„Olyanok vagyunk, mint az idős házaspárok"

Ed Bicknell-interjú, a Dire Straits budapesti koncertje kapcsán

Immár nyolc éve menedzseli az együttest. Sok minden történt ez alatt, talán olyasmik is, amik érzékenyen érintették a társaságot. Problémát okozott például a fivér, David Knopfler kiválása? 

Nagy gond volt.    

                               

Új arcokat is láttunk a zenekarban: gondolja, hogy ez megváltoztatja a Dire Straits stílusát?

Igen. Messze a legjobb összeállítás az, amellyel most dolgozunk. S ha felidézem a kezdeti időket, csodálkozom azon, hogy egyáltalán sikerült befutniuk. Egyébként nemcsak a három új fiú hozott változást: amikor egy új lemezt készítünk és próbálunk, minden megváltozik. Az új nagylemez dalai például tegnap este a koncerten már jobbak voltak és mások is, mint ahogy rögzítettük őket. Különösen a Money For Nothing és a The Man's Too Strong sokkal jobb élőben, mint az albumon. Ez persze csak az én véleményem, hiszen minden este látom és érzem és tudom, hogy az élő előadás egyre jobb Nekem egyébként a koncertlemezük a kedvencem — azt hiszem, a zenészeknek is.

Ön az együttes menedzsere, de úgy tudom, szintén muzsikus.

Igen, dobos voltam.

A zenészek megfogadják a tanácsait?

Nos, nem egészen így megy a dolog. Nézze, ezek a muzsikusok igen értelmes és tudatos emberek, és már nem is tizenhét évesek. Mark Knopfler, John lllsley meg jómagam régóta együtt vagyunk, amióta csak elkezdtük. Az én feladatom az, hogy megtervezem a dolog üzleti oldalát, elkészítem az útiterveket, helyükre állítom az embereket, akikkel együtt dolgozunk: a koncertek technikai személyzetét, a fuvarozóvállalatok embereit, a világosítókat stb. Ezzel — kivételes esetektől eltekintve — nekik nem is kell törődniük, bár tudják, hogy mi történik Ha például egy koncerten valami nem jól sikerül, szólok nekik. Mivel már ilyen régóta dolgozunk együtt, a helyzet ugyanaz, mint az idős házaspároknál, akiknek hetedik érzékük van az ilyesmire Az, hogy szólok, csak annyit jelent, hogy megfogalmazom, amit már úgyis tudnak. Nem is emlékszem, hogy nehezteltek volna ilyesmiért, akár a zenei tartalomról, akár az üzleti ügyekről volt szó. Öt évvel ezelőtt veszekedtünk utoljára . . . micsoda unalom!

Ez a koncertsorozat az együttes legnagyobb vállalkozása.

Kétszázhúsz koncertet adunk, 1986 márciusában fejezzük be Ausztráliában. Szeretnénk minél több országba, minél több emberhez elvinni a Dire Straits muzsikáját. Egyrészt olyan helyekre, ahol még nem voltunk, ráadásul öt éve nem jártunk Észak-Amerikában.

A Brothers In Arms album Monserrat szigetén készült, George Martin stúdiójában.  
Azonosak-e a zenészek?

Igen is, nem is. November—decemberben, majd január—februárban volt Monserrat, Air Studios, azután Power Station, New York, ott fejeztük be Mindenki játszik rajta, aki most jelen van, kivéve Jack Sonni, új gitárosunkat és Chris White-ot, az új szaxofonosunkat. Az igazság az, hogy ha hamarabb velünk lettek volna, már szerepelnének a lemezen. A lemezen a Brecker fivérek játszanak, Mike Mainieri pedig segített a hangszerelésben. John lllsley eltörte a karját a felvételek közben, kénytelenek voltunk másik basszusgitárost keresni. Neil Jason működött közre az egyik dalban, Tony Levin, a King Crimson basszusgitárosa egy másikban. Néhány számon Omar Hakim, a Weather Report dobosa működött közre. Jó barátunk. Sting, a Police énekese énekli az egyik dalt.

 Melyiket?

A Money For Nothing-ot.

Milyennek találta a budapesti bemutatkozást?

Azt hiszem, nagyszerű közönségünk volt. Nagyszerű volt találkozni egy lelkes, de mégis fegyelmezett tömeggel. Mintha intellektuálisan dolgoznák fel, hogy mit csinálunk.

Lehet, hogy így is volt, mert a Dire Straitst ilyen együttesnek tekintik.

