Gitárok – Sztorik - Pensa

A Pensa Guitars egy amerikai cég, amely elektromos, akusztikus és basszusgitárokat készít. A céget, amelynek székhelye New York, egy argentin üzletember, Rudy Pensa alapította. Az első Rudy’s Music Shop a new yorki 48. utcában nyitotta meg kapuit 1978-ban és nem kellett hozzá sok idő, hogy a legismertebb és a gitárosok által a legkeresettebb üzletté váljon

Rudy Pensa

Mark Knopfler a ’80-as években került kapcsolatba a céggel, amikor is találkozott John Suhr hangszerkészítő-tervezővel, a Pensa Suhr „MK” megalkotójával. Ez a modell egyike volt az első,  kézzel készített Pensa-sorozat darabjainak, amelyek ma is megvásárolhatóak.

Az első elektromos gitárt  „R Costum” névvel 1982-ben készítették el, amelyből jó néhányat eladtak, és a sok más csodás hangszer között szintén közösen alkották meg a Pensa-Suhr” márkát.

1990-ben a páros útja kettévált, Suhr úgy döntött, hogy otthagyja Pensa cégét és a Fendernél folytatja tovább, a kaliforniai Custom Shop vezető munkatársaként, hogy majd 1997-ben megalakítsa a JS Technologies Inc. nevű céget Steve Smith-szel. Így 1998-tól kezdve a Pensa már Suhr neve nélkül készítette a gitárokat.

Pensa Suhr MK1

De visszatérve Mark Knopflerre – ő és Rudy Pensa azokban az években találkoztak, amikor a Dire Straits sikerei csúcsára ért. Mindketten szenvedélyesen imádták a gitárokat, így hosszú barátságot kötöttek. 1987-ben egy kis new yorki kávéházban (Prince’s) került sor arra a találkozóra, amikor közösen találtak ki egy olyan modellt, ami tulajdonképpen átmenetet képez a Fender Stratocaster és a Les Paul között. A legenda szerint Mark Knopfler egy szalvétára skiccelte fel az elképzeléseit az ideális gitárról.

Miután a legapróbb részleteket illetően is megállapodtak, 1988 elején került ki John Suhr kezei közül a Pensa „MK1”, amit Knopfler 1988. június 11-én fel is avatott a Nelson Mandela 70. születésnapja tiszteletére adott koncerten, majd ezt használta az utolsó Dire Straits album munkálatai  során, és szinte majdnem minden fellépésén.

Suhr a gitártesthez mahagónit és juharfát, a fogólaphoz brazil rózsafát használt. A 2000-es évek elején Rudy Pensa és Mark egy újabb modellen gondolkodtak – Pensa „MK2” –amely felpezsdítette a gitárrajongók érdeklődését.

Pensa MK2

Mark Knopflerhez hasonlóan számos művész és session-zenész, mint Eric Clapton, Lou Reed, Luis Alberto Spinetta, Peter Frampton, Vlatko Stefanovski, Lenny Kravitz, Victor Bailey, Christian McBride, Pino Daniele használ Pensa-gitárokat.

Rudy Pensa pedig nem tesz különbséget vásárolói között – mindenki, aki átlépi a Rudy’s Music Shop küszöbét, ugyanazt a figyelmet, minőséget és szolgáltatást kapja. A Pensa gitárok kiválóan tükrözik alkotójuk energiáját, szenvedélyét, kreativitását és a zene iránti elhivatottságát.

forrás: https://direstraitsblog.com/blog/story-behind-pensa-guitars/

Minden kezdet szerény .....

1978. július 22. A Dire Straits kénytelen komolyabb erőfeszítéseket tenni, hogy a későbbiekben tartósan átvegye az uralmat a brit slágerlisták felett 

Egy régi zeneipari mondás szerint a szerény kezdőkből lesznek a legütősebb zenekarok és így van ez a Dire Straits esetében is. Megalakulásuk első hónapjaiban ugyanis főként alacsony profilú koncerteket kellett végigcsinálniuk, amik szinte semmit sem fizettek, saját autón vagy tömegközlekedési eszközökön kellett a cuccokat cipelniük a néha teljesen megközelíthetetlen helyszínekre. 1978. július 22-én  viszont eljött az a pillanat, amikor a legelső lemezük felkerült a brit slágerlistára.

