Mi vagyunk a Szving Szultánok – de kicsoda Harry és George?

Egyetlen dallal robbant be a köztudatba annak idején a csóró zenészekből megalakult és sokáig hiába próbálkozó rockzenekar, és azóta mindig a „Sultans of Swing”-et emlegetik minden idők legütősebb rocksikereként,  Mark Knopfler életművének alapköveként.

Mielőtt még túlzásokba esnénk, sokak számára ez a dal valóban egy élő ikon. Néhány olyan zenészről szól, akik munka után egy kocsmában a zenéléssel lazítanak, és akik sohasem gondolták, hogy a történetük majd a Billboard negyedik helyén landol 1979-ben.

A dal ma is reneszánszát éli – nemcsak az idősebb generáció körében -, viszont mégis 1984-ben, az „Alchemy Live”- koncerten érte el igazán sikerei csúcsát az egykori leharcolt, borzasztóan rosszul játszó zenekar, amely közepesnek is alig mondható zenei teljesítményével nem kápráztatta el a sem a részeg, sem a józan hallgatóit, viszont nagy hatással volt egyetlen fiatalemberre, aki elhatározta, hogy megénekli ezt a dicstelen sztorit.

Ekkor még ő maga sem gondolta, hogy ezzel az egyetlen szerzeménnyel kirobbantja a slágerlisták élére bebetonozódott dalocskákat a helyükről – egyáltalán, semmit sem gondolt, egyszerűen csak érdekesnek találta azt a helyzetet, amibe azon az éjszakán, abban a kocsmában belecsöppent. Tény az is, hogy Mark Knopfler már ezerszer elmesélte ezt a sztorit, viszont azt senki nem kérdezte meg tőle, hogy kicsoda Guitar George és Harry. 

A Young-testvérek: Malcolm, George és Angus 

Harry Vanda és George Young

Nos, ők szintén valós személyek, mindketten ausztrál származásúak: George Young és Harry Vanda, akik a The Easybeats gitárosai voltak 1964 és 2005 között. Dalaikat közösen írták, Vanda volt a szólógitáros és énekes, George pedig ritmusgitáron játszott.  1966-ban robbantak be a köztudatba „Friday On My Mind” című dalukkal, amely a Billboard százas listáján rögtön a 16. helyre került 1967 májusában, valamint a holland negyvenes listán az első, az ausztráloknál pedig a hatodik helyen végzett.

George egyebekben Angus és Malcolm Young testvérbátyja, aki Harryvel együtt nagyon sok AC/DC–lemez felvételein közreműködött. Harry Vanda jelenleg Hollandiában él, George Young 2017-ben elhunyt.

Minden esetre, amikor a Dire Straits 1984-ben a Hammersmith Odeonban eljátszotta a „Sultans of Swing”-et, a közönséget a hideg rázta az alatt a közel 11 perc alatt, amelyet majd a későbbi előadások során még élvezetesebbé tesznek Alan Clark szívet fájdító zongorahangjai ... 

forrás: https://direstraitsblog.com/blog/george-harry-sultans-swing/

Ne felejtsd a filmdalt!

1980. október 17-én jelent meg a Dire Straits harmadik nagylemeze, a „Making Movies”. Miután a „Communiqué” zajos sikere rájuk zuhant, illetve a Knopfler-testvérek közötti viszály kissé elcsitult, a zenekar gyorsan rendezte sorait és előrukkolt egy teljesen új anyaggal.

A cím választása megfelelő volt, hiszen a zenekar első két albumának dalai kisfilmek voltak, amelyek a helyszín, a cselekmény és a szereplők tekintetében teljesen valósághű jeleneteket idéztek fel a hallgatókban. Például a „Once Upon A Time In The West” egy spagetti western jelenetei alá is  tökéletes lenne, de kiérezni belőle némi fehér reggae árnyalatot is. A harmadik lemezükkel azonban már a zene jóval szélesebb területeit járják körbe, amely nagyrészt az új producerüknek is köszönhető.

Knopfler felkérte a népszerű és stílusos producert, Jimmy Iovine-t, hogy vállalja el a lemezfelvétel munkálatainak irányítását – Patti Smith „Because The Night” című, 1978-as lemezét meghallgatva esett rá a választása. Iovine ebben az időszakban Bruce Springsteen három, egymást követő lemezein dolgozott (közöttük van a „The River” is, amely pontosan ugyanazon a napon jelent meg, mint a „Making Movies”). A próbafelvételekre magával hozta az E Street Band billentyűsét is, Roy Bittant. Az ő játéka megközelítőleg ugyanazokat a kvalitásokat hozta ki Knopfler játékából, mint a Springsteen-hangzásból, így az új producer jól érezte, hogy a Dire Straits zenei mozgásterének bővüléséhez a billentyűsök használata lehet a legelső lépés.

