Victor Tsoi a Kino rockzenekar
karizmatikus frontembere, Leningrád marginális zenei életének legkedveltebb
előadója volt egészen 1990-ig, amikor egy tragikus autóbalesetben életét
vesztette. 30 évvel a halála után az orosz fiatalságnak jobban szüksége van a
muzsikájára, mint valaha volt.
Ha valaki arra kérne, hogy egyetlen
portré erejéig mutassam be Victor Tsoit, a kultikus szovjet rocksztárt, aki
viszonylag ismeretlen volt Nyugaton, egy percig sem haboznék. Szergej Szolovjev
1987-ben készített klasszikus filmjének utolsó jelenetét említeném, ahol egy
óriási kámeát visel – hosszú fekete kabátban, éles sziluettel átsétál egy jobb
napokat látott éttermen, valahol Jaltában. Leül az éttermet igazgató menedzser
elé, aki a zenei képzettségét firtatja – ami egyébként nincs is neki – majd hosszasan
sorolja egy listáról az előadásokkal kapcsolatos szabályokat. Tsoi a mondat
közepén feláll, leveszi kabátját és felmegy a színpadra.
Fekete öltözetét piros szegfű
díszíti, a klasszikus szovjet „intézményesített” virág, amelyet előszeretettel használtak
megemlékezéseken, felvonulásokon. Erősen megmarkolja a mikrofont, mozdulatai
élesek, a körülötte lévő levegőtlen teret vággyal, indulattal, érzelmekkel
tölti meg. Szinte kiköpi a szavakat, amiket mások még suttogva sem mernek
kimondani: „Változást akarunk!”
Azóta eltelt jó néhány év, a változás is
eljött, a Szovjetunió összeomlott. A tartósan bürokratikus orosz társadalomban
ma is vannak arra példák, hogy mit tehetnünk és mit nem – Viktor Tsoi viszont
már régen nincs velünk.
Victor Tsoi elment, mielőtt még
a változások valóban éreztették volna hatásukat. 1990. augusztus 15-én
Lettországban halt meg autóbalesetben, a hivatalos nyomozati jelentés szerint
elaludt a volán mögött, és egy szembejövő busszal frontálisan ütközött.
Mindössze 28 éves volt – de már hét stúdióalbumot készített zenekarával, a
Kino-val, amelynek vezető-énekese volt. A nyolcadik lemez (Fekete album), már
majdnem kész volt, ennek felvételei túlélték a balesetet, és egyben le is
zárták a zenekar pályafutását, de Victor Tsoi személyisége, tehetsége
beleivódott a fiatalság tudatába.
Ez a fiatal rocker igazi ikonja
lett annak a generációnak, amely a szovjet éra utolsó korszakában élte meg
fiatalságát. Sok fiatal szobája falára volt kitűzve Victor fekte-fehér
posztere, és sokakat rázott meg a halálhíre. De ugyanakkor olyan vélemények is
születtek, – a ’90-es évekkel megérkező cinizmus jegyében – hogy neki a ’80-as
években kellett maradnia, nem illett volna bele a vadkapitalizmus közelgő
korszakába, lázadó költészetét derékba törte volna a szabad piac csillogó
élvezete. 30 éve halott, de a legenda tovább él. Több is ez, mint legenda, mert
a zenei zsenije, a versei még időszerűbbek, mint valaha. Ahogy a történelem
megismétli önmagát, és a levegő elfogy az emberek körül, az orosz fiataloknak
szükségük van a tiltakozó himnuszokra csak úgy, mint az őszinte és nyílt, saját
nyelvű költészetre.
1962-ben született
Leningrádban, egy szovjet-koreai mérnök és egy testnevelő tanárnő fiaként.
