Új helyzetek, új kihívások – Aranyszívből szóló dallamok Mark Knopfler első, valódi szólóalbumán

A Dire Straits sikersorozata javában tartott, de Mark Knopfler már új ötleteken törve a fejét arra az elhatározásra jutott, hogy saját zenei útkeresését egy vadonatúj lemezzel alapozza meg.

Közel négy és fél év telt el a Dire Straits utolsó lemeze, az „On Every Street” és Mark Knopfler első, valódi (nemfilmzene!) szólóalbuma, a „Golden Heart” megjelenése között, mely utóbbi 1996. március 26-án került a lemezboltok polcaira. Ezen időszakot a gitáros főleg azzal töltötte, hogy végre felszabaduljon a világot néhányszor körbefutó, stadionnyi tömegek előtt fellépő hírneves rock-zenekarra nehezedő folyamatos nyomás alól. Azért senki ne gondolja, hogy nyugodtan ücsörgött otthon a babérjain, mert a kreativitás, az ötletelés jelentette számára mindig is a (kemény) üzemanyagot, melynek ékes bizonyítéka volt egy új, teljes nagylemeznyi anyag.

1991 augusztusa és 1992 októbere között a Dire Straits utoljára vette nyakába a nagyvilágot, amely annyira hálásan fogadta a zenekar hatodik stúdióalbumát, hogy az eladási adatok alapján az szintén platinalemezzé avanzsált. Azonban a turné kimerítő volt, fizikailag-lelkileg is megviselte Knopflert, aki a szíve mélyén már régóta érezte, hogy életének hátralévő részét nem turnébuszokon akarja leélni.

"Alighogy elkezdtük szervezni az „On Every Street” turnéját, már akkor tudtuk, hogy kemény falat lesz, hiszen a saját színpadunkat, a saját világításunkat cuccoltuk mindenhova és amikor egyre több teherautóra,  sofőrre volt szükségünk és egyre több idegen munkás szaladgált körülöttünk – akkor már tudtam, hogy más utat kell választanom.

Persze vannak olyanok, akik kifejezetten imádják a gigakoncert-körutakat, mert egyenesen otthon érzik magukat benne – de ha nekik ez kell, hát jó utat és sok szerencsét kívánok hozzá! Nem állítom, hogy kívülállóként éltem meg az ilyen szitukat, de sosem éreztem úgy, hogy az állandó koncertezés fix pontja legyen az életemnek. Már csak azért sem, mert tudtam, ha dalszerzőként és gitárosként is fejlődni, tanulni akarok, akkor változtatnom kell, új kihívásokat, új helyzeteket kell keresnem.

S amikor már az egész turnézás túlnőtt rajtunk, eldöntöttem, hogy akkor most itt megfordulok és visszaindulok. Számomra ezt tűnt az egyetlen intelligens megoldásnak. Egyre inkább eltávolodtam a valódi énemtől, aki egy szál gitárral írja a dalokat – ennél soha semmi nem volt fontosabb a számomra, s ezt nem akartam elveszíteni."

Érdekes olvasni ezeket a gondolatokat egy olyan muzsikustól, akinek a ’80-as években már öt filmzenéje jelent meg egy szűk, hatévnyi időszak alatt és ez a fajta intellektuális megbecsülés eltávolította őt a kelletlen rocker napi robotjától. Az új zenei elképzelések azonban nemcsak egy teljesen más, egyszerűbb élet felé nyitották meg a kapukat, hanem lehetőséget is biztosítottak Knopflernek, hogy visszatérjen az ifjúkorát meghatározó népzene gyökereihez.

A gitáros már 1994-ben elkezdte írni a „Golden Heart” dalait, a Dire Straits ekkor – technikailag – még létezett. De amikor kijött a lemezszerződésükben előírt „Live at The BBC” a zenekar korai rádiófelvételeivel, csendben bejelentette a zárórát, már csak a saját neve alatt megjelenő projektre koncentrált és egyre többször tartott megbeszéléseket a lemez amerikai társ-producerével, aki nem más volt, mint Chuck Ainlay.

