Gitárkavalkád kicsiben

Mark Knopfler kedvencei  - a teljesség igénye nélkül

Más internetes portálok már kísérletet tettek arra, hogy összegyűjtsék azokat a gitárokat, amelyek megalapozták a Dire Straits és Mark Knopfler karrierjét, de inkább csak a muzsikus által legtöbbször használt hangszereket igyekeztek bemutatni. Az alábbi kis szösszenet szintén a teljesség igénye nélkül született – mert valóban nehéz lenne felsorolni azokat a hangszereket, amiket Mark Knopfler az elmúlt 42 évnyi pályafutása során a kezébe vett.

Knopfler gitárok iránti vonzalma, vagy inkább szerelme sohasem veszített a varázsából – ennek ékes bizonyítéka az a sok zseniális és gyönyörű szerzemény, amelyek a Dire Straits albumok és a szólólemezeinek barázdáin felcsendültek. Továbbá az általa adott interjúk során – ha a gitárok szóba kerültek (és persze mindig szóba kerültek) – csakis a legnagyobb szeretettel beszélt kedvenc hangszereiről, a gitárral kapcsolatos emlékeiről, érzéseiről.

Természetesen már betéve tudjuk, hogy Mark Knopfler első gitárja az édesapjától kapott,  50 fontos Höfner Super Solid volt, amelyen főként iskola-zenekarokban játszotta kedvencei (Elvis Presley, Chat Atkins, Scotty Moore, B.B.King, Django Reinhardt, Hank Marvin, és James Burton) dalait. 

Az alábbiakban néhány olyan gitár következik, amelyeknek nemcsak a hangzása, de a látványa is tetszetős, és amiket bizonyára mindenki nagyon jól ismer fotókról, koncertfelvételekről.

Gibson Chet Atkins  CEC

1. A neves countryzenészről elnevezett modell, a Gibson Chet Atkins  CEC (Classic Electric) amelynek gyártását 1982-ben kezdték meg Chet Atkins és a Gibson közös tervezése alapján - tulajdonképpen nem más, mint a klasszikus nejlon-húros gitár elektromos változata.  

Hangja közelebb áll a természetes akusztikus hanghoz, viszont a lábnál elhelyezett transducer (hangszedő) miatt főként erősítővel való használatra készült. A vékonytestű elektro-akusztikus gitárok sikerének oka főleg kényelmességük: bekapcsolásuk az elektromos gitáréhoz hasonló és használatuk a tömör testhez szokott gitárosok számára is kellemes. 

Később, 1987-ben piacra dobták a Gibson Chet Atkins SST acélhúros modellt. A kapcsolókat a testre szerelték és három évvel később a 12 húros változata is megjelent. A hangszer főbb jellemzői: a hat beépített piezo hangszedő hangerejét külön-külön lehet igazítani, valamit a gitártestben két "hangszínkamra" található a hang javításához.  A gitár fogólapja kétfajta: a CE modellen normál szélességű (4,6 cm), a CEC modellen "klasszikus" szélességű (5 cm).

Mark Knopfler azt a modellt a "Love Over Gold", ezen belül is, a "Private Investigations" felvételein használta, valamint az "Alchemy Live"-on és a későbbi koncerteken ezt a dalt szintén ezen a gitáron játszotta.

Ovation Adamas 1978

2. A képen egy amerikai gyártmányú gitár látható, amit az amerikai Ovation cég gyártott Ovation Adamas 1978 elnevezéssel. A connecticuti cég már a '60-as évek végén kezdett elektro-akusztikus gitárokat gyártani. A lábba speciális hangszedőt építettek, amely mind a húrok, mind a fedlap mechanikus mozgására reagált - az ily módon felerősített hang eléggé hasonlított az akusztikus gitár hangjára.

A gitár hanglyukai beleolvadnak az egzotikus fából készül díszítésbe, a fogólap diófából készült, amelyet háromszögletű juharfa-berakások díszítenek. Maga a gitártest eredetileg kék, piros, drapp és barna árnyalatban készült, a hátlap és káva öblös, amelyhez üveggyapotot használtak.  
A fedlapot szénszálas erősítésű nyírfa funérból alakították ki, 22 kisméretű hang-lyukkal, a szokásos központi, nagy lyuk helyett. 

Mark Knopfler ezt a gitárt a Brothers In Arms turnén használta, a "The Man's Too Strong"-ot játszotta rajta, amelynek felvételét is feltehetően ezzel a hangszerrel készítette.

