Soha nem szerettem a musicaleket, de én is írtam egyet!

  

A 69 éves Mark Knopfler a Local Hero színpadi változatáról, az új lemezét követő turnéról és arról, hogy miért nem áll össze soha többé a Dire Straits!

A British Grove Studio Nyugat-London egy rejtett kis mellékutcájában található, egy átalakított gyermekkönyvtár épületében, amelyet a producer és hangmérnök Glynn Johns a világ egyik legjobb „listenning room”-jának nevez. A stúdió a Dire Straits egykori vezetőjéhez, Mark Knopflerhez tartozik, aki énekes-gitáros- szerzőként négy Grammyt nyert, és több mint 100 millió lemezt értékesített pályafutása során, így joggal engedhet meg magának egy saját stúdiót.

A gitáros most sem tétlenkedik, új szólólemezének épp egy komolyabb turnéja előtt áll, valamint az 1983-as BAFTA-díjnyertes film, a Local Hero színpadi változatának megnyitójára készül, amelynek eredeti filmzenéjéhez – melyet szintén ő írt – legalább 20 vadonatúj szerzeményt komponált. A 69 éves muzsikus az évek során egyre nehezebben tolerálta a showbiznisz marhaságait, ezért feloszlatta a zenekart, mert egyre nagyobb tehernek érezte, és a tavalyi évben határozottan utasította vissza a banda Rock & Roll Hall of Fame-be való felvételét, és erről nem, vagy csak szűkszavúan nyilatkozott a sajtónak.

Ehhez képest, most itt ül, nagypapa-szerelésében, V-nyakú pólóban, farmerben, és meglepően kedvesen fogad – de ő ezen csak mosolyog – „Háromszor is megkérdezted tőlem, hogy vagyok. Talán aggódsz miattam?”  Kis szünet, majd folytatja: „Igazad van, tényleg van ok az aggodalomra. Itt van például ez a turné, ami méretét tekintve nem olyan kicsi és a kihívás, hogy meg tudom-e csinálni – a kérdés izgalmas és motiváló is egyben. Aztán ott az a musical, amit most állítunk színpadra és nem tudom, hogy jól sikerült-e megoldani ezt a feladatot. Szóval, tényleg nagyon kell aggódni értem.”

„A musical írása számomra egy teljesen új dolog volt. Nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Egyáltalán – semmit nem tudtam erről a műfajról, hiszen soha nem szerettem és soha nem is akartam ilyeneket írni.

Még mindig hallani enyhe newcastle-i akcentusának „mormogását”, hiszen Geordie-nak tartja magát, mint tanítóként dolgozó édesanyja (édesapja magyar származású építész). Életének első hét évét Glasgow-ben töltötte, nem is olyan túl messze a nyugati parttól, ahol a Local Hero játszódik. De talán van más oka is, amiért ennyire ragaszkodik a filmhez.

„Szeretem ezt a filmet, nagyon közel állok hozzá. Még most, amikor az olvasópróbán a színészek összeolvasták a szöveget – érzelmileg újból felkavart egy kicsit.” A zene most összehoz Északkelettel is; a „Going Home Wild Theme” riffjei mindig felcsendülnek a Newcastle United otthoni meccsei előtt.

A Bill Forsyth-rendezte film főszereplője Peter Riegert, vagyis Mac egy amerikai olajtársaság alkalmazottja, akit elküldenek a skóciai Ferness egy nemlétező kis falujába. Mac excentrikus főnöke Felix (Burt Lancester) minden áron meg akarja vásárolni a helyiek földjét, hogy ott egy új olajfinomítót építsen, de Mac végül nem teljesíti a küldetést, mert halálosan beleszeret a tájba.

Nem különös, hogy újra megidézzük az 1983-as karaktereket? Knopfler csak bólint egyet:

„Nem, hiszen még új dalokat is írtunk számukra. Remélem, hogy Bill (Forsyth) és David (Greig) forgatókönyve, illetve a zene visszaadja majd a film keserédes hangulatát.”

A kelta-blues némi önelemzésre is lehetőséget nyújt – lágy gitárfutamok, szomorkás billentyűsök és füstös szaxofon. Knopfler zenéje mindig is alkalmas volt a képi megjelenítésre – a Brothers In Arms egyszer a West Wing (nálunk az Elnök emberei c. sorozat) egyik jelenetét kísérte végig. Knopfler hamar átlátta, hogy ez nem csak arról szól, hogy felvesznek egy filmet, vagy színpadra állítanak egy darabot, hiszen mindegyik önálló egység. A zenének is fel kell idéznie a történéseket, de más módon, mint ahogyan a kamera mutatná. Ekkor a dallamoknak talán több feladat is jut, ahogy elénk tárják Ferness gyönyörű tengerpartját – amely a színpadon nem annyira megvalósítható.

