbi éppen 2019. március 1-én került a boltokba „Coming Up for Air” címmel.

Négy gyermekével és feleségével, Stephanie-vel él, jelenleg két autót, egy elektromos Tesla Model S-t és egy 1960-as Mercedes SL-t használ.

„A Mercedes a kedvenc márkám, de volt egy őrült pillanatom, amikor vettem egy 1978-as Aston Martin Vantage-t. Amikor legelőször vezettem, olyan érzésem volt, mikor egy vadlovat kell betörni .. Egyszer pedig Mark Knopflerrel közösen vettünk egy Aston Martin DB5-öt, 11.000 fontért, de néhány évvel később eladtuk ugyanennyiért – ez a típus most is egy kisebb vagyont ér…”

1968 Ford Popular
1974 Rover P5
1983 Aston Martin DB5
1983 Mercedes-Benz W123 estate
1992 1978 Aston Martin V8 Vantage
2015 Tesla Model S
2016 1967 Mercedes-Benz SL
My dream car Jaguar I-Pace

forrás: https://direstraitsblog.com/blog/john-illsley-my-life-in-cars/

Az orgreave-i lovasroham mementója

Amikor a vasököl – nem munkásököl ….

1984. Ez az év is bővelkedett történésekben – jókban és rosszakban egyaránt. Az Egyesült Királyságban főleg az utóbbiakra került sor, mert ebben az évben kezdődött a közel egy évig tartó észak-angliai bányász-sztrájk, amely óriási hatással volt a modern brit történelemre.

Mark Knopfler 1991-ben köszönt el a Dire Straits-korszaktól az „On Every Street” című nagylemezzel – persze, akkor erre még sem ő, sem a rajongói nem gondoltak. Ő továbbra is tette a dolgát azzal, hogy figyelte a világ történéseit, eseményeit, aztán hangokba öntötte saját érzéseit és gondolatait, a rajongók pedig továbbra is élvezték mindezek végeredményét.

Erre a lemezre azonban felkerült egy olyan szerzeménye is, az „Iron Hand” amelynek egy múltbéli, nem túl vidám esemény volt az ihletője. Első hallásra azt hihetnénk, hogy a szerző megénekli Anglia egykori, dicsőséges napjait, de aztán ….

„Egyik este, amikor épp hazaestem és bekapcsoltam a tévét, a BBC éppen a bányász-sztrájkot kísérő zavargást közvetítette, és a látványt egyszerűen képtelen voltam  felfogni, csak ültem ott és bámultam.  Állítólag, a királynőt is sokkolták a történtek – és hát engem is! Ott ültem, és néztem, hogy a lovasság belevágtat a tömegbe  - teljesen úgy, mint régen, a középkori csatajelenetekben … De az isten szerelmére, ma, a XX.  században ez egy konfliktus-helyzet megoldásának a módja? Éppen nálunk, Nagy-Britanniában kell a konfrontációkat ilyen durva módon elsimítani, ahol hagyománya van a békés vitarendezésnek – akkor hiábavaló volt az elmúlt 500 évnyi demokrácia? 

Számomra szégyenteljes volt látni, hogy emberek ilyen középkori módon szenvedtek sérüléseket. Lehet, hogy a tüntetők között voltak olyanok is, akik valóban a demokrácia megdöntését akarták, de erre úgysem lett volna esélyük – és ezt most úgy mondom, hogy nem állok sem a bal, sem a jobb oldalon. Egyszerűen csak azokat a munkásokat látom, akik keményen dolgozva csúcsra járatták a brit szénbányászatot – és a történelem folyamán talán kétszer-háromszor sztrájkoltak. Nem hibáztatom a rendőröket sem, mert ha rendőr vagy, akkor azt kell tenned, amit mondanak – csak amikor lóháton ülve, vagy gyalogosan, pajzsokkal, gumibotokkal támadnak meg fegyvertelen embereket, annál durvább nincs … a társadalomnak egyáltalán nincs szüksége ilyesmikre …”