Maga Roy Bittan is látott hasonlóságot Knopfler és Springsteen között a dalszerzés és a lemezfelvételek vonatkozásában. A Rolling Stone-nak adott interjúban így emlékezik vissza:

„Bementünk (a stúdióba) és nem kellett hozzá sok idő, hogy a dalok sokszínűsége és érzelmi gazdagsága magával ragadjon – pedig első hallásra nem voltak egyszerű dalok … De mégis (Knopfler) nagyon jól kihangsúlyozta az érzelmek finomságait, ami egészen különleges volt nekem – pontosan úgy, ahogy Bruce is teszi … „

Iovine elképzeléseit, illetve a mozi-feelinget már a nyitódal, a „Tunnel of Love” első hangjegyeiből is érzékelhetjük, amelyet Rodgers & Hammerstein „Carousel” című musicaljének egy részlete, a “The Carousel Waltz” indít, mielőtt az arpeggio-akkordok a megfelelő helyen bekapcsolódnának a dalba.

Rögtön hallhatjuk, hogy Iovine milyen módon segítette átformálni a zenekar hangzását; az első két lemez egy teljesen letisztult, minimalista blues-rock sablon irányvonalait követte, de most erősebb élt kaptak a dobok, különösen a dal közepén, amikor azok a gitár hívásaira felelgetnek.

Ezen kívül Knopfler más szemszögből tekintett a saját előadásmódjára. Bár a „Skateaway” és az „Expresso Love” riffjei és ritmusai kellően színesítik az előadásmódot, őt mégis sokkal inkább érdekelte a dalok hangzása, mint a technikai tudás villantása. De mégis, ennek ellenére a „Tunnel of Love” kétperces befejező szólója első osztályú példája, hogyan lehet néhány hangjegyből egy hatalmas érzelem-teli dallamfutamot felépíteni.

A harmadik lemezen jelennek meg Mark Knopfler első balladái is, amik – így első nekifutásra – nem is rosszak, sőt …  Míg a „Hand in Hand” egy kedves, de ennek ellenére sehol sem jegyzett szerzemény (a másik a „Les Boys”), addig a „Romeo and Juliet” vált a lemez húzóerejévé, nyilvánvalóvá téve Knopfler dalszerzői zseniét. Jó néhány más művész is felfedezte magának, illetve azon kevés Dire Straits-dalok egyike, amelyeket Knopfler ma is rendszeresen előad a koncertjein.

És ami a piszkos anyagiakat tekinti: a „Making Movies” meg sem közelítette elődeinek eredményeit, a slágerlisták 19. helyéig jutott, bár így is platinalemez lett. Ennek ellenére a Dire Straits továbbra is mozizott még egy kicsit, hiszen a következő nagylemezük, a „Love Over Gold” 14 perces nyitója, a „Telegraph Road”, és a „Private Investigations” remek filmtémák is egyben.

1985-ben a zenekar újradefiniálja magát, hogy kasszát robbantson a ’80-as évek legremekebb nagylemezével, a „Brothers In Arms”-szal – de az már egy másik sztori.

forrás: https://ultimateclassicrock.com/dire-straits-making-movies/

A régi cucc nem kezdőknek való ….

Az egykori Dire Straits-legenda beszél nyolcadik, „Tracker” című szólólemezéről – 2. rész

Egyik reggel interjúra mentem a BBC-be, de korábban értem oda, ezért tettem egy sétát a környéken. Találtam egy kerékpárboltot, megálltam és nézegettem a kirakatot. Aztán egyszerre bevillant, hogy tulajdonképpen nagyon szeretek biciklizni, és most úgy állok itt, mintha egy hangszerüzlet bejáratában fájdítanám a szívemet a gitárok után, vagy egy motorbolt kirakata előtt csábulnék el … Egyébként nem is olyan régen vettem egy olasz, Colnago versenykerékpárt – nem azért, hogy naponta használjam, hanem egyszerűen csak megragadott a szépsége, a vonalvezetése. Nem igazán tudom, hogy a régebbi gyártmányú versenybiciklik a jobbak-e, vagy az újabb típusok, egyszerűen csak rájuk pillantva egy gyönyörű acélvázat látok …

Akkor - ha jól veszem ki a szavaidból -, egy bicikli is lehet műalkotás, ha eltekintünk a funkcióitól és csak a tervezést nézzük?

Pontosan. Amikor még bérelt lakásban laktunk, a motoromat be akartam vinni a konyhába, de Kitty (Knopfler felesége, Kitty Aldridge színésznő-író) hallani sem akart róla. Ezért aztán kénytelen voltam visszavinni a garázsba …

Szerinted a zene is úgy működik, mint a motorok és a gitárok? Most is úgy lefoglalnak a dalok, mint tinédzserkorodban?

