Határozott vezető vagy akarnok parancsnok – hol lenne a Dire Straits Knopfler nélkül? - 2. rész

Ken Tucker és David Fricke interjúja Mark Knopflerrel, amely a Rolling Stone 1985. november 21-i számban jelent meg – 2. rész

A dalszerzői stílusodban az elmúlt néhány évben jelentős változás volt érzékelhető – gondolok itt a Wild West End és a Down To The Waterline hangulatos atmoszféráját felváltó egyszerűbb, közvetlenebb szövegezésű dalokra, mint a Brothers In Arms. Mi inspirálta ezt a változást?

Nem mondom azt, hogy már nem írok kétértelmű vagy többrétegű témájú dalokat, egyszerűen most jobban vonzódom az olyan szerzeményekhez, amikor nincs probléma azzal, hogy ki mit énekel. Ha meghallom Willie Nelsont, amint a Blue Skies-t énekli, akkor nekem az mindig a nagyszerűt, az egyszerűt és a közvetlent jelenti.

Időnként sokkal jobb nagy, terjedelmes és hangzatos, de világos kijelentéseket tenni, mint a kétértelműség homályba burkolva példálózni. Erre nagyon jó példa a Born In The U.S.A. Még Reagan is megjelenhet, hogy megidézze Springsteen szellemét és összeadja Rambóval. Úgy vélem, hogy Bruce szerint nincs azzal semmi baj, ha valaki szereti a szülőhazáját és jó állampolgáraként viselkedik. Viszont voltak olyan kívülállók, akik ezt a jelentést eltorzítva a saját céljaik érdekében felhasználták. Persze, én sem akarnám, hogy Reagan felhasználja a dalaimat, de ha megpróbálná, biztosan lenne hozzá néhány keresetlen szavam.

A Money For Nothing két- vagy többértelmű iróniája viszont megzavarta a hallgatókat.

Egy londoni meleglap-szerkesztője tiltakozó levelet küldött nekem, amiben leírta, hogy szerinte a dal övön aluli ütés. Én meg úgy vélem, eltekintve attól a ténytől, hogy vannak idióta melegek és vannak idióták, akik nem melegek – a dal mégsem engedheti meg magának ezt a többértelműséget, nem lehet több jelentése, hanem közvetlennek kell lennie.

Ilyenkor mindig azon töröm a fejem, vajon milyen dalokat érdemes írni; amikben az elbeszélő nem ölt magára más karaktereket, vagy mégis… A Money For Nothing „énekese” egy igazi bunkó, segédmunkás mentalitással – aki csak anyagi szempontból látja a dolgokat – vagyis megvető lenézéssel respektálja a rock-sztárokat, akik semmit sem dolgoznak, de mégis gazdagok, és úgy gondolja, hogy ez mekkora átverés…

Hogyan született a Sultans of Swing? John Illsley egy alkalommal elmondta, hogy a legelső felvételed egy nyugis, country-western feelinget idézett fel benne…

Zeneileg valóban teljesen más hangzású volt, mert a legelső változatot akusztikus gitárral rögzítettem. Aztán később, amikor már a Stratot használtam, azon tényleg nagyon másképpen szólt – de ez pusztán csak a hangszerek miatt volt így. Valójában az történt, hogy egy éjszaka Dél-Londonban láttam egy jazz-bandát és eszembe jutott, hogy amikor egy zenekartól a Creol Love Call-t hallod, akkor jössz rá, mennyire gyönyörű is a zene – mennyire fontos hallgatni, megismerni – és mindennek akkor is nagy jelentősége van, ha nem Duke Ellington, vagy egy hagyományos jazz-zenekar, hanem Kirk Roland játssza. Na, szóval a zene nagyszerű dolog.

De ott van például a Tunnel of Love, amelynek hossza és felépítése sokkal összetettebb…

Különböző szakaszok vannak benne kialakítva egyfajta logika mentén. Szükséges volt a közepén egy levezető részre a dobokkal, hogy megpróbáljuk megjeleníteni a vurstli kavalkádjának zaját, mozgalmasságát, a sikoltozást – és mindezt egyetlen ötlet továbbgondolásából. A cirkuszi zene, mint eszköz nagyon jól felhasználható, hogy a hallgató érezze a szagát, lássa a helyszínt és beleképzelje magát a szituációba, amely akár az ő kis története, a saját filmje is lehetne.

Nagy különbségek vannak a kis történetek és a filmzenék között? Ry Cooder szerint a filmzenéit érzi igazán a magáénak és nem az egyéb lemezeit, mert így kiszabadul a háromperces alkotás kereteiből. Te hogy érzed ezt?

Értem, hogy mire gondolsz… de nekem sosem voltak ilyen érzéseim, sosem éreztem korlátokat a kommersz-lemezek készítésekor. A filmzene-írás már egy kicsit bonyolultabb dolog. Minden attól függ, mennyi technikai ismereted van – nekem például nagyon kevés. Aztán mennyire vagy diplomatikus, muzikális, és hogy állsz a papírmunkával – utóbbi terén szintén nulla vagyok. Továbbá sok függ a rendezőktől is. Eddig kettővel dolgoztam, Bill Forsythtal és David Puttnammel. Nagyon különböznek egymástól – más a zenei ízlésük, mások a zenével kapcsolatos érzéseik – hol, melyik jelenetben mennyi zene legyen. Némely rendezőnek pedig sok esetben fogalma sincs a zenét illetően, hogy az hová és mikor kerüljön.