S akkor lássuk a történelmi tényeket. Az 1979-ben hivatalba lépett konzervatív Margaret Thatcher, Nagy-Britannia első női miniszterelnöke évek óta készült az erőpróbára a szénbányászokkal, akiknek sztrájkja 1974-ben megbuktatta Ted Heath kormányát. A költségvetésre súlyos teherként nehezedett a veszteséges bányák támogatása, így már 1981-ben tervbe vették 23 üzem bezárását. A sztrájkfenyegetés hatására a kabinet akkor visszakozott, de a Vaslady megkezdte a szénkészletek felhalmozását és az erőművek olajra átállítását, hogy az elkerülhetetlennek látszó sztrájk ne béníthassa meg az ország energiaellátását.

A kormány 1984 elején bejelentette, hogy több mint 20 gazdaságtalan bánya bezárását tervezi, ennek nyomán vadsztrájkok kezdődtek. 1984. március 5-én a Barnsley melletti Cortonwood bánya munkásai tiltakozásként kisétáltak a tárnákból, a következő nap sztrájkőrségek jelentek meg a yorkshire-i és nottinghamshire-i bányáknál, a munkabeszüntetésekhez a skót bányászok is csatlakoztak. 

Március 12-én Arthur Scargill bejelentette az országos sztrájkot, ekkorra a 187 ezer brit bányász fele tette le a szerszámot. A munkabeszüntetés kiszélesedésére a kormány a rendőrség bevezetésével reagált - s ekkor a történések egyre durvább fordulatot vettek, mert a hatalom semmilyen kompromisszumra nem volt hajlandó. 

Jeremy Deller: Az orgreave-i csata (Ki egyet sért, mindenkit sért) fotó: Martin Jenkinson

1984. június 18-án került sor a legsúlyosabb összecsapásra a rendőrök és a sztrájkőrség között egy dél-yorkshire-i faluban, az orgreave-i kokszolóüzem környéken. Megközelítőleg 15 ezer fős tömeg gyűlt össze, és a brutális összecsapás során a lovasrendőrség Thatcher utasítására szétverte a tömeget – amit persze a BBC is közvetített. Ez nemcsak a résztvevők sorsát pecsételte meg (ki börtönbe került, kinek a családja ment rá), hanem ez volt az első lépés ahhoz, hogy leszámolhassanak a szakszervezetekkel, és ezen keresztül az egész munkásosztállyal. 

Az orgreave-i csata újból megtörtént 2001-ben, amikor is az angol Jeremy Deller és Mike Figgis filmre vitte az eseményeket az egykori résztvevőkkel – bányászokkal és rendőrökkel. Míg a nyolcvanas évek híradásai jobbára hőbörgő agresszorokként ábrázolták a munkájukért küzdő bányászokat (a BBC az események sorrendjét is manipulálta ennek érdekében – mint utóbb kiderült), addig az eseménysort újrajátszató Deller következetesen igyekszik képviselni a bányászok nézőpontját. A film az egykori eseményekre emlékező résztvevők vallomásait az újrajátszott összecsapások dinamikus képeivel váltogatja - visszafogottan, de mégis lényegre törően. 

forrás: http://www.odabasi.net/dsint3.htm

fotó:     http://www.mke.hu/node/33664

Mi vagyunk a Szving Szultánok – de kicsoda Harry és George?

Egyetlen dallal robbant be a köztudatba annak idején a csóró zenészekből megalakult és sokáig hiába próbálkozó rockzenekar, és azóta mindig a „Sultans of Swing”-et emlegetik minden idők legütősebb rocksikereként,  Mark Knopfler életművének alapköveként.

Mielőtt még túlzásokba esnénk, sokak számára ez a dal valóban egy élő ikon. Néhány olyan zenészről szól, akik munka után egy kocsmában a zenéléssel lazítanak, és akik sohasem gondolták, hogy a történetük majd a Billboard negyedik helyén landol 1979-ben.