Nem tudom … igazából ugyanannyi időt töltök zenehallgatással, mint régebben, de talán újabb zenéket többet hallgatok, mint a régebbieket. Mindegyikből próbálok valamit kihozni. Itt van például Van Morrison, aki kölyökkorom óta része az életemnek, számomra ő a Hang, és nagyon jó, ha együtt tudunk dolgozni. De az új, ismeretlen tehetségek felfedezése is rendkívül izgalmas dolog. Ha ajándékot kell vennem, általában lemezeket veszek – például a feleségemnek, Kittynek, aki azt mondta erre, hogy mennyire más ez, mikor otthon zenélek neki, vagy csak a kezébe nyomok egy korongot, mert teljesen más érzéseket kelt benne …  Szóval, ki tudja, hogyan is van ez  …

 Vannak olyan zenészek mostanában, akik igazán elnyerték a tetszésedet?

Talán túl sokan is … a Barr Brothers, Gregory Alan Isakov, Sharon Van Etten és Pieta Brown. Aztán itt van még a svéd folk-duó, a First Aid Kit, akiknek olyan a hangzásuk, mint az Everly Brothers-é. Megemlíteném még Ruth Moodyt, aki a Wailin’ Jennys nevű kanadai formáció csodálatos énekese. Közös dalokat is rögzítettünk, meg néhány európai koncertünkön is fellépett – de számomra érthetetlen, hogy az ő remek hangja miért passzol az enyémhez, ami néha egy sebesült állatéhoz hasonlít … viszont az eredmény egészen jó …

A „Privateering”-hez hasonlóan a „Tracker” fő témája szintén az idő múlása, vagyis nyilvánvalóan sokat foglalkozol ezzel a kérdéssel. Befolyásolja ez a régebbi dalaidhoz való viszonyodat?

Néhány szerzemény esetében érzem, hogy öregszem, de van egy-két olyan dal, amikor semmilyen változást nem érzek – ilyen a „Brothers In Arms” – lehet, hogy csak egy pillanat volt az életemben, de nekem mégis borzasztóan sokat jelent. A dalaim zöme útjelző az emberek életében – vagyis egy koncerten mindig tudom, hogy ezt meg azt el kell játszanom nekik, mert tudják és várják …  és érdekes módon én is mindig találok bennük valami újat, ezért sosem érzem azt, hogy talán nevetségessé válnék velük a színpadon. Szerzőként meg nagyon csodálatosnak tartom, hogy kiadsz valamit a kezeid közül és aztán látod, hogy később mivé válik … ha egy festő megfesti az egyik Dire Straits-dalt, vagy valaki odajön hozzád, hogy a zenéd segítette át egy nehéz magánéleti válságon, akkor látod, hogy minden munkád kifizetődik valahol. A zene is egy kreatív cselekmény, ami más kreatív dolgokat hoz létre. Bedobsz egy kavicsot a vízbe, és aztán gyönyörködhetsz a hullámokban, amik újra és újra visszatérnek hozzád.

Emlékszem, amikor fiatalként először hallottam a „Romeo and Juliet”-et, nagyon komoly  dalnak tartottam, most viszont felnőttként már úgy találom, hogy sok humor van benne ….

Tökéletesen igazad van. Nos, pontosan ezért játszom ez a dalt is még mindig. Amikor fiatalabb voltam és volt néhány komoly szakításom, apám mindig azt mondta, hogy nemsokára eljön az idő, amikor csak nevetni fogok az egészen. Persze, akkor semmi nevetségeset nem találtam a történtekben, viszont az az idő is mindig eljött …

Vagyis egyre tapasztaltabb lettél és ráébredtél, hogy ez nem a világ vége …

Valóban nem volt az .. de Romeónak talán igen … Mielőtt megírtam volna ezt a dalt, arra gondoltam, hogy ő valójában egy tökfilkó volt, de azóta nagyon sok idő eltelt. Most, amikor dalokat írok, nagyon is tisztában vagyok az idő múlásával, és a visszavonulás helyett a múlt válik egyre fontosabbá, és ez a folyamat a jövőben egyre inkább felerősödik majd. Talán butaság, amit most mondok, de a múlt megváltoztatja az arckifejezést, az arcszínt, ahogy egyre öregebbé válik az ember … és mindent másképpen látsz … lehet, hogy ezért is született meg a „Basil”. Ha húsz évvel fiatalabb lennék, nem biztos, hogy meg tudnám írni, de most sokat jelent nekem.