Gibson ES5, 1951

3. A következő hangszerünk egy Gibson ES5, 1951-es modell, amely eredetileg 1949-ben tűnt fel, mint az első, három hangszedővel ellátott gitár. Ahogyan az egyéb Gibson-modelleken, úgy itt sincs hangszedő-választó: mindegyikhez külön hangerő-szabályozó tartozik, ami nehézkessé teszi az átkapcsolást.  Az ES-modellekre jellemző az elegáns körvonal, a gömbölyű bevágás. 

A hangszert a "Brothers In Arms" felvételein, a turnén, majd a The Notting Hillbillies lemezén és turnéin is rendszeresen használta a zenész . A fentebb látható, 2014-ben, a British Groove Studio-ban készült fotón is épp ezen a gitáron játszik.

Gibson Les Paul Standard 1958

4. Íme a nagyon ritka és drága  Gibson Les Paul Standard 1958-as modell, amelyet Knopfler 1995-ben vásárolt és a "Golden Heart" felvételein, illetve a turnén is előszeretettel használt - és megkockáztatom azt a kijelentést, hogy azóta az egyik kedvence lett. A története csupán csak annyi, hogy a gyártó 1958-ban a Gold Top modellt lecserélte a Standard-re. A különbség a kettő között egészen elenyésző; a Standard a hagyományos, három színárnyalatban játszó többtónusú lakkozással készül, amivel végre látható lett a juharfa sokszor csodálatos mintázata. 

Ennek a gitárnak a hangzása nagyban függ az építéséhez felhasznált faanyag minőségétől. Az eredeti elképzelés szerint a test mahagóniból készül, ami megadja a hangszín mélységét, az előlap viszont juharfából van, ami kihozza a hang csengését - így ezzel a kombinációval a hang hosszasan zeng - és mivel ez jelentősebb súlyt sem jelent, ezért ez a két faanyag állandó szereplő lett a Standard gyártásában.

Gibson Les Paul Standard 1959

5. Szintén Gibson Les Paul Standard, de ez már egy 1959-es modell, amit kifejezetten Knopfler részére készítettek, a sorozatszáma is megegyezik a születésnapja dátumával - 12849. Főként a "Brothers In Arms" lemez felvételein, a turnén, illetve az 1985. július 13-án megtartott Live Aid-koncerten használta a gitáros. 

Egy interjúban Knopfler nem épp hízelgően nyilatkozott: Ez csak egy szép gitár, divatos tetszetős fedlappal, de semmi több. Angliában a legtöbb gitáros inkább a szimpla fedlapos változatot részesíti előnyben, ahogyan én is – jobban szeretem az 58-as, sárgás modellt, mert ez a kifényesített tigriscsík valahogy nem tetszik.

National Style O 1937

6. National Style O 1937 modell. Úgy hiszem, hogy ezt a hangszert egyetlen Mark Knopfler rajongónak sem kell bemutatni, hiszen mindenki ismeri – ha máshonnan nem, akkor a „Brothers In Arms” lemezborítójáról, illetve a legszebb Dire Straits dalok, a „Telegraph Road”, a „Romeo and Juliet”, illetve a „Down With Bonaparte” akkordjairól. A gitár előző tulajdonosa Knopfler zenészbarátja, Steve Phillips volt, aki mindössze 120 fontért vált meg tőle a ’70-es évek elején.

Néhány érdekesség erről a típusról: a rezonátoros gitárnak, vagy dobro-nak is nevezett hangszert először Kaliforniában kezdték gyártani, a húszas-harmincas években.  A hangerőt a testbe helyezett alumíniumkúppal növelték meg. Két cég, a Dobro és a National népszerűsítette ezt a típust, amely jellegzetes hangzását a fémtestnek és az alumínium rezonátornak köszönheti. 

Különbség a kettő között csak annyi, hogy a Dobro modellek teste fából, a National típusúaké fémből készül, bár utóbbiak esetében is van kivétel. A korai National Style O modellek nyaka a 12. érintőnél kapcsolódott a gitártesthez, a '30-as évek közepétől pedig a 14 érintőnél. A Knopfler tulajdonát képező gitár utóbbi típusba tartozik.

Pensa Suhr MK

7. A következő gitárt is mindnyájan ismerjük, amely nem más, mint a híres Pensa Suhr MK. Mark Knopfler a ’80-as években került kapcsolatba John Suhr hangszerkészítő-tervezővel, a Pensa Suhr „MK” megalkotójával. Ez a modell egyike volt az első,  kézzel készített Pensa-sorozat darabjainak, amelyek ma is megvásárolhatóak. 