A dal ma is reneszánszát éli – nemcsak az idősebb generáció körében -, viszont mégis 1984-ben, az „Alchemy Live”- koncerten érte el igazán sikerei csúcsát az egykori leharcolt, borzasztóan rosszul játszó zenekar, amely közepesnek is alig mondható zenei teljesítményével nem kápráztatta el a sem a részeg, sem a józan hallgatóit, viszont nagy hatással volt egyetlen fiatalemberre, aki elhatározta, hogy megénekli ezt a dicstelen sztorit.

Ekkor még ő maga sem gondolta, hogy ezzel az egyetlen szerzeménnyel kirobbantja a slágerlisták élére bebetonozódott dalocskákat a helyükről – egyáltalán, semmit sem gondolt, egyszerűen csak érdekesnek találta azt a helyzetet, amibe azon az éjszakán, abban a kocsmában belecsöppent. Tény az is, hogy Mark Knopfler már ezerszer elmesélte ezt a sztorit, viszont azt senki nem kérdezte meg tőle, hogy kicsoda Guitar George és Harry. 

A Young-testvérek: Malcolm, George és Angus 

Harry Vanda és George Young

Nos, ők szintén valós személyek, mindketten ausztrál származásúak: George Young és Harry Vanda, akik a The Easybeats gitárosai voltak 1964 és 2005 között. Dalaikat közösen írták, Vanda volt a szólógitáros és énekes, George pedig ritmusgitáron játszott.  1966-ban robbantak be a köztudatba „Friday On My Mind” című dalukkal, amely a Billboard százas listáján rögtön a 16. helyre került 1967 májusában, valamint a holland negyvenes listán az első, az ausztráloknál pedig a hatodik helyen végzett.

George egyebekben Angus és Malcolm Young testvérbátyja, aki Harryvel együtt nagyon sok AC/DC–lemez felvételein közreműködött. Harry Vanda jelenleg Hollandiában él, George Young 2017-ben elhunyt.

Minden esetre, amikor a Dire Straits 1984-ben a Hammersmith Odeonban eljátszotta a „Sultans of Swing”-et, a közönséget a hideg rázta az alatt a közel 11 perc alatt, amelyet majd a későbbi előadások során még élvezetesebbé tesznek Alan Clark szívet fájdító zongorahangjai ... 

forrás: https://direstraitsblog.com/blog/george-harry-sultans-swing/

Ne felejtsd a filmdalt!

1980. október 17-én jelent meg a Dire Straits harmadik nagylemeze, a „Making Movies”. Miután a „Communiqué” zajos sikere rájuk zuhant, illetve a Knopfler-testvérek közötti viszály kissé elcsitult, a zenekar gyorsan rendezte sorait és előrukkolt egy teljesen új anyaggal.

A cím választása megfelelő volt, hiszen a zenekar első két albumának dalai kisfilmek voltak, amelyek a helyszín, a cselekmény és a szereplők tekintetében teljesen valósághű jeleneteket idéztek fel a hallgatókban. Például a „Once Upon A Time In The West” egy spagetti western jelenetei alá is  tökéletes lenne, de kiérezni belőle némi fehér reggae árnyalatot is. A harmadik lemezükkel azonban már a zene jóval szélesebb területeit járják körbe, amely nagyrészt az új producerüknek is köszönhető.

Knopfler felkérte a népszerű és stílusos producert, Jimmy Iovine-t, hogy vállalja el a lemezfelvétel munkálatainak irányítását – Patti Smith „Because The Night” című, 1978-as lemezét meghallgatva esett rá a választása. Iovine ebben az időszakban Bruce Springsteen három, egymást követő lemezein dolgozott (közöttük van a „The River” is, amely pontosan ugyanazon a napon jelent meg, mint a „Making Movies”). A próbafelvételekre magával hozta az E Street Band billentyűsét is, Roy Bittant. Az ő játéka megközelítőleg ugyanazokat a kvalitásokat hozta ki Knopfler játékából, mint a Springsteen-hangzásból, így az új producer jól érezte, hogy a Dire Straits zenei mozgásterének bővüléséhez a billentyűsök használata lehet a legelső lépés.