Milyen volt Bob Dylan Infidels című lemezének társ-producere lenni?

Legelőször Los Angelesben találkoztunk, amikor eljött, hogy megnézze a koncertünket… Aztán jött a Slow Train Coming album felvétele, amiket Santa Monicaban készítettünk. Az Infidelst New Yorkban vettük fel abban a stúdióban, ahol a Local Hero is készült. Bobnak kifejezett kérése volt, hogy Sly Dunbar, Robbie Shakespeare és Mick Taylor is vegyen részt a munkálatokban, így őket is megkerestük.  Neil Dorfsman volt a hangmérnök, Alan Clark pedig a billentyűsünk – egész jó kis házi-zenekar jött össze. A felvételek is gyorsan mentek, Bob pedig legfeljebb ha kétszer énekelte fel a dalokat.

Mostanában nagyon sok személycsere történt a zenekarodban és úgy hallani, meglehetősen szigorú vezető vagy… Tényleg az vagy?

Szerintem nem vagyok az. A sok dolog közül ez az egyik, amiben nehéz nyerőnek lenni. Ha túl szigorú vagy, akkor azt mondják, hogy a diktátort játszod, ha nem vagy az, akkor nyúlbélának tartanak. Az időm 95%-ban rettenthetetlen vezető vagyok – úgy értem, ha írok egy dalt, akkor azt szeretném, hogy az tökéletesen szóljon, legyen jól megcsinálva. Azt gondolom, hogy ha ennek érdekében a zenészeid hosszú órákat töltenek munkával és néha még többet is – akkor ez tisztességes elvárás tőlem. Néha elkövetem azt a hibát, hogy megállok és mástól várom, hogy adjon iránypontot, hogy merre tovább. Többször is megtettem már ezt, de nem gondolnám, hogy ez hosszútávon fenntartható.

Ki szoktad kérni a többiek tanácsát, mondjuk a dalszövegekkel kapcsolatban?

Nem, soha… Talán egy ilyen esetet tudok említeni, amikor Jack Sonni azt javasolta, hogy a Money For Nothing szövegében a „tutu” helyett a „make-up”-ot (a tutu magyarul: rövid tüllszoknya – tütü (LK.) használjam. Megfogadtam…

Hogyan jellemeznéd a testvéreddel való kapcsolatodat?

Az most teljesen oké, bár nem sokat találkozunk, mert ő Amerikában él.

Mi volt a tényleges oka, hogy David elhagyta a zenekart?

Azt hiszem, hogy itt a legfontosabb kérdés az, hogy néha ki tudsz-e kapcsolódni abból, amit csinálsz… Nálam ez oké, de szerintem Davidnél nem működött a dolog, és nem tudom, hogy ő mennyire tudott túljutni azokon a dolgokon, amikről már beszéltünk – a hirtelen jött siker, a folyamatos munkák, stb. Ráadásul ő sosem volt annyira gitárfüggő, mint én. Úgy tudom, most is inkább a billentyűsökkel foglalkozik.

Volt bennetek keserűség, miután ő távozott?

Sosem gondoltam erre, mert mindig tudtunk beszélni egymással. Az első szólólemezén játszottam is, magam ajánlkoztam… Egyébként pedig mindig tudtam, hogy mibe fogok – és aztán a többiek vagy velem tartottak, vagy nem…

Van elképzelésed, hogy mit csinálsz 20 év múlva?

Talán kis klubokban fogok játszani… S majd ott esem össze holtan, a színpadon. Szeretnék újra kisebb léptékű munkákat csinálni, mint pl. kocsmákban, klubokban fellépni. Nemrégiben volt szerencsém J. J. Cale egy san francisco-i klub-koncertjén fellépni, ami nagyon jó volt. Kanadában szintén egy klubban együttzenéltem néhány dal erejéig az Everly Brothersszel, akik a Why Worry-t is rögzítették a Brothers In Arms-ról.

Mely előadók dalait hallgatod örömmel?

Ha alkalmam nyílik otthon ülni, akkor általában mindig ugyanazokhoz térek vissza – ilyen például Van Morrison. Szerintem az Inarticulate Speech of the Heart című lemeze zseniálisan mesés, amelynek az egyik legjobb dala, a Rave On, John Donne szintén csodálatos.  De nagyon szeretem J. J. Cale dalait, őt is sokat hallgatom, nagyon tetszik a lemezei nyers textúrája.

És mi a helyzet a gitárosokkal?

Nos, igen – néhányan közülük már halottak: Robert Johnson, Lonnie Johnson. B.B. King viszont nagyon is eleven és rám mindig óriási hatással volt. Tizenhat éves koromban hallottam először a Live at the Regal-t. Nagyszerű pillanat, amikor a lemez csodás hármasa – a gitár, ének és a közönség – tökéletes összhangot alkot, egészen elképesztő módon. Sok lemezén a gitár tökéletesen elvégzi az énekes munkáját is – annyira tiszta hangzású. Talán azért is tetszenek annyira a dalai, mert én sem csak énekes vagyok, (bár egyáltalán nem vagyok olyan jó, mint B.B.King). Vagyis a gitár egy újabb, jobb hangzást produkál, mint az énekhang.