Az első elektromos gitárt  „R Costum” névvel 1982-ben készítették el, amelyből jó néhányat eladtak, és a sok más csodás hangszer között szintén közösen alkották meg a Pensa-Suhr” márkát.  Mark Knopfler és Rudy Pensa azokban az években találkoztak, amikor a Dire Straits sikerei csúcsára ért. Mindketten szenvedélyesen imádták a gitárokat, így hosszú barátságot kötöttek. 

1987-ben egy kis new yorki kávéházban (Prince’s) került sor arra a találkozóra, amikor közösen találtak ki egy olyan modellt, ami tulajdonképpen átmenetet képez a Fender Stratocaster és a Les Paul között. A legenda szerint Mark Knopfler egy szalvétára skiccelte fel az elképzeléseit az ideális gitárról.

Miután a legapróbb részleteket illetően is megállapodtak, 1988 elején került ki John Suhr kezei közül a Pensa „MK1”, amit Knopfler 1988. június 11-én fel is avatott a Nelson Mandela 70. születésnapja tiszteletére adott koncerten, majd ezt használta az utolsó Dire Straits album munkálatai  során, és szinte majdnem minden fellépésén. 

Suhr a gitártesthez mahagónit és juharfát, a fogólaphoz brazil rózsafát használt. A 2000-es évek elején Rudy Pensa és Mark egy újabb modellen gondolkodtak – Pensa „MK2” – amely felpezsdítette a gitárrajongók érdeklődését.

Steinberger GL2 1985 modell 

8. Steinberger GL2 1985 modell – ezt a nem éppen hagyományos formájú gitárt főleg az 1985-86-ban lebonyolított Brothers In Arms turnén láthattuk Knopfler kezében. A test és nyak egy darabból áll és nincs feje sem, amely szintén megkülönbözteti a hagyományos gitároktól.

Ezt a típust először 1983-ban dobták piacra. Jack Sonni egy interjúban elmondta, hogy a Dire Straits közvetlenül a BIA-turné előtt  kettőt is kapott – főként reklám-célokból. A turnén ezen a gitáron csendült fel a „Money For Nothing”, a „One World”, valamint az 1986. június 20-án megrendezett Prince’s Trust” rockgála rendezvényén  is szintén ezt használta Knopfler.

2001-ben a Vintage Guitar Magazine számára adott interjúban Knopfler így nyilatkozott erről a Steinbergerről:

Épp most tértem vissza egy rövidebb vakációról – oda is magammal vittem, állandóan nyúztam, volt, hogy egész nap a kezemben volt. Sokat bír, és az sem árt meg neki, ha a repülőgép csomagterébe bedobom. Olyan erős, mint egy teherautó – elsőrangú turnégitár.

Martin D-18 1935

9. Szintén közismert és közkedvelt, zenészek és nem zenészek körében egyaránt – a Martin D-18 1935 modell, amelyet először a „Get Lucky” promofotóin csodálhattunk meg. A hangszert Mark Knopfler ajándékba kapta Paul Kennerlytől (angol dalszerző-énekes-producer, Emmylou Harris egykori férje), amelyről a Vintage Guitar Magazin 2014. februári száma is közölt néhány tetszetős fotót.

A Martin-gitárok története több mint 150 évre nyúlik vissza, a céget a Németországból New Yorkba emigrált Christian Frederick Martin alapította, de már a pennsylvaniai Nazareth-ben, ahol a cég székhelye és gyára ma is működik. Martin egyszerű modellszámozó rendszerében a kötőjel előtt egy szám- vagy betűkód áll, ami a test méretét adja meg, a kötőjel mögötti szám pedig a gitártest stílusára utal: a nagyobb szám általában a különlegesebb kidolgozást jelöli. A D-18-as modellnek a hátlapja és kávája paliszanderből, a nyaka mahagóniból készül.

A D-18 1942 modellt használta – valószínűleg még karrierjének kezdetén – Elvis Presley 1954-55 körül. A gitár, amit használtan vett és később egy másikra cserélt, ma is látható a nashville-i Country Music Hall of Fame and Museum-ban.

Schecter Strat 1980 

10. Végül, de nem utolsósorban következzen egy Schecter Strat 1980 modell, amelyet Knopfler a '80-as évek elején, a kocsija hátsó üléséről meglovasított Schecter Strat Sunburst után vett, és amelyen olyan dalok szólaltak meg, mint a „Tunnel of Love”, a „Telegraph Road”, a „Ride Across The River” és a „Romeo and Juliet”. 