A történetnek van valódi folytatása is – a tavalyi évben egy pimasz amerikai földet vásárolt Skóciában, amiről Knopfler próbál semlegesen nyilatkozni: 

„Rendkívül kényes téma. Távol álljon tőlem, hogy bárkit is az alapján ítéljek meg, hogy Donald Trump amerikai elnök dollárjait elfogadva hozzájárult ahhoz, hogy Aberdeenshire-ben golfpályát építsenek neki. A filmben – ha visszaemlékszünk – Mac ajánlatát sok falusi elfogadta. A ’80-as években a nyugat-skóciai lakosoknak két vagy három állása is volt azért, hogy valamiből legyen egy kis pénzük – gazdálkodtak, halásztak és ha még ezen kívül valakinek más lehetősége is akadt, akkor ő volt az abszolút győztes. Ezért, ha bárki golfklubot akar azon a vidéken létrehozni, nem lehet elítélni a helyieket azért, hogy így még munkához is jutnak – függetlenül attól, hogyan vélekedsz egyes személyekkel kapcsolatban.”

Éveken keresztül hétköznapi emberekről írt dalokat a Dire Straits Money For Nothing káromkodó bolti eladójától kezdve egészen az új szólólemez  (Down The Road Wherever) egyik dala, a My Bacon Roll nyugdíjasáig, aki egy kis lepukkant kávézóban filozofál a felgyorsult életvitel kuszaságairól. Talán azért is vonzódott mindig a kékgallérosokhoz, mert egy rövid ideig ő maga is közéjük tartozott, egy építkezésen kétkezi munkát végzett. (Megjegyzés: A munkaszociológiában (főleg az angolszász szakirodalomban) bevett fogalom a "pink collar work" (rózsaszín galléros munka) (Hunter College Woman's Studies Collective 1983). Ez azokat a munkákat takarja, ahol a nők vannak többségben. A fogalom a kékgalléros és fehérgalléros munka analógiája alapján született meg. Leegyszerűsítve a kékgalléros munka a fizikai munkaköröket jelenti, melyet elsősorban a munkások végeznek (szak-, betanított- és segédmunkások), míg a fehérgalléros munka a szellemi munkaköröket jelenti, melyet elsősorban a középosztály tagjai töltenek be.)

„Ha először rakodtál ki teherautót, biztos lehettél benne, hogy pont onnan tűnik majd el valami. És ez mindenhol így ment. Persze, amikor milliomos vagy, az egészen más világ – nem pakolsz teherautókat többé, nincsenek főnökeid, nem kell korán kelned - és ennek nagyon örülsz. De ezek a régi, múltbéli események sokszor felbukkannak a jelenben. Salman Rushdie szerint az író legfontosabb kvalitása a jó memória – szerintem ez a dalszerzőkre is vonatkozhat. Ha ráadásul még apa is vagy, akkor másképpen tekintesz vissza a múltba. Ha valamit régóta mélyre temettél és azt nem akarod felidézni, néha éppen a gyerekeid által villan fel hirtelen a szemed előtt.”

Knopfler felidézi életének azt a korszakát, amikor újságíróként dolgozott. A szakmát Philip Websterrel együtt tanulta, aki később a The Times politikai szerkesztője lett, de a barátságuk később is megmaradt. Miután Knopfler Websterrel együtt elvégezte a képzést, a Yorkshire Evening Post riportereként dolgozott, majd ezt követően egy darabig tanárkodott.

„Már több mint három éve dolgoztam így, de ebben az időszakban nem volt más lehetőségem, mert a dalok egyre csak torlódtak, gyűltek, és ez a kettős megfelelés nyomasztó volt számomra. Imádom a dalszerzést, de ugyanakkor zenészként korlátokat állít elém. Míg mások csak gitározni tanulnak és így haladnak előre., dalokat írni másfajta kihívás. Hiába mondják azt, hogy a világ legjobb gitárosai közé tartozom, a zenekaromban mégis én vagyok a leggyengébb láncszem. Hát persze, mert én nemcsak egy fizetett zenész vagyok, aki a családja megélhetéséért bárkinek bármit eljátszik.”