Korai éveitől kezdve az élete nem illeszkedett bele a szovjet muzsikus-sablonba:
a művészeti iskolából eltanácsolták, ekkor fafaragást tanult, majd egy
kazánházban kezdett dolgozni, amit Kamcsatkára kereszteltek – ma emlék-múzeumként
működik. A szovjet társadalom szemében ő
testesítette meg a tipikus fiatal lógóst, a proletár gépezet hibás elemét.
Néhány barátjával alapította
meg a Kino-t 1982-ben, amely az akkori leningrádi underground jelentős alakjává
nőtte ki magát. A leningrádi rock klubban léptek fel olyan zenekarok mellett,
mint az Akvárium, vagy az Alisa, természetesen a KGB állandó megfigyelés alatt
tartotta őket. Alig néhány év alatt a
Kino kinőtte magát a perifériáról és igazi sztárokká váltak, Tsoi filmekben
szerepelt, a zenekar pedig stadionnyi közönség előtt lépett fel. A lógósból
nemzeti hős lett, aki mély, de tiszta hangjával, visszafogott szövegeivel a hétköznapi
embereket hőssé emelte.
Tsoi kreativitása, költészete
volt a Kino sikereinek legfőbb titka, hiszen a dalokat is szinte csak ő írta.
Ehhez párosult rendkívül karizmatikus megjelenése, egyedi stílusa: Fekete
öltözék, kopott fehér tornacipő, karcsú, magas testalkat, éles arccsontozat,
elől rövidre, hátul felnyírt frizura. Koreai származása szintén inspiráló volt
– megpróbálta a kung-fu legenda, Bruce Lee élénkségét és néha a kegyetlenségét
is átvenni. Valóban volt rá esélye, hogy harcművészetét bemutassa, mint az
1988-as „Igla” – Tű című, Rashid Nugmanov rendezte film főszereplőjeként. Az
elégikus kazah szerep a legjobb pillanat volt arra, hogy Tsoi úgy ragyogjon,
mint egy igazi, epikus hős, aki felveszi a harcot a korrupt világgal, a
drogbárókkal, a kábítószer-csempészekkel és magával az idővel. Tsoi alakját a
filmben körülveszi az üresség költészete: a csend, a megmagyarázhatatlan múlt,
az Aral tenger széles, kiszáradt síkságai, melyek a könyörtelen elvonókúra
részei.
A Kino világát jelenti a gázforraló, a cigaretta, a gyufa apró kék lángja, a hosszú fekete kabát – ezek még mindig a helyükön vannak. Egyes dalok, mint a „Vércsoport”, vagy az „Egy doboz cigaretta” annyira ikonikussá váltak, a szavak valódi jelentése még mindig erősen izzik. Történetek, hangulatok – a hideg április, a magas torony apró ablakaiban felvillanó fény, a sötétség, melyet felvált az egzisztenciális semmi öröme –most is meg tudja szólítani az orosz társadalom új generációját.
A rocksztár halála különleges
eseményként szerepel a kortárs nyugati kultúrákban. Jim Morrison, Janis Joplin
és Kurt Cobain kedvelői átveszik a marginális szentek szerepét az árucikké
degradált legendák átléphetetlen határvonalán. Tsoi történetében kimaradt a
hedonizmus aurája- közelebb áll az ősi tragédiához, ahol az események –
beleértve a halált is – ok nélkül történnek. Az ASSA és az Igla története is a
fiatal hős halálát ábrázolja. Victor Tsoi zenéje, költészete, filmjei is ennek
a rémisztő hatalomnak a jelenlétét érzékelteti, azt az ürességet, amely
kívül-belül áthatja egy egész nemzedék sorsát. Köztudott volt, hogy Tsoi nem
szerette, ha a „Peremen”-t tiltakozó, politikai himnusznak tekintették, bár az
ASSA-ban nyújtott alakításának pontosan ez lett volna a mondanivalója. Dalai
nem tűnnek direkt politikainak – és mégis – szinte mindegyik a választás
lehetőségéről szól, amit minden korszak üressége ott rejt.
Szerző: Anastasiia Fedorova