A lemez nyitódala, a „Laughs and jokes, and drinks, and smokes” is hasonló, ha jól érzem …

Igen, arról az érzésről szól, amikor úgy látod, elpusztíthatatlan vagy. Úgy érzed, hogy amíg nem érsz el egy bizonyos korig, addig nem kapsz sebeket, nem rögös az út, amin jársz. S mikor ez bekövetkezik, muszáj tovább menni úgy, akár egy megszállott. Egyik régi zenészkollégám pont a napokban monda, hogy a régi cucc nem kezdőknek való … szóval kell egy kis rugalmasság és elhivatottság .. ez a kettő biztosan átsegít minden változáson.

Nekem úgy tűnik, hogy csak kevés ember elégedett az öregedéssel és szinte mindenki harcol ellene …

Nincs más választásod, a lényeg hogy próbálj fit maradni – ez a legfontosabb, hogy fizikálisan is olyan állapotban légy, hogy végigcsinálj egy turnét, minden este színpadra tudj állni. Fiatalként dehogy gondoltam ilyenekre – végigcsörtettem a világon, mert azt hittem, az enyém. Végül – talán túl későn – jöttem rá, hogy meg kell becsülnöm a tehetségemet, mert mindent túl gyorsan lezavartam, és jött a következő tennivaló .. de mára megtanultam értékelni és élvezni is a pillanatot …

forrás:

https://www.salon.com/2015/03/28/mark_knopfler_this_getting_older_stuff_ain’t_for_wimps/

A régi cucc nem kezdőknek való ….

Az egykori Dire Straits-legenda beszél nyolcadik, „Tracker” című szólólemezéről – 1.rész

A lemez azzal kezdődik, hogy van valaki, aki visszaemlékezik a fiatalságára, minden olyan történésre, mozzanatra, élményre, amik nagyban meghatározták ifjúkorát: nevetés, viccek, ital, dohány, csajok –szemtelenül fiatalok, akik néha elbotlanak, de ezzel senki sem törődik. Pontosan egy ehhez hasonló lemez születik, ha egy rocksztár nosztalgiázni kezd – visszatekint a pályafutásának legsikeresebb állomásaira. De Mark Knopfler mindig is ravasz dalszerző volt, (már a Dire Straits korszakban is) és hajlamos arra, hogy megjelentessen egy narrátort (ez talán ő maga is lehet), aki egy régi barátot keresve meglátogatja annak családját, akiknek fogalma sincs, hogy az illető hol lehet … így ő is megy tovább a maga útján. Apró pillanat ez, néhány csendes órája az életnek, de mégis erőteljes rezonanciával bír, hiszen meghiúsult a fiatal énjével való kommunikációra tett próbálkozása – és ekkor jön rá, hogy a múlt felidézése nem mindig könnyű.

Knopfler múltját már nagyon jól ismerjük: a ’70-es évek végén a testvérével megalapította a Dire Straits zenekart, amely a ’80-as évek végére a műfaj meghatározó előadói közé nőtte ki magát. A történetek a „Sultans”-szal kezdődtek, aztán jött a „Romeo and Juliet”, a „Money For Nothing” és a storytelling folytatódott egészen a zenekar felbomlásáig. Közben megírt néhány filmzenét, de az igazi szólókarrierje 1996-tól datálható, amelynek csúcsai a 2012-ben megjelent duplalemez, a „Privateering” és a 2015-ös „Tracker”.

A „Tracker” minden karaktere folyamatosan a múltat vizsgálja a továbblépés lehetőségével, s közben behatárolják a világot és benne saját magukat. Közülük néhányan valós személyek – megjelenik például Basil Bunting költő, aki újságcikkeket körmölt epikus verssorok helyett, míg Beryl Bainbridge regényíró csupán csak emlék, hiszen „holtan feküdt sírjában”, mikor a világ felfedezte rendkívüli tehetségét. Hozzájuk csatlakoznak kevésbé ismert és híres személyek – mint a „Broken Bones” bokszolója, aki törött, görbe orrát trófeaként viseli, vagy a „River Towns” fiatalembere, aki dühösen szidalmazza a tinédzser prostituáltak kerítőit.  A lemez alkalomszerűen irodalmi – Knopfler ugyanolyan kényelmesen bánik a szereplőkkel, mint a gitárjaival. Kerüli a hosszú szólókat, a hivalkodó és bonyolult technikát igénylő fogásokat, inkább szereplői életének apró pillanataira, drámai csendjére összpontosít. Kevés rockmuzsikus idősödik olyan méltósággal, mint Knopfler, így talán ezért is sikerült neki az öregedést vonzó témává tenni.

Kezdjük talán a „Basil” című szerzeményeddel, ő az egyik olyan figura, aki nem kitalált személy.

