A Dire Straits sosem mesélt története - első rész

Miért érdemes a ’80-as évek egyik legkeresettebb brit rockzenekara történetét kimenteni a történelem szemeteskukájából?

1992. október 9-én, este 10 óra 10 perckor a spanyolországi Zaragoza városában Mark Knopfler jó éjszakát kíván 40.000 embernek, majd lesétál a színpadról. Ez volt az utolsó alkalom, hogy a Dire Straits vezetőjeként, gitáros-énekes szerzőjeként közönség elé lépett. Véget ért egy 15 éves, kalandokkal teli utazás, amelynek során a piszkos, izzadt londoni kis klubokból a világ legnagyobb színpadaira jutott a zenekar.

A tények nagyon egyszerűek: 1977-ben Mark Knopfler megalakította a Dire Straits-et öccsével, a ritmusgitáros David Knopflerrel, a basszusgitáros John Illsley-vel, valamint a dobos Pick Withersszel. A punk-korszak hajnalán a városi kocsmák kisszínpadán megjelenő rockzenekar igazi szenzációként hatott. Első kislemezük, a „Sultans of Swing” , majd a saját nevüket viselő bemutatkozó nagylemezük izzó sikere az idősebb Knopfler ujjaiból áradó gitárszóló-folyamokban rejlett, amik egy csobogó patakhoz hasonlítottak. Sikereiknek egyetlen múló pillanata sem volt azon időszak alatt, míg a következő három stúdiólemezt elkészítették, s aztán elérkeztek a tetőponthoz, a „Brothers In Arms” munkálataihoz.

Az album 1985 májusában jelent meg és attól a pillanattól kezdve megállíthatatlan volt. A Dire Straits innentől kezdve szupersztárrá vált, de a siker belemerevítette Knopflert és a zenekart is egyfajta népszerűségi klisébe. A Dire Straits egy bizonyos, biztonságosnak vélt, homogenizált muzsika szimbólumává vált, Knopflert pedig a középkorú rocker karikatúrájaként ábrázolták felhajtott kabátujjakkal és fejpánttal.

Épp csak a lényeg merült feledésbe a szédítő sikerek során, hogy a Dire Straits a kezdetektől fogva mennyire ütős és radikális tudott lenni az évek alatt. A Knopfler-dalok csont-csupaszságát kitöltő szédítő gitárszólamok a ’70-es évek végétől friss levegőt fújtak a nehézkes rock-dinoszauruszok és az egydimenziós punk cséphadarók közé. Utolérhetetlen és virtuóz volt, akár egy mesterember, aki képes volt bekapcsolódni a rock klasszikus vérvonalába akár úgy is, hogy néha vadhajtásokat eredményezett.

Nagyszerű dalokat írt: a „Sultans of Swing”-től a „Romeo and Juliet”-ig, a „Tunnel of Love”-tól a „Private Investigations”-ig. Egytől egyig mind sötét mélységek mini-drámái, a ragyogó dallamok és szövegek összhangjai.

Rövid időn belül Knopfler ünnepelt rock-arisztokrata lett, akit Bob Dylan meghívott, hogy legyen zenekara vezetője és producere, majd olyan ikonok kopogtattak ajtaján, mint Phil Lynott, Eric Clapton, Van Morrison, Tina Turner.

Nehéz lenne megalkotni egy olyan kevéssé szerethető rocksztárt, mint Knopfler. Kopaszodó, csendes, befelé forduló, és inkább tűnik egy zenekar kisegítő zenészének. Ennek ellenére hatalmas tehetségét a vasakaratának igájába fogta. A Dire Straitset vezetve kibővítette annak határait egészen addig a pontig, amikor a „Brothers In Arms”sikerei túl sok mindent emésztettek fel ahhoz, hogy a folytatáson gondolkodjon. Már túl volt azon, hogy valami teljesen újat találjon ki, ami újabb kommersz sikert eredményez.

