A Sötétség hercege

Alan Rickman emlékére

Február 21-én lenne 73 éves, de már három éve nincs közöttünk a zseniális színész-rendező, aki felejtethetetlen alakításaival milliók szívébe lopta be magát. Egyik legnagyobb színpadi alakítása, a Hamlet színházi kritikájával emlékezzünk rá, amely 1992-ben jelent meg, az  The Indepedent hasábjain.

A gonosz karakterek alakítására rendkívül alkalmas Alan Rickman előnyt kovácsolt azon gazfickók szerepeiből, melyek során a főrangú francia szívtiprótól eljutott a német terroristáig. Most Hamlet szerepét viszi, és hamarosan kiderül, hogy vajon olyan kiváló lesz-e, mint nagyszerű „dán” elődei, akik már bizonyították hamleti nagyságukat.

Nos, először is kezdjük néhány latin kifejezéssel. 1985-ben, a „Veszedelmes viszonyok” Vicomte de Valmontja klasszikus oktatásban részesít egy fiatal lányt a szex terén. Ez a hidegvérű csábítás elnyomta a kifejezés minden udvariasságát. A közönség egy emberként figyelte őt, és nem tudott segíteni; nagyon rossz jellem, de nyugtalanítóan érdekes. Úgy portyázik a színpadon, mint egy nagymacska, amint saját testét kényezteti. A gyönyörű, bágyadt hang beleédesgeti szavait a gyengédség múló pillanataiba, hogy majd halálos zuhanással engedje el ajkáról azokat. Mosolyog a lányra, de csak a szájával, szemei egészen lélektelenek. 

A gonoszság is valamiképpen hasonló lehet: egy minden erkölcsiséget nélkülöző hely, ahol a testi vágyak túlzottan előtérbe kerülnek. A szív rozsdás, gúnnyal és utálattal korrodálódott. Ez egyike az elmúlt évtized legnagyszerűbb előadásainak. Lindsay Duncan, aki Merteuil márkinét, Valmont romlott barátnéját alakította, így emlékszik vissza: ”Sokan otthagyták az előadást, mert szexet akartak – és Alan Rickmannel akarták …”

Hét évvel később Rickman Hamlet szerepére készül, és egyelőre nem ad interjút, mert nem érzi, hogy tudna bármit is mondani ezzel kapcsolatban … De kétségtelen, hogy Hamletig hosszú utat tett meg. Hollywood imádja (három filmje is ott szerepel a legjobb tíz között: Robin Hood: a Tolvajok fejedelme, Close My Eyes, és a Truly Madly Deeply) és azok, akik ismerik, koruk legjelentősebb színészének tartják, de a gazfickóság bélyegét, mint valami átkot, még mindig magán viseli. És ez a megítélés kicsit dühíti is Alant, hiszen ekkor jön egy sor, tabunak számító kérdés, ami már több a soknál; végre vegyék már észre, hogy ő színész, aki bárkit eljátszik Ettől eltekintve, azonban még mindig „csak” egyfajta szerepre kérik fel: hidegvérű pasas hosszú, fekete kabátban, aki egy pillantás alatt képes elsöpörni a világot.

Egy hollywood-i cserkész fedezte fel Rickman Valmont-alakítását a Broadway-n, és rögtön le is szerződtette a Die Hard terrorista vezérének, Hans Grubernek szerepére. A film igencsak megtolta Bruce Willis szekerét, de ezen a szekéren már Alan is ott ült. Belépője, mint egy shakespeare-i hercegé, jelentőségteljessé teszi a pillanatot. Ezen belül is a rögtönzött mozgalmasság. Nehézfiúk csoportja hullámzik a kamera felé, gyorsan szétválnak, és hirtelen ott van ő – hosszú ónszínű kabátban, zsebre dugott kézzel, rejtett szándékkal tréfálkozva. Beszédet intéz a túszokhoz egy nyitott határidőnaplóból, amit később Bibliaként csuk be, elégedetten a sátáni prédikációval. Miközben Willis McClane nyomozóként a liftaknákban tündökölt izzadt atlétájában, addig Rickman igényesen öldöste a túszokat. „Maga nem más, csak egy közönséges tolvaj” – kiabált rá Bonnie Bedelia. És ő fogait elővillantva ugrik a nő elé, mint Anthony Sher, a III. Richard-ban: „Én kivételes tolvaj vagyok Mrs. McClane..” És először ekkor tört meg jég: ha gonosszá akarsz lenni, olyan jónak kell lenned, amennyire csak lehetsz.