Maga Roy Bittan is látott hasonlóságot Knopfler és Springsteen között a dalszerzés és a lemezfelvételek vonatkozásában. A Rolling Stone-nak adott interjúban így emlékezik vissza:

„Bementünk (a stúdióba) és nem kellett hozzá sok idő, hogy a dalok sokszínűsége és érzelmi gazdagsága magával ragadjon – pedig első hallásra nem voltak egyszerű dalok … De mégis (Knopfler) nagyon jól kihangsúlyozta az érzelmek finomságait, ami egészen különleges volt nekem – pontosan úgy, ahogy Bruce is teszi … „

Iovine elképzeléseit, illetve a mozi-feelinget már a nyitódal, a „Tunnel of Love” első hangjegyeiből is érzékelhetjük, amelyet Rodgers & Hammerstein „Carousel” című musicaljének egy részlete, a “The Carousel Waltz” indít, mielőtt az arpeggio-akkordok a megfelelő helyen bekapcsolódnának a dalba.

Rögtön hallhatjuk, hogy Iovine milyen módon segítette átformálni a zenekar hangzását; az első két lemez egy teljesen letisztult, minimalista blues-rock sablon irányvonalait követte, de most erősebb élt kaptak a dobok, különösen a dal közepén, amikor azok a gitár hívásaira felelgetnek.

Ezen kívül Knopfler más szemszögből tekintett a saját előadásmódjára. Bár a „Skateaway” és az „Expresso Love” riffjei és ritmusai kellően színesítik az előadásmódot, őt mégis sokkal inkább érdekelte a dalok hangzása, mint a technikai tudás villantása. De mégis, ennek ellenére a „Tunnel of Love” kétperces befejező szólója első osztályú példája, hogyan lehet néhány hangjegyből egy hatalmas érzelem-teli dallamfutamot felépíteni.

A harmadik lemezen jelennek meg Mark Knopfler első balladái is, amik – így első nekifutásra – nem is rosszak, sőt …  Míg a „Hand in Hand” egy kedves, de ennek ellenére sehol sem jegyzett szerzemény (a másik a „Les Boys”), addig a „Romeo and Juliet” vált a lemez húzóerejévé, nyilvánvalóvá téve Knopfler dalszerzői zseniét. Jó néhány más művész is felfedezte magának, illetve azon kevés Dire Straits-dalok egyike, amelyeket Knopfler ma is rendszeresen előad a koncertjein.

És ami a piszkos anyagiakat tekinti: a „Making Movies” meg sem közelítette elődeinek eredményeit, a slágerlisták 19. helyéig jutott, bár így is platinalemez lett. Ennek ellenére a Dire Straits továbbra is mozizott még egy kicsit, hiszen a következő nagylemezük, a „Love Over Gold” 14 perces nyitója, a „Telegraph Road”, és a „Private Investigations” remek filmtémák is egyben.

1985-ben a zenekar újradefiniálja magát, hogy kasszát robbantson a ’80-as évek legremekebb nagylemezével, a „Brothers In Arms”-szal – de az már egy másik sztori.

forrás: https://ultimateclassicrock.com/dire-straits-making-movies/

A régi cucc nem kezdőknek való ….

