A filmzene, amely a legtávolabbra hallatszott, de mégis mindig hazavezetett

Gondolatok a Local Hero 37 évvel ezelőtti megjelenéséről

Mark Knopfler „hivatalos” szólókarrierjét a szakma az 1996-os Golden Heart megjelenésével datálja, és kiemeli az ezt megelőző Dire Straitsszel töltött időszakot is – viszont jó néhányszor előfordul, hogy a gitáros által szerzett filmzenék valahogy elsikkadnak a nagy kavarodásban, pedig nem egy-két alkotásról van szó.

Szóval. Az első filmes projekthez – amely nemcsak a rajongók, de Knopfler szívének is oly kedves – 35 év múltán tért vissza friss inspirációkkal, megújítva azt. A Local Hero-t 2020 júniusában mutatják (illetve mutatták volna) be a londoni Old Vic Theatre-ben, miután az edinburghi Royal Lyceum színházban teltházas sikert aratott a tavalyi évben.

Dire Straits lemezek közötti pihenő

Az elmúlt két év során Knopfler nemigen unatkozott; elkészítette kilencedik stúdióalbumát, a Down The Road Wherever-t, valamint megírta a filmzene musical-változatát és nem mellesleg végigkoncertezett  egy félévet.

Annak idején a legelső filmes felkérés pont akkor érkezett, mikor a Dire Straits javában azon dolgozott, hogy a legjobb brit rock-zenekarok között is az első legyen – a Love Over Gold már készen volt, a Brothers In Arms megjelenésére azonban még egy kicsit várni kellett.

Aztán elérkezett 1983. április 16. – amikor is a Bill Forsyth által rendezett film zenéje megjelent az Államokban, így a sárga borítójú nagylemezt nemcsak a rajongó, de maga a szerző is, mint első filmzenei munkájaként vehette kezébe.

A próbafelvételek, illetve a végső, lemezre került változat a new yorki Power Station Studioban, illetve – a ma már nem létező – nyugat-londoni (Chiswick) Eden Studio-ban készültek. Utóbbi helyszín megközelítőleg egy 10 perces autóútra van Mark Knopfler jelenlegi, saját stúdiójától.

A nagylemez boltokba kerülését megelőzően megjelent az a kislemez, amely szinte eggyé forrt a glasgow-i születésű, Newcastle-ben felnevelkedett muzsikus nevével. A rendkívül fülbemászó, bájos instrumentális darab, a Going Home, amelynek hangzását még különlegesebbé tette az amerikai jazzmuzsikus, Michael Brecker szaxofonja.

A Going Home nemcsak a zenerajongók, hanem a foci szerelmesei – különösen a Newcastle United helyi csapata körében is nagyon népszerű, mert minden helyben játszott meccsük előtt felcsendül. És persze ne feledjük, hogy az évek során a Dire Straits és Mark Knopfler-koncertek gyönyörű búcsújaként is sokszor hallgathattuk.

A Going Home – miután 1983 márciusában megjelent Angliában, szerény sikereket ért el annak ellenére, hogy a nagylemezen ott szerepelt akusztikus változata, a Wild Theme. És valóban, a téma végigvonul az egész hanganyagon - The Ceilidh and The Northern Lights és a Smooching szerzeményeken. Vendég-előadóként Gerry Rafferty énekel a The Way It Always Starts című műben.

A Forsyth-rendezte film forgatókönyvét David Puttnam írta. A BAFTA-díjas film főszereplői Burt Lancaster, Peter Riegert, Denis Lawson és Fulton Mackay voltak. A történet jeleneteit Aberdeenshire, valamint a nyugat-skóciai Morar és Aisaig homokos partjain vették fel.

A film képeit nézve Knopfler tökéletesen megragadta a hozzájuk pontosan illeszkedő kísérő darabok hangulatát, érzéseit – így a zene önmagában hallgatva is teljesen magával ragadja hallgatóit, szemük elé varázsolva a gyönyörű skót tájakat, az ott élő emberek mindennapjait. Már itt érezhető volt, hogy Knopfler komolyabban beleássa magát a kelta és skót népzene forrásaiba – és ez kutatás még nem ért véget – igaz, az ezzel kapcsolatos teendőket a gitáros sikeresen abszolválta.