2004 júniusában Knopfler a hangszert felajánlotta Eric Clapton „Crossroads Guitar Auction” árverésére (a bevételt a Clapton által 1987-ben alapított rehabilitációs központ, a Crossroads Centre kapta, ahol a drog és alkoholfüggőségben szenvedők keresnek gyógyulást). A hangszer iránt nagy volt a kereslet, az új tulajdonos ötvenezer dollárt fizetett érte.

Ezt meg csak úgy, a végére .... 

forrás:

                 

Tony Bacon: Nagy Gitárkönyv (Panem Kiadó Bp – 1993)

http://www.oneverybootleg.nl/

Amikor a rendtag lovagi palást helyett fejpántot visel - avagy mi is az OBE?

Talán kevesen tudják, hogy Mark Knopfler 2000-ben OBE-címet (Officer of The British Empire) kapott, de ha tudják is, esetleg annak jelentésével nincsenek tisztában.

Az 1949. augusztus 12-én, Glasgow-ban született muzsikus teljes neve 2000 óta Mark Freuder Knopfler OBE. Felmenői – köztük édesapja, Ervin Knopfler – magyarországi zsidó családból származtak.

A Brit Birodalom Rendjéről előzetesen annyit kell tudnunk, hogy azt V. György király alapította 1917. június 4-én. A rendnek öt polgári és katonai fokozata van, a legmagasabb rangútól a legalacsonyabbig ezek a következők:

Knight Grand Cross (GBE) vagy Dame Grand Cross (GBE) – lovag nagykereszttel

Knight Commander (KBE) vagy Dame Commander (DBE) – lovagparancsnok

Commander (CBE) – parancsnok

Officer (OBE) – tiszt

Member (MBE) – tag

A fenti címeket főleg azok kapják, akik tevékenységükkel jelentős eredményeket érnek el az állam, az üzleti élet, a kultúra, a média, valamint a közélet bármely más területén, vagy akár csak a köz javára jótékonykodnak. A címet évente 500 személy kaphatja meg.

Csak a két legfelsőbb fokozat jár a lovagi cím megszerzésével, mely megtiszteltetés lehetővé teszi a kitüntetettnek a neve előtt a „Sir” (férfi esetén) vagy „Dame” (nő esetén) előtag használatát.

A Nemzetközösséghez nem tartozó állampolgárok tiszteletbeli lovagi címeket kapnak, mely lehetővé teszi számukra a nevük utáni rövidítések használatát, de nem a nevük előtti címet. Ezek a tagok a rend tiszteletbeli tagjaként vannak számon tartva és nem számítanak bele az egyes fokozatokhoz tartozó létszámkorlátba, ahogy a teljes tagok.

Mark Knopfler 1999-ben került fel II. Erzsébet királynő OBE tiszteletbeli jelöltjeinek listájára, de csak a következő évben, 2000. március 3-án tűzték mellére a rendjelet.

Meg kell jegyeznünk, hogy voltak kritikus megjegyzések azzal kapcsolatban, hogy rockzenészek is a rend tagjai legyenek – pedig a sor elég hosszú:

A U2-ból Bono, Sting (CBE), Robert Plant a Led Zeppelinből (CBE), Brian May a Queenből (CBE), Rod Stewart (CBE), Sir Mick Jagger, a The Rolling Stonesból, George Martin (CBE), Eric Clapton (CBE), és Sir Elton John.

A muzsikus-jelöltek közül nem mindenki fogadta el a kitüntetést. David Bowie többször is felkerült a listára, de ő mindkét alkalommal visszautasította a CBE, majd a KBE címet is:

„Sosem állt szándékomban ilyen és ehhez hasonló címeket elfogadni – nem ezért dolgoztam … és különben is … nem is tudom, mik ezek.”

Nem David Bowie volt az egyedüli, aki visszautasította a megtisztelő jelölést és nem élt a lehetőséggel – voltak mások is, mint például Mark Knopfler egykori bálványa, Hank Marvin, aki 2006-ban személyes okokra hivatkozva nem jelent meg az átadó ünnepségen.

forrás: https://direstraitsblog.com/blog/what-does-obe-mean-in-mark-knopfler-name/

Deptfordtól – Dylanig

Amikor a  mester csodálja tanítványát

Robin Denselow interjúja  -  The Guardian  1979. június 20.

Kevesebb mint két évvel ezelőtt, ’77 nyarán deptfordi tanácsi lakásukban egy pénztelen angoltanár és néhány barátja úgy döntött, zenekart alapítanak.