Egyik rosszfiú után jött a másik. Tavaly ő játszotta a nottinghami bírót a Kevin Costner-féle Robin Hoood: a Tolvajok fejedelme c. filmben. A bíró egy kissé ütődött mezei hősnek tűnhet a szemünkben, de távolról sem az. Az alcímet is talán Alan kedvéért kreálták, aki egyszerűen elcsábította a filmet Costnertől, ahogyan a bírót kéjsóvár földesúrrá, balett táncos pszichopatává, és Frank Zappa ugató ivadékává változtatta. A komédiát az eredményezte, ahogyan Rickman egymás ellen játszotta ki a Monty Pythonosra vett figurát a régi, klasszikus színjátszó stílussal.

A Los Angeles Daily News szerint ő mentette meg a filmet azzal, hogy a forgatókönyvet „kikerülve” némi improvizációval a politikai korrektségre is rásózott egyet: ”Nincs több élelem a leprásoknak és az árváknak. Vége a gyors halált hozó nyakazásoknak. És nincs több karácsony!”  Alan viszont mindezen felül is tudott még néhány, hasonló meglepetéssel szolgálni a piperkőc, lovagias kérőnek egyáltalán nem mondható bírót illetően: a csuklyával takart, félig zárt zöldes barna szem vad, de néha közönyös pillantásokkal, a sziszegő, ingerlékeny hang: „Ilyen zajban nem tudok …” – reccsen rá a banyára, amint megpróbál behatolni az erősen vonakodó Mariannba. „Igyekeztem őrültnek, de egyben viccesnek is látszani” – mondta később Rickman.

És valóban; a filmelőzetesben sikerült morális zűrzavart okoznia, de ettől eltekintve a közönség szinte megéljenezte. Costner viszont ennek nagyon nem örült, és állítólag a forgatás után megvágta Alan jeleneteit, és 17 közeli vágást „selejtezett” ki. Hiába. A legjobbat és a legrosszabbat is nélkülöző kritikák szenvedélyes intenzitással teljesek: Costner beleadott apait-anyait, nem akarván, hogy nézőnek hiányérzete legyen; Alan viszont valamit mindig visszatartott, és függővé tett bennünket minden egyes kirohanásával.

A „Bob Roberts”-ben, (Tim Robbins lesújtó szatírájában) - amely az amerikai választásokról szól, és szeptember 11-én mutatják be Angliában -, Alan Lukas Hart III karakterébe bújik, a cápatermészetű kampánymenedzserébe, aki rosszindulatú, merev pillantásokkal méregeti a világot füstös lencséjű szemüvegén keresztül. Rickman szerepe fenyegető, amely a semmittevésből és a már-már patológiás éberségből ered. Howard Dawies, aki a „Veszedelmes viszonyok”-at rendezte, így nyilatkozott: „Alan fantasztikus nyugalommal rendelkezik, ahogyan megáll, és a néző ebben a pillanatban már tudja - igen, ennek az alaknak rengeteg választási lehetősége van. És ez a veszélyes…”

A nyugtalanító erotika mindig kiszemeli Rickmant. Stephen Poliakoff, aki a Close My Eyes megcsalt férjének szerepét írta számára: „Az angol színészek közül egyedül ő tudja a szexuális vonzerőt a veszéllyel kombinálni.”