Amikor kölyök voltam, az egyik haverommal sokat énekeltük együtt az Everly Brothers-t. Próbáltam a lehető legjobban énekelni, már amennyire ez egy mutáló sihedertől telik. Általában úgy hiszem, hogy az énekesekre mindig más énekesek hatnak, és így tovább. Eric Clapton az egyik kedvenc énekesem, pedig az emberek többsége inkább gitárosként szereti és nem az énekhangja miatt, pedig szerintem ő a fehér Ray Charles. A másik énekes, aki rám nagy hatással volt, Bob Dylan. Úgy hallgatom őt, mint mások, de nekem mégis valami többletet jelent a hangja. S itt van még Tom Waits, Ry Cooder, J.J. Cale, akiknek a hangja – ha nem is technikailag – nagyszerű, és pontosan ez teszi különlegessé az előadásukat.

Van még valami, amit tanulnod kell a gitárról?

Ami a gitárjátékomat illeti, csak annyi, hogy nem sokat tudok róla. Ez egy hosszú folyamat, a tanulás pedig állandó. Nemrégiben Nashville-be utaztam, hogy Chet Atkinsszel játsszam egy olyan lemezen, ahol duetteket játszik más gitárosokkal. Akár öt évig is ott maradtam volna, mert egyszerűen imádtam és nagyon sokat tanultam. Szóval, a tanulás egy vég nélküli dolog. A gitárral kapcsolatos szókincsem megközelítőleg csak ennyi – áá, hogy vagyunk ma – és ez minden.

Alapjában úgy vélem, hogy amíg a lelked eleven és van melódiád, akkor teljesen mindegy, hogy Miles Davis vagy Waylon Jennings vagy – jó zenét fogsz játszani. Gyakran fordul elő, hogy egy jól képzett, tapasztalt előadó imádja és keresi a kevés technikai adottságokkal megáldott zenészeket, pusztán a zenei tehetségük miatt – és úgy vélem, ennek így is kell lennie.

Van olyan lemezed, amiről a megjelenése után úgy gondoltad, hogy bárcsak sosem adtad volna ki a kezedből?

Igen, az összes lemezem ilyen.

Az összes?

Ó, persze – egyáltalán nem szeretem, ezért nem is hallgatom őket. A saját albumaim hallgatása egyfajta perverzió lenne. Tudom, hogy a lemezkiadásra túl sok figyelem hárul az üzlet miatt. Viszont sokkal jobb játékot produkálok bármilyen lemezfelvételnél, ha egy kis bárban, vagy kocsmában léphetek fel a barátaimmal.

Úgy tűnik, hogy sokat dolgozol, és sosem pihensz. Munkamániásnak tartod magad, úgy zenélsz, hogy minden mást kizársz az életedből?

Jó lenne, ha nem így lenne. Mert én is olyan vagyok, mint bárki más. Szeretek jókat enni és aludni. Szeretem a sportműsorokat nézni a tévében és rajongok az autókért. De amikor feltorlódik a munka és állandóan turnézom, akkor semmire nincs idő, még arra se, hogy a kiégett villanykörtét kicseréljem, vagy kifessem a wc-t.

Azzal vádolnak, hogy lusta vagyok. Fekszem az ágyon, nézem a sportműsort a tévében… és akkor bejön a nejem, hogy keljek fel, mert takarítani akar és rögtön el is kezdi. De amikor végre kimenekülök a lakásból, akkor csinálnom kellene valamit… és ez miért ne lehetne egy kis session-muzsika?

forrás: https://www.rollingstone.com/music/music-news/mark-knopfler-fearless-leader-126242/

Határozott vezető vagy akarnok parancsnok - hol lenne a Dire Straits Knopfler nélkül?

Ken Tucker és David Fricke interjúja Mark Knopflerrel, amely a Rolling Stone 1985. november 21-i számban jelent meg - 1. rész

1977-ben egy napon Mark Knopfler és John Illsley meglátogatott egy ismerősük által üzemeltetett művészeti galériát a londoni West Enden.

Nem tudtuk elhinni, hogy mennyi szart lehetett ott bent látni. Zsinórdarabok mindenhol, egy kupac tégla a sarokban, a padlón szanaszét szórt szemetes vödrök – emlékszik vissza Illsley.

Hazaautóztak dél-londoni lakhelyükre és Knopfler ideges nevetéssel ült be a kocsi hátsó ülésére, majd írni kezdett.

Megérkeztünk a lakásba – meséli John. Ő ott maradt az autóban és még mindig írt, én meg felmentem, hogy teát főzzek. Csak egy félóra múlva jött fel és azt mondta, hogy be is fejezte. Így született meg az In The Gallery… Deptford és a Shafterbury Avenue között.

Mark Knopfler – énekes, dalszerző és gitáros, a Dire Straits vitathatatlan vezéregyénisége – továbbra is ugyanolyan intenzitással és célra törő odaadással végzi mesterségét. A zenekar már hosszú ideje a legvonzóbb szupersztárok egyike úgy Angliában és Európában, mint Ausztráliában és Japánban. Most, a Money For Nothing című daluk minden slágerlistán tarolt az Egyesült Államokban, első helyre emelve Brothers In Arms című lemezüket, amelyből a megjelenése óta eddig 2 millió darab fogyott.