A Local Hero – egyes kritikusok szerint – akár a Dire Straits-album is lehetett volna, mert a felvételeken Knopfler mellett John Illsley, Hal Lindes, Alan Clark, Terry Williams zenélt.

Ez áll hozzám a legközelebb

Az  elmúlt másfél-két évben a gitáros úgy nyilatkozott, hogy bár sosem írt musicalt, vállalta a felkérést, hogy új szerzeményekkel egészítse ki az eredeti anyagot:

Mindenki tudja, hogy nagyszerű film – megtiszteltetésnek vettem és örültem, hogy részt vehettem az elkészítésében. Az eddigi filmes projektjeim közül ez áll hozzám a legközelebb – nagyon szeretem. Most, a musical-változathoz olyan zenei anyagot kell készítenünk, ami önmagában is megállja a helyét a színpadon és a nézők ne a film másolatát lássák benne.

Miután a színpadi bemutató 2019-ben Edinburgh-ben lezajlott, a The Times rövid, de pozitív kritikát írt az előadásról: a kelta népzene és a blues mágikus keveréke, elbűvölő történet Knopfler megújult inspirációival.

forrás:

https://www.udiscovermusic.com/stories/mark-knopfler-local-hero-album/

Zenésszel él

Már nem volt tinédzser, amikor megérintette a siker. Harminchoz közel már tudta, hogyan fogadja. Hiszen régóta erre készült, megszállottan, aprólékos gonddal. Mark Knopfler, aki származása révén kötődik Magyarországhoz, fontosnak tartja, hogy ismerje a gyökereket, azét a zenéét is, amellyel milliókat hódított meg. Bochkor Gábor a Tv 2 Koktélbár című műsorában tegnap este beszélgetett Mark Knopflerrel. Az interjú szerkesztett változatát közöljük. 

Mark, amikor befejezel egy koncertet és leteszed a színpadon a gitárodat, eszedbe jut néha, hogy gyerekkorodban sokat nézegetted a Fender gitárkatalógust? 

Igen, hogyne. Nem nagyon változott semmi. Ha kimegyek a színpadra, hangpróbára, és ott látom sorakozni a hangszereket, még mindig éppúgy elbűvölnek, mint régen. Nemrég New Yorkban jártam egy televíziós szereplés alkalmával, és emlékszem, saját magamon mosolyogtam, mert a szállodába érve ledobtam a bőröndjeimet és egyből kirohantam a szobából, lementem a lifttel és egyenesen indultam a barátom gitárboltjába. Csak azért, hogy együtt lehessek a fiúkkal a boltban és jó nagy zajt csaphassunk a gitárokkal. Ez még ma is ugyanolyan. Így tiltakozunk a felnőtté válás ellen. 

Van valamiféle érzelmi kötődésed a hangszerhez, fájához vagy hangzásához? 

A hangszerek éppúgy különböznek egymástól, mint az emberek.

Különböző személyiségek? 

Igen, más a személyiségük. És neked kell megtalálnod azt, amelyik a legjobban tudja elmesélni a dalt. Pont azért van szükségem több hangszerre egy koncerten.

Van olyan időszak, amikor van kedvenced, mint ahogy az embernek is van kedvenc barátja?

Igen, van. Jelenleg egy Les Paulon játszom a leggyakrabban.

Ami a Fenderhez képest lágyabb?

Sokkal erőteljesebb. Nagyon erőteljes hangzású gitár.

 
Miről álmodoztál, amikor papíron nézegetted a gitárokat?

Akartam egyet. Amikor az iskolában, a műhelyben valaki éppen egy gitárt készített, lementem és csak bámultam, és örültem, ha a kezembe vehettem. Ehhez kell egy bizonyos megszállottság. Fontos dolog a megszállottság, bármilyen művészről is legyen szó. Elkötelezettnek, megszállottnak kell lenned, mert amúgy is várnak rád rossz periódusok, amikor az előrelépés a professzionalizmus felé nagyon nehéz. Ilyenkor kell, hogy valami rákényszerítsen, hogy csináld tovább. Ez biztos. Én nagyon szerencsésnek tartom magam, és ezt mindennap el is mondom magamnak. Szerencsés vagyok, mert szeretek dalokat írni, szeretek próbálni, szeretek koncertezni és szeretek felvételeket készíteni. És ha valóban szereted a nagy egész minden egyes részecskéjét, akkor tényleg szerencsésnek mondhatod magad. Sokan vannak, akik bizonyos részeket egyszerűen nem szeretnek.