Igen. Magas kultúra (hehe)! Észrevettem. Ugyanis sétálgattam a csarnokban, és sokan voltak olyanok, akik úgy figyeltek mindent, mintha az egyetemen lennének. És a zenekar talán tegnap játszott a legjobban az egész eddigi turné során. A tegnap esti és az azt megelőző bécsi koncert nagyon jól sikerült. Tíz koncertünk volt előtte. Legalább ennyi idő kell mindenkinek, hogy kidolgozza a játék apró finomságait Akadtak problémák a felszereléssel is, de már sikerült kiküszöbölni ezeket. Nagyon komoly technikai berendezések vannak a színpadon. Kész csoda, hogy minden este minden jól működik. Remélem, ezentúl is kifogástalan lesz a technika.

Véleménye szerint, ami a dalszövegeket illeti, a Dire Straitsnek ugyanazok a gyökerei, a háttere, mint az induláskor?

Ez érdekes kérdés. A szövegeket Mark írja, a válasz mégis: nem. A helyzet megváltozott. Ez már egy híres rock-együttes, amely világ körüli útra megy és nagyon sikeres Néha félő, hogy ha egy rockgroup ilyen híres, elveszíti a kapcsolatát a közönséggel Nekünk még sikerült ezt megtartanunk. Mark sokféle témáról ír. Sohasem írta volna meg a Telegraph Road-ot mondjuk a Sultans Of Swing-gel egyidejűleg. Majd nem minden dalának (ön)életrajzi alapja is van. A Telegraph Road egy létező utca Detroitban, végigmentünk rajta, emlékszem esett az eső. Mark éppen akkor olvasott egy könyvet (The Growth Of The Soil), amely az amerikai városok születéserői szól. A Rómeó és Júlia egy nagyon is élő, létező lányról szól. A Brothers In Arms végül is egy békedal, amelyet közvetlenül a falklandi háború váltott ki. Mark nagyon érzékeny a világra, amelyben él. És mert a világ változik, a versei is változnak.

Melyik a kedvenc dala a lemezről?

 A The Man's Too Strong. Ez a dal a háborús bűnösökről szól, sőt azt hiszem, főként Rudolf Hessről. Fényképek váltották ki belőle ezt a gondolatsort Az emberek nem felejthetik el a fasizmust, bár végül csak a humán szellem képes legyőzni.  Számomra Mark dalai közül örökre a legkedvesebb a Tunnel Of Love.

Az igazság az, hogy tegnap este éppen ez a dal egy kicsit, hogy is mondjam ... kizárólag az erősítők miatt … szóval …

 Mondja csak.

Elmondom. A színpad és a technikusok keverőpultja között álltam, és úgy éreztem, ez volt talán az egyetlen dal, amely „szét volt erősítve" ...

Nocsak.

Nem lehetett kivenni sem a szöveget, sem a hangszereket. Tekintse ezt visszajelzésnek.

A helyzet az, hogy minden rock’n'roll vagy ilyen jellegű szám után, amely az élő koncertek manírjai közé tartozik, jó esély van rá, hogy a következő dalok túl hangosak lesznek. Általában nagyon jó a hang, a hangmérnökünk is nyolc éve van velünk, és valójában csodálatos, hogy minden épületben képes megbirkózni az akusztikával. Mindenesetre ezt megemlítem neki.

Szerző: Bárdos Jenő

forrás: Polifon 1985/4. szám.

Amikor az egyik szemünk sír, a másik nevet ….

2019. 04.25-én Barcelonában vette kezdetét Mark Knopfler új lemezét bemutató turnéjának európai szakasza, amely rajongóinak – azaz nekünk - egyszerre jelent örömet és bánatot is egyben.

A nyitódal, a „Why Aye Man” után (amely sommás és nagyon energikus összefoglalása a gitáros motivációját meghatározó zenei hatásoknak), a különleges zenei ízlés- és hangzásvilággal rendelkező, a skót és amerikai folk iránt rendkívül elkötelezett gitáros, a Dire Straits megalapítója olyan bejelentéssel élt a közönség felé, amit senki sem várt, és amit senki sem akart hallani: új lemezét bemutató koncertkörútjának fellépései búcsú-előadások is egyben.

„Egyre idősebb vagyok” – indokolta döntését, miután a közönséget és magát a várost is köszöntötte, ahol már jó ideje nem lépett fel. Amikor ez a turné véget ér az Államokban, betölti a 70. életévét és úgy véli, ezzel elérkezett a jól megérdemelt pihenés időszaka. Más részről viszont jó lenne folytatnia, mert technikai készségei, bölcsessége és tapasztalata illetve motivációja sem hiányzik, és ahogy végignéz a színpadon, remek, támogató csapat áll mellette.

