Nézzed má' a gizdákat - felpörgették a slágerlistákat!

A Dire Straits egyetlen dala, amely három héten keresztül a legnevesebb amerikai lista első helyén szerepelt

1985. szeptember 21-én a Dire Straits tökéletesen felkavarta a nemzetközi slágerlisták állóvizeit, amikor is a rendkívül sikeres kislemezük, a Money For Nothing felkerült a Bilboard 100-as lista legelső helyére és három héten keresztül uralta azt.

Mark Knopfler valószínűleg minden iróniát nélkülözve kérte fel az éppen Montserraton vakációzó Stinget, hogy közreműködjön a fent említett dal felvételein és énekelje fel az „MTV-met akarom” strófát … de valójában ez fordítva történt; az MTV szerezte meg magának a zenekart. Ahogyan a videót naponta többször is leadta a csatorna, a kislemez július 13-án jelent meg Amerikában, amely szinte tökéletes időzítés volt, mert ezen a napon került megrendezésre a  Wembley Stadionban a Live Aid-koncert, így ez jó alkalomnak ígérkezett a „Brothers In Arms” album népszerűsítésére – nemcsak az Államokban, hanem világszerte is.

Az amerikai sikerszériát jól mutatja, hogy az album tripla platinalemez lett, és kilenc héten át a Bilboard 200-as lista legelső helyén szerepelt. A single megjelenése után viszont a kislemez-piacot is Knopfler csapata uralta, mert a „Money For Nothing” maga mögé utasította az amerikai slágerlisták addigi első helyezettjét, a John Parr által írt „St. Elmo’s Fire” c. film betétdalát, a „Man In Motion”-t.

Mindezt nevezhetjük az Egyesült Államok „második brit inváziójának” is, mert a brit zenekarok és előadók közül a Dire Straits a negyedik volt, amelynek sikerült hat hónapon belül az amerikai kis- és nagylemez listák legelső helyére kerülni. 1985-ben előttük már a Wham, Phil Collins, illetve a Tears for Fears ért el ilyen sikereket, illetve a ’80-as évek elején rajtuk kívül még öt előadó hódította meg Amerikát. 1980-ban a Pink Floyd, a Queen, és John Lennon, később, 1982-ben pedig Paul McCartney, 1983-ban a Police landolt mindkét lista első helyén.

Mark Knopflernek – mint dalszerzőnek – öt hónapon belül ez már a második amerikai sikersorozatot jelentette, mert a Tina Turner számára írt „Private Dancer” album 1985 márciusában a listák hetedik helyét foglalta el.

forrás: https://www.udiscovermusic.com/stories/dire-straits-money-for-nothing-song/

szerző: Paul Sexton

Ha az is fénylik, ami nem arany

A következő hét hétfőjén, azaz 2021.09.20-án tölti be a Dire Straits negyedik stúdióalbuma a 39. életévét. Bár nem kerek az évforduló – de lévén, hogy jelen sorok írójának a legkedvesebb lemeze is egyben, az alábbi recenziót adja közre, amely 1982. november 11-én jelent meg a Rolling Stone hasábjain – a cikk szerzője David Fricke.

A „Love Over Gold” nemcsak a Dire Straits negyedik albumának a címe, hanem szándéknyilatkozat is egyben. Az énekes-dalszerző-gitáros Mark Knopfler fittyet hányva a kommerciális lemezkészítés nyújtotta előnyökre úgy döntött, hogy múzsáját követve egy alaposan kibővített, epikus költeményeket idéző, érzelem-gazdag és hangulatos versezetekből álló gyűjteményt állít össze, amely a hallgatók teljes odafigyelését igényli.

Ez a némiképp éles váltásnak nevezhető lépés minden bizonnyal óriási ugrásnak számít a zenekar korai lemezeinek („Dire Straits”, „Communiqué”) szerves R&B impresszionizmusától, a „Making Movies” magával ragadó, rövidke történeteitől.  A „Love Over Gold” a ’80-as évek egyik legkeresettebb lemeze, mely igényes, némelykor picit nehézkes, de legalább annyira izgalmasan sikeres, mint amennyire egyedülálló a hallgatók lenyűgözésében.