Valóban, sok zenész számára terhesek az általad említett dolgok.

Igen, sokan azt hiszik, hogy a rock and rollban nem kell „darálni”, hogy nem kell keményen dolgozni. Pont azért kezdenek bele a rock and roll-bizniszbe, aztán jön egy menedzser, aki eléjük tesz egy száz-koncertes turnét, s akkor elcsodálkoznak, hogy ők nem ezért vágtak bele. Én viszont szeretem. Persze azért fárasztó ez, mert most minden este játszunk, ráadásul ezzel a zenekarral annyira jól érezzük magunkat, hogy jó hosszú koncerteket adunk. Így aztán reggelente érezzük csupán, mennyire elfáradtunk. Ha napközben sikerül pihennünk, akkor estére már minden rendben. 

Beszéljünk egy kicsit a múltról. Sokat kellett nappal dolgoznod azért, hogy este zenélhess ...

Igen.

Amikor angoltanár voltál, hogyan tudtál ébren maradni és tanítani, amikor előző este klubokban játszottál?

Nehéz volt, de volt egy motorom, s gyorsan beértem a lakásomból az iskolába. Reggel berobogtam és felrohantam az osztályba. Persze, hogy megszenvedtem, de nem annyira, hogy ez másra is hatott volna. A tanítványaim mind átmentek a vizsgán. Kemény volt, sőt a tanítás volt a legkeményebb munka, amit valaha próbáltam. Pedig fizikai munkát is végeztem. Farmokon, raktárakban, építkezésen dolgoztam, de a tanítás volt az egyik legkeményebb. No és az újságírás is.

Az újságírást miért választottad? Vonzott a kihívás, hogy ki tudod-e fejezni magad tömören, szavakban?

Igen, hiszen mivel mindig jó voltam angolból, gondoltam, ez a legjobb választás. Nem lesznek majd unalmas napjaim. Egyébként megkeményített és megtanított arra, hogyan is működik egy újság. Az újságírás segít a különböző információk szelektálásában, megértésében is. Ha valamiről összegyűjtesz egy halom anyagot, meg kell találnod benne a lényeget. Az újságírás az utána következő tanulmányaimban is nagy segítségemre volt. Szerettem az egyetemet, mert a gondolataim addigra már rendeződtek és képes voltam megbirkózni az információ-áradattal. Úgy érzem, így nagyobb hasznát vettem az egyetemnek. Egy-egy tanítási nap után osztályoznom is kellett, volt, amikor egy halom füzetet, azt hittem, sosem lesz vége. Előfordult, hogy egy órán keresztül arra próbáltam emlékezni, hogy ki vagyok valójában és újabb energiát gyűjtöttem az éjszakai zenéléshez. Azért szerettem a tanítást, nem volt semmi bajom vele, csak a zene annyira előtérbe került, hogy végül kizárólag azt akartam csinálni. 

A tanítás, az újságírás és a többi munka tulajdonképpen áldozat volt azért, hogy zenélhess?

Igen, hiszen nyilvánvalóan mindig is profi zenész szerettem volna lenni.

Ha most alanyként beszélgetsz egy újságíróval, inkább szimpátiát érzel iránta, vagy épp az ellenkezőjét? 

Tudom, mit jelent ez a munka. Szimpátiát érzek irántuk, mert tudom, mi ez. Persze sok gyakorlatra van szükség, hogy valakiből higgadt, jó újságíró legyen. Szerintem ebben a műfajban is szükség van a megszállottságra és ez bennem nem volt meg. A hír maga, a szenzáció sem hozott különösen lázba. Nyilvánvalóan nem erre teremtettek. Kell, hogy nyomdafesték csorogjon az ereidben. Hogy naponta kapjál egy média-injekciót, különben nem megy. Szeretem, s most is gyakran olyasok újságokat.

És hiszel nekik?