Az egykori Dire Straits-legenda beszél nyolcadik, „Tracker” című szólólemezéről – 2. rész

Egyik reggel interjúra mentem a BBC-be, de korábban értem oda, ezért tettem egy sétát a környéken. Találtam egy kerékpárboltot, megálltam és nézegettem a kirakatot. Aztán egyszerre bevillant, hogy tulajdonképpen nagyon szeretek biciklizni, és most úgy állok itt, mintha egy hangszerüzlet bejáratában fájdítanám a szívemet a gitárok után, vagy egy motorbolt kirakata előtt csábulnék el … Egyébként nem is olyan régen vettem egy olasz, Colnago versenykerékpárt – nem azért, hogy naponta használjam, hanem egyszerűen csak megragadott a szépsége, a vonalvezetése. Nem igazán tudom, hogy a régebbi gyártmányú versenybiciklik a jobbak-e, vagy az újabb típusok, egyszerűen csak rájuk pillantva egy gyönyörű acélvázat látok …

Akkor - ha jól veszem ki a szavaidból -, egy bicikli is lehet műalkotás, ha eltekintünk a funkcióitól és csak a tervezést nézzük?

Pontosan. Amikor még bérelt lakásban laktunk, a motoromat be akartam vinni a konyhába, de Kitty (Knopfler felesége, Kitty Aldridge színésznő-író) hallani sem akart róla. Ezért aztán kénytelen voltam visszavinni a garázsba …

Szerinted a zene is úgy működik, mint a motorok és a gitárok? Most is úgy lefoglalnak a dalok, mint tinédzserkorodban?

Nem tudom … igazából ugyanannyi időt töltök zenehallgatással, mint régebben, de talán újabb zenéket többet hallgatok, mint a régebbieket. Mindegyikből próbálok valamit kihozni. Itt van például Van Morrison, aki kölyökkorom óta része az életemnek, számomra ő a Hang, és nagyon jó, ha együtt tudunk dolgozni. De az új, ismeretlen tehetségek felfedezése is rendkívül izgalmas dolog. Ha ajándékot kell vennem, általában lemezeket veszek – például a feleségemnek, Kittynek, aki azt mondta erre, hogy mennyire más ez, mikor otthon zenélek neki, vagy csak a kezébe nyomok egy korongot, mert teljesen más érzéseket kelt benne …  Szóval, ki tudja, hogyan is van ez  …

 Vannak olyan zenészek mostanában, akik igazán elnyerték a tetszésedet?

Talán túl sokan is … a Barr Brothers, Gregory Alan Isakov, Sharon Van Etten és Pieta Brown. Aztán itt van még a svéd folk-duó, a First Aid Kit, akiknek olyan a hangzásuk, mint az Everly Brothers-é. Megemlíteném még Ruth Moodyt, aki a Wailin’ Jennys nevű kanadai formáció csodálatos énekese. Közös dalokat is rögzítettünk, meg néhány európai koncertünkön is fellépett – de számomra érthetetlen, hogy az ő remek hangja miért passzol az enyémhez, ami néha egy sebesült állatéhoz hasonlít … viszont az eredmény egészen jó …

A „Privateering”-hez hasonlóan a „Tracker” fő témája szintén az idő múlása, vagyis nyilvánvalóan sokat foglalkozol ezzel a kérdéssel. Befolyásolja ez a régebbi dalaidhoz való viszonyodat?

Néhány szerzemény esetében érzem, hogy öregszem, de van egy-két olyan dal, amikor semmilyen változást nem érzek – ilyen a „Brothers In Arms” – lehet, hogy csak egy pillanat volt az életemben, de nekem mégis borzasztóan sokat jelent. A dalaim zöme útjelző az emberek életében – vagyis egy koncerten mindig tudom, hogy ezt meg azt el kell játszanom nekik, mert tudják és várják …  és érdekes módon én is mindig találok bennük valami újat, ezért sosem érzem azt, hogy talán nevetségessé válnék velük a színpadon. Szerzőként meg nagyon csodálatosnak tartom, hogy kiadsz valamit a kezeid közül és aztán látod, hogy később mivé válik … ha egy festő megfesti az egyik Dire Straits-dalt, vagy valaki odajön hozzád, hogy a zenéd segítette át egy nehéz magánéleti válságon, akkor látod, hogy minden munkád kifizetődik valahol. A zene is egy kreatív cselekmény, ami más kreatív dolgokat hoz létre. Bedobsz egy kavicsot a vízbe, és aztán gyönyörködhetsz a hullámokban, amik újra és újra visszatérnek hozzád.