Basil Bunting költő volt, akinek talán egyetlen műve közismert, a „Briggflatts”, amely T.S. Eliot „The Wasteland”-ja óta a legjelentősebb epikus költemény. Kénytelen volt abban a szerkesztőségben dolgozni, amelyben én is munkát vállaltam kb. 15 éves koromban. Szombatonként dolgoztam, hat shilling, hat pennyért, állandóan utánam ordították, hogy „kölyök”, s ekkor nekem rohanni kellett, hogy a másolatokhoz szükséges papírok időben a nyomtatóba kerüljenek. Basil utálta az újságírást, tiszta sor, hogy azt nem neki találták ki. Túl öreg volt és némileg excentrikus megjelenésű, vagyis egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy firkász – de kellett a pénz a túléléshez.

Tinédzserként milyennek találtad őt?

Abban az időben lenyűgözött, de inkább mással voltam elfoglalva – csajoztam, vagy ha éppen nem volt barátnőm, akkor lányok után járkáltam, meg persze gitároztam. Akkoriban persze még rózsásan láttam a jövőt, mint leendő rockzenész – Basil pedig már az élet másik oldalán állt, túl volt egy-két dolgon. Most jöttem rá igazán, hogy honnan is érkezett. A „Briggflatts” megjelenése lehetőséget nyújtott neki, hogy kiszabaduljon a szerkesztőségből és rögtön Amerikába utazott, ott valamelyik akadémián kapott munkát, de rövid idő múlva visszatért Angliába, és a kezdeti sikerek után egy homályosabb korszaka következett. 1985-ben, Northumberland-ben halt meg.

Olvasod még a verseit?

Néha. De biztosan nem olvasok többet, mint egy átlagember. Főleg akkor olvasok, amikor van rá időm - és ekkor olyan könyveket is előveszek, amikről nem is gondolnád. Igyekszem sokat olvasni – többek között az ő verseit is, amik fontosak számomra.

A dalaid nagyon irodalmi stílusúak – ez talán a szereplők jellemvonásaiból és a világról alkotott véleményükből adódik …

Néha „saját magamként” szólaltatom meg a szereplőket, mint például a „River Towns” sráca. Az ő története is egy regény alapján született, ami azért nagyban befolyásoló tényező – csakúgy, mint a „Mighty Man”, amely utóbbi azokról a kubikosokról szól, akik eljöttek Írországból hogy kiépítsék azt az infrastruktúrát, amit ma is használunk – gátakat, csatornákat, utakat és vasutakat, hidakat, házakat …. igen, ők építettek mindent. Erről is van egy nagyon jó könyv, amit Timothy O’ Grady írt „I Could Read The Sky” címmel, és Steve Pyke készített hozzá csodálatos fotókat és portrékat. Nagyon megindító történet, egyszerű mondanivalóval, hogy mindent meg lehet csinálni – akár az eget is elolvasni – de nyilvánvalóan, a dalban ezt a sort nem használhattam fel.

Egy-egy jó könyv időnként felizzítja a dalokat. Ilyen a „River Towns” rövid története is, egy nem túl ismert szerzőtől. Ő egy amerikai író, Breece D'J Pancake, aki rövid novellákat írt főként Nyugat-Virginiáról, az ott élőkről. Sajnálatosan 26 évesen öngyilkos lett, ami óriási tragédia, mert később nagy író lehetett volna … Dalok bármiből születhetnek – egy elejtett megjegyzésből, konkrét élményből, utazásból, helyszínről - ki tudja, mi mindenből …

Más szavakkal – minden lehetőséget megragadsz?

Talán, felteszem, hogy így is lehet. Hallasz, vagy látsz valamit, amit elraktározol későbbre. Olyan vagy, mint a szarka, ami rárepül minden csillogó tárgyra – a dalszerzés számomra valami ilyesmit jelent, a gitárjaim pedig segítenek ebben, bár a játékstílusom valami szörnyű. De szerencsés vagyok, mert a zenekarom egyszerűen csodálatos. A gitárosom, Richard Bennett egyszer azt mondta nekem egy alkalommal, amikor egy dalnál tévesztettem, hogy az énekesnek mindig igaza van …. hát, ez azóta is így működik ….

Ezt furcsa hallani tőled, hiszen a legtöbben elsősorban gitárosként gondolnak rád.

Szeretek játszani, gyerekkori megszállottság ez. Van néhány gitárom, amit mások gyűjteménynek hívnának, de én nem vagyok gyűjtő – néhányat csak úgy kapok másoktól. Van egy amerikai barátom, Rudy Pensa, aki ha készít egy újat, rögtön elküldi nekem – és az újak egyre jobbak, ami hihetetlen. Vagy ott van például John Monteleone, aki szintén készített nekem gitárt. De minden gitárosnak – általában - van több gitárja is. Lehet, hogy ez a megállapítás csak gitárosokra vonatkozik, és más zenészekre talán nem … ezt nem tudom. Minden esetre imádok játszani – ez tartja elevenként a fiatalkori énemet –ahogy a rajzolgatás, meg a biciklizés.

forrás: https://www.salon.com/2015/03/28/mark_knopfler_this_getting_older_stuff_ain%E2%80%99t_for_wimps/

Kaja-király a slágerlistán

Mark Knopfler volt az első, aki megénekelte a McDonald’s alapító Ray Kroc sztoriját.