(Nevet) Nem. Legalábbis nem mindegyiknek, mégis szimpatizálok velük. Az újságírással egy baj van: nagyon gyorsan cinikussá tesz. A cinizmus ellen szerintem az életben is küzdeni kell. Persze minden intelligens ember cinikus egy bizonyos mértékig, minden intelligens fiatal előbb-utóbb ilyenné válik. Ez ellen küzdeni kell, hogy a cinizmus ne legyen a személyiség meghatározója. Más dolgoknak is teret kell adni, például a szellemiségnek, hogy valami megérinthessen, hogy ezekre a dolgokra az ember fogékony legyen, és ez által is fejlődjön, ahelyett, hogy érzéketlenné válna, és fenn hordaná az orrát.

Meglehetősen idős voltál - 28 éves -, amikor megjelent az első Dire Straits-lemez, s ez volt az első siker. Mi alakult volna másképp, ha mondjuk 18 éves korban lettetek volna sikeresek?

Hú! Nem hinném, hogy túléltük volna. 

Az úgynevezett rock and roll- közhely miatt?

Igen. Pontosan. Szex, drogok és rock and roll: ezek persze különböző dolgok, de a nyomás legyőzött volna bennünket. 18 évesen még a humorod sem annyira fejlett, hogy fel tudd dolgozni az eseményeket. A humorérzék mindennél fontosabb, hogy talpon tudjál maradni, ezen kívül óriási akaraterő is szükséges. Nem hinném, hogy 18 éves koromban már tudtam, hogy mindennél jobban ezzel szeretnék foglalkozni. Hasznosnak tartom, ha az ember előtte mást is kipróbál.

 
Szóval úgy gondolod, hogy a korod adta bölcsességed mentett meg attól, hogy belehaljatok ebbe a folyamatba?

Nem tudom, hogy ez valóban bölcsesség-e. Nem ismerek senkit, aki 25 éves kora előtt ne lenne idióta. Talán még 28 évesen is bolond voltam, ez nem vitás, de kevésbé, mint 18 évesen.

Mit tartasz fontosabbnak, a dalszerzést vagy az előadást?

Szerintem ezek összefonódnak, de a dalírás sokkal méltóságteljesebb. Van benne valami állandó, ha megalkottál valamit, akkor az meg is marad örökre. Ugyanakkor az előadásban mindig megvan a lehetősége annak, hogy valamilyen módon nevetségessé is váljál. Persze ez nem szokott előfordulni, de mégis ... Egy előadás kezdete és vége között mindig van bennem egy olyan érzés, hogy valami zavarba hozhat.

Melyik a kreatívabb: az előkészületi fázis, a dalszerzés vagy maga az előadás? 

Mind a kettő, egyformán. Persze nem ugyanarról a kreatív folyamatról van szó, de mindkettő egyformán kreatív. Egy zenész munkájában a koncertezés különösen fontos. Ha kihagynád a munkádból és kizárólag a stúdióra, a dalírásra, a lemezkészítésre koncentrálnál, észre se vennéd, mennyit veszítesz.

Hogyan írsz dalokat?

Nagyon egyszerűen, szerény körülmények között. Egy díványon ülök egy asztal előtt, a kezemben egy jegyzetfüzet, amilyen neked is van. Írogatok és összegyűjtöm az ötleteimet, amelyekből lassan dalok lesznek. Egy gitár van még nálam, de nem használok magnót vagy ilyesmit.

Úgy tudom, nem tudsz kottát olvasni.

Valóban. Így hát sok mindent el is szoktam felejteni. Volt már olyan, hogy reggel, amikor felkelek, eszembe jut valami, s mire elkezdődik a nap, már el is felejtem.

Milyen jeleket írsz a jegyzetfüzetedbe?

Csak dalszövegeket szoktam leírni. Esetenként leírok egy-egy sort, de rájöttem, hogy csak azt érdemes megtartani, amit meg is tudok jegyezni. Rengeteg anyagot felejtettem el, bár nem hinném, hogy ez bárkinek nagy veszteséget jelentene. (Nevet)

Úgy gondolom, hogy neked, a halk szavak és kidolgozott kompozíciók képviselőjének zavaró lehetett óriási közönség előtt szerepelni, például a Dire Straits-időkben?