Emlékszem, amikor fiatalként először hallottam a „Romeo and Juliet”-et, nagyon komoly  dalnak tartottam, most viszont felnőttként már úgy találom, hogy sok humor van benne ….

Tökéletesen igazad van. Nos, pontosan ezért játszom ez a dalt is még mindig. Amikor fiatalabb voltam és volt néhány komoly szakításom, apám mindig azt mondta, hogy nemsokára eljön az idő, amikor csak nevetni fogok az egészen. Persze, akkor semmi nevetségeset nem találtam a történtekben, viszont az az idő is mindig eljött …

Vagyis egyre tapasztaltabb lettél és ráébredtél, hogy ez nem a világ vége …

Valóban nem volt az .. de Romeónak talán igen … Mielőtt megírtam volna ezt a dalt, arra gondoltam, hogy ő valójában egy tökfilkó volt, de azóta nagyon sok idő eltelt. Most, amikor dalokat írok, nagyon is tisztában vagyok az idő múlásával, és a visszavonulás helyett a múlt válik egyre fontosabbá, és ez a folyamat a jövőben egyre inkább felerősödik majd. Talán butaság, amit most mondok, de a múlt megváltoztatja az arckifejezést, az arcszínt, ahogy egyre öregebbé válik az ember … és mindent másképpen látsz … lehet, hogy ezért is született meg a „Basil”. Ha húsz évvel fiatalabb lennék, nem biztos, hogy meg tudnám írni, de most sokat jelent nekem.

A lemez nyitódala, a „Laughs and jokes, and drinks, and smokes” is hasonló, ha jól érzem …

Igen, arról az érzésről szól, amikor úgy látod, elpusztíthatatlan vagy. Úgy érzed, hogy amíg nem érsz el egy bizonyos korig, addig nem kapsz sebeket, nem rögös az út, amin jársz. S mikor ez bekövetkezik, muszáj tovább menni úgy, akár egy megszállott. Egyik régi zenészkollégám pont a napokban monda, hogy a régi cucc nem kezdőknek való … szóval kell egy kis rugalmasság és elhivatottság .. ez a kettő biztosan átsegít minden változáson.

Nekem úgy tűnik, hogy csak kevés ember elégedett az öregedéssel és szinte mindenki harcol ellene …

Nincs más választásod, a lényeg hogy próbálj fit maradni – ez a legfontosabb, hogy fizikálisan is olyan állapotban légy, hogy végigcsinálj egy turnét, minden este színpadra tudj állni. Fiatalként dehogy gondoltam ilyenekre – végigcsörtettem a világon, mert azt hittem, az enyém. Végül – talán túl későn – jöttem rá, hogy meg kell becsülnöm a tehetségemet, mert mindent túl gyorsan lezavartam, és jött a következő tennivaló .. de mára megtanultam értékelni és élvezni is a pillanatot …

forrás:

https://www.salon.com/2015/03/28/mark_knopfler_this_getting_older_stuff_ain’t_for_wimps/

A régi cucc nem kezdőknek való ….

Az egykori Dire Straits-legenda beszél nyolcadik, „Tracker” című szólólemezéről – 1.rész