A gitáros szívesen beszélt a dalaiban előforduló „okostóni”-karakterekről. A „Money For Nothing”-ot sokan kritizálták a szövege miatt, a kanadai rádió állomásokon tiltólistára is került a „faggot” (buzi) kifejezés miatt, holott csak arról volt szó, hogy egy fafejű áruházi eladó a maga korlátolt módján kritizálta a hírességeket. „Egyszerűen csak megpróbáltam visszaadni azt a stílust, ahogyan ez az alak – szerintem teljesen idióta módon - megnyilvánult. Bár az tény, hogy ha ma írnám meg, valami teljesen más, nem megkülönböztető kifejezést használnék. És amikor koncerteken játsszuk, akkor meg más szavakkal helyettesítjük.”

Szintén kényes témát érintünk – Dire Straits: Amikor a Daviddel alapított banda az évek során mind jobban kinőtte magát, egyre kevésbé érdekelte Knopflert. 

„Szerintem te is így döntöttél volna. Van egy optimális keret, amit ha túllépsz, attól kezdve már minden csak az üzletről szól. És mindez szinte automatikusan zajlott le anélkül, hogy nekem bármilyen ráhatásom lett volna. Amikor egy napig épült a színpad, annyian építették, hogy a nevüket sem tudtam. Majd egy röpke hezitálás után 1995-ben végleg befejeztem a zenekarral – és hiába teszed fel a következő kérdést, hogy tervezem-e a Dire Straits feltámasztását – a válaszom nemleges. Tisztában vagyok vele, hogy óriási üzlet lenne, de pont ez az egyik ok, amiért nem akarom.

Bár a dalok nem halványodtak el. Ellenkezőleg, a fiatalabb generáció is felfedezte magának a Dire Straits néhol melankolikus, néha keményebb dallamait. 

„Ez jó érzés. Amikor a srácok elérik a „veszélyes” életkort – a 14-18. évüket -,

akkor a legfogékonyabbak, bármilyen hatás érik őket. Ha egy bizonyos korban a Dave Dee, Dozy, Beaky, Mick & Tich-et hallgattad, akkor nekik mindig lesz helyük valahol a lelkedben, de persze, a sorrend és a minőség mindig változhat – erre nincs biztos recept.

Zenei ízlését édesanyja formálta, aki sokat énekelt neki régi skót népdalokat, táncdalokat, blues-t, amikor még karon ülő, padlón mászkáló kisfiú volt. „Talán már akkor tudtam, hogy megtalálom azt a helyet, ahol a Delta találkozik a Mississippivel. Ez lehet a transzatlantik-blues lényege – persze, ha van ilyen."

Knopfler az interjú végéhez közeledve úgy vezet végig a stúdióban, akár egy kertész, aki kertjének legszebb növényeit mutogatja. Elmondta, hogy legutóbbi „ügyfele” a Who zenekar volt, valamint a közelgő Disney-produkció, az Aladdin zenéjét is itt rögzítik majd. A helyiségek berendezése vegyes – a régi-újból csak a legjobbat-filozófiát követve – békebeli és a legmodernebb hangtechnikai eszközök gyűjteménye.

„A gyerekkort talán a szivacshoz hasonlítanám – hiszen akkor vagy a legfogékonyabb, mindent akkor szívsz magadba. Ma is sokan kérdezik, hogyan írok ilyen dalokat, honnan veszem az ötleteket, mert úgy hangzik, mintha száz évvel ezelőtt írták volna. De nincs ebben semmi különös, mert ez nem olyan, mint egy idegen nyelv. A gyerekkorban hallott és tanult népdalok a lelkedben – még ha csak foszlányokban is – ott vannak, csak fel kell idézni őket.

forrás:

https://www.thetimes.co.uk/article/mark-knopfler-ive-never-liked-musicals-so-i-wrote-one-vxxwnjfqf?shareToken=0a7099a9ebe53919e91281cf97ef1d40&fbclid=IwAR0Yjj_ZJh3rkgRILS-B_BalPUNnh-zVY4DNlFGfOW_81upSj4wiCxCvtP0

Aki nem egyszerűen "csak egy gitáros pasas" - Utak és mérföldkövek

Mark Knopfler nem sok időt tölt a múltbeli eseményekkel, mert az előtte álló teendők legalább olyan jelentőséggel bírnak, mint az elmúlt 40 év történései, de a beleegyezésével összeszedtük zenei pályafutásának 20 legfontosabb állomását, az elmúlt két évtizedben adott interjúi alapján. 