2016-ban, Michael Keaton főszereplésével készült el az a film, a „The Founder”, amely Ray Kroc amerikai üzletember életét dolgozza fel. Ő az, aki a McDonald’s koncesszióját megszerezve építette fel a mára már jól ismert gyorsétterem-birodalmat. A mozik 2016 januárjában mutatták be, azóta DVD-n és Blu-ray formátumban is megjelent, a mi szempontunkból azonban egyetlen fontos tény számít, hogy Mark Knopfler volt az első, aki érdemben foglalkozott a sztorival.

2004-ben jelent meg Knopfler negyedik szólólemeze, a „Shangri-La”, amelynek legjelentősebb szerzeménye a rögtön fülbemászó és erőteljes rockhangzású „Boom Like That”. Kislemezként is piacra dobták, és a megjelenése után rögtön felkerült az Egyesült Királyság TOP 40-es listájára – igaz, csak a 34. helyre. Erre a listára a gitáros szólólemezeiről csak egyetlen dal, a „Darling Pretty” került fel, 1996-ban.

Kroc története a következő:  Az első világháború idején zongoristaként kereste a kenyerét, majd a ’20-as évektől kezdve házaló ügynökként papírpoharakat árult egy cég megbízásából. Ekkor került kapcsolatba egy olyan vállalkozással, amely kifejlesztett egy öt-orsós multimixert, így nagyon sok papírpohárra volt szükségük. Kroc beszállt az üzletbe, kizárólagos forgalmazási jogot szerzett a gépekre. Az ötvenes évek közepén ismerkedett meg a McDonald-testvérekkel, akik több shake-készítőt is vettek tőle éttermeik számára. Felismerve a kis hamburgerezők üzleti potenciálját, Kroc felajánlotta szolgálatait a testvéreknek, majd éttermek sorát szervezte be a franchise rendszerével és rövid időn belül milliomossá vált.

Knopfler még a lemez megjelenése előtt így nyilatkozott a dalról:

„Ezt meg kellett írnom, hiszen ő volt az a pasas, aki világhírűvé tette a McDonald’s nevet, egyetlen pici városi kajáldából az egész világon elterjedt étteremláncot hozott létre. Ebben a dalban – ha csak virtuálisan – Kroc egész életifilozófiája benne van.

De itt van a lemez egy másik figurája, Colonel Parker, aki Elvis Presley menedzsereként pártfogoltja bevételeiből szokatlanul nagy részesedést szakított le, valósággal kiszipolyozva őt. Erről szól a „Back To Tupelo”című dal. Főként ezért érdekes számomra a kapzsiság és a hírnév utáni hajsza örök kettőse, illetve, hogy ez mennyire megosztja az emberek véleményét. Ismerek olyan menedzsereket, akik még mindig csodálják Tom Parkert – de ha megismerik Ray Kroc életét, akkor már egészen másként látják a lényeget. Kroc az amerikai üzleti élet és tulajdonszerzés egészen sajátos modelljét dolgozta ki, amelyet később már más cégek - mint a Starbucks -, is átvettek.”

Forrás:

https://www.udiscovermusic.com/stories/mark-knopfler-sang-mcdonalds-founder-ray-kroc/

Szerző: Paul Sexton

A Mason-Dixon Line legvagányabb határsértője

A korábbi Dire Straits lemezek, valamint a „Golden Heart” után Mark Knopfler 2000. szeptember 26-án „Sailing To Philadelphia”címmel egy nagyon különleges, gazdag zenei anyagot tartalmazó lemezzel lepte meg rajongóit.

Az eddig megjelent szólóalbumait tekintve ő talán azt mondaná, hogy azokban nincs semmi különös, mi viszont azonnal megcáfolnánk állítását azzal, hogy szinte valamennyi lemeze egyedülálló módon köti össze az angolszász és az amerikai kultúra gyökereit.

Az azóta eltelt időszakban még hét koronggal jelentkezett, azonban zenei munkássága a hozzá hasonló, évtizedek óta működő zenészek pályafutásával teljesen ellentétes irányban haladt. Többször utazta körbe a világot egy-egy koncertsorozattal, dalaival, gitárjátékával jó néhány előadó lemezeit tette színvonalasabbá és a legutolsó lemezével talán a saját útja végéhez ért – mindez utóbbi persze korántsem biztos.