Ez volt a „mindig is ezt akartam csinálni, meg a most, vagy soha” – érzés, de ugyanakkor nem voltam sem hektikus, sem kétségbeesett… egyszerűen csak imádtam gitározni.

A lakásban lakott a szociális munkásként dolgozó testvéröccse, David, valamint annak barátja, John Illsley basszusgitáros, aki akkor épp egy fatelepen gályázott, hogy fedezni tudja a Goldsmith Főiskolán folytatott tanulmányait. A negyedik ismerős egy éhenkórász dobos volt, Pick Withers személyében, aki a városi legenda szerint csak néhány doboz cigiért vállalta az ütős szerepét – róla mondták azt, hogy étkezések helyett is csak bagózik.

Aztán gyorsan eltelt 23 hónap és a Dire Straits a legsikeresebb rock-védjeggyé vált világszerte. Ma este újból a Hammersmith vendégei lesznek, és nagyon valószínű, hogy ez a koncertjük ugyanolyan briliáns lesz, mint a múlt vasárnapi hangversenyük. A sors iróniája viszont, hogy éppen Nagy Britannia lett az utolsó, ahol mind a nagylemezük, mind a „Sultans of Swing” kislemez felkerült végre a slágerlisták élére.

A Hammersmith-koncert után Mark Knopfler az öltözőben ült és azon gondolkodott, hol lesz a következő fellépésük.

Mindenhol ott kell lennünk. A nagylemezünk tripla-platina lett Ausztráliában, dupla Új-Zélandon, és ott szerepel a legjobb tíz album között Japánban, Görögországban és a skandináv országokban … illetve még mindig az első három között van Kanadában, Németországban pedig rögtön az első lett … és akkor még ott vannak az Államok.

A zenekar legelső turnéja Amerikában az év elején akkor kezdődött, amikor a „Sultans” felkerült a listákra – és akkor fejeződött be, amikor Mark Knopflert és Pick Witherst felkérték, hogy segítsék ki Bob Dylan zenekarát, aki a következő lemezének anyagát készült felvenni.

Annak idején a Dire Straits a koncertjeit saját maga szervezte a  dél-londoni pubokban; sokszor maguk nyomtatták a koncertjegyeket, vagy éppen jótékonykodási céllal vállaltak itt-ott fellépéseket. Aztán a rockszakíró Charlie Gillett beiktatta a felvételeiket a Radio London vasárnapi műsorába és innentől kezdve már felgyorsultak az események – lemezszerződés, fellépések, és a „Sultans of Swing” minden rádióállomás kedvence lett.

Mindez olyan egyszerű és világos volt – hiszen csak a színtiszta zene áll mögöttük, ami sikerük biztos alapját jelentette. Feszes, dallamos, friss, Mark dylanes húzásai, aprólékos gitárfutamai, amik tökéletesen beleilleszkednek a néha elmerengő, elbódító, lágyabb dallamokba, de végig megtartva az alapritmust – a Dire Straits stílusa sajátos keveréke az amerikai J.J. Cale és Bob Dylan munkásságának, annak egyfajta brit értelmezése. Knopfler azonban ezzel nem ért egyet.

Valóban vannak amerikai hatások, én azonban az angolt emelném ki – mint pl. a The Shadows – viszont őket is főként amerikai muzsikusok inspirálták, mint a The Ventures. Szóval, ez inkább egy nagy globális kirakójáték, amelynek megértését magam is bolond ötletnek tartom.

Amerikában – előre megjósolható módon – máris elnevezték a Dire Straits által képviselt stílust, „agyhullám-zenének”. Mark a sikert inkább az unalmas, szuper-divatos, los angelesi üzletemberekkel szembeni reakcióként látja.

Az amerikai dj-k szívesen látnak minket, mert adott egy banda, aki együtt van,  a lemez összes dalát eljátssza. Amit csinálunk, annak soha nem az a célja, hogy ajtóstul törjünk be egy önelégült jelenetbe – habár megtehetnénk ...

Az amerikai lemezlovasok egy része úgy vélte, hogy a Straits némely dalait be lehet sorolni a klasszikus, könnyed hallgatnivalók közé, míg mások a felnőtt-orientált rockdalok típusába tartoznak, hasonlóan a Fleetwood Mac és az Eagels zenekarokhoz. Knopfler azonban inkább szeretné, ha zenekarát a punk utáni „csináld magad” energiájával jellemeznék.