Lemezek:

„Tinédzserként főként az Everly Brothers és Ricky Nelson lemezeiért rajongtam, közülük is, ami nagyon megfogott, Nelson 1959-es slágere, a „Just A Little Too Much” volt, ami James Burton előadásában igazán különlegesnek hatott.

Gitárok iránti érdeklődés:

„Ismertem a Fender katalógust elejétől a végéig, a papír szemcsés tapintását, az illatát is imádtam, és annyira szerettem volna egy olyan gitárt. Az iskolában sokszor kerültem bajba, hogy az óra végén fémes zajokat és a „Lehetetlen küldetés”-féle hangokat produkáltam a padomon.”

Az első gitár: Höfner V2:

„Sikerült apámat meggyőzni, hogy vegye meg, s ezért mindig hálás voltam neki – 50 font ugyanis nagy anyagi terhet jelentett számára, és mivel tudtam, hogy ebből erősítőre már nem telne, ezért a barátaim akusztikus gitárjait kértem kölcsön rendszeresen, amelyek időnként meglehetősen rosszul szóltak, viszont megtanultam rajtuk játszani.”

Zenetanulás:

„Akusztikus gitáron ujjal, elektromos gitáron pengetővel tanultam játszani, de ez a két stílus az első néhány évben nem mindig vitt jó irányba, legalábbis később azt tapasztaltam, hogy ezt a gitároktatók sem tolerálták.”

A folkzene szeretete:

„A folk volt az első olyan terület, ahol kipróbálhattam magam, már csak azért is, mert itt nem számított, hogy nincs erősítőm. A népzene iránti vonzódásom sosem szűnt meg. A nővérem egyszer Bob Dylan első lemezével jött haza, amikor 11 vagy 12 éves lehettem, és rögtön beleszerettem. Néha még ma is előveszem … „

Folkduó az osztálytárssal (Sue Hercombe):

„Számomra a kísérletezés időszaka volt, sok tapasztalattal, ahogyan eljutottam egy kis iskolai folkduóból egy komplett zenekarba. Egyre nagyobb dolgokba fogsz, de egy idő után valahol ezek a múltbéli történések visszaköszönnek – mint egy körforgás. Valahogy nem szeretem az állandósult, merev dolgokat.”

Az első koncert (nézőként):

„A Newcastle-i Városháza, ahová kölyökként sokat jártam, életem első koncertlátogatásai is ide köthetők (és persze ekkor döntöttem el, hogy én is ezzel akarok foglalkozni) – a legelső bulim Joe Brown volt (brit énekes-gitáros aki nem  tévesztendő össze az azonos nevet viselő hegymászóval.)”.

A National Steel Guitar:

„Az első ilyen hangszerrel akkor találkoztam, amikor Leeds-be költöztem, Steve Phillipsnek volt egy Duolian típusú, ami kissé felújításra szorult, de amikor kipofozta, megvettem tőle – szerintem mindenki ismeri a „pálmafás” gitárt, ha máshonnan nem, akkor a „Brothers In Arms” borítójáról – a koncerteken ezen játszom többek között a „Romeo and Juliet”-et.”

Az első amerikai utazás:

„1976-ban történt. Greyhound busszal mentem, egyetlen hátizsákkal.  Nagyon izgatottan készültem az útra, főleg a zene érdekelt leginkább, különös tekintettel a blues-ra, mert arra voltam a legfogékonyabb, de igyekeztem magam beleásni az amerikai folkba is, (persze, az ír és skót népzenével jobban képben voltam, ahogyan azzal is, hogy az amerikai folkdalok egy része az óhazából származik.) Ez a kontinentális kölcsönhatás  nagyon inspirált, az első dalaim születése során megpróbáltam ezeket a párhuzamokat is valamennyire érzékeltetni.”

Saját élményekből született dalok:

"Egyik ilyen dal a „Southbound Again” – egyrészt egy mitikus utazás Északról, a Delta felé, másrészt pedig a saját utam Newcastle-ből Londonba – fiatalkoromban rengeteget stoppoltam, és csak néha volt pénzem vonatjegyre – akkor viszont egész úton az ablakon bámultam kifelé, a Tyne-t csodálva – de a hazatérés kellemes érzése mindig ugyanaz marad. Ha más nem is, de egy Geordie valóban tudja, hogy miről beszélek."