A zenekar nevét viselő bemutatkozó album felvételeit 1978 februárjában kezdték meg a londoni Basing Street Studio-ban, a produceri munkákat Muff Winwood látta el. A "Dire Straits" kiemelte őket a névtelen masszából, és előzenekarként léphettek fel a Talking Heads, a Climax Blues Band és Gerry Rafferty előtt. Később aztán már egyre több saját fellépést szerveztek - egyelőre csak Angliában és a lemez nagy sikere a "Sultans of Swing" a "Southbound Again" és a "Down To The Waterline" kislemezként is egyre népszerűbbé vált.

Fentiekből egyenesen következne, hogy az annyira áhított világsiker azonnal az ölükbe hullott ... de nem így történt. A "Sultans of Swing" ugyanis egyáltalán nem került fel a brit listákra a  nagylemez megjelenését követően. Erre majd csak áprilisban került sor, miután kislemezként dobták piacra, akkor a nagylemez a listák ötödik helyét foglalta el és 1978 nyarán végig megtartotta ez a pozíciót.

Azért ne felejtsük el, hogy a "Dire Straits" pont akkor jelent meg, amikor a diszkóőrület uralta az összes slágerlista kakasülőjét a "Szombat esti lázzal", amely 12-18 héten keresztül pöffeszkedett az első helyen, de persze a rock-óriások (Rolling Stones, Genesis, Thin Lizzy) is igyekeztek új lemezekkel nyomulni, és ezekben az években robbant be a köztudatba egy különleges dalszerző-énekesnő, Kate Bush is.

Szóval adott egy négytagú zenekar, amely nem használ vizuális trükköket, koncertjeik nincsenek agyonerősítve, nincs playback - csak a dalaik vannak, a rengeteg fellépés, néhány dicsérő kritika - és mindez a legnagyobb zenekarok közé sorolja őket, bár utóbbiakkal szemben talán más elvárásokat támaszt a publikum.

A "Dire Straits" a TOP 75-ös listára került fel legelőször, a 48. helyre - az ír  fuvolás, James Galway és az amerikai Van Halen közé - tehát a szerény kezdés mindenképpen helytálló megállapítás. Egy héttel később már a 40. helyre került, de a későbbiekben visszacsúszott a belépési pozíciójába.

1978 végéig a nagylemez szinte minden brit listán ott szerepelt, a legjobb helyezése a 38. hely volt. Igazán átütő sikere majd csak 1979-ben, a második album amerikai megjelenését követően lesz, amikor is heteken keresztül ott szerepel mind a brit, mind az amerikai listák élén. És ezt csak egyszer kellett elérnie a zenekarnak, mert ettől az időtől fogva mind egyre feljebb vezetett az út. És a végére még egy lapszéli jegyzet: a '90-es évek végén, amikor a banda már hivatalosan sem létezett, a "Dire Straits"világszerte jól teljesített a lemezeladási listákon.

szerző: Paul Sexton
forrás:

https://www.udiscovermusic.com/stories/modest-uk-chart-debut-dire-straits/

Az utolsó közös ünnep

Ugyanaz az érzés ..... perceken belül ott állsz, egy szál gitárral a reflektorfényben, előtted a  sötétben halkan morajló közönség. Odalépsz a mikrofonhoz, szemedbe élesen villannak bele a színpadi fények, de felzúg a tapsorkán és a füttykoncert ...  már 42 éve ...ugyanaz az érzés  ....
Ugyanaz az érzés ... izgatottan várjuk, hogy megjelenj a színpadon, kezedben a legendás piros Fenderrel (vagy bármelyik másik gitároddal) és eljátszd nekünk a kedvenceinket.  Odalépsz a mikrofonhoz, lefogod az első akkordokat .... és ezzel kezdetét veszi az ünnep. Ünnep, mit közösen tartunk: Te és mi, akik ugyanannak a szenvedélynek hódolunk már jó ideje. Te már több, mint negyven éve, mi pedig azóta, hogy megismertük a muzsikádat és ráeszméltünk, hogy nem nagyon tudunk élni nélküle ...  A zene láthatatlan híd, ami összekötött Veled, a gondolataiddal, érzéseiddel,  emlékeiddel, mindennel, ami Te magad vagy,  kizökkentve bennünket egy rövid időre a szürke hétköznapok rutinjából.