A zenekar ezen időszaka inkább egy halk, melankolikus sóhaj, mint ordítás. De mégis volt egy olyan jellegzetessége, mint a szövegből kitűnő aláírásnak. A „Money For Nothing” igazából egy old-school boogie, de a profi vágás, Sting jellegzetes háttér-vokálja, és egy jól kigondolt számítógépes videó elég volt ahhoz, hogy a Dire Straits megtestesítse azt a stílust, ami annyira hiányzott a ’80-as évek rockzenéjéből.

Nem csoda, hogy Knopfler egy alkalommal így nyilatkozott a Rolling Stone-nak: „A sikert imádom, mert a siker azt jelenti, hogy megvehetek egy 1959-es Gibson Les Pault, és egy Triumph motort. De a hírnevet utálom. Megzavarja azt, amit csinálsz, és egyáltalán nem tudja megváltoztatni a rólad kialakult képet.”

forrás: http://direstraitsblog.com/blog/untold-story-dire-straits-part/

A helyi hős újból felbukkan

A BBC News jó hírekkel örvendeztette meg a mozi-és a zenerajongókat.

Az 1983-ban készült, ma már filmklasszikusnak számító „Local Hero” alapján musical készül, amelynek Edinburgh-ben lesz a bemutatója. A Royal Lyceum ad helyet a premiernek, amelynek művészeti vezetői David Greig és Bill Forsyth lesznek, - utóbbi a film  írója és rendezője volt.

Mark Knopfler, aki 1983-ban a film zenéjét szerezte, az új produkcióból is kiveszi a részét, hiszen ő írja majd a musical zenéjét és szövegét is. A bemutató időpontját 2019 tavaszára tűzték ki.

Knopfler, aki a többmilliós lemezeladással (is) hírnevessé vált Dire Straits zenekarral vált közismertté, az 1983-as filmhez több népszerű slágert is írt.

A film története egy amerikai olajipari vállalat képviselőjének történetéről szól. Főnökei elküldik Skócia egyik nyugati partjain fekvő (a valóságban nem létező) kis falujába (Ferness), hogy megvásárolja az ott élők földjét egy új olajfinomító megépítéséhez. Azonban „Mac” MacIntyre teljesen beilleszkedik a falusi életbe, és egyre inkább úgy látja, hogy a finomító megépítése tönkre teheti azt a gyönyörű tájat, amit szinte azonnal megszeretett.

A filmet Skócia több helyszínén forgatták, de Ferness falusi jeleneteinek nagy részét Pennan-ban, az Aberdeenshire partján vették fel. A legismertebb jelenet helyszíne az a piros telefonfülke, ahonnan Mac a texasi főnökét (Burt Lancerster) hívja fel, a skót mozi ikonja lett.

A glasgow-i születésű Bill Forsyth több filmet is jegyzett – Gregory’s girl, valamint a Comfort and Joy (melynek filmzenéjét szintén Knopfler írta).

David Graig elismert drámaíró és színházi rendező, aki szerint: „A Local Hero egyike azoknak a nagyszerű skót történeteknek, amik megragadták a nézők világról alkotott elképzeléseit. Tinédzserként nekem is az egyik nagy kedvencem volt.”

A „Local Hero”-t 2019 tavaszán mutatják be a Lyceumban, amelyet majd a londoni Old Vic-bemutató követ.

forrás: http://www.bbc.com/news/uk-scotland-42917459

"Ez nem a vég. Nem is a vég kezdete. De talán ez a kezdet vége.” (Sir Winston Churchill)

The Darkest Hour (2017)

A történelmi-életrajzi filmek kedvelői  most biztosan nem csalódnak, ha megnézik „A legsötétebb óra” című brit filmet – amely több szempontból is figyelemre méltó. Visszaviszi a nézőt 1940 májusába, amikor Nagy Britannia ott áll a háború küszöbén, másrészt bebizonyítja, hogy a XX. század egyik legnagyobb európai politikusának, Sir Winston Churchillnek (1874-1965) kiváló tulajdonságai mögött - rendkívüli kitartás, tehetség, akaraterő, remek humorérzék - ott lapul a bizonytalansággal, félelmekkel teli személyiség.