Amikor 1995-ben a lógó orrú Dire Straits rajongók tudomásul vették a zenekar szélnek eresztését, vigasztalóul megüzente nekik, hogy ő továbbra is folytatja, dalokat ír, fellép itt-ott – persze nem 100 fős személyzettel és 10 kamionnal – és lám, ez valóban így is történt. Sorra jöttek a szólólemezek, lezavart jó néhány turnét, hiszen megtalálta saját útját …. de most úgy tűnik, hogy a végére is  ért – a  „Down The Road Wherever” méltó összegzése a gitáros zenei pályafutásának. A barcelonai közönség előtt tett bejelentése alapján arra következtethetünk, hogy visszavonul a zenei közéletből – és talán a dalszerzéstől is.

De a fentiek ellenére bizakodnunk kell, hiszen egy olyan típusú muzsikus, aki egész életét hat húr mellett töltötte, a Dire Straitsszel és egy mondhatni új műfajjal (transzatlantik blues) megcáfolhatatlanul hosszú évtizedekre előtte meghatározta az angolszász rockzene irányvonalát – az bizonyára egy idő után nem tud meglenni zene nélkül. S ha már nem indul sem kisebb, sem nagyobb turnéra – új dalokkal talán még megörvendeztet minket.

Oly távol ... de nekünk mégis közel!

1985. április 20-án jelent meg a Dire Straits minden idők egyik legkedveltebb dala, a Brothers In Arms nyitánya, a So far away.

Mark Knopfler ezen szerzeménye a brit slágerlisták 38. helyén szerény helyezéssel kezdte meg pályafutását, mivel akkor még senki sem tudta, hogy azon az albumon fog szerepelni, amely a ’80-as évek egyik legmeghatározóbb lemezeként, milliós eladási példányszámmal letarol majd minden más előadót.

Ez már éppen időszerű volt, mert a banda a „Love Over Gold” –koncertváltozata óta nem szerepelt a kislemezek listáján – 14 hónapon keresztül tartotta szilárdan az 50. helyet, valamint egy évvel korábban a „Twisting By The Pool” az Egyesült Királyságban a 20. helyen szerepelt 1983 elején. A „So far away” pontosan azon a héten debütált, amikor az USA for Africa alapítói által előadott „We are the world”  első helyen végzett Angliában.

Alig két héttel később a „So far away” már a 20. helyre tört előre, hogy majd három hét múlva a „Brothers In Arms” a legelső helyen végezzen mind a briteknél, mind a tengerentúlon –  a dal és nagylemeze 14 héten keresztül vezette a listákat. Egy hosszú távkapcsolat hátrányairól szóló  laza, kissé visszafogott Knopfler - dal, amely  - a címével ellentétben – a zenekart és a rajongóit még közelebb hozta egymáshoz.

Az Egyesült Államokban a „Brothers In Arms” kilenc hétig vezette a listákat 1985 nyarán, majd  a következő év márciusában a „So far away” a Billboard Hot 100-ra – méghozzá a 19. helyre – ugyanakkor ezt volt az utolsó alkalom is egyben, hogy a Dire Straits erre a listára felkerüljön.

Mark Knopfler jelenleg is előadja koncertjein a „So far away”-t, amely 2006-ban felkerült az Emmylou Harris-szel közös turné egyik koncertjét rögzítő „Real Live Roadrunning”-ra.

forrás:

https://www.udiscovermusic.com/stories/dire-straits-serve-first-taste-brothers-in-arms/?utm_source=ka&utm_medium=fa&utm_campaign=FB:Dire%20Straits-Editorial&utm_term=71190e3d-a6cf-46e3-b44b-227230613bb3

Szerző: Paul Sexton

Meg köllött vóna tanulni gitározni ....

"Dideregsz a sötétben  .. de már nem fázol, ha zenét fúj a szél ..."

Általános iskolai ballagása után, 1988 nyarán már-már szinte az őrületbe kergette családjának tagjait egy alig 15 éves lány, aki egész álló nap az ajándékba kapott kis lengyel, Unitra márkájú magnóján csak egyetlen kazettát hallgatott. 

Ennek több oka is volt: egyrészt más kazettát nem kapott a magnó mellé, csak Mike Oldfield 1984-es Discovery-jét (utóbbi nyúzására (is) természetesen sor került a későbbiekben), másrészt annyira rabul ejtette ez az érdekes hangzás, ami rock is, meg nem is, country is, meg nem is, blues is, meg nem is ... valahogy nem tudta hová besorolni a dallamokat, de azt érezte, hogy ez valami egészen különleges, csak neki való való zene. A kazetta borítóján egy kék alapú fehér boríték, felette egy szinte kimondhatatlan zenekar név, meg valami, kommunikációval kapcsolatos cím. (az általános iskolában akkoriban csak egy idegen nyelvet oktattak, az oroszt.) De nem is ez volt a fontos, hanem a szalag tartalma .... nap nap után, óráról órára ...