A próbafelvételek több helyen készültek – hiszen mindez jóval azelőtt történt, hogy Knopfler megalapította saját zenei stúdióját (British Grove Studios) Nyugat-Londonban, ezért a dalokat Nashwille-ben, (Emerald Sound Studios, Javelina Recording Studios) rögzítették, valamint az utómunkálatokat a londoni AIR Studios-ban végezték. A viszonylag kis stáb lelkes kapitánya olyan legénységet gyűjtött maga köré, mint a pedal-steel mestere, Paul Franklin, a gitáros Richard Bennett, a basszusgitáros Glenn Worf, valamint a ’84-es „Cal” filmzene megjelenése óta hűséges zenésztársa, a billentyűs Guy Fletcher.

Nemcsak a lemez dalai különlegesek, hanem a rajta közreműködő egyéb művészek is, akik közül sokan kísérték el Knopflert zenei utazgatásai során – Paul Brady, Barry Beckett, Michael Doucet, Vince Gill, és Jo-El Sonnier.

Az elbűvölő nyitódal (kislemezen is megjelent) a „Darling Pretty” kezdőhangjait Paul Brady fújja, az ír álomcsapat tagjaként pedig Dónal Lunny buzukin,  Máirtín O’ Connor harmonikán, és a The Chieftains formációból Derek Bell, valamint  Seán Keane hárfán és hegedűn játszik. A „Darling Pretty” az Egyesült Királyság TOP 40-es listájára is felkerült, igaz, csak a 33. helyre.

A céltudatosan összeállított, egyébként lenyűgöző album olyan gyöngyszemeket tartalmaz, mint különös atmoszférájú „Rudiger”, a cajun-hangzású „Je Suis Desolé” valamint a selymesen lágy, romantikus dalok, az „A Night In Summer Long Ago”, az „I am The Fool” és persze a címadó szerzemény.

A „Cannibals” című dalban – amely szintén megjelent kislemezen –, inkább a Dire Straits-dallamok köszönnek vissza. Az pedig külön öröm a hallgatóknak, hogy Knopfler veleszületett, kifinomult stílusából adódóan született meg egy lebilincselő szerelmes dal, az „Are We In Trouble Now”, amelyet még ugyanabban az évben feldolgozott az amerikai country és gospel muzsikus-énekes-dalszerző, Randy Travis – így ez a dal is a Billboard Hot Country lista 24. helyén landolt.

A „Darling Pretty” és az „A Night In Summer Long Ago” kelta ízesítését illetően a gitáros így nyilatkozott:

„Nagyon könnyen visszataláltam a népzenéhez és ez talán annak köszönhető, hogy édesanyám geordie volt (észak-kelet angliai, Tyneside-i születésű), így nagyon sok tyneside-i népdalt énekelt nekünk, amikor egészen kicsik voltunk, majd később az iskolában is sok népdalt tanultunk. Aztán jöttek a skót népdalok, amikor Glasgow-ba költözött a család. Persze, az elektronika jó dolog, de amikor írsz, a dal az első, a dal a király és mindig a legjobbat próbálod belőle kihozni – legalábbis, én mindig így teszek.” 

A „Golden Heart” megjelenését követően Knopfler és zenekara koncertkörútra indult, de a korábbi évekhez képest jelentősen kisebb létszámmal. 1996 áprilisa és augusztusa között 66 városban összesen 88 koncertet adtak, így a lemez viszonylag rövid idő alatt jól teljesített a különböző slágerlistákon, Európában szinte mindenhol az élen szerepelt. Spanyolországban és az Egyesült Királyságban több mint százezer példány fogyott belőle, a tengerentúlon azonban az eladott példányszámok nem haladták meg az ötvenezret.

Az aranyszívű Mark Knopfler ekkor töltötte be a 46. életévét:

„Ahogy öregszem, egyre jobban szeretek lemezeket készíteni, egyre jobban élvezem a dalszerzést. Amikor elfog az ihlet és az ötletek egyre csak jönnek, nincs ennél felemelőbb érzés.

 

 

forrás: https://www.udiscovermusic.com/stories/mark-knopfler-golden-heart-album/

szerző: Paul Sexton