 
Nem, a nagy koncerteket éppúgy szeretem, mint a kicsiket. Szeretem a nagy show-kat is. Szeretem a rajongókat, mert együtt ünnepelünk valamit. Szeretem ezt az érzést, tehát nem zavarnak a nagy show-k. Csak az igazán nagyok, bizonyos rendezvények nem teszik lehetővé, hogy szép zenei élményt nyújtsunk. Ugyanakkor ezekben is van valami, ami nem is rossz.

Mi az?

 
Az esemény maga, az ünnep, az, hogy mindenki együtt él át valamit.

Egyszer azt nyilatkoztad, hogy a hírnév a siker ára, nem pedig a jutalma. Ezt hogy kell érteni?

Ezalatt azt értem, hogy szeretem a sikert, mindenkinek csak ajánlani tudom. Nagyon-nagy dolog. Számomra azt jelenti, hogy azokkal a zenészekkel játszhatom, akikkel akarok, abban a stúdióban dolgozhatok, amelyikben szeretnék, s hát semmiben sem kell kompromisszumot kötnöm. Ezen kívül persze megengedhetek magamnak egy igazán jó motort is. Ez tényleg csodálatos. Nem kell aggódnom semmiért. Régebben sokat aggódtam, mert meg kellett élnem, ki kellett fizetnem a lakbért. A hírnév viszont szerintem teljesen más dolog. 

Mi a legzavaróbb benne?

Ha te el tudod mondani az előnyeit, nagyon szívesen venném.

Sokan kimondottan élvezik. Én nem tudok hozzászólni, de van, aki kimondottan élvezi.

Talán a sikert élvezik, nem vagyok benne biztos, hogy valóban a hírnevet. Jó dolog, ha odajönnek hozzád és elmesélik, hogy mennyit adtál nekik, mennyi örömet szereztél, miként az talán a legfontosabb, hogy képes legyek megfigyelni a világot. Aztán elég gyorsan rájössz, hogy a világ megfordul és téged figyel. Így persze már minden nehezebb. A legtöbben persze békén hagynak, nem hiszem, hogy túl sokan ismernének fel. Úgy közlekedem, mint régen, sétálgatok és, egyáltalán nem zaklat senki. Úgy tűnik, hogy mindkét világból a legjobb jutott nekem. Meg is szoktam már. Mégsem hiszem, hogy ezt bárkinek is ajánlhatnám. Eszembe nem jut például, hogy a saját nevemre foglaljak egy asztalt egy étteremben, csak azért, hogy bejussak. Biztos, hogy egy álnevet használnék, különben zavarban érezném magam.

Beszéljünk újra a zenéről. Már a Dire Straits-korszakban is sokat kalandoztál zeneileg, gondolok itt a „Local Hero” című film zenéjére, vagy később a Notting Hillbillies nevű zenekarodra. Mindkét esetben erősen érezni népzenei hangzásokat. Ennek mi az oka? 

Már a kezdetektől fogva figyelemmel kísértem a fekete és a fehér zene gyökereit. Már 15-16 éves koromban izgatott, hogy népzenei elemeket is játszhassak; játszottam blues-klubokban. Szorosan kötődöm a zene gyökereihez, mert úgy vélem, ha nem érted meg a zene eredetét, akkor nem is tudod, hogyan lehet zenélni.

Mely gyökerekre gondolsz pontosan?

A fekete és fehér népzenére. Az európai, angol, ír, skót népzenére, benne egy kis francia és német, tulajdonképpen mindenfajta zenére. Ezek a countryzene gyökerei, ha úgy tetszik. Ezen kívül persze a korai blues gyökereire.

Miért nem hívod az új zenekarodat újra Dire Straitsnek?

Azért, mert ketten nagyon-nagyon rég alakítottuk ezt a zenekart, és mindketten tudjuk, hogy az együtt töltött évekre büszkék lehetünk. Ma is a legjobb barátok vagyunk, de ez a csapat teljesen más.

Lásd be, hogy jó trükk lenne ...