Mark Knopflert 1977 nyara óta a közönség csak gitárral a kezében láthatta, amikor is megalapította a Dire Straits nevű formációt, hogy hangulatos country- és bluesban gyökerező dalait megismerhesse a közönség.  Színpadon kívüli élete egyfajta vég nélküli körforgásnak tűnik, amelyben a Dire Straits-lemezek közötti filmzenék (Local Hero, Cal, Comfort and Joy), produceri teendők (Bob Dylan, Aztec Camera), illetve más előadók lemezein történő vendégszereplések (Tina Turner, Van Morrison, Bryan Ferry and Steely Dan) váltják egymást.

Még most is előfordul, hogy felmegyek, és csak bámulom a színpad egyik részére odakészített gitárokat – ismeri el a 36 éves Knopfler, aki a legutolsó new yorki koncert után, lustán, rágógumit rágva piszkálgatja a kezében tartott gitárt.

Amikor itt járok, mindig útba esik a 48. utcán lévő Rudy’s Music Shop – még akkor is, ha semmit sem akarok venni – mert csak nézegetni is annyira jó ezeket a hangszereket. (A Dire Straits jelenlegi ritmusgitárosa, Jack Sonni is Rudynál dolgozott).

Amikor Knopfler a saját zenéjéről beszél, sokszor úgy tűnik, hogy nem találja a szavakat. Ujjaival göndör, szőkésbarna tincseit babrálva, megfontolt szünetekkel szakítja meg mondatait. Hideg-kék szemeit gyakran szegezi lefelé, mintha a soron következő szavak a cipőjére lennének írva. De az elméje minden bizonnyal szélesvásznú filmként pörög és a gitárja gyakran nyelveket beszél.

Knopfler 1983-as, a Bill Forsyth által rendezett Local Hero-hoz írt filmzenéje töprengő dallamaival, az akusztikus gitár magányos sóhajaival a Skót-felföld eleven képeit varázsolja elénk. Lírai szólói a Dire Straits 1978-as debütáló albumán rezonálva élénk visszhangokkal idézik a gyapotföldek panaszos kesergőit, Nashville kurázsiját, és a falánk Sun rockabillyjét. Énekhangja füstös morgás, amely kellemes meghittséget áraszt a Down To The Waterline fiatal szerelmeseinek és a Sultans of Swing leharcolt jazz-zenészeinek lírai portréjával.

Mark Knopfler 1949-ben született a skóciai Glasgow-ban egy zsidó származású építész fiaként. Apja kommunista nézetei miatt kényszerült arra, hogy elmeneküljön Magyarországról, a fasiszta rezsim uralma elől. Amikor Mark körülbelül 9 éves volt, a család Anglia északi részére, Newcastle-ba költözött.

15 évesen kapta meg első gitárját, és nem sokkal később, egy londoni stúdióban készítette legelső felvételét, a Summer’s Coming My Way demóját, amely sosem látott napvilágot.

Knopfler két éven át kezdő riporterként dolgozott a Yorkshire Evening Post-nál és miután a Leedsi Egyetemen diplomát szerzett, az essexi Loughton Főiskolán tanított egy rövid ideig. 1977 áprilisában Londonba költözött és testvérével, Daviddel, valamint John Illsley basszusgitárossal közösen bérelt lakást. Miután Pick Withers is képbe került, megalakult a Dire Straits.

A zenekar azonnali sikereinek nyomása – a BBC rendszeresen műsorára tűzte a Sultans of Swing demóját, és 1977 karácsonyán már a lemezszerződést is aláírták – nem tett jót a tagok közötti viszonynak. 

David borzasztóan feszült volt – emlékszik vissza John Illsley – Mark nagyon felelősségteljesnek érezte magát Davidet illetően, viszont nem tudta, hogy mit kell tennie. Aztán, amikor már a Making Movies felvételein dolgozunk, David elhagyta a zenekart és úgy tűnt, hogy a feszültség még inkább tetőzik – Mark viszont egyre felszabadultabb lett. Withers két évvel később, 1982-ben távozott az együttesből.

Második feleségével, Lourdes Salomone-nal (rövid ideig tartó első házassága még egyetemi évei alatt felbomlott) Knopfler kétlaki életet él, a new yorki Greenwich Village és a londoni West End között ingázik. A felesége viszont idén sem láthatja sokat, mivel éppen egy nagyszabású turné kellős közepén tart, amely csak a jövő év áprilisban ér véget.

Egy ilyen hosszú turnén is rendszeresen edzel?

Persze. Az evezőpadon bemelegítek, aztán súlyzózom. Szükségem is van erre, különben hamar kidőlnék. A futópadot viszont sosem használom, a futás unalmas. A sportot gyerekkorom óta szeretem, kissrác koromban sokat fociztam, de csak 17-18 évesen kezdtem rendszeresen erősíteni magam.

Szerintem a sportban is a legjobb a kéz-szem kapcsolat, ami – úgy vélem – teljesen összekapcsolható a gitározással. Megőrülök a motor-sportért, és ha nem lennék zenész, valószínűleg ezzel foglalkoznék, mert ez is olyan foglalkozás, amire egyszerű szabály vonatkozik: Ne szarj be! Hiszem, hogy ez mindig lényeges dolog.

Nyilvánvalóan ez egy olyan szabály, amit a rock & roll történéseire is ráhúzható. Nagyon csendesen, üzletszerű módon dolgozol a siker érdekében.