A zenére mindig is fogékony volt, hiszen jó pár évig a falusi citera-zenekar tagja volt bátyjával együtt. A kotta-olvasást hanyagolta, amit később, gimnáziumi évei alatt, énekkari tagként sem sajátított el teljesen, mert abszolút hallással nem volt rá szüksége - előéneklés után hibátlanul visszaénekelt bármit, így az énektanára elnézte ezt a hanyag hozzáállást. Autodidakta módon gitározni is tanult, de az alapokon túl nem jutott, mert a lustaság fél egészsége akkoriban fontosabb  volt minden másnál.  Ezen kívül a család több zenebolondot is kinevelt - testvéreit és unokabátyját, akinek fő hobbija az angolszász rockzenekarok albumainak gyűjtése - hely hiányában a felsorolástól eltekintenénk

A Dire Straits második albuma (amit akkor ő még nem tudott, hogy második lemezük), teljesen a rockzene felé fordította, de a  '80-as évek végén még nem volt internet, a falusi postán nem álltak kötegekben angol rockzenei szaklapok, a rádióknak meg volt egy olyan rossz szokásuk, hogy főként éjjel sugároztak olyan komplett, nyugati rocklemezeket, amiket az alig 17 éves lány minden áron meg akart ismerni. Kollégiumi nevelőtanárai helytelenítették, ha este 22 óra után - tanulás indokával - a társalgóban az MTV-n rockkoncertet nézett, vagy a tusolóban rádiót hallgatott. Az ő olvasatukban mindez nem számított tanulásnak .... Persze, azt sem hagyták szó nélkül, ha Sting és U2 poszterrel fedte be a tankönyveit. A rockzenével egyedül az angoltanára szimpatizált, aki első fordításainak "lektorálását" is elvállalta.

A Communiqué után következett az Alchemy Live, a Making Movies, és a Dire Straits, majd a Brothers In Arms és a Love Over Gold.  A 90-es évek elején, amikor az On Every Street is megjelent - már nem csak a zene volt fontos az alig 18 éves lány számára, hanem a történet is ... minden információt be akart szerezni kedvenceiről, így egy spirál-füzetbe kezdte összeszedni az apróságokat a zenekarról. Érettségi után két részes cikke jelent meg a Dire Straitsről, (majd később a Pink Floydról) a megyei lapban, és akkor már tudta, hogy itt nem lesz megállás ....

Már csak azért sem, mert egy Budapesten élő rock-újságíró - akihez levélbarátság fűzte az alig 20 éves lányt -  azt javasolta, hogy ha ennyire szereti Mark Knopfler zenéjét, írjon róluk könyvet. Azt viszont előre megjósolta, hogy ez nem könnyű feladat.   A '90-es évek közepére a rendszerváltással megszűnt a Világ Ifjúsága, a Ifjúsági Magazin, és a Magyar Ifjúság, helyettük jött a Bravo és a Popcorn, meg egy-két hazai új lap - a Rockinform, illetve a Rockexpressz - előbbi utoljára 2013 nyarán jelent meg, és ma már talán a másik sem létező lap, ezért az akkori körülményeket tekintve egy könyvnyi anyag összegyűjtése komoly nehézséget okozott

Minden rajongó tudja, mit köszönhet a kedvencének, legyen az költő, író, zenész, színész, sportoló. A Dire Straits muzsikája sajátos életérzést jelent a hallgatóinak - és nyugodtan írhatjuk jelen időben, mert bár fizikálisan zenekarként nem léteznek, de a zenéjük most is frissnek hat, pontosan úgy, mint aktív éveikben. Jó volt hallgatni örömben-bánatban, érettségi előtt, államvizsga után,  nyelvvizsgára készülés közben, egyedül, barátokkal, szerelmekkel és néha idegenekkel is.

Az alig 22 éves lány olyan barátokat köszönhetett Mark Knopfler zenéjének, akik segítségével bele tudott kezdeni a könyv megírásába - sőt, rajtuk keresztül egyéb zenei irányzatok muzsikájával is megismerkedhetett. Mivel  elvakultan csak egyfajta zenét volt hajlandó hallgatni, és minden másra "süket" volt, egy idő után ezt a rossz szokását teljesen elhagyva egyre kiszélesítette zenei látókörét. Ezen kívül az angol nyelv elsajátításához nagyon jó módszernek ígérkezett Knopfler sajátos dalszövegeinek lefordítása.

1988 óta sok-sok év eltelt, az egykori tini zeneszeretete sosem szűnt meg - ez változatlan, kivéve azt az egyetlen (szomorú) tényt - hogy még most sem tanult meg rendesen gitározni ....