De térjünk vissza 2000-be. A „Sailing To Philadelphia” négy év kihagyással jelent meg a legelső, szigorúan vett szólóalbuma, a „Golden Heart” után – ugyanis sem ő, sem a sajtósai nem tekintik szólólemezeknek az addig megjelent filmzenéket. Igaz ugyan, hogy ebben a négy év kihagyásban azért ott van a nagyszabású „Golden Heart”-turné, illetve szintén két filmzene, a „Metroland” és a „Wag The Dog” – mindkettő 1998-as megjelenésű.

A művészetek közül legfőképpen az irodalom inspirálta a gitáros új dalait, miután elolvasta Thomas Pynchon 1997-ben megjelent, Mason & Dixon című regényét, amely Charles Mason és Jeremiah Dixon életét mutatja be. Mindketten angol származású földmérők, akik az amerikai polgárháború során megalkották a szabad és a rabszolgatartó államok közötti demarkációs vonalat, amely még mindig jelzi Észak és Dél között a megosztottságot.   

Knopfler döntése alapján a címadó dal Dixon szerepét– stílszerűen – ő énekli:

„Geordie-kölyök vagyok,

születésem óta a sorsom az,

hogy a földön nyomot hagyok",

míg James Taylor Charlie Masont jeleníti meg:

„talán arra születtem,

hogy az esti égboltot fürkésszem,

azt akarták, inkább kenyeret süssek

de mások az álmaim nekem”

Mark Knopfler így emlékezik vissza:

„James épp abban az időben keresett meg, hogy lennék-e a producere. Volt néhány beszélgetésünk és akkor merült fel bennem a szerepjáték ötlete, valamint hogy az ő folk-zenész múltja ideális lenne Charlie Mason megjelenítéséhez. „

(A dal egyébként felkerült James Taylor „October Road” című lemezére is, amely 2002. augusztus 13-jelent meg – LK.).

Az album a legjobb öt között szerepelt Európa-szerte, Németországban és Olaszországban az első volt, az Egyesült Királyságban, Ausztráliában, az Államokban és még számos országban arany-, Dániában, Belgiumban és Hollandiában platinalemez lett.

A 13 szerzemény egyikén, a „The Last Laugh” című dalban még egy híresség, a Knopfler által mindig is csodált Van Morrison énekelt.

„Ő mindig is az életem része volt – kölyökkorom óta és később is, amikor már egyetemre jártam. Szinte megborzongok, amikor elénekli ezt a dalomat, mert megjeleníti mindazt, ami hosszú éveken keresztül a zenét jelentette számomra.”

Meg kell még említenünk a „Silvertown Blues”-t, amelyen szintén régi barátok - Glenn Tilbrook és Chris Difford a Squeeze nevű zenekarból – zenélnek, a „Do America”-n vokáloznak.  A lemez nyitódala, a „What It Is” 2000. szeptember 4-én kislemezen is megjelent, a „Speedway At Nazareth” pedig a későbbi koncertek állandó műsorszáma lett.

Forrás:https://www.udiscovermusic.com/stories/mark-knopfler-sailing-to-philadelphia-album/

Szerző: Paul Sexton

Dalok a munkásosztály méltóságáról

Mark Knopfler 2002. szeptember 30-án megjelent albuma, a Ragpicker’s Dream” szinte valamennyi dalát a vándorló munkások küzdelme ihlette.

Szinte valamennyi Mark Knopfler album titkon magában rejti a gitáros zenei DNS-éhez vezető kódokat. A 2000-es évek elejére dalszerzői tevékenységének ez a tudatalatti eleme egyre inkább eltávolította a stadionokat megtöltő Dire Straits rock-korszakától és fokozatosan közelebb vitte a korai éveire jellemző folk és akusztikus dalok világához. Ennek eredményeképpen jelent meg 2002. szeptember 30-án (az eddig megjelent filmzenei alkotásait ide nem sorolva) harmadik szólóalbuma, a „Ragpicker’s Dream.”

Az album nyitódala, a két héttel korábban kislemezként is megjelent „Why Aye Man” pontos áttekintést nyújt a lemez dalait ihlető változatos témákról, amelyekhez a gitáros a későbbiekben is visszatért. Dalok a vándorló munkásosztálybeliekről, akiknek egyedüli vagyona a méltóság, a kitartás és a túlélésért folytatott harc. A „Why Aye Man” a „Down The Road Wherever”-turné koncertjeinek is a nyitószáma volt, talán nem véletlenül.

Ennek a dalnak a szereplői észak-angliai munkások (geordie-k), akik a Thatcher-kormányzat idején arra kényszerültek, hogy a Tyne mellől Németországba vándoroljanak munkát vállalni:

„Nincs esélyünk a felszínen maradni

muszáj lesz hajóra szállni

gazdasági menekültként a németekhez menni”

A Newcastle-ban született Jimmy Nail kiáltja mindig a címadó sort a háttérben, amelynek tulajdonképpeni jelentése egy nagyon lelkesen kimondott „igen” az ottani nyelvjárás szerint.