Az egész albumot két, drasztikusan eltérő hangulat uralja; az egyik metszően éles és robbanékony (akárcsak a lemezborító villámfénye), míg a másik puha és csábító. Ez a kettősség különösen a „Private Investigations”-ben érződik erőteljesen. A viszonylag hosszú, szokatlan balladában Knopfler egy magánnyomozót jelenít meg, akit megkeményítenek az emberek szennyes ügyei. Diszkrét szintetizátor hangok, gurgulázó marimba, lágyan pengetett akusztikus gitárszólamok ölelik körül a viszkis poharába mormogó, ballonkabátos főhőst: „Mindenféle alakkal paktálok, ez a munka ilyen, árulás és hűtlenség, mindig akad rá mentség” – szavalja nikotintól reszelős hangján.

S ekkor John Illsley csendes figyelmeztetést ad lopakodó basszushangjával, mielőtt a dal elérné drámai csúcspontját az akár pisztolylövéseket (is) idéző torzított gitár-kitöréseivel és komor hangvételű zongorafutamaival.

Az érző és szívtelen, a szerelem és fájdalom között megbúvó pusztító skizofrénia mindig is áthatotta Knopfler szerzeményeit és feldolgozásait.  A „Love Over Gold” azonban – ha úgy tetszik – minden eddiginél élesebben érzékelteti a romantikus színezetű reménytelenséget és csalódást, amire a legjobb példa a közel 15 perces nyitódal, a „Telegraph Road”. Ez a szerzemény minden bizonnyal kihívást jelent az átlagos pop-és rock-rajongók számára. A téma a történelem sodrása és az egyén belső feszültsége – ahogyan Amerika épül-szépül, úgy foszlanak szét egy ember álmai – lehetővé teszi Knopfler számára, hogy csodás hangokat csaljon elő a rendelkezésére álló hangszerarzenálból; a szintetizált napfelkelte sípjától kezdve a barokk zongora-motívumig. A dalt a szólógitár-crescendo zárja, amelyhez Pick Withers dob-galoppjai adják a ritmust.

A címadó szerzemény, a „Love Over Gold” egy suttogó ballada, melyben a vibrafon jazzszerű csilingelése lágyan simul a klasszikus zongora futamaihoz, a szintetizátor hegedűszerű pöttyenéseihez, hogy kiemelje az alkalmi, néha lovagias, de mégis érzelemmentes légyottok képeit.

Az „Industrial Disease” a maga öt percével a lemez legrövidebb dala, túlságosan is konvencionális rock-szerzemény – jókora cinizmussal átitatott pattogó ritmusok, köhögő gitárhangokkal, amikre ráerősít a „Wooly Bully” lestrapált orgonája. 

Mark Knopfler – aki a produceri teendőket is ellátta – néha keménykedni próbál. A lemezt lezáró „It Never Rains” akár a „Like A Rolling Stone” mostohagyermeke is lehetne. Knopfler az összes dalt gitárszólókkal zárja oly módon, mintha fogalma sem lenne arról, hogy a túl sok ötletből végül melyiket is válassza.

De ebben az időszakban, amikor a rockzene legtöbbjét közönséges árucikként kezelik, a „Love Over Gold” vakmerően előbbre helyezi a művészetet a kereskedelmi csatornák műsoridejénél.

  

forrás:

https://www.rollingstone.com/music/music-album-reviews/love-over-gold-252877/

Hívd Elvist – a Dire Straits utolsó lemezén

1991. szeptember 9-én a Dire Straits végre valami olyasmit tett, amire a rajongók és kritikusok közel hat éve vártak: a világszerte slágerlisták csúcsait döntögető, többmilliós példányszámú „Brothers In Arms” után új lemezzel jelentkezett.

Az albumot a londoni AIR Studios-ban rögzítette a frontember, Mark Knopfler és  zenésztársai, de mégis sokan úgy vélték, hogy az „On Every Street” azon lemezek közé tartozik, amelyek minden bizonnyal csalódást okoznak majd – már csak az előző lemezük abszolút őrületes sikere, és talán más okok miatt is. Vagyis … vegyük figyelembe a tényeket:

A „Brothers In Arms” az Egyesült Államokban 9 hetet töltött szinte valamennyi slágerlista első helyén, az Egyesült Királyságban pedig 14 hétig volt listavezető, valamint először a világon ez a lemez tudhatja magáénak a tízszeres platina-minősítést, szintén hazai földön.