1940 májusában a náci Németország Lengyelország lerohanása után megszállja Belgiumot, Hollandiát, így a béketárgyalások szükségességét valló Chamberlain ( Ronald Pickup) megbukik, utódja Churchill (Gary Oldman) lesz, aki már előzőleg is minden követ megmozgatott Chamberlain megbékéltetési politikája ellen. Miniszterelnöki kinevezésével számos támogatóját elveszti, új ellenségeket is szerez, hívei viszont töretlenül hiszik, hogy nem a béketárgyalások, hanem a harc lesz Anglia útja a függetlenség megtartásához.

Churchill alapvetően konzervatív politikus volt, de hosszú pályafutása során néhányszor a liberális párt színeiben viselt tisztségeket, (1904-1906), majd a ’20-as évek végére ismét a konzervatívok vezére lesz. Volt kereskedelmi, hadügy-, és pénzügyminiszter, illetve tengerészeti miniszter is. Hitler hatalomra kerülése után világosan látta, hogy a német fegyverkezés ellen a béketárgyalások sehová sem vezetnek.

Egész életére jellemző volt a kitartás, amit mindig is hangoztatott -  „Never, never, never, never give up!” – azaz, "Soha, soha, soha, soha ne add fel!”  

A film középpontjában az a dilemma áll, hogy kezdjen-e Anglia tárgyalásokat Hitlerrel, vagy indítsa meg élet-halál harcát (amit 1941 júniusáig Nagy Britannia gyakorlatilag egyedül vívott). A felelősség óriási, és még ott van az a 300 ezer brit katona, akiket Dunkerque-nél a francia szövetséges haderő egy részével bekerítettek a németek.

Churchill sebezhetőségét kiemelik azok a lelki vívódások, amelyek a végső döntés meghozatalához vezetnek, hiszen a miniszterelnök közvetlen környezete, saját pártja, az ellenzék, és maga a király, VI. György (Ben Mendelsohn) is kételkedik, hogy ebben a pattanásig feszült háborús helyzetben ő a megfelelő választás. Nagy-Britannia a XIX. század második felétől a XX. század elejéig a „splendid isolation”-elvét vallotta, az európai erőviszonyok tekintetében mindig ők tartották az egyensúlyt, így számukra a függetlenség megtartása létkérdéssé vált.

Oldman Churchill ábrázolása erőteljesen különbözik attól a képtől, amely az idők során az emberekben kialakult a politikusról. Nem igazán elszánt és nem is tántoríthatatlan. Nem nyűgös, és nem is goromba fráter. Inkább szellemes, művelt, romantikus, hajlamos a csipkelődésre, ugyanakkor hirtelen haragú és sokszor küzd önbizalomhiánnyal. És persze, imádja az alkoholtartalmú italokat …  „Meg kell mondanom, hogy számomra szent szabályok írják elő a szivarozás és az alkoholfogyasztás szertartását – minden étkezés előtt, után és – ha úgy adódik – a köztük lévő intervallumokban.”

A főszerepet alakító Gary Oldman ismét bebizonyította, hogy nemcsak félnótás idiótákat, pszichopata őrülteket tud hitelesen megjeleníteni. Nem a maszk játszik, amit hat órán keresztül raktak fel rá a sminkesek, hanem ő maga. (A forgatások alatt legalább 200 órát töltött a színész a speciális arcprotézis felvételével, és több mint 400 szivart füstölt el).

A film jellegzetessége, hogy a címéhez méltóan végig sötét tónusú képi világot tár a nézők elé, (London utcái, a király lakosztálya, a háborús Kabinet ülései, a Lordok háza, a földalatti jelenetek). Hiányzik a speciális effektek tömege, így a film nem túl látványos, de mégis szép. Inkább az emberi érzéseket, a háborús helyzethez való viszonyulást, a félelmet, a harcra való felkészülés lélektanát érzékelteti.

Aki tartalmas szórakozásra vágyik, az mindenképpen töltsön el két órát valamelyik moziban – Churchill társaságában.

„Kész vagyok a Teremtővel való találkozásra. Hogy a Teremtő is felkészült-e erre a megpróbáltatásra, az más kérdés.”                                                                         (Sir Winston Churchill)

(fotó: Daily Mail Online)