1 éve hunyt el nagyon sokak kedvenc színésze, a színház- és filmművészet pótolhatatlan alakja. Rá emlékezve ismét közé teszem egyik felejthetetlen filmjének recenzióját.
Closet Land (1991)
Sok-sok évvel az elkészülte után is sokkolja a nézőt
Radba Bharadwaj író-rendező filmje, a Closet Land – különösen most, mikor a
napi hírek fő vonulatát az erőszak adja.
A téma sokszor köszönt már ránk, és még fog is –
könyvekben, filmekben, zenében – és magában a napi híradásokban is. Az Amnesty International nemzetközi éves
jelentéseiben mindig első helyen szerepel a katonai és politikai
fogolytáborokban folyó kínzás, erőszak, fizikai és lelki terror, szexuális
erőszak, és nagyon úgy néz ki, hogy az egyes diktatórikus berendezkedésű
államok (különösen a harmadik világ országai és persze az USA) nem is
igyekeznek felszámolni mindezt - hiszen
a cél szentesíti az eszközt – lásd. Iszlám állam.
A film nagyon jól megvilágítja a kérdést: hogyan
fosszuk meg az egyént a szabad akaratától, jogaitól, alkotói szabadságától, és
milyen „törvényes”eszközökkel lehet mindezt megtenni?
A Closet Land egy mesekönyv, melynek szerzőjét, egy
fiatal nőt (Madeleine Stowe) azzal vádolnak (mindenféle hivatalos és jogszerű
bírósági eljárás nélkül, a vád képviselője maga a vallató), hogy állam-és
kormányellenes, politikai szervezkedésekre uszító eszméket rejtett el a
gyerekeknek szóló történeteiben. A kihallgatás során vallatója (Alan Rickman)
állandó kínzásoknak teszi ki, hogy mindezt ismerje el, és írja alá a már előre
elkészített vallomást.
A film címében ott bujkál a kettősség: egyrészt az
írónő mesekönyvének címe. A 7-8 éves gyerekeknek szánt történetben egy kislány
elbújik a gardróbba, ahol felépíti a saját maga külön kis világát, házi- és
vadállatokkal, mindenféle mesebeli lényekkel. De a „closet” szó jelentheti
magát a vallatószobát is, ahol a kihallgatással párhuzamosan megelevenedik maga
a mese, az írónő múltja, és lassan már nem lehet határt húzni valós és kitalált
történet, a jelen és a múlt között.
Az alkotók jó munkát végeztek: a mondanivaló nyers
szóképekben zúdul ránk, de csak egyféleképpen rögzülhet elménkben. A
színészeknek nem volt könnyű dolga, nem egy vasárnapi ebéd utáni film alakjait
kellett megjeleníteniük, hanem a fájdalmat, a szenvedést, a hatalomnak való
kiszolgáltatottság érzését. A film különleges, allegorikus képi világa, a
szürrealisztikus helyszín és díszlet, az egyes jelenetek közti apró szünet
Franz Kafka világát idézi fel bennünk – lásd. Orson Welles rendezésében a Per
c. film.
A mindössze kétszereplős történet végig
feszültségben tartja a nézőt- a vallató eléri célját, vagy kudarcot vall? A fogoly
megtörik, vagy végig kitart? A vallatószoba görög oszlopai, a tágas tér
(ellentétben a szűk és sötét börtöncellákkal), a vallató kegyetlen, lélektelen
ravaszsága, megjátszott segítőkészsége szintén visszás érzést keltenek.
A
vallomás kicsikarása már-már színjátéknak is beillik, a vallató egyszerre
tetszeleg az író-rendező-szereplő alakjában, míg a fogoly - bár ő a főszereplő
– szűk korlátok közt mozoghat, nem sok választása van. Ruhája hófehér – mely az
ártatlanság színe, jól mutat rajta minden egyéb, sötét szín, mint pl. a
(vér)vörös. A filmben gyakran vált egymásba a sötétség és a bántóan vakító
világosság. A nézők pedig – vagyis mi -
szinte a saját bőrünkön érezhetjük az emberi elme leleményes, de igen hatásos
kényszerítő eszközeinek alkalmazását.
A film elborzaszt, és ugyanakkor kételkedővé is tesz
bennünket: mi, az egyszerű állampolgárok tényleg reménytelen küzdelmet
folytatunk a hatalommal, vagy esetleg van némi esélyünk arra, hogy önmagunk
maradjunk? Meg kell-e felelnünk minden ideológiának és politikai eszmének úgy,
hogy közben ne veszítsük el egyéniségünket, és ne áruljuk el környezetünket?
Művészként alkothatunk –e szabadon, vagy elveinket feladva a rendszer
kiszolgálói leszünk? A választ mindenki tudja …
Az utolsó filmkockán egy Gandhi-idézetet
olvashatunk: „ már látom, hogy a halál
közepette is van élet, az igaztalan közt is van igaz, és a sötétségben is ott
pislákol a fény …”