42 év nagy idő, majdnem egy fél emberöltő, és nem sokan tudnak ilyen sokáig sikeresek maradni a zenei pályán, mert egy idő után elfogy a mondanivalójuk, a motivációjuk, s a világban történt változások sem adnak már ihletet. Szerencsénkre - és persze, a Tiédre is - Te nem ilyen muzsikus vagy, hiszen egyszer (talán  többször is) elmondtad, hogy " ... a zene feneketlen ... és mert sosem látod az alját, megpróbálsz mindig tovább-tovább jutni. .... A zenéhez való viszonyom talán olyan, mint a hívő viszonya Istenhez ... "  Mindnyájan tudjuk, miért mondtad ezt, a többi meg nem fontos. ... Akinek volt szerencséje minden budapesti koncerteden részt venni, tudja, hogy egy-egy előadásod valóban felér egyfajta zenei áhítattal, mert az a másfél-két órányi tömény zene nagyon különleges lelki-szellemi síkra helyezi a jelenlévőket.

A pörgős Dire Straits-korszak után egy nyugisabb, lazább Knopfler állt a színpadon és ahogyan telt-múlt az idő, egyre inkább kiforrottabb, letisztultabb lemezeket kaptak a rajongók, mert hiszen Te magad mondtad: "Szeretném, ha  minél tovább lennék képes játszani és szórakoztatni az embereket - és ez sokféleképpen történhet. De általában bármi is történik, az mindig jó."
S aztán elérkezett a tegnap este, amikor a hazai közönséged előtt (is) bizonygattad, hogy a nyugdíjba vonulást fontolgatod, s ez a bejelentésed bizony nagyon nem volt jó, (bár nem ért váratlanul).

Viszont ami utána következett, az felejthetetlen volt, még annak ellenére is, hogy az új lemezről mindösszesen csak két szerzemény, a "Matchstick Man" és a "My Bacon Roll" csendült fel. Jó volt újra hallani a Dire Straits-klasszikusokat is  - "Once Upon A Time In The West", "Romeo and Juliet", "Money For Nothing", Your Latest Trick", On Every Street" - bár nekem személy szerint nagyon hiányzott a "Telegraph Road" és a "Brothers In Arms", amiket máshol, más közönség előtt eljátszottál. 

Rendkívül örömteli tapasztalat, hogy a koncert anyagát úgy próbáltad összeállítani, hogy a dalok a teljes szólókarriered állomásait érintsék és úgy érzem, hogy ezt sikerült is megvalósítanod. A fúvós-szekció felfrissítette ugyan a régebbi dalok hangzását, de néhol ez hangsúlyosabbra  sikerült a kelleténél. Most eltértél attól a szokástól, hogy az új lemez első dalával nyisd meg a koncertet, mert a "Trapper Man" helyett ez a "Why Aye Man" volt. S aztán pergett a többi gyöngyszem: "Corned Beef City", "Sailing To Philadelphia", "Done With Bonaparte", "Speedway At Nazareth", "Postcards from Paraguay", "Piper To The End", "Heart Full of Holes" és persze az elmaradhatatlan "Going Home". 

Az Aréna megtelt ezen az estén, a közönség nagyon együtt élt Veled és a zenészeiddel - és bár már ismertük, mégis jó volt  újra meghallgatni a "Matchstick Man" történetét, amikor csóró siheder zenészként stoppal mentél haza karácsonykor ..... és ezzel egy új szóval (stoppol) is bővülhetett gyér magyar szókincsed ...

Mondják, hogy jó társaságban röpül az idő. Sajnos, így volt ez a tegnapi estén is. A több mint két órás koncert után még szívesen hallgattunk volna Téged, bár így is kaptunk három ráadás-dalt -, de azt a tényt, hogy egy ilyen zenei teljesítmény nemcsak fantasztikus, hanem rendkívül fárasztó is lehet (főleg így, közel 70 évesen) - a kicsit önző közönség nem mindig látja be.
De azt kétségek nélkül kijelenthetjük, hogy ismét gazdagabban tértünk haza tegnap este. A zenéd mindig velünk volt, van és lesz - mindig, mindenhol, csak már nem közösen ünneplünk, hanem, otthon, (néha lerobbant!!!) kocsiban, társaságban, egyedül - de már nem Veled, ott a színpadon.

Mark Knopfler- 2019. július 09. - Budapest Papp László Aréna - este 20.00 óra
fotó: Máté Attila (Dire Straits-csoport - Facebook)