A lemez azzal kezdődik, hogy van valaki, aki visszaemlékezik a fiatalságára, minden olyan történésre, mozzanatra, élményre, amik nagyban meghatározták ifjúkorát: nevetés, viccek, ital, dohány, csajok –szemtelenül fiatalok, akik néha elbotlanak, de ezzel senki sem törődik. Pontosan egy ehhez hasonló lemez születik, ha egy rocksztár nosztalgiázni kezd – visszatekint a pályafutásának legsikeresebb állomásaira. De Mark Knopfler mindig is ravasz dalszerző volt, (már a Dire Straits korszakban is) és hajlamos arra, hogy megjelentessen egy narrátort (ez talán ő maga is lehet), aki egy régi barátot keresve meglátogatja annak családját, akiknek fogalma sincs, hogy az illető hol lehet … így ő is megy tovább a maga útján. Apró pillanat ez, néhány csendes órája az életnek, de mégis erőteljes rezonanciával bír, hiszen meghiúsult a fiatal énjével való kommunikációra tett próbálkozása – és ekkor jön rá, hogy a múlt felidézése nem mindig könnyű.

Knopfler múltját már nagyon jól ismerjük: a ’70-es évek végén a testvérével megalapította a Dire Straits zenekart, amely a ’80-as évek végére a műfaj meghatározó előadói közé nőtte ki magát. A történetek a „Sultans”-szal kezdődtek, aztán jött a „Romeo and Juliet”, a „Money For Nothing” és a storytelling folytatódott egészen a zenekar felbomlásáig. Közben megírt néhány filmzenét, de az igazi szólókarrierje 1996-tól datálható, amelynek csúcsai a 2012-ben megjelent duplalemez, a „Privateering” és a 2015-ös „Tracker”.

A „Tracker” minden karaktere folyamatosan a múltat vizsgálja a továbblépés lehetőségével, s közben behatárolják a világot és benne saját magukat. Közülük néhányan valós személyek – megjelenik például Basil Bunting költő, aki újságcikkeket körmölt epikus verssorok helyett, míg Beryl Bainbridge regényíró csupán csak emlék, hiszen „holtan feküdt sírjában”, mikor a világ felfedezte rendkívüli tehetségét. Hozzájuk csatlakoznak kevésbé ismert és híres személyek – mint a „Broken Bones” bokszolója, aki törött, görbe orrát trófeaként viseli, vagy a „River Towns” fiatalembere, aki dühösen szidalmazza a tinédzser prostituáltak kerítőit.  A lemez alkalomszerűen irodalmi – Knopfler ugyanolyan kényelmesen bánik a szereplőkkel, mint a gitárjaival. Kerüli a hosszú szólókat, a hivalkodó és bonyolult technikát igénylő fogásokat, inkább szereplői életének apró pillanataira, drámai csendjére összpontosít. Kevés rockmuzsikus idősödik olyan méltósággal, mint Knopfler, így talán ezért is sikerült neki az öregedést vonzó témává tenni.

Kezdjük talán a „Basil” című szerzeményeddel, ő az egyik olyan figura, aki nem kitalált személy.

Basil Bunting költő volt, akinek talán egyetlen műve közismert, a „Briggflatts”, amely T.S. Eliot „The Wasteland”-ja óta a legjelentősebb epikus költemény. Kénytelen volt abban a szerkesztőségben dolgozni, amelyben én is munkát vállaltam kb. 15 éves koromban. Szombatonként dolgoztam, hat shilling, hat pennyért, állandóan utánam ordították, hogy „kölyök”, s ekkor nekem rohanni kellett, hogy a másolatokhoz szükséges papírok időben a nyomtatóba kerüljenek. Basil utálta az újságírást, tiszta sor, hogy azt nem neki találták ki. Túl öreg volt és némileg excentrikus megjelenésű, vagyis egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy firkász – de kellett a pénz a túléléshez.

Tinédzserként milyennek találtad őt?

Abban az időben lenyűgözött, de inkább mással voltam elfoglalva – csajoztam, vagy ha éppen nem volt barátnőm, akkor lányok után járkáltam, meg persze gitároztam. Akkoriban persze még rózsásan láttam a jövőt, mint leendő rockzenész – Basil pedig már az élet másik oldalán állt, túl volt egy-két dolgon. Most jöttem rá igazán, hogy honnan is érkezett. A „Briggflatts” megjelenése lehetőséget nyújtott neki, hogy kiszabaduljon a szerkesztőségből és rögtön Amerikába utazott, ott valamelyik akadémián kapott munkát, de rövid idő múlva visszatért Angliába, és a kezdeti sikerek után egy homályosabb korszaka következett. 1985-ben, Northumberland-ben halt meg.