A punk volt a legjobb dolog, ami a zenével történhetett Elvis óta. Mindig izgalmas, hogy egy kisebb csoport csak spontán összejön, zenélnek és valamit létrehoznak. Minden srácnak valami ilyesmi él a fejében, ha rockzenéről van szó és elég hülye lehet, aki azt hiszi, ez bármi másról is szólhat. Sokan vélik úgy, hogy nekünk tuti receptünk van a jó zenét illetően, viszont ott a sok technikailag okos zenész, akikre a kutya se kíváncsi.

A Dire Straits nagyon messze van a punktól – habár a színpadon sok esetben a punkbandákat meghazudtoló energiával játszanak – mégis ők nyitották meg Amerika felé a brit poszt-punk zenekarok útját … viszont a The Police, Elvis Costello és Joe Jackson teltházas koncertjeik ellenére sem értek el olyan sikereket, mint Knopfler csapata.

Bob Dylan is tisztában volt a trendekkel, és nyomon követte a Dire Straits amerikai sikereit, ezért amikor Los Angelesben léptek fel, megkereste őket azzal a kéréssel, hogy Knopfler és Withers zenéljen az új lemezén. Mark vonakodott a felkérés kimenetelét megosztani …

Nem igazán érzem helyénvalónak, hogy Bob helyett én beszéljek most az új lemezéről, de ha lesz következő felkérés, arról szívesen beszélek majd.

Dylan egészen kicsi zenekarral készítette el a „Slow Train Coming”-ot, amit ha összehasonlítunk az előző, „Street Legal” című albumával és az előző turnéval, akkor a felhozatal nagyon szerény: négy gitár, egy basszusgitár, dob, billentyűs, egy fúvós és néhány női háttérvokál. Dylan nagyon elégedett volt deptfordi kisegítőivel, különösen Markkal, akinek nemcsak zeneileg volt dylanes hangzása, hanem  néha a beszédhangja is teljesen olyan volt, mint Bobé.

Emlékszem, Bob egyszer a felvételek alatt valami olyasmit mondott, hogy akár én is felénekelhetném a dalokat helyette … és lehet, hogy senki sem venné észre.

A Dire Straits nagyon rövid idő alatt ért el hatalmas sikereket. Knopfler számára – aki eleddig angolt tanult a Leedsi Egyetemen, majd a Yorkshire Evening Post újságírójaként és később tanárként dolgozott – ez a változás minden bizonnyal rendkívüli volt.

Nem volt időnk erre felkészülni. Hónapok óta nélkülöztünk, közben keményen dolgoztunk és úgy tűnt, hogy nem úgy gondolkodunk, mint mások. Viszont tiltakozom az ellen, hogy ha sört akarok, akkor rögtön hat ember ugrik, hogy hozzon egyet. Az ilyen és ehhez hasonló állítás számomra nem elfogadható, ahogyan az sem, hogy ha felállnék a színpadra és a meleg vizes palackról énekelnék, arról rögtön egy jelentőségteljes kritika születne.

forrás:

https://www.theguardian.com/music/2018/jun/20/dire-straits-mark-knopfler-interview-1979

A legjobb sétázóhely Londonban - Wild West End - a dal meg a sztorija

Ha visszatekintünk 1978-ba, az első lemezük megjelenésével a Dire Straits muzsikusainak problémái korántsem oldódtak meg – hiszen az album szerzeményei főként a gondokról szóltak – gond a pénzzel, a csajokkal és főként a megélhetéssel.

A Wild West End egy gyönyörű dal – egyfajta szeretetnyilatkozat a Soho utcái és az ott sétálgató nők iránt. Elénk tárja London híres negyedének életstílusát, azt a helyet, amit a turistákon kívül maguk az itt élők is imádnak. Felébreszti és visszahozza a múlt minden pillanatát, minden olyan érzést és kellemes emléket, amelyet az ember inkább rejteget és csak kevesekkel oszt meg.

A Dire Straits album 1978. október 7-én jelent meg, a Wild West End a nyolcadik dala, 4 perc 42 másodperces időtartamával elmeséli nekünk, hogy Mark Knopfler – miután Londonba költözött – úgy érezte magát, akár egy turista – nem győzte bejárni a várost, sok időt töltött az utcákon és persze, sokszor próbált csak úgy, spontán ismerkedni. A Shaftesbury Avenue-n (ami az In The Gallery-ben is felbukkan) meglátott egy csinos lányt, aki egy rövid ideig vevő is volt a bókokra …

A Shaftesbury Avenue a West End leghíresebb utcája, amely összeköti a Piccadilly Circust a Kínai Negyeddel,  a város egy szintén érdekes részével – ahol az éttermekben a látogatókat nemcsak a kulináris élvezetek, de a szerencsejáték, az ópium és a prostitúció is várja …

Aztán itt van az Angelucci, amely a leghíresebb kávézója a West Endnek – és mint hírlik, Mark Knopfler azóta is idejár kávézni, valamint, aki egy kis kultúrára vágyik, azt is megtalálhatja itt – színházak, mozik és persze üzletek sora – erre Knopfler ki is tért a dalban – "Checking out the movies and the magazines.”