A Dire Straits sikereinek árnyoldala:

„Visszagondolva a 250 koncertes turné napjaira, bármit is csináltunk, igazából csak rohantunk. És aztán eljött a pillanat, hogy megállj, kicsit magadra figyelj és döntsd el, hogy mit választasz: az állandó rohanást, vagy a kiegyensúlyozottabb életmódot. Azzal, hogy én az utóbbit választottam, bizonyosan nem hoztam rossz döntést.”

Intimebb munkamódszer:

„A ’80-as évek közepén már azt éreztem, hogy minden (a showbiznisz) túl nő rajtam, és valami mást szerettem volna, amire van ráhatásom bizonyos szinten. Ezzel nem azt mondom, hogy nem éreztem magam a helyemen, hanem inkább csak másfajta (élet)módot szerettem volna. Szerzőként és gitárosként is fejlődni akartam, változni, hogy egy másik helyzetbe kerüljek, de nem a „csak egy pasas gitárral” – kategóriába. S ez a változás mindennek a lényege, amitől nem akarok túl messzire kerülni.”

Saját stúdió – British Grove:

„Otthon dolgozni nehéz, főleg éjszakánként. A stúdió nem nagyobb egy kis ház hálószobájánál, de csak akkor tudsz felvételt rögzíteni, ha tökéletes a csend – a szomszédok sem zavarnak, nem jön repülőgép, stb. Ekkor döntöttem el, hogy saját stúdióm lesz, amely jelentősen megkönnyíti a munkát minden tekintetben.”

Emmylou Harris és az „All The Roadrunning”:

„A közös munka nagyon kellemes volt elejétől a végéig – csak kár, hogy véget ért. Emmyvel ugyanúgy kezdődött, mint a The Notting Hillbillies-szel – csak egy-két fellépés, semmilyen közös lemezt nem terveztünk, de a közös koncertek annyira jól sikerültek, hogy  aztán mégis belevágtunk.”

Turnék:

„Amikor felveszünk egy új lemezt, elindulunk és előadjuk élőben is. Mások talán nem így tesznek de nálam ez mindig is így működött. Nagyszerű érzés Európa-szerte fellépni, főleg új helyeken, de az is remek érzés, ha oda térsz vissza, ahol már jártál - vagy ahol esetleg már éltél."

Dire Straits dalok a koncerteken:

„A közönség mindig szeretné, ha játszanánk bizonyos dalokat. A koncertek anyagát előre összeállítom, és az idő is meghatározó tényező – de egy fellépés ünnep is egyben- kellemes időtöltés a közönséggel. Mindig is élveztem a dalírást, a felvételeket, és a fellépéseket. Ezért  a „Romeo and Juliet” és a „Brothers In Arms” általában mindig felcsendül, mert ezek nekem is sokat jelentenek, akárcsak a közönségnek.”

Dalszerző, vagy gitáros?

„Sokan hiszik, hogy a dalírás kötelesség – de ha valaki festő vagy költő – ez ugyanaz a kategória. A gitározás ösztönzőleg hatott, segített eldönteni, hogy mivel is akarok foglalkozni – ráébresztett, hogy dalokat akarok írni.  Jó, ha az ösztöneidre hallgatsz – mert így hamarabb rájössz, mi tehetsz, és mit kell tenned.”

Inspiráció:

„Olyan eseményekről, dolgokról írnék, illetve írok most is, amik fiatalabb éveimben, vagy a gyerekkoromban összetörték a szívem. Végül is, mindig hasonlókról írok – hétköznapi emberek kisebb-nagyobb problémáiról, amiket néha nem könnyű dalba foglalni – így csak hálás lehetek, hogy nekem sikerül.”

Való életből vett pillanatok:

„Egyes esetekben az adott körülmények határozzák meg a dalod végkimenetét – van ugyan ötleted, de nem tudod végig vinni - és ebben a helyzetben tehetetlen vagy.  Ha most látnám a Szving Szultánjait abban a deptfordi kocsmában – mennék és újból dalt írnék róluk.”

Zeneszeretet – elhivatottság:

„Világéletemben dalokat írtam, lemezeket készítettem – nagyon szeretem csinálni. Ha csak egy jó szóért is – már megérte ezzel foglalkozni – és ez mindennél felemelőbb érzés.”

forrás: https://www.udiscovermusic.com/stories/20-mark-knopfler-milestones

Szerző: Paul Sexton

Bárhol, végig az úton, még végszükség esetén is …

2019 márciusa – valószínűleg már minden Mark Knopfler-rajongó elkezdte azt a bizonyos centit tépkedni, hogy elérkezzen július 9., a gitáros budapesti koncertjének napja, amikor a hazai közönség élőben is meghallgathatja új lemezének anyagát (és persze azokat a bizonyos régi kedvenceket is.)