Ami velünk történt, az tulajdonképpen a hihetetlenül gyorsan elért siker. Annyi energiát gyűjtöttünk be magunknak, amennyit csak bírtunk. Azt mondanám, hogy mindez főként önkéntes alapon történt. Úgy értem, nem láthatsz minket a rádióállomások ajtaján csöngetni, senkire nem erőltettük rá magunkat. A fő eleme az egésznek a dalírás – szerintem minden egyéb dolog másodlagos.

Volt valami a sztárságból, amit ténylegesen el akartál érni?

Ó, egyáltalán nincs. Ez a gitárral való szerelmi kapcsolatom mellékterméke. Sosem akartam mást csinálni, csak egy zenekarban gitározni. Kicsi gyerekként is zenekarokat, gitárokat rajzolgattam az iskolában – volt, hogy egész nap csak ezzel foglalkoztam. Gyakran álltam a hangszerkészítő műhely ajtajában, hogy lássam, hogyan készülnek a gitárok. Éveken át nyaggattam apámat, aki végül megunta és vett nekem egy 50 fontos Red Stratocaster-utánzatot, ami akkor nagyon drágának számított.

A szüleid muzikálisak voltak?

Igen, mindketten tudtak lapról énekelni. Apám azt szerette volna, ha zongorázni és hegedülni tanulok. Zongorázni hatéves koromban kezdtem, de unalmasnak találtam a kottaolvasást és főként a fülem után mentem, de ez később már egyre nehezebb volt. Aztán amikor nyolcéves voltam, Kingsley bácsikám boogie-woogiet játszott és ez volt a legszebb dolog, amit hallottam. Az a három akkord csodálatosan logikus volt – és ha zongorázni kellett, akkor mindig ezt kaptam elő – mindenkit az őrületbe kergetve.

És hogy álltál a hegedűvel?

13 évesen tanultam, de itt sem volt erősségem a kottaolvasás – szerintem most is tudnék játszani, de persze nem kottából. Aztán jött a szaxofon, de ezt is azért hagytam abba, mint a hegedűtanulást.  A zenét érezni, játszani kell és nem olvasni – képtelen vagyok a hangokat a lapon lévő pontokkal, jelekkel összekötni.

Az elmúlt években nagyon sokat tudtam meg a zenéről az akkordok tanulmányozásával. Ugyanúgy tanuljuk meg, mint a szavakat. Hallasz egy hosszú szót és úgy ismered meg a jelentését, ha minél többet használod – közben a szókincsed is egyre bővül. Ugyanez történik az akkordokkal is. Most már felismerem a zenét, amire négy évvel ezelőtt még nem lettem volna képes.

Mi volt az első zenekarod?

Főként iskola-zenekarok voltak, helyi rendezvényeken zenéltünk és előtte mindig valamelyikünk lakásán próbáltunk.

Aztán miután befejeztem az egyetemet, Londonba költöztem és a Brewer’s Droop tagja lettem. Talán két hónapig voltam velük. Állandóan valamiféle visszataszító R&B Cajun szerelésben jártak és a nevük is elég furcsa volt, mert gyakorlatilag a merevrészegség okozta impotenciát jelenti.

A zenekarnak az RCA-val volt szerződése, ami pont a csatlakozásom idején esett kútba, de elég sok koncertet megcsináltam velük, mert ez alkalmat adott arra, hogy nagyobb klubok, főiskolák közönsége előtt játsszak. Néhány felvételt is csináltunk a Rockfield Studios-ban, amik tudomásom szerint sehol sem jelentek meg hivatalosan.

Miután otthagytam őket, gyakorlatilag éheztem, mert munkanélküli lettem. Nagyon nehéz időszak volt mindaddig, amíg nem kaptam meg a tanári állást, ami tényleg életmentő volt.  Ekkor lett egy másik zenekarom, a Café Racers, amely egy utcai motorbicikli nevét viselte. Kocsmákban játszottunk, meg annak a főiskolának a környékén lévő klubokban, ahol tanítottam.

Újságíróként még zenei kritikákat is írtál

Igen, az újsághoz egy ismerős lány bátyja által kerültem. Akkor azt gondoltam, hogy ez remek időtöltés lesz. A kezdő fizetésem 9 font, 18 shilling és három penny volt hetente. Főleg a kis, helyi zenekarok koncertjeiről írtam, meg a nagyobb együttesekről, akik a városba látogattak. Az utolsó cikk, amit a lapnál írtam Jimi Hendrix halála volt – pontosan azon a napon, mikor kiléptem.  A szerkesztőség a leeds-i városháza egyik irodájában működött. Bejött hozzám a hírszerkesztő azzal, hogy: Figyelj csak kölyök, itt van valami Jimi Henderson, Hendrix, vagy hogy a fenébe is hívják… állítólag feldobta a talpát. Ismerted? Írni kéne róla valamit gyorsan, mert lapzárta van .. Én meg ott ültem döbbenten, nem is emlékszem arra, hogy miket írtam. Leadtam a cikket, elintéztem a kilépést és utána berúgtam…

Hogyan kerültél vissza a rock & roll körforgásába, miután abbahagytad a tanítást?