A lemez – és persze ennek a dalnak a felvételei során – Mark Knopfler különböző hangszereket használt, különösen a legendás 1938 National Style O-14 gitárt, amely szintén szerepet kapott a dalban, mondván: „I get a pickup for my steel guitar” –  és mivel a hangszedő beszerzése sikeres volt, a későbbi Dire Straits-lemezeken is élvezhettük a hangját - meg persze láthattuk is a Brothers In Arms borítóján.

forrás: 

https://direstraitsblog.com/lyrics/dire-straits-first-album-1978/dire-straits-wild-west-end-lyrics/?fbclid=IwAR0inbsfn_T4EF6Jia0CguQTSFXkAcKj-X9qB1Wpuia1IpnKkJZ_0f8cF3Q

Szűkszavú hobbifotós short sztorija

Általában minden zenekarnak van egy ún. házi-fotósa, aki végigkíséri a pályafutásukat, ott van minden jelentősebb koncerten és megörökíti a legjobb (és néha a legrosszabb) pillanatokat. A Genesis nagyon sokat köszönhet az olasz Armando Gallonak, aki annak idején könyvben adta közre az együttes képeit, a Beatlesnek meg ott volt a magyar származású fotósa, Hoffmann Dezső és még sorolhatnánk ...

Ennek a rövid sztorinak az angol, lichfieldi születésű Jonathan Hobley a szereplője, akinek fő foglalkozása ugyan nem a fotózás, – de mégis végigkísérte  egész eddigi életét. Közel 50 évesen osztotta meg azt a ritka fotósorozatot, amely hosszú évekig pihent íróasztalának fiókjában, illetve a számítógépén. Az első zenekaros fotóit a Dire Straitsről készítette és elmondása szerint utólag már nagyon sajnálja, hogy eddig sehol nem tette közé azokat:

Emlékszem, hogy egy barátommal együtt hallgattunk valami lemezt, fogalmam sem volt, hogy kik játszottak, viszont nagyon imádtam az összhangzást – a gitár-zongora kettősét. Ez talán az Alchemy volt … és annak ellenére, hogy inkább a szintetizátoros, elektronikus zenét kedvelem, ez muzsika rögtön megtetszett. 
Amikor úgy 17-18 éves voltam, egy lichfieldi üzletben dolgoztam, ahol egy Amstrad hi-fi cuccon hallgattuk a cd-ket – köztük a Brothers In Armst.

Az első zenekar, akiket fényképeztem, a Dire Straits volt, aztán később jött a The Stranglers, akikről nagyon sok fotót készítettem – koncertekről, közönségtalálkozókról, illetve magazinok számára.

12 évvel ezelőtt felkérést kaptam, hogy a British Touring Car bajnokság eseményeit fotózzam újságoknak, segítve a résztvevő csapatokat, sofőröket. Abban az időben jött divatba a futball-fotózás is, így elvállaltam néhány sajtóügynökség megbízását és a hétvégéimet a focipályák mellett töltöttem.

Ezen kívül a repülés is nagyon érdekelt, ebből kifolyólag gyakran vállalkoztam, hogy alacsonyan átrepülök a Wellsh Hills fölött és készítek néhány tájképet, de volt felkérésem katonai bázisok fotózására is  – szóval, elég sok területet érint ez a fajta munka és valóban az életem meghatározó részét képezi.

A koncert-fotózást továbbra is szeretném folytatni. Annak idején készítettem egy fotósorozatot 14 képpel – a Dire Straits és Eric Clapton koncertjéről a londoni Hammersmith Odeon-ban, amely tulajdonképpen a Nelson Mandela-koncert bemelegítője volt. A fekete-fehér képeket egy Canon T70-es géppel, Canon 70-200 f4-es lencsékkel készítettem – a negatívok még mindig megvannak. Eddig sehol nem jelentek meg, az otthonomban van bekeretezve néhány darab Mark Knopflerről és Eric Claptonról, akik a Wembley-ben fantasztikus koncertet adtak.

forrás:

https://direstraitsblog.com/gallery/the-story-of-jonathan-hobley-and-his-gallery-of-dire-straits-eric-clapton/

 A fotók az alábbi linken elérhetőek:
https://www.flickr.com/photos/77590198@N07/9698626969/in/album-72157635437178978

A Mason-Dixon Line legvagányabb határsértője

A korábbi Dire Straits lemezek, valamint a „Golden Heart” után Mark Knopfler 2000. szeptember 26-án „Sailing To Philadelphia”címmel egy nagyon különleges, gazdag zenei anyagot tartalmazó lemezzel lepte meg rajongóit.

