Mesterek a Mesterről

Vajon a rajongók tudják-e, hogyan vélekednek a kortársai Mark Knopflerről?

Általában mindnyájan tisztában vagyunk a saját ízlésünkkel, és ha megkérdeznek bennünket, akkor csak szuperlatívuszokban beszélünk a kedvenceinkről – néha akár minden elfogultság nélkül. De hogyan látják a muzsikusok egymást? Egy sztárnak lehet-e kedvence egy másik sztár? Erről szól az alábbi, a guitarplayer.com oldalán 2021. augusztus 18-án megjelent cikk, amelyben Sonny Landreth, Jason Becker, Nuno Bettencourt, és Joe Satriani nyilatkozik Mark Knopflerről.

Mark Knopfler 1977 óta nagyon hosszú utat járt be zenei életpályája során: hatalmas sikereket elért lemezeket rögzített, a kritikusok által is elismert filmzenéket írt, zenészlegendákkal dolgozott együtt, sok műfajban kipróbálta magát, ezért nem véletlen, hogy zenész kortársai elismerését is kivívta.

Sonny Landreth

Már akkor nagy rajongója voltam, mielőtt találkoztunk volna. Másokhoz hasonlóan a „Sultans of Swing” engem is rabul ejtett. Amikor annak idején először hallottam a rádióban, úgy tűnt, mintha a semmiből bukkant volna elő az a fajta hangzás, ami annyira egyedi, annyira más volt.

Amikor 1992-ben az „Outward Bound” című albumom megjelenése kapcsán az Egyesült Királyságban turnéztam, Mark felvette a kapcsolatot a menedzseremmel, és azt mondta, szeretne eljönni a koncertre. Így ismerkedtünk meg. Ezt követően ő jött el Louisianába, és játszott néhány számon a következő lemezemen. Aztán együtt mentünk Nashville-be, ahol az első szólólemezén (Golden Heart – 1996 – LK) játszottam.

Nagyszerű élmény volt számomra a közös munka, nagyon sokat tanultam tőle. Mindannyian szeretjük hallani a játékát lemezeken, koncerteken és a rádióban, de megtapasztalni azt az érzést és hangot ugyanabban a helyiségben, egy hangos  erősítőn keresztül, miközben ott alkotja meg a remekműveit előtted, veled együtt – ember, az valami lenyűgöző! Magasabb szintre emel, feldobja a játékomat, mert annyira inspiráló, egy mélyebb forrást nyújt, amiből meríthetek.

Az a vicces, hogy ő a visszafogott vonalairól ismert, amelyek magával ragadnak, de egy igazi bajkeverő. A stúdióban olyan riffeket fog rád szabadítani, amiktől az ember csak kapkodja a fejét, és azt mondja: "Mi a fene volt ez?" De közben meg soha nem akar kirívó lenni. Számára minden lényeges pont a dal „tálalásában” rejlik.

Szerintem ő a legjobb zenész. Gondoljunk csak bele, mit ért el gitárosként, énekesként, dalszerzőként, producerként és filmzeneszerzőként. Vannak barátaim és olyan emberek, akiket nagyon csodálok, és akik a fentiek közül talán három területen tudtak sikereket elérni. De rajta kívül nem ismerek senki mást, aki mindezt egyszerre tudta elérni.

Jason Becker

Mark Knopflert először a „Wild West End” című dalában hallottam. Azonnal libabőrös lett tőle mindenem. Gyönyörű hangja és érintése egyenesen a szívéből, az ujjain keresztül jön hozzánk.

Sokoldalú zenész, aki tudja, hogyan kell beleadni a szívét-lelkét egy olyan filmzenébe, mint a „The Princess Bride” vagy tűpontos iróniát a „Money for Nothing” rockdalába”. Erre nem sokan képesek.  Az a két darab, ami mindig megmozgat, a „Wild West End” és a „Why Worry”. Egy nap szeretnék együtt dolgozni ezzel a nagyon őszinte zsenivel.

Nuno Bettencourt

Valószínűleg ő tette a legmegnyugtatóbb hatást a gitárosokra, ha ennek van így értelme. Nem szeretnék kizárólag a „ Sultans of Swing”-re összpontosítani, de ez a dal valóban a megtestesítője annak, ami a lelkemben zajlik. Szeretem a szólókat, ahol minden hangot el lehet énekelni, például a „Hotel California” című dalban, ahol dallam jön dallam után. Ezt érzem a „Szultánokkal” kapcsolatban is. Valahányszor elhangzik a rádióban, minden egyes hangjegy-sorozatot simán el tudom én is énekelni.

Aztán az is nagyon tetszik, ahogy a cuccaival bánik.  Az érintéséről van szó – olyan finom. Nem agresszióval vagy torzítással, ahogy a legtöbb gitáros teszi, hanem a dinamikával, ízléssel és türelemmel. Szerintem ez az, ami megkülönbözteti őt a többi gitárostól. Egy Marshall meghajtásánál sokkal több kell ahhoz, hogy a dalait olyan hangnemben közvetítse, mint az övé. Könnyű egy tiszta hangot meghallani, és arra gondolni, hogy talán nem is olyan erőteljes, de nála tényleg az.

Soha nem mondanám, hogy alulértékelték volna, mert a zenéje és a dalszerzése önmagáért beszél, de talán lehet, hogy ő az egyik leginkább alulünnepelt gitáros. Megvannak benne a dzsesszes hajlamok, amiket ő inkább popossá, énekelhetővé tett és ezzel remek slágereket írt. Ki tud így gitározni a rádióban? Rajta kívül senki.

Joe Satriani

A kaliforniai Berkeley-ben található Liquid Bracelet Factory-ban ültem karkötőket gyártva, amikor először hallottam Mark gitárját a rádióban. 1978 volt, és a Dire Straits éppen akkor adta ki debütáló albumát. Hangzása olyan tiszta, friss volt és egy kicsit személyesnek is hatott.

Ahogy gitározott és énekelt, úgy tűnt, mintha mindezt közvetlenül előttem tette volna.  Fantasztikus! Imádom, ahogyan hallani és szinte érezni lehet az ujjbegyeit a húrokon, miközben játszik. A hangzása, a vibratoja összetéveszthetetlen, függetlenül attól, hogy milyen erősítőt használ.

Nagyszerű dalíró, énekes, és mesemondó mester. A Dire Straits-ben, vagy szólóművészként, más előadókkal vagy filmzenekészítéssel is ugyanazt a profi művészi teljesítményt nyújtja. Tetszik, ahogy rögtön a lényegre tér, de valahogy időbe telik, hogy odaérjen. Hogy csinálja ezt?

forrás:

https://www.guitarplayer.com/players/ever-wondered-what-mark-knopflers-contemporaries-have-to-say-about-him