Persze, hogy megtehetném, de nem tenném. Nem is akarnám. Ez már teljesen más. A zenekar is más, az érzés is más, minden más.

forrás: Kurir – 1996.06.29. 176.szám

fotó: https://www.flickr.com/photos/47005/albums/72157627914663022/

fotó2: Hegedűs Ákos

Nagyító helyett gitár - a nyomozati munka legújabb módszere

Gazdag muzikalitás, finom mélységek – új zenei utak felfedezése Mark Knopfler Tracker című lemezén

Miközben a gitáros rendületlenül járja saját útját az 1996-os Golden Heart megjelenése óta, egy sereg, hozzá hasonló gondolkodású zenész csatlakozott hozzá zenei utazásai közben. Igaz, hogy ma már csendesebb vizeken egy jóval kisebb hajót kell irányítania azok után, hogy a Dire Straits-korszak zajos sikerhullámai egyre inkább összecsaptak a feje fölött. De a közben eltelt közel két évtized és a most megjelent Tracker egyértelműen azt bizonyítja, hogy kedvenc gitárosunk ugyanolyan lelkesen kutatja a zene mélységeit, akár egy kezdő muzsikus.

A dalszerzés vicces nyomon követése az idő múlásának

Minden új projekt Knopfler életének, környezetének és élményeinek olyan sajátos aspektusaira támaszkodik, amik jelenleg is foglalkoztatják – csak néha tekint vissza a stadionkoncertek őrületeire és a még korábbi, egyszál-gitáros-napokra.

Amikor 2015. március 16-án megjelent a Tracker, vele együtt megjelent egy fiatalember, aki a ’60-as évek közepén kezdi megszerezni szerző-előadói tapasztalatait, saját zenei útját keresve.

A Tracker sok szempontból az idő múlását követi nyomon. Számomra fura módon, kicsit viccesen ment végbe az a változás, ahogyan egyre idősebb lettem, dalokat írtam, és körbeutaztam néhányszor a világot. Az idő – ahogyan múltak az évek – úgy vált nekem is egyre fontosabbá, most máshogyan szemlélem a dolgokat, mint fiatalkoromban.

Mint ahogyan azt megszokhattuk, a lemez megjelenését egy nagyobb koncertkörút követte, de Knopfler és társai tudatosan inkább a kisebb helyszíneket preferálta annak ellenére, hogy a nagyobb koncerttermek is tárt karokkal várták. Ennek talán az lehetett az oka, hogy a 70 napos Privateering-turnén 2013 áprilisa és júliusa között végigutazták egész Európát – Bukaresttől Brémáig, Stuttgarttól San Sebastianig.

Észak-Amerika nem véletlenül maradt le a listáról, mert ott az előző év őszén Knopfler régi barátját és mesterét, Bob Dylant kísérte el egy turné erejéig.

A Bobbal való közös fellépés lehetősége váratlanul ért, nem számítottam rá …ezért a Tracker munkálatait is át kellett ütemeznünk, valamint a lemez anyagán is változtattam itt-ott, mikor visszatértünk a stúdióba. De végül örültem, hogy ez így alakult, mert a lemez végleges hanganyának kialakításához ez a kis kitérő segített hozzá.

Finoman adagolt színes történetek

Knopfler nyolcadik lemezét a saját stúdiójában készítette, eredetileg 11 dallal, de a deluxe- és a boxset-változatok még további hat szerzeményt is tartalmaznak. A nyitódal a vidám hangvételű, hamar fülbemászó Beryl amely picit valószínűtlen címe egy dalnak, de a gitáros ezzel adózott az általa csodált liverpooli írónőnek, Beryl Bainbridge-nek.

Beryl Bainbridge csodálatos író volt – ahogyan ezt sokan tudják is  –  egy nagyon öntudatos liverpooli munkásosztálybeli lány. A kiadója viszont olyan valaki, aki egyáltalán nem értékelte az írásait. A Booker-díjra ötször jelölték, de a fenti szerencsétlen körülmények miatt sohasem kaphatta meg. Sosem járt egyetemre, nem szerzett hivatalos képesítést, és úgy hiszem, hogy az irodalmi életet nagyban befolyásolók inkább azokat részesítették előnyben, akik más, jóval képzettebb közegből érkeztek.

A közreműködő muzsikusokat illetően számosan megfordultak a British Grove Studios termeiben, mint például a Dire Straits egykori billentyűse Guy Fletcher, a hegedűn és lanton játszó John McCusker, Mike McGoldrick sípos-fuvolás, Richard Bennett gitáros, a basszusgitáros Glenn Worf, valamint a szaxofonos Nigel Hitchcock. A sokoldalúan tehetséges, hegedűn, bendzsón és ritmusgitáron játszó Bruce Molsky az Appalache-hagyományait követő zenéjével üdítő színfoltja a lemeznek, csakúgy mint az énekes Ruth Moody, aki remek énekhangjával  teszi sejtelmes-bársonyossá a Wherever I Go-t.