Olvasod még a verseit?

Néha. De biztosan nem olvasok többet, mint egy átlagember. Főleg akkor olvasok, amikor van rá időm - és ekkor olyan könyveket is előveszek, amikről nem is gondolnád. Igyekszem sokat olvasni – többek között az ő verseit is, amik fontosak számomra.

A dalaid nagyon irodalmi stílusúak – ez talán a szereplők jellemvonásaiból és a világról alkotott véleményükből adódik …

Néha „saját magamként” szólaltatom meg a szereplőket, mint például a „River Towns” sráca. Az ő története is egy regény alapján született, ami azért nagyban befolyásoló tényező – csakúgy, mint a „Mighty Man”, amely utóbbi azokról a kubikosokról szól, akik eljöttek Írországból hogy kiépítsék azt az infrastruktúrát, amit ma is használunk – gátakat, csatornákat, utakat és vasutakat, hidakat, házakat …. igen, ők építettek mindent. Erről is van egy nagyon jó könyv, amit Timothy O’ Grady írt „I Could Read The Sky” címmel, és Steve Pyke készített hozzá csodálatos fotókat és portrékat. Nagyon megindító történet, egyszerű mondanivalóval, hogy mindent meg lehet csinálni – akár az eget is elolvasni – de nyilvánvalóan, a dalban ezt a sort nem használhattam fel.

Egy-egy jó könyv időnként felizzítja a dalokat. Ilyen a „River Towns” rövid története is, egy nem túl ismert szerzőtől. Ő egy amerikai író, Breece D'J Pancake, aki rövid novellákat írt főként Nyugat-Virginiáról, az ott élőkről. Sajnálatosan 26 évesen öngyilkos lett, ami óriási tragédia, mert később nagy író lehetett volna … Dalok bármiből születhetnek – egy elejtett megjegyzésből, konkrét élményből, utazásból, helyszínről - ki tudja, mi mindenből …

Más szavakkal – minden lehetőséget megragadsz?

Talán, felteszem, hogy így is lehet. Hallasz, vagy látsz valamit, amit elraktározol későbbre. Olyan vagy, mint a szarka, ami rárepül minden csillogó tárgyra – a dalszerzés számomra valami ilyesmit jelent, a gitárjaim pedig segítenek ebben, bár a játékstílusom valami szörnyű. De szerencsés vagyok, mert a zenekarom egyszerűen csodálatos. A gitárosom, Richard Bennett egyszer azt mondta nekem egy alkalommal, amikor egy dalnál tévesztettem, hogy az énekesnek mindig igaza van …. hát, ez azóta is így működik ….

Ezt furcsa hallani tőled, hiszen a legtöbben elsősorban gitárosként gondolnak rád.

Szeretek játszani, gyerekkori megszállottság ez. Van néhány gitárom, amit mások gyűjteménynek hívnának, de én nem vagyok gyűjtő – néhányat csak úgy kapok másoktól. Van egy amerikai barátom, Rudy Pensa, aki ha készít egy újat, rögtön elküldi nekem – és az újak egyre jobbak, ami hihetetlen. Vagy ott van például John Monteleone, aki szintén készített nekem gitárt. De minden gitárosnak – általában - van több gitárja is. Lehet, hogy ez a megállapítás csak gitárosokra vonatkozik, és más zenészekre talán nem … ezt nem tudom. Minden esetre imádok játszani – ez tartja elevenként a fiatalkori énemet –ahogy a rajzolgatás, meg a biciklizés.

forrás: https://www.salon.com/2015/03/28/mark_knopfler_this_getting_older_stuff_ain%E2%80%99t_for_wimps/