Arra már kitértünk korábban, hogy Mark Knopfler teljes zenei életműve az utazáshoz, az állandó útközbeniséghez köthető – főleg a szólókarrierjét illetően, hiszen ő maga fogalmazta meg a transzatlantik blues lényegét, az észak-angol, kelta-skót, valamint az amerikai folk-zene stílusjegyeinek ötvözetét, amelynek mentén az utóbbi szólólemezei megszülettek.

De mi a helyzet a Dire Straits korszak dalaival? A közelmúltban készült Knopfler-interjúkból erre nem derült fény, a gitáros csak érintőlegesen, mondhatni „óvatosan” beszélt a zenekarral töltött időről és inkább csak saját életének egy-egy konkrét helyhez kötött emlékeit idézi fel. Ezért érdemes összegyűjteni azokat a Dire Straits-dalokat, amelyek születéséhez az utazás, vagy konkrét helyszín szolgáltatott élményeket.

Nem lesz nehéz dolgunk, hiszen a debütáló lemez, a „Dire Straits” szinte minden dalának (Down To The Waterline, Southbound Again, Sultans of Swing, In The Gallery, Wild West End,) a színtere Newcastle, és főként London.

Az „Eastbound Train” ismeretlen hősnője ugyanazon a metróvonalon utazott Knopflerrel – több alkalommal is. A gitáros a ’70-es évek végén a Laughton College-ban tanárkodott, és Buckhurst Hillen, albérletben élt, míg testvére, John Illsleyvel együtt - szintén tanácsi lakásban - Deptfordban lakott. Így nyilvánvaló volt, hogy a zenekari próbák miatt Knopfler naponta ingázott a keleti vonalon, a New Cross állomást érintve, majd a District-vonalon, (Whitechapel) keresztül egy harmadik átszállással (Mile End) jutott el Buckhurst Hillig. Itt, ezen az utolsó szakaszon látta a fiatal nőt, aki mindig ugyanabba a kocsiba, vagy a mögötte lévőbe szállt be. Ennyi a sztori, semmi különös – talán ezért sem került fel egyik nagylemezre sem.

A második album, a „Communiqué” elénk tárja a Notting Hill-városrészben található Portobello Road piacának színes kavalkádját. Knopfler korai dalait főként Londonba költözése ihlette, így a „Portobello Belle” ír reagge stílusával, majd’ ötperces időtartamával méltó folytatása lehet a „Wild West End”-nek és a „Lions”-nak  - saját élményeit megénekelve, de ugyanakkor egy nő szemszögéből próbálja visszaadni a  londoni utcák történéseit.

A „Single-Handed Sailor” Sir Francis Chichesternek (1901-1972) állít emléket, akinek legnagyobb teljesítménye azt volt, hogy félkézzel hajózta körbe a világot, nyugat-keleti irányba. 1966. augusztus 27-én indult Plymouth kikötőjéből, és ide is tért vissza, 1967. május 28-án. Halála után a Gipsy Moth IV nevű hajóját kiállították Greenwhich-ben, a Cutty Sark mellett horgonyozták le, mely utóbbi a világ leghíresebb teaszállító hajója volt, a brit kereskedelmi tengerhajózás jelképe – ma múzeumként látogatható a greenwich-i szárazdokkban. A zenekar legelső próbáit  Greenwich-ben tartotta, és talán ez a két csodás hajó (is) adhatta az ötletet a dalhoz.

„Tunnel of Love” a harmadik lemez, a „Making Movies” nyitódala, amelynek eseményei az észak-angliai Whitley Bay-i „Spanish City” nevű vásári vidámpark forgatagában történnek. Knopler Newcastle-Upon-Tyne-ban élt, amely kb. 10 mérföldre esik ettől a helytől, és a gitáros egyik emléke ezzel kapcsolatban, hogy itt hallott először túl hangos rock&roll-t. A vidámpark már réges-rég bezárt, de a „Tunnel of Love” – mintegy nem hivatalos himnuszaként – tovább él.

„Telegraph Road” a „Love Over Gold” nyitánya, egy közel 70 mérföldes, észak-déli átjáró az USA Michigan államában.  A zenekar éppen itt utazott végig, Knopfler a turnébusz elején ült, és a norvég Nobel-díjas Knut Hamsun Az anyagföld kincse című könyvét olvasta.