Ruth Moodyt először a saját formációjában, a The Wailin Jennys-ben hallottam énekelni, amely egy háromtagú kanadai női zenekar. A lemezeit hallgatva szinte azonnal megfogott a hangja, mert van benne valami egészen éteri.

A nyomozás izgalma

A Tracker elég jó sajtókritikákat kapott, az American Songwriter Magazin egyik szakírója, Hal Horowitz szerint: a kelta, a jazz, a country és a folk stílusjegyeit viselő csodás dallamok finoman keverednek a rock-hangzással, miközben a hallgatót egy kényelmes sétára invitálják. A 11 dal egy órácskára kikapcsol az időből … és a kicsit szomorkás hangulat végig átitatja Knopfler beszélgetős-énekmondos történeteit, amikkel nem siet, inkább készakarva, finoman adagolja hallgatóinak.

A The Boston Globe munkatársa, Ken Capobianco még kiegészíti a fentieket azzal, hogy: Mark Knopfler nem csinál semmit, csak amihez a legjobban ért: finoman kimunkált, elegánsan elrendezett, az érzelmek mélységeibe lenyúló dalokat ír, amelyek közül sokan - túl az ötperces időtartamon -  jóval tovább bennünk maradnak.

A Tracker az Egyesült Királyságban a listák harmadik helyére, míg az európai országok közül, Németországban, Hollandiában, Dániában, Norvégiában és Ausztriában az első helyen végzett.

Knopfler az egyik interjúban elismerte, hogy a címválasztás tulajdonképpen a saját nyomozati munkája, amellyel életének és pályafutásának egy-egy apró mozzanatát villantotta fel.

Nincs ebben semmi különös. Mindenki kutatja a múltját, ötleteket, emlékeket, tárgyakat keresve, amely során az eset teljes kivizsgálásra kerül – mint egy krimiben – de persze az is előfordul, hogy nem vagyunk biztosak abban, hogy mit szeretnénk megtudni, így végül néha  teljesen más konklúzióhoz jutunk – ez a nyomozás izgalma.

forrás: https://www.udiscovermusic.com/stories/mark-knopfler-tracker-album/

Vitorlással Philadelphiába

Mark Knopfler a harmincasoknak írta új lemezét

Az európai rock-színtér egyik legszorgalmasabb, legmegbízhatóbb napszámosa, Mark Knopfler néhány hete új stúdióalbummal jelentkezett. Az egész kontinensen örömmel és várakozással fogadott Sailing to Philadelphia - a magyarországi zenefogyasztói közízlést ismerve kissé meglepő módon - előkelő helyen szerepel a hazai lemezeladási listákon is, ami valószínűleg azzal magyarázható, hogy Knopflert a nyolcvanas években, a Dire Straits énekeseként, gitárosaként, zeneszerzőjeként sokan kedvelték. Aki azonban szólólemezein is a Dire Straitstől megszokott hangzást keresi, bizonyára csalódni fog, mert Knopfler szólistaként egészen más stílus- és hangulatvilágba kalauzolja hallgatóit, mint zenekarvezetőként tette. 

A sztori közismert, ezért a következő néhány mondat csupán rövid emlékeztető. Az ötvenegy éves Knopfler - akinek ősei között a hírek szerint Miskolc környékéről Angliába szakadt magyarok is voltak - a Yorkshire Evening Post nevű helyi lap kulturális rovatánál újságíróskodott, s ezzel párhuzamosan különböző amatőr zenekarokban játszott, dél-londoni külvárosi pubokban gitározott és művészettörténetet tanított egy főiskolán. 