Mark Knopfler minden bizonnyal teljesen tisztában volt a zenekar kassza- és egyéb más sikerével, amikor 1988-ban úgy döntött, ideiglenesen szélnek ereszti a zenekart, és a Rolling Stone-nak adott interjúban ezzel kapcsolatban így nyilatkozott:

A sajtóhírek zöme azt szajkózza, hogy mi vagyunk a világ legnagyobb zenekara. Akkor viszont ezt azt jelenti, hogy a hangsúly nem a zenén, hanem a népszerűségen van – és ebbe belefáradtam. Pihenésre van szükségem.”

És így is történt. Az együttes tagjai időközben csak egyszer mutatkoztak együtt a színpadon, az 1990-ben rendezett Knebworth-i fesztiválon.

Elegendő azt mondanunk, annak az esélye, hogy az „On Every Street” jobb dalokat tartalmaz, mint a hat évvel ezelőtt megjelent elődje, viszonylag elhanyagolható volt. Ugyanakkor ezzel a ténnyel az alkotó muzsikusok és a rajongók is tisztában voltak, viszont mindez nem jelentette azt, hogy az embereket nem érdekli Knopfler és csapatának mondanivalója.

Amikor a Rolling Stone kritikusa meghallgatta a lemezt, úgy vélekedett, hogy az „On Every Street olyan album, amely egyfajta átmenetet képez valahol a Dire Straits radikális újjáalakulása és a gigasikereket rengető, multiplatina Brothers In Arms folytonossága között.”

Ez persze indirekt állítás, viszont nem pontatlan értékelés – a lemez némely pillanatai valóban a „Brothers In Arms” remekműveinek folytatását idézik vissza… és akkor jön a „Calling Elvis”, az egyik kislemezes szerzemény, amely szinte megcáfolja a fentieket.

És ezen a ponton érdemes megemlítenünk, hogy a „Calling Elvis” videóját gátlástalanul arra tervezték, hogy megszédítse a mélyen tisztelt brit nézőközönséget, válaszolva arra az érdekes amerikai kérdésre is, hogy mi lenne, ha a Dire Straits-tagok a Thunderbirds-sorozat karaktereibe bújnának?

Mégis, a „Calling Elvis” a lemez legsikeresebb dala lett, hiszen a slágerlistákon a 21. helyet foglalta el, valamint még három szerzemény került fel – a „Heavy Fuel” (55. hely), az „On Every Street” (42. hely), és a „The Bug” (67. hely) a legjobbak közé.

Miközben egyik kislemeznek sem sikerült a Billboard Hot 100-ra felkerülnie, a US Mainstream Rock TOP 10 listáján a „The Bug” a 8., a „Calling Elvis” a 3., a „Heavy Fuel” pedig az 1. helyen landolt – valamint utóbbi kettő még bekerült az Alternative TOP 30 listájára is. Most, ha ez nem arról szól, hogy a Dire Straits hangzása némileg megváltozott a „Brothers In Arms” időszaka óta, akkor nem tudjuk, hogy mi másról…

A fentieket összegezve – lehetséges, hogy az „On Every Street” kicsit megkésve érkezett, de végül mégis a folyamatos sikereket elérő albumok között szerepelt az Egyesült Államokban, Ausztráliában, Svájcban, Németországban, Norvégiában, Portugáliában és még számos, más ország slágerlistáinak az élére jutott, talán egyedül az amerikai Billboard 200 makacskodott – ott „csak” a 12. helyet szerezte meg. Vagyis, csak tartsuk a dolgokat a megfelelő történelmi perspektívában és sose feledjük, hogy ez a teljesítmény a grunge felerősödése időszakában történt, amely azóta is lenyűgöző teljesítménynek számít.

Kár, hogy az „On Every Street” lett végül a Dire Straits hattyúdala, bár bizakodásra adott okot, hogy a lemez megjelenését követően lenyomtak egy nagyon sikeres, mindenhol teltházas turnét – mégis, néhány évvel később a zenekar végleg búcsút intett a közönségnek, de azt nem mondhatjuk, hogy a búcsújuk dicstelen volt.

 

 

 

forrás:

http://weareclassicrockers.com/article/calling-elvis-dire-straits-final-album?fbclid=IwAR0bDGsMrr4VVv4fewr8oWKYMWmaGI4vvHNIzixH5ukpcwPAe8zw1A_aq70

 

Rock a kulisszák mögöt

 "A turné mindig kanbuli"

Az alábbi koncertbeszámoló a Világ Ifjúsága 1983. októberi számában jelent meg, amelyet változtatás nélkül adok közre, a szerző V. G.