Az eddig megjelent szólóalbumait tekintve ő talán azt mondaná, hogy azokban nincs semmi különös, mi viszont azonnal megcáfolnánk állítását azzal, hogy szinte valamennyi lemeze egyedülálló módon köti össze az angolszász és az amerikai kultúra gyökereit.

Az azóta eltelt időszakban még hét koronggal jelentkezett, azonban zenei munkássága a hozzá hasonló, évtizedek óta működő zenészek pályafutásával teljesen ellentétes irányban haladt. Többször utazta körbe a világot egy-egy koncertsorozattal, dalaival, gitárjátékával jó néhány előadó lemezeit tette színvonalasabbá és a legutolsó lemezével talán a saját útja végéhez ért – mindez utóbbi persze korántsem biztos.

De térjünk vissza 2000-be. A „Sailing To Philadelphia” négy év kihagyással jelent meg a legelső, szigorúan vett szólóalbuma, a „Golden Heart” után – ugyanis sem ő, sem a sajtósai nem tekintik szólólemezeknek az addig megjelent filmzenéket. Igaz ugyan, hogy ebben a négy év kihagyásban azért ott van a nagyszabású „Golden Heart”-turné, illetve szintén két filmzene, a „Metroland” és a „Wag The Dog” – mindkettő 1998-as megjelenésű.

A művészetek közül legfőképpen az irodalom inspirálta a gitáros új dalait, miután elolvasta Thomas Pynchon 1997-ben megjelent, Mason & Dixon című regényét, amely Charles Mason és Jeremiah Dixon életét mutatja be. Mindketten angol származású földmérők, akik az amerikai polgárháború során megalkották a szabad és a rabszolgatartó államok közötti demarkációs vonalat, amely még mindig jelzi Észak és Dél között a megosztottságot.   

Knopfler döntése alapján a címadó dal Dixon szerepét– stílszerűen – ő énekli:

„Geordie-kölyök vagyok,

születésem óta a sorsom az,

hogy a földön nyomot hagyok",

míg James Taylor Charlie Masont jeleníti meg:

„talán arra születtem,

hogy az esti égboltot fürkésszem,

azt akarták, inkább kenyeret süssek

de mások az álmaim nekem”

Mark Knopfler így emlékezik vissza:

„James épp abban az időben keresett meg, hogy lennék-e a producere. Volt néhány beszélgetésünk és akkor merült fel bennem a szerepjáték ötlete, valamint hogy az ő folk-zenész múltja ideális lenne Charlie Mason megjelenítéséhez. „

(A dal egyébként felkerült James Taylor „October Road” című lemezére is, amely 2002. augusztus 13-jelent meg – LK.).

Az album a legjobb öt között szerepelt Európa-szerte, Németországban és Olaszországban az első volt, az Egyesült Királyságban, Ausztráliában, az Államokban és még számos országban arany-, Dániában, Belgiumban és Hollandiában platinalemez lett.

A 13 szerzemény egyikén, a „The Last Laugh” című dalban még egy híresség, a Knopfler által mindig is csodált Van Morrison énekelt.

„Ő mindig is az életem része volt – kölyökkorom óta és később is, amikor már egyetemre jártam. Szinte megborzongok, amikor elénekli ezt a dalomat, mert megjeleníti mindazt, ami hosszú éveken keresztül a zenét jelentette számomra.”

Meg kell még említenünk a „Silvertown Blues”-t, amelyen szintén régi barátok - Glenn Tilbrook és Chris Difford a Squeeze nevű zenekarból – zenélnek, a „Do America”-n vokáloznak.  A lemez nyitódala, a „What It Is” 2000. szeptember 4-én kislemezen is megjelent, a „Speedway At Nazareth” pedig a későbbi koncertek állandó műsorszáma lett.

Forrás:https://www.udiscovermusic.com/stories/mark-knopfler-sailing-to-philadelphia-album/

Szerző: Paul Sexton