Az utazás, illetve az olvasottak élményeiből született meg talán a legzseniálisabb Dire Straits-dal, amelyben egyik oldalon ott van az emberi civilizáció, az ipari-gazdasági fejlődés metaforája – legfőképpen Amerika vonatkozásában - a másik oldalon pedig egyetlen ember álmainak összeomlása a fejlődés hanyatlása miatt bekövetkezett munkanélküliség következtében. 

És most megállunk egy perce – visszakanyarodunk a jelenbe. Az új lemez, a „Down The Road Wherever” megjelenése kapcsán Mark Knopfler szinte minden nyilatkozatát áthatja az a boldog és izgatott várakozás, ahogy a turnét és a fellépéseket várja.  Nos, ez nem volt jellemző rá a ’80-as évek közepén, amikor kifejezetten fárasztónak és unalmasnak tartotta a turnézást, és erről dalt is írt, „So far away” címmel, amelyben szinte panaszkodik arra a csavargó életmódra, amely hosszú időre elválasztja a szeretteitől. Annak ellenére, hogy valóban állandóan úton volt a zenekarral (a „Brothers In Arms” felvételei Montserraton készültek) nem önéletrajzi ihletésű, mert egy, a BBC-nek adott interjúban elmondta, hogy a „so far away” bárkit érinthet – utazók, közlekedési és légi társaságok alkalmazottai, családjuktól távol dolgozók - , vagy egyéb, más helyzetre is ráhúzható. És a telefonos kapcsolattartás egy idő után már fárasztó is lehet, mert nem lehet mindig mindenről hosszasan beszélni.

A „so far away”-érzést az eltelt 34 év és a különböző zenei stílusokból született új lemeze felülírta, így Knopfler teljesen új zenei anyaggal, a már jól bevált kísérőzenészeivel újból rálépett az el nem fogyó utakra.

Fegyvertársak győzelme háború nélkül

Amerika végleg behódolt - a „Brothers In Arms” elképesztő sikerei Európában és a tengerentúlon.

Az évtized meghatározó lemeze, amely 1985. június 8-ától kezdődően szinte minden létező slágerlistát letarolt.

Senki, még maga Mark Knopfler és a zenekara sem számított a lehetséges kimenetekre, amikor 1985-ben kiadták a következő stúdiólemezüket. Nemcsak az USA-ban, hanem világszerte első helyen vezette a listákat, a tengerentúlon kilenc héten át, kétszeres Grammy-vel díjazták, becslések szerint a világszerte eladott példányszáma meghaladta a 30 milliót  - mindez a „Brothers In Arms” mérlege.

Az MTV éjjel-nappal nyomatta a „Money For Nothing”-ot, (amely a Hot 100-as listán első helyen végzett) a lemez többi dalával együtt naponta játszották a rádiók. Ez a lemez jelent meg elsőként CD-n, amiből szintén 1 millió példány fogyott, illetve a zenekart elindította egy tényleges világkörüli útra – közel két év alatt 117 városban 248 koncertet adtak. De hogy hűek legyünk a valós tényekhez, amikor a lemez megjelent az USA-ban, először az 54. helyen tűnt fel, majd innen ugrott a harmadikra és alig két hét alatt az első helyen találta magát – ahogyan az Egyesült Királyságban és Ausztráliában is.

Tudjuk, hogy Mark Knopfler boldogan és izgatottan várja saját, kisebb zenekarával az új lemezének turnéját, ennek kapcsán többször nyilatkozott pozitívan, de azt is elmondta, időközben rájött, hogy a ’80-as évekbeli hatalmas gigaturné méreteire, időbeniségére és intenzitására nem tud hosszabb távon teljes erőbedobással koncentrálni:

„Mindig mindenhová gyorsan el akartam jutni, de felismertem, hogy ez nem megy, és hogy vissza kell vennem a tempót. Megcsináltuk ezt az óriási turnét és a végére már csak azt éreztem, hogy menekülnöm kéne ebből az egészből – közben tudtam, hogy pont ezt nem tehetem meg.  