A rajongók számára a rock világa azonos a jóléttel a csillogással, a sztármítoszokkal, az „édes”, gondtalan élet­tel. Ha egy zenekar tur­néra indul, irigységgel vegyes csodálat övezi a zenészeket, hiszen övék a világ. Élményeik, fé­nyes estéik, pazar élet – mindaz, ami egy átlagember számára elérhe­tetlen álom. De valóban így élnek a rock-zené­szek? A rock kulisszatitkait bemutató soroza­tunkban erre keressük a választ.

A Dire Straits napjaink egyik sztárzenekara. Legújabb, Love Over Gold című nagylemezük a nemzetközi toplisták élvonalában szerepelt, és népszerűsítésére a nyá­ron nagyszabású euró­pai és tengerentúli tur­nét szerveztek. A mintegy 50 tagú csa­pat autóbuszokkal, ka­mionokkal „házalta” végig Európa nagyváro­sait. Riportunk a zene­kar NSZK-beli turnéjá­ról villant fel képeket a Music Scene és a Music Express Sound nyomán.

Hamburg. A nyugat-né­met rockközpont. Fon­tos állomás, mégis gyen­ge a buli. A cucc úgy szól, mint egy vadászrepülőgép. Pocsék az akusztika. A sajtóban is szóvá teszik a gyenge hangminőséget. Levert a társaság. Kü­lönösen Mark Knopfler, a főnök zabos. Neki különben is oka van rá. A roadok miatt borult ki, akiknek az lett volna a feladatuk, hogy az öltö­ző és a színpad között világító fehér festékkel fessék fel az utat, (hogy a sötétben a zenészek a színpadra jussanak).

Va­laki azonban tréfából vagy véletlenül a nyilakat egy zárt ajtó elé festette. A zenészék hiába rázták az ajtót, s bele­telt egy időbe, míg rájöttek, itt nincs bejárat. Dühöngve vonultak a színpadra, és ilyen lelkiállapotban végigját­szani 90 percet, nem éppen leányálom. Az embernek a fogát vicsorgatva is tudni kell mosolyogni.

Kassel. Már a hotelban megkezdődik a rajon­gók rohama. A zenészek közömbös arccal, test­őrök között verekszik át magukat a tömegen. Néhány autogram, üdvöz­lések. Marknak egy 13 éves srácot mutatnak be. Állítólag kiválóan utánozza Mark játék-technikáját Kíváncsi arcok. Délután Mark a srácot felviszi a szín­padra, megmutatja a felszerelését, a dobszerkót. Végül odaadja a gitárját, „ráköti” egy erősítőre. A srác tény­leg tehetséges. Később a koncerten ott áll a keverőpult mögött, és egy széken állva, meg­nyúlt fülekkel kagylózza a Mestert.

A színpad mögött ren­dezték be az öltözőt és a konyhát, mely itt étkezőhelyiség is egyben. A csapat – sofőrök, roadok, technikusok, rakodók, zenészek, menedzserek – együtt ét­keznek. A törvény: egy mindenkiért, mindenki egyért. A koncert egy rossz beállításon is megbukhat. A jó személyzet tehát aranyat ér, meg kell becsülni. 

A színpa­don csak néhányan áll­nak, de a jó koncerthez mind az 50 ember munkájára szükség van. Épp ezért csak váloga­tott csapat indulhat út­nak. Itt mindenki ki­próbált ember, sztár a maga helyén. A konyhalány éppúgy, mint a hangtechnikusok vagy a turnémenedzser. Nincs gyenge láncszem. De senki nem vág fel az­zal, amit jól tud.  

A Dire Straits „nyugis” zenekar. A kulisszák mögötti édes életet itt hiába is keresnénk. Nyo­ma sincs a hatvanas-hetvenes évek nagy tivornyáinak. A Dire Straits tagjai – más nagy zenekarokhoz hasonlóan – csak a dolgukat végzik, zenélnek. Az egykori hippi jelszónak: „élj gyorsan és halj meg fiatalon! – nem hívei. Nincs bot­rány, hisztéria, sztáral­lűrök. Kemény meló van. Ezt ma már más­képp nem is lehetne csi­nálni. A közönség va­lamit vár a pénzéért. Délután 4 óra. Soundcheck. Hangpróba. Min­den a helyén, összeszo­kott a társaság. A zené­szek bele-belekapnak a dalokba, kipróbálnak néhány effektet. Hal Lindes: „Ez amolyan könnyű bemelegítés”.