Nagyon sok mindent megtettem, hogy újból zenekarban zenélhessek – néha egészen elképesztő dolgokat is. Stoppal jártam az országot, hátizsákkal, két gitárral. Ha volt elég pénzem, akkor buszoztam és minden fellépésre, vagy meghallgatásra elmentem. Emlékszem, hogy egy karácsonykor Walesből mentem haza anyámék, nagy hó volt, és ott álltam a gitárjaimmal az út szélén, a semmi közepén várva a jóakaratot, hogy valaki majd csak felvesz. Tényleg, ezt is meg kellett tenni…

Amikor a Dire Straits már megalakult, nekem és Johnnak volt egyfajta kollektív akaraterőnk, amire nagy szükségünk volt. Ha kurvára lusta vagy, és csak a seggeden ülve panaszkodsz, semmi sem fog történni. De mi nem voltunk lusták…

forrás: https://www.rollingstone.com/music/music-news/mark-knopfler-fearless-leader-126242/

Aki sosem egyeztet - Mark Knopfler vall családról, hírnévről

Felejtsük most el azt a sok szeszélyt és a csillogó, feltűnő életmódot, amit a sztárok többsége folytat. A Dire Straits egykori alapítója-vezetője ugyanis akkor a legboldogabb, ha idejét a családja körében vagy a robogóján ülve tölti. 

Julia Molony interjúja - Belfast Telegraph, 2015. március 19.

Mark Knopfler délnyugat-londoni, világviszonylatban is a legkorszerűbbnek számító stúdiójának alsó szintjén egy fedett garázs található néhány autóval és egy menő robogóval, amely talán az egyedüli jele a rocksztárok könnyedebb életmódjának, és az egyetlen, amelyről maga a gitáros is úgy vélekedik, hogy megérdemli.

Mark Knopfler sohasem volt tipikus rocksztár. Amikor 1977-ben úgy döntött, hogy zenekart alapít és a Dire Straits elindult a világsiker útján, mindig megpróbált önmaga maradni – zenész, aki a színpad szélén áll és dalokat játszik – és nem az a valaki, aki dalaival állandóan a középpontban szeretne állni.

Itt van egy rólam készült deptfordi fotó, ahogy a színpad oldalszélére húzódva játszom. Ki akartam próbálni ezt a fordított helyzetet, de nem úgy sült el, ahogy én szerettem volna. Később már nem tettem ilyesmit, egyszerűen levontam a konklúziót, hogy ha ezt akarom, akkor azon az úton kell végigmennem, amit kijelöltem magamnak.

Knopfler mindig is ambivalensen értékelte azt az jelenséget, amit ő egyszerűen csak a „hírnév járulékos ostobaságainak” hív, ezért lehet az, hogy a rajongók milliói, akik az ő zenéjén nőttek fel, valószínűleg nem ismerik fel azonnal a nevét annak ellenére, hogy a kortárs popzenére gyakorolt hatása csaknem olyan nagymérvű, mint Mick Jaggeré vagy Freddie Mercuryé.

Ha tudsz bármi jót mondani a hírnévről, szívesen meghallgatom. Sok az olyan fiatal, akikre károsan hat a töméntelen tv-műsor, és ők ez alapján gondolják úgy, hogy milyen jó is híresnek lenni. Habár a siker az remek is tud lenni – főleg akkor érzem azt, amikor bejövök ide és szétnézek – mutat körbe a stúdióban.

Hálás vagyok, hogy amikor igazán sikeres lettem, már elég idős és tapasztalt voltam, hogy jól tudjam kezelni. Talán azért is éltem túl, mert nem 18, hanem közel 30 éves voltam ekkor. Nem hiszem, hogy egy alig 18 éves, szinte még gyerek pozitívan tudja kezelni a nagy színpadi sikerrel járó kihívásokat – őt, pont az ellenkezőjét vallom – olyan ez, mint egyfajta gyermekbántalmazás.

A gitáros mindig is inkább szakavatottan közelítette meg a popüzletet és sztár-létet, kitartóan dolgozott, jobbnál jobb slágereket írt, saját énjéből látszólag csak keveset megmutatva. A Glasgow-ban született, de Észak-Angliában felnőtt muzsikus úgy véli, mindez a neveltetéséből adódik.

Ha Északról jössz – és felteszem, így van ez az írekkel, vagy a skótokkal is – akkor mindennel kapcsolatban, egyfajta bizalmatlanságot tapasztalsz, amit nem tudsz józan ésszel megmagyarázni. Talán ezért van az, hogy mindent úgy csinálsz, hogy ne emelkedj túlságosan magad fölé, hanem maradj kitartó és mindig arra koncentrálj, amibe épp belefogtál.

Fentiek alapján úgy tűnhet, hogy a muzsikust egészen különleges mértékkel mérik – ennek ékes bizonyítéka a földszinten parkoló robogó is. Úgy 12 évvel ezelőtt Knopfler egy nagyon komoly közlekedési balesetet szenvedett, amikor motorjával egy autónak ütközött – kulcscsontja, hét bordája és egy nyakcsigolyája is eltörött – vagyis olyan súlyos sérüléseket szenvedett, amik végérvényesen derékba törhették volna pályafutását. A teljes felépülés több mint egy évig tartott, viszont a baleset mégsem vette el a kedvét a motorozástól.

Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy van egy javaslata számomra, amit úgy hívnak, autó. Megígértem a feleségemnek, hogy kevesebbet ülök motorra, és akkor rögtön az jutott az eszembe, hogyan fogom ezt betartani. Végül is, ugyanannyit motorozom, mint azelőtt, csak most jobban vigyázok magamra.

És ez a hidegvér tipikus?

Lehetséges, vagy csak nem vagyok elég intelligens ahhoz, hogy észrevegyem az igazán komoly következményeket. A motorozás szabadságot jelent, amit én nagyon élvezek, és nagyon fontosnak tartok. Nem tudom, minek kellene történnie, hogy lemondjak róla.

Nos, az utolsó mondata nagyon jól leírja a zeneszerzéshez, a stúdiómunkához, fellépésekhez való hozzáállását is. Hihetetlenül termékeny szerző, amire élő bizonyíték most megjelenő új albumának, a Trackernek a zenei anyaga, valamit az, hogy néhány évente mindig meglepi rajongóit egy új lemezzel. És mindig sikerül egy olyan remek zenészt, énekest megnyernie a közös munkához, mint Bap Kennedy, a belfasti énekes- dalszerző (sajnos, 2016-ban elhunyt), akinek a Sailor’s Revenge című lemezének producere volt 2011 elején, valamint Van Morrison, akivel együtt rögzítette az Irish Heartbeat című albumot, még a ’80-as évek végén. Egy kívülállónak valóban úgy tűnhet, hogy a dalszerzés és a stúdiómunka egyfajta kényszert jelent számára.

Mindenki azt hiszi, azért kapom nyakamba a világot, mert ezt akarom. Szeretek turnézni, de nem azért, mert turnéznom kell… hanem mert nagyszerű dolog ez, olyan helyzet, amiben jó lenni.  Ebből a szempontból is szerencsés vagyok, mert mindezt oly módon tudom bonyolítani, ahogyan én akarom.

Knopfler életét a családja, a dalszerzés, a lemezkészítés és a turnék teszik teljessé.

Igyekszem vigyázni magamra – sokat sétálok és konditerembe járok. De azért a napjaim nagyobb részét munkával töltöm – persze, az megint más kérdés, hogy akad-e tennivalóm. De utóbbi miatt sem aggódom, mert mindig találok valami elfoglaltságot.

A Dire Straits megalakulása óta eltelt időszakban Knopflert a történet-mesélő dalairól ismerjük, és ami talán azért alakult így, mert pályafutása kora szakaszában újságíróként dolgozott a leeds-i  helyi lapoknál. Az új albumon is szerepel egy dal, ami visszaidézi a Chronicle-nél töltött időszakot. Az album nagy része erősen a múlttal foglalkozik, bár Knopfler állítja, hogy mindez egyáltalán nem nosztalgia.

Szerintem semmi nosztalgikus nincs benne – egyáltalán nem voltam elkötelezve az újságírás iránt, tényleg csak átmenetileg foglalkoztam ezzel. A nyomda tintája valahogyan nem úgy áramlott az ereimben, de egy kicsit azért csodáltam is ezt a hivatást. Még ma is sokat gondolkodom ezen, hiszen akkoriban annyira zöldfülű voltam, és nem is nagyon láttam át, hogy a társadalom hogyan is működik valójában – viszont nagyszerű lehetőséget jelentett egy magamfajta kölyöknek, hogy megtudja az igazságot.

A múltban harmadik személyben írt, más karakterek hangját kölcsönözve adta elő a történeteit. De manapság már sokkal kényelmesebb, ha önmagát és saját élményeit, közvetlen tapasztalatait illeszti be a dalok szövegébe.

Azt hiszem, ma már ennek semmi jelentőséget nem tulajdonítok.

Ennek ellenére a hallgatók még sokszor gondolják úgy, hogy szó szerint kell érteniük a hallottakat.

Megírtam a Broken Bones című dalt, erre valaki megkérdezte, hogy bokszolok-e, pedig valójában nem több ez, mint egyfajta beszédfordulat. Egy barátom azt mondta például, hogy ilyen marhaságokkal egy beszari alak nem foglalkozik. Aztán másvalaki megjegyezte, hogy a dal karaktere örökre magán viseli a szerzett sérüléseit – és én is pont erre gondoltam – hogy a boksz mivel járhat.

Egyébként pedig nagyon vicces, hogy az emberek sokszor miket gondolnak a szerzeményeimről. Van egy dalod, amit kiengedsz egy nyitott ajtón, de hogy odakint mi fog vele történni, egyáltalán nem tudod – de végül is, ez is része a dalszerzés örömének és izgalmának.

Még most is, annyi sok év után Knopfler egy kicsit megilletődve eleveníti fel azokat a dalokat, amik születésük óta még mindig a köztudatban élnek és ma is nagyon népszerűek.

Nagyszerű érzés, hogy az emberek még mindig hallgatják őket – tényleg remek dolog, hogy valakinek az életében mérföldkövet jelentettek. Egészen elképesztő – amikor ott vagy a színpadon, és arra készülsz, hogy eljátszd a Brothers In Armst, csak akkor jössz rá, hogy mennyire fontos ez a közönségnek – mit jelent nekik, mint jelent a generációjuknak. És aztán itt vagyok én, remélve, hogy mindezt nem csesztem el nagyon. Úgy értem, hogy esetleg írhattam volna valami jobbat is… Olvastam, hogy asztronauták felvitték magukkal az űrbe.  Ismered az emberek cselekvéseit, és amikor dalokat írsz, ráébredsz, hogy tulajdonképpen az életük filmzenéjét félig te írtad meg…

Knopfler a dalszerzést bizonyos szempontból a szülő-gyermek kapcsolathoz hasonlítja.