A  turnék sem tartanak örökké, és én is visszatértem – de most nem érzem tehernek, mert nem fog sokáig tartani és így mindenki hamarabb mehet haza. Mindazonáltal, tisztában vagyok vele, hogy a „Brothers In Arms” dalai ott élnek az emberek szívében – kitéphetetlenül. Ezért nem ülök otthon a babérjaimon, hogy magamnak játszak, mert ez hihetetlenül szomorú dolog lenne. Mert amikor majd ott állok a színpadon tudom, hogy az emberek ezeket a dalokat is akarják majd hallani, és ez így van rendjén.

A zenészek is – a többi művészhez hasonlóan – előre tekintenek és fejlődni akarnak, ami mögöttük van, azt lezártnak tekintik. Ezzel én is így vagyok, de nem hinném, hogy ez megakadályozna abban, hogy eljátsszak egy -egy régebbi Dire Straits-dalt. Ezek a dalok talán egy -egy mérföldkövet jelentenek a rajongók életében, vagy kellemes emlékek fűződnek hozzájuk, ezért olyan fontos, hogy újból hallhassák őket.”

Forrás:

https://www.udiscovermusic.com/stories/brothers-in-arms-begins-us-conquest-dire-straits/

Aranycsinálók a színpadon

Az „Alchemy Live” a Dire Straits első dupla koncertlemeze, amely megszilárdította az együttes – mint koncertzenekar – egyre növekvő hírnevét.

1977 óta a Dire Straits hosszú utat tudott maga mögött. Beutazták a világot, és útjukról küldtek egy nagyon tartalmas üzenetet, hogy most már ott szerepelnek a világ legjobb rock-előadói között. Az üzenetet az amerikaiak 1984. április 21-én kapták meg – ekkor került fel az ottani slágerlistákra a banda dupla koncertlemeze, az „Alchemy Live”. Majd” 35 év után is érdemes újra elővenni ezt a csodálatos albumot, mert bizton állíthatjuk, hogy sok-sok év után is tud újat nyújtani hallgatóinak.

A lemez anyagát a zenekar két, a londoni Hammersmith Odeon-beli fellépése képezi, a felvételek 1983 július 22-23-án készültek, nem sokkal azután, hogy a „Love Over Gold” elfoglalta a brit listák első helyét. Mindez okot adhatott volna egy kis lazításra, de szó sem volt ilyesmiről, hiszen a siker a legjobb motiváló erő és mint tudjuk, az i-re a pontot majd a „Brothers In Arms” tette fel – igaz, ez egy másik sztori.

Mark Knopfler már megírta első filmzenéjét, amelynek fő témájával, a „Going Home”-mal megnyerte az Ivor Novello díjat is. (Megjegyzés:  Az Ivor Novello egy angol zenei díj, melyet a BASCA ítél oda egy-egy dalszerzőnek és komponistának. Az átadót évente rendezik Londonban. A nevét Ivor Novello walesi zeneszerzőről kapta. Az első díjátadás 1955-ben volt. Világszerte elismert díj, mely kizárólag zenei írókat jutalmaz -forrás:Wikipédia).

Amikor a Dire Straits összegyűlt a Hammersmith Odeonban, egy elég hosszadalmas európai turné végén voltak, amelynek még két londoni fellépése volt (Dominium Theatre). Mindkét fellépést rögzítették, a felvételeket átadták Knopflernek, aki viszont annyira fáradt és kimerült volt, hogy nem nagyon foglalkozott velük.  A szombat este a legideálisabb– ahogy később visszaemlékezett – hogy az ember rákészüljön a koncertezésre – (lásd az ’Alchemy” koncertfilm nyitó-jeleneteit).

Akárhányszor hallgatjuk újra és újra – a korongokból a zenekar minden pillanatának,  - a „Once Upon A Time In The West” nyitányától a „Going Home” búcsúhangjaiig - olyan frissessége árad, mintha nem is egy 35 éve készült felvételről lenne szó.

Az „Alchemy Live” az Egyesült Királyságban a szénbányászok sztrájkja okozta zűrzavarban jelent meg, a brit listák harmadik helyén landolt, de a legjobb 40 nagylemez listáján alig egy hetet töltött. Később, amikor a „Brothers In Arms” világszerte minden listát meghódított, a rajongók vásárlási kedve is ezzel arányosan együtt nőtt, így a lemez három évig szerepelt a 100 legjobb nagylemez listáján, illetve 18 hétig tartotta helyét a Billboard 200-as listán, a 46. helyen.

2010-ben az összes létező hanghordozón újból megjelent, így semmi akadálya, hogy újból felfedezzük az aranycsinálás zenei alapjait.

forrás: https://www.udiscovermusic.com/stories/rediscover-alchemy/