Amikor 1977-ben, fivére (Dave Knopfler), illetve John Illsley és Pick Withers társaságában zenekart alapított, azért választották a Dire Straits (A tönk szélén) nevet, mert anyagilag valóban a tönk szélén álltak. Másfél évig keményen dolgoztak, aztán - a Sultans of Swing című dalnak köszönhetően - beütött a világsiker, amit azóta 85 millió eladott lemez és több száz emlékezetes sikerű koncert fémjelez. Albumaikra (Making Movies, Love Over Gold, Brothers In Arms, On Every Street), illetve slágereikre - a dinamikus és szellemes Twisting by the Pool- ra, a Romeo and Juliet-re, a pénz hatalmát gúnyoló (egyébként üzletileg is bombasikert hozó) Money for Nothing-ra vagy a kifinomult Private Investigations-re - ma is szívesen emlékeznek a rajongók, s bár a Dire Straits története a jelek szerint egyszer és mindenkorra lezárult, a kritikusok egyetértenek abban, hogy munkásságuk mérföldkő az európai rocktörténetben. Dalaik - a különböző válogatáslemezeknek, rádióknak, televízióknak köszönhetően – a XXI. században is bizonyára fennmaradnak majd.

Knopfler valójában mindig is szólista akart lenni - ezt nyilatkozataiban általában maga is elismeri. Már a nyolcvanas évek elején, a Dire Straits legsikeresebb periódusában többet foglalkozott saját zeneszerzői és produceri elképzeléseivel, mint a banda aktuális lemezével vagy turnéjával. Amikor pedig a Nelson Mandela hetvenedik születésnapja tiszteletére rendezett Wembley-stadionbeli koncerttel lezártnak tekintette a Dire Straits történetét, hatalmas lelkesedéssel, elszántsággal vágott bele szólóprojektjeibe. Chet Atkinsszel, Joan Armatradinggel, Randy Newmannel és Eric Claptonnal dolgozott, Notting Hillbillies néven egy másik zenekart is alapított (ami valójában kizárólag róla szólt) és sokat komponált. Sikeres zenét írt a Local Hero című filmhez, és olyan sztárok, élő legendák mellett producerkedett, mint Tina Turner vagy Bob Dylan.

Közben azért megtört a jég, és néha-néha a régi Dire Straits is összeállt: legutóbb 1999 elején. The Very Best of- lemezük kapcsán hallottunk róluk, amelyen legnagyobb slágereik szólaltak meg digitálisan korszerűsített hangzásban, a mai huszonévesek ízlésvilágának megfelelő formában.
Az első szólólemezig Knopfler 1996-ban jutott el, és a Golden Heart című album már megmutatta azokat a sajátosságokat, amelyek dalait azóta is jellemzik. Rövid, néhány másodperces szakaszokra, de mégis markánsan, egyértelműen jelennek meg a skót és ír népzenei elemek, pánsíppal, dudával, sőt akár buzukival kísérve. A másik irány, amerre Knopfler elindult, az amerikai country legigényesebb hangszerelésű formája. Szó sincs azonban világzenéről, mint ezt négy éve, a Magyar Hírlapnak adott exkluzív interjúban maga is megerősítette.

„A world music előadók általában változatlanul hagyják az eredeti dallamot; én viszont mindig újat, eredetit szeretnék alkotni, ezért az ír és skót népzene, vagy az igényesebb amerikai country legfeljebb forrás lehet, de semmiképpen sem zeném meghatározó eleme.”

A viszonylag csendesen, mértéktartóan, különösebb botrányok nélkül (legfeljebb az elkerülhetetlen pletykák közepette) élő Knopfler új lemezét több hónapos, gondos stúdiómunka előzte meg, ami igényességét, maximalizmusát ismerve egyáltalán nem meglepő. A lemezen kulcsszerepet kaptak azok a muzsikusok - a gitáros Richard Bennett, a billentyűs Jim Cox, a basszugitáros Glenn Worf és a dobos Chad Cromwell -, akikkel már a Golden Heart albumon is együtt dolgozott, sőt a társproducer, Chuck Ainlay személye sem változott.

Kuriózumnak számít viszont a legendás Van Morrison énekesi közreműködése a The Last Laugh című dalban, illetve a hegedűt, mandolint, szárnykürtöt, marimbát is foglalkoztató hangszerelés különös változatossága. Összességében a Sailing to Philadelphia kellemes, egységes stílusú, szélsőségektől mentes lemez – nem kifejezetten tinédzsereknek, inkább a harmincas-negyvenes korosztálynak.

Szerző: Retkes Attila

forrás: Magyar Hírlap – 2000. október 28.

fotó: 45worlds.com