A dal a király – és a dalért te vállalsz felelősséget. De mindez megszűnik, amikor elkezd mind egyre önállóbb életet élni. Talán a főiskolára is bejut és aztán egyre kevesebbet beszéltek egymással, hogy végül mindez teljesen megszakadjon – elmúljon.

A gitárosnak természetesen tudnia kell egy-két dolgot a szülői létről – hiszen háromszor házasodott, házasságaiból négy gyermeke született. Első felesége iskolatársa volt, de a kapcsolatuk hamar tönkrement, még a Dire Straits megalapítása előtt. Második felesége Lourdes Salomone volt, akitől két fiúgyermeke született. 1997-ben vette feleségül Kitty Aldridge színésznőt, aki mostanában már könyveket is ír. Két lányuk született és úgy tűnik, hogy ez a kapcsolat nagyon stabil és kiegyensúlyozott.

A bonyolult családi kapcsolatok ellenére is Knopfler állítja, hogy mindegyik gyermeke jól érzi magát a bőrében.  Különösen élvezi, hogy a fiús család után most egy lányos családban él.

A fiúk nagyon egyszerűek. De a világon semmi sincs olyan édes, mint egy kislány. Semmi. Most, hogy itt az iskolai szünet, valahogy nekem is több jut ki a tennivalókból, felcsapok sofőrnek és ide-oda viszem a lányokat. Iskolaidőben persze nem nyaggatnak olyan dolgokkal, hogy a kedvenc reggelizőjük átmenetileg bezárt és menjünk más helyre. De az igazat szólva, könnyen ki tudok lépni ebből – talán könnyebben is, mint más szülő.

A feleségem, Kitty fellép, könyveket ír, miközben úgy ügyeskedik az idejével, hogy a lányokkal is kellő mennyiségű időt töltsön. 

Szóval, tőlem ezért nem kérdezik meg soha azt, hogyan tudom összeegyeztetni a családot a munkával …

forrás:

https://www.belfasttelegraph.co.uk/entertainment/music/dire-straits-frontman-mark-knopfler-on-fame-and-family-31080321.html?fbclid=IwAR0JE7o0xOG2eK8QJD66l_M4PEMywlOC5LY6lSN8c1zm1sHNTONq6yJ-vgI

Ha nemcsak Londonba visz az út - félig csóró zenészek hazai pályán

42 évvel ezelőtt, 1978. június 6-án kezdte meg a Dire Straits legelső, saját turnéját, amelyen a bemutatkozó albumuk dalait indították el a siker útján, ezért úgy illik, hogy megemlékezzünk erről a jeles napról.

A turné első koncertje a Wolverhamptonban lévő Lafayette Club-ban volt, a következő állomások Lowestoft és St. Albans városkák voltak. Maga a koncertsorozat összesen 55 előadást jelentett, 1978. november 18-án fejeződött be, a szintén angliai Hitcin városában található tanárképző főiskolán.

Érdekességként megemlíthetjük, hogy a turnét két szakaszra osztották, az első  etap 1978. június 6-tól július 19-ig tartott, amely időszak alatt a zenekar főként Angliában, Skóciában és Wales-ben lépett fel. Igazából ezek kis koncertek voltak, nem túl nagy közönség előtt és valóban az volt a cél, hogy a debütáló lemezük dalait – főként a „Sultans of Swing”-et – népszerűsítsék. A koncerthelyszínek főleg kis hall-ok, klubok, oktatási intézmények voltak, amelyek maximum ezer főt voltak képesek befogadni.

A turné második szakasza már nem hazai pályán bonyolódott, hanem számos nyugat-európai országban, ahol már tv-felvételek, újságírók is várták a zenészeket. Belgiumban rögtön három fellépéssel nyitottak, aztán következett Párizs, ahol az első fellépésüket a tv is közvetítette. Hála az internetnek, a De Théâtre de l’Empire-i  koncert, illetve az ezt követő interjú megnézhető, az alábbi linkre kattintva:

https://direstraitsblog.com/blog/interview-with-dire-straits-plus-full-concert-from-de-theatre-de-lempire-in-paris-1978/

Párizs után a zenekar Németországba, majd Hollandiába utazott, majd hazafelé ismét útba ejtették Belgiumot, és az utolsó koncertet ismét Angliában adták, 1978. november 18-án.

A rockzenei sajtó is foglalkozott a lemezzel, a turnéval, ezek közül csak néhányat emeltünk ki:

„A Straits a legjobb utat választotta a sikerhez, teljesítményük kiváló”  

(Melody Maker – angol zenei szaklap)

„Knopfler kivételes dalszerzői tehetsége és játéka a lemez második oldalának dalait művészi szintre emelik”

 (New Musical Expressz – brit zenei lap a ’70-es években)

„A Dire Straits egy nagyszerű album egy nagyszerű zenekartól”

(Phil Lynott a Thin Lizzy-ből)

forrás:

https://direstraitsblog.com/blog/june-6-1978-dire-straits-embarked-their-first-album-headline-tour/