A lemezen egyébként nagyon jól megfigyelhető Knopfler folyamatos törekvése, hogy párhuzamokat vonjon az angol és amerikai dél társadalmi történései, valamint a saját utazási között:

„Newcastle-ből Londonba – dél felé, valamint Amerikában is mindig délre indulva – ez egyfajta mitikus dolog, ami állandóan hívogat. Kezdetektől fogva érdekesnek találtam, hogy a saját földrajzi helyzetemet belevegyem a dalokba – így van ez az első Dire Straits lemez (Southbound Again) megjelenésétől fogva egészen a „Fare Thee Well Northumberland”-ig.

Ez utóbbi dalban az elbeszélő nehéz búcsúját hallhatjuk, aki kénytelen volt szeretett otthonát elhagyni:

 „ .. vigyen a központi állomásra

gyűlölném elhagyni a Tyne-t

egy átkozott, istenverte putriért

viszlát, öreg barátom…”

Egy másik különleges helyszín is megjelenik az albumon a „Hill Farmer’s Blues” című szerzeményben, amely egy apró, durhami településre, Tow Low-ra utal.

A lemezt 2002 első felében rögzítették Nashville-ben és Londonban. Pontosan öt nap különbséggel jelent meg elődje, a szintén közkedvelt „Sailing To Philadelphia” kiadása után (2000. szeptember 25.) . A Knopflerrel duettet éneklő James Taylor akkor úgy nyilatkozott a címadó szerzeményről, hogy „ez a világ legcsodálatosabb modern balladája, amit ismerek.”

A „Ragpicker’s Dream” produceri munkálatait Mark Knopfler mellett Chuck Ainlay látta el, a közreműködő muzsikusok között pedig már sok név ismerős lehet: Richard Bennett –gitárok, Jim Cox  - billentyűsök és Chad Cromwell - dobok. Guy Fletcher a Dire Straits korszak óta hűséges segítője Knopflernek, valamint a pedál-steelgitáros Paul Franklint sem kell bemutatnunk, aki három dal felvételeire ugrott be kisegítőnek.

A korong többi szerzeményében barátok, tinédzserkori példaképek jelennek meg, akik nagyban motiválták Knopfler zenei pályafutását. Az egyik ilyen hős a The Shadows szólógitárosa, Hank Marvin.

„A Shadows produkálta az első, Beatles-előtti legjelentősebb hangzást, ami bekapcsolt engem és még sok fiatalt a zene vérkeringésébe. Természetesen ezért akartam, hogy az első elektromos gitárom piros legyen – Hank gitárja miatt. A „You Don’t Know You're Born” befejező része kicsit hasonlít az ő hangzásvilágához, amit tudatosan alakítottam ki.

Itt kell megemlítenünk egy amerikai country-muzsikust, Roger Millert. „Nagyon örülök, hogy még a halála előtt sikerült vele találkoznom. Rendkívül elbűvölő személyiség – akár az Egyesült Államok elnökének is megválaszthatták volna, ha ő is akarta volna. A „Quality Shoe” tisztelgésem az ő „King of Road”-ja előtt.”

A „Ragpicker’s Dream” rögtön felkerült a Music & Media‘s Pan-European Top 100 Albums lista negyedik helyére azon egyszerű oknál fogva, hogy a megjelenését követően a térség kilenc országában a legjobb 10 album között szerepelt. Az Egyesült Királyságban és Németországban arany-, Norvégiában pedig platinalemez minősítést kapott.

Mark Knopflernek ekkortájt még sok egyéb más terve is volt, de 2003-ban egy súlyos motorbaleset mindezt felülírta – hét bordáját és a kulcscsontját is eltörte, így hosszú hónapokra kényszerült tokban tartani kedvenc hangszereit. De mégsem töltötte tétlenül ezt az időszakot, hiszen alig egy évre rá kiadta következő lemezét, „Shangri-La” címmel.

Egy későbbi interjúban elmondta, hogy „bármi vonja is el a figyelmemet, vagy érjen akármilyen kellemetlenség, mindig képes leszek dalokat írni. Sajnos hajlamos vagyok arra, hogy könnyen kizökkenjek a kerékvágásból – ezt annak idején már a tanáraim is megmondták. De még ezzel együtt is sikerül írnom – vagyis bizonyos értelemben én is "rongyszedő" vagyok.”

Forrás: https://www.udiscovermusic.com/stories/mark-knopfler-the-ragpickers-dream-album/

Szerző: Paul Sexton