Hangpróba után néhányan focizni mennek. Az üres teremben meg­szólal a Rolling Stones. A keverőpultnál ülő technikusok felrakják az általuk összeállított kazettát.

Kevin, a turnémenedzser fellépés előtt még körbejár. Mindent el­lenőriz. Az ő feladata, hogy amit a zenészek még csak kigondoltak, ő máris megcsinálja, elő­teremtse. Mindig egy lé­péssel a többiek előtt jár. Apró figyelmessé­gei szárnyakat adhatnak a csapatnak.

Gyorsan elszalad az utolsó óra. A színpadon a műsorvezető már felemelt karral harsogja: „Ladies and Gentlemen! A színpadon a Dire Straits!” És a banda már nyomakodik is a reflektorfénybe. Egetverő ováció. Chase, a fény­keverő pultnál eszelősen nyomkodja a gombokat. A néző első benyomásai nagyon fontosak. Jeff­rey, a szomszédos pult­nál ugyancsak serény, ő a hangfelelős. Szeme ide-oda villog, mindkét füle, mint a mezei nyúlé. Mark a színpadon fi­nom jelet ad, valami probléma van a gitárral. Jeffrey azonnal korri­gál. Technikusok fut­nak. Más gikszer nincs. Másnap a sajtóban jog­gal írják: „Hibátlanul előadott program, olyan koncert, ami videónak is beillett volna.”

A koncert után rövid pihegés az öltözőben. Utána vacsora. A helyi koncertszervező Kassel egyik éjszakai szórakozóhelyére viszi a társaságot. Nagy zabálás, ivászat, csajozás, tánc, röhögések. Lazí­tás. Másnap 11-kor ébresz­tő. Úszás. Reggeli. A csapat 12-kor száll be a buszba. Útirány: Köln. 

Alan Clark, az egyik billentyűs kutyául érzi magát. Fáj a feje, nát­hás. Influenza – mond­ják ki a végső diagnó­zist. Becsomagolják ta­karókba. Nyugtatót, gyógyszereket kap. Talán estére rendbe jön. Hal Lindes, a gitáros haveri alapon, egész úton szórakoztatja. Ké­sőbb mások is beszáll­nak: „jammelnek”. A csapat többi tagja bá­mulja a tájat, kártyáznak, beszélgetnek vagy szundikálnak.

Köln. Esik az eső. Alan nem sokat javult az el­múlt néhány órában. Rossz rágondolni, mi lesz, ha nem léphet színpadra. A szállodá­ban rövid pihenő. Körtelefon, negyed ötkor a hallban. Irány a Sportcsarnok. A cucc már készen, a roadok még délelőtt lepakolták. A hangpróba rend­ben. Minden oké! A koncert kezdetéig a szokásos nyüzsgés. A koncerten 8000 néző szorong. Másnap a sajtóban hozsannák. A Dire Straits ázsió­ja egyre magasabb. A koncert után szó esik a családról, a feleségek­ről.

„A turnézás a fiúk dolga – mondja Paul Cummings, a turnémenedzser. Mert mit csinál a zenész a kon­cert előtt vagy után. Rohanás, kapkodás, ke­mény munka. Aztán né­hány sör vagy a busz­ban megnézel néhány pornófilmet. Nőkkel, családtagokkal ez az élet nem megy. A turné mindig kanbuli.” 

Ludwigshafen, Wien, Linz, München – a tur­né következő állomásai. A gépezet precízen dol­gozik, de a társaság lát­hatóan fárad. Kopnak a viccek, megnyúlnak az arcok. Sok a veszeke­dés, néha már semmiségeken is összekapnak. Paul a helyi szervezők egyikét kidobja a te­remből. Pitiáner ügy, de sejteti az idegek játékát.

Frankfurt. Búcsú az NSZK-beli szervezőktől. Jó a buli, felszabadult a stáb. A közönség is azonnal rááll a hullám­hosszra. Oldott hangu­latban zajlik a koncert. A végén nagy ünneplés a színpadon, aztán a kulisszák mögött is. Turnétemetés. Utolsó nagy piálás, búcsúzás. A frankfurti repülőtéren az utak elválnak. Min­denki siet a családjához, szeretteihez. Van, akit új munka vár. Mindenki örül. A sajtóvisszhangok nagyon kedvezőek. A Love Over Gold az év lemezei közé tartozik. A Dire Straits továbbra is a csúcson. Jövőre tehát újra találkozunk.

(forrás: adt.arcanum.com)