Geraldine McEwan, aki Hamlet anyját, Gertrúdot (és persze Miss Marple-t – a fordító megjegyzése) alakítja: „Nem tudok azzal a borzalmas szóval mit kezdeni, hogy képzelőerő. Ez talán valami hipnotikus képesség, finom, árnyalt intelligencia teljes összpontosítással.” A hipnotikus képességet illetően találóan fogalmazott, de hogy a képzelőerő borzalmas lenne …. hiszen a Royal Shakespeare Company-nál még mindig magas azon hölgyrajongók száma, akik Rickman felől tudakozódnak (az ő képzelőerejükkel biztosan nincsen baj – a fordító megjegyzése).

És hogy Alan innen hová tart? Ez sokban függ saját kételyeitől: lehetne gazdag is, ha nem utasítaná vissza állandóan az egyre ócskább filmes ajánlatokat. Miután elolvasta a „Fehér éjszakák” forgatókönyvét, Dorothy Parkert idézte: „Ez nem az a forgatókönyv, amit csak lazán félretesz az ember …hanem teljes erővel jó messzire elhajítja…”

Tehetsége nyilvánvaló, és ha akad egyetlen kérdőjel is, az már képességei felett áll. Ha lenne valaki, aki egy szót is szólhatna ellene, az igencsak csodálkozna, hogy Alan nem a lusta színészek táborát gyarapítja, és hogy ki tudna jönni ezekből az esze-ment, nyálas, gonosz karakterekből, hiszen van még mit megmutatnia … (a szó minden értelmében – a fordító megjegyzése). Nos, erre Hampton adja meg a választ; emlékszik, hogy Rickman egy próbafelvételt készített a David Lean-féle „Nostromo”-hoz, egy Hamlet-szerű figurát alakítva, aki képtelen szembenézni tetteivel és végül megöli magát. Miután végeztek, Lean megjegyezte, hogy Alan az egyetlen, akinek bármilyen karakter fekszik, és hogy rendkívüli jelenléttel rendelkezik, egyszerűen ő uralja a teret.

Ez és ehhez hasonló történetek sugallják, hogy a rickmani arcoknak csak a casting-rendezők képzelete szab határt.

Nincs élő színész, aki jobban megjelenítené Hamletet. Arcán valódi fájdalom, és keserűség. Lopakodó járása olyan, akár folyós homokon lépdelne, gúnnyal fagyasztja meg világot, nem pusztán gyásszal és halállal telve.

Ahogyan Kenneth Tyn és Paul Scofield 1955-ös előadását nagy várakozás előzte meg, ugyanez az érzés lengi körül Alan 1992-es játékát. Bár nem volt pénz a reklámokra, a jegyek 90 százalékát eladták. A grúz rendező, Robert Sturua jól válogatta színészeit: Geraldine McEwan, Michael Bryne, David Burke – de semmi kétség, hogy a közönség kire kíváncsi….

Tehetsége, színészi nagysága a legfennköltebben mosolygó gazemberré tette Rickmant, de furcsa módon a szakadt hősök megformálását is ennek köszönheti. Képzeljük el, amint Hamletként a színpadon anyját, Gertrúdot figyeli, hogyan reagál az általa hívott színészek játékára (Hamlet színészeket hív, hogy azok apja halálát játsszák el anyjának és a mostohaapának avanzsált, gyilkos nagybácsinak. Előadás közben arcukat figyeli, hogy mikor árulják el szörnyű tettüket, bizonyságot szerezve szellem apja szavainak, miket először nem akart elhinni – a fordító megjegyezése). Valami fenyegető, és ijesztő, ahogyan egyre elveszíti önuralmát – és akkor még az idén jön Macbeth (talán), Jágó (biztosan) – ha még egy-két velejéig gonosz alakot akarunk látni.

Biztosak lehetünk benne, hogy Hamletként akármilyen is Rickman, az nem lesz közönséges … Ő egy kivételes Hamlet lesz, Mrs. McClane…”

Szerző: Allison Pearson

Forrás: Az „The Independent” vasárnapi számából – 30^th Aug. 1992

fordította: LadyWriter