Az alábbiakban a 2004.
szeptember 28-án készült teljes interjút adjuk közre, amelyben a gitáros a lemez
dalait ihlető sztorikról mesél.
A tavalyi motor-baleseted
óta nagyon produktív voltál, mind a dalszerzést, mind a lemezkészítést illetően
– utóbbira az USA-ban, Kaliforniában került sor.
Igen, sokat foglalkoztam
az írással. Otthon voltam, nem tudtam sehová menni, így ez volt a balesetem hasznos
oldala. De most már egyre jobban vagyok és ki-kimozdulok.
A szokásos zenekaroddal
dolgoztál és úgy látom, a társ-producered is a régi – Chuck Ainlay.
Persze, Chuck és a
zenekar 10 éve dolgozik velem, ugyanaz a munkatempó, ugyanaz a humorérzék – így
jól működünk együtt. A legjobb és a legfontosabb érzés számomra, mikor
összejövünk; egy szál gitáron eljátszom nekik a dalt, aztán megbeszéljük, majd
megyünk és megcsináljuk. A banda a szokásos tagokból áll: Richard Bennett gitár, Jim
Cox és Guy Fletcher billentyűsök,
Glenn Worf basszusgitár, valamint Chad Cromwell dobok.
Mindannyian együtt
játszunk, kisebb-nagyobb szüneteket tartva. Ugyanarra kattog az agyunk, és
hangeffekteket is csak minimálisan használunk. A játék folyamatos, ezért a
szalagot sem kell megállítanunk – sok felvételt készítünk, de általában már az
elsőt felhasználjuk.
Befolyásolt-e a
helyszín?
A Shangri-La egy klasszikus
hangstúdió Malibuban (Los Angeles, Kalifornia), amely a ’60-as években élte
fénykorát, de ma is működik. Olyan muzsikusok dolgoztak itt, mint Neil Young, Bob Dylan és a The Band.
A tulajdonosa sokat tett a hely megőrzése érdekében és megkért, hogy itt
rögzítsük az albumot. A régi Kalifornia szelleme valahogy átsütött a lemez
anyagán, ezért finomítottunk rajta egy kicsit.
Közismert tény, hogy nem
nagyon szereted magyarázni a dalszövegeidet …
Nos, valóban, de
néhánnyal kivételt tehetek. Például nagyon tetszik, ahogy David Hockney festő beszél a festményeiről, ezért én is igyekszem a
lehető legegyszerűbb és legközvetlenebb formát választani.
Ugyanakkor néha azt
tapasztalom, hogy minél többet próbálsz valakinek magyarázni egy dalt illetően,
ő annál jobban le akar rázni. Az emberek akkor érzik igazán sajátjuknak a dalt,
ha van valami személyes élményük, történésük vele kapcsolatban –és ez nagyon
érdekes, mert tőled egyre távolabb, a hallgatókhoz pedig egyre közelebb kerül
és végül teljesen az övék lesz.
Erre nagyon jó példa a „Trawlerman’s Song”hőse, aki a világ
bármely pontjáról érkezhet, és ha valaki meghallgatja a világ bármely pontján, nem
lesz tőle idegen a tengeri halászattal foglalkozók életmódja és nem fogja
találgatni, honnan vettem az ötletet.
Néhány dalról sokkal
könnyebb beszélni, mint a többiről – vannak olyan témák, amik szorosan
kapcsolódnak egymáshoz. Néha úgy próbálok a jelenre tekinteni, mintha azt a
múlttal tenném. Csak az idők változnak, az emberek nem. Sokféle karaktert
használtam: szerelmesek, harcosok, halászok, csalók, showmenek, zenészek,
tolvajok, politikusok. Egyszerre csak a ’60-as években találtam magam és talán
egy kicsit a még korábbi időkben is, amikor olyan kicsi voltam, mint Lonnie Donegan, vagy a The Shadows tagjai.
5.15 AM?
Ez a dal a hírhedt
Tyne-parti „félkarú rabló”- gyilkosságról szól, amit 17 éves suhancként nagy
szenzációnak éltem meg. Elég lassan írtam, mert azt akartam, hogy egy fontos
részlet se maradjon ki. A holttestet egy hatalmas Jaguárban találta meg egy
arra kerékpározó bányász, aki éppen az éjszakai műszakból tartott hazafelé egy
fagyos hajnalon.
Más megközelítésből ez azt
is jelentette, hogy az éjszakai klubok megjelentek Newcastle-ben is, vagyis az
amerikai kultúra ide is betette a lábát, bár ez a folyamat csak később gyorsult
fel, soha nem lehetett meggátolni.
És mi a helyzet a „Back
To Tupelo”-val?
Nos, ez a gyerekkoromat
idézi, amikor ráeszméltem, hogy Elvis hollywoodi sztár és elismert énekes akart
lenni… de azt nem tudtam, hogy valójában ez rossz is lehet. Később nagyon
meglepett, amikor megtudtam, hogy néhány zenei szakember isteníti Elvis
menedzserét, Tom Parker ezredest. És
a mai fiatalok nagy része most is szeretne olyan híressé és gazdaggá, de főleg
híressé, sőt, sokkal híresebbé válni, még Elvisnél is.
Boom Like That?
Ez a dal Ray Kroc-ról szól, arról az emberről,
aki a McDonald’s céget világméretű üzleti vállalkozássá emelte. Igaz, hogy
megosztó személyiség, a róla szóló vélemények ellentmondásosak; a globalizáció-ellenesek
üldözik, az üzletemberek látnoknak tartják, magasztalják, mert egyedülálló
üzleti modellt dolgozott ki. A dal szövegezéséhez főként Kroc állításait,
véleményeit használtam fel.
És mit tudnál mondani a „Sucker Row”, valamint a „Song for Sonny Liston” dalokról?
A „Sucker Row”-ban egy
kicsit beleképzeltem magam egy go-go night club strici-tulajának a bőrébe, aki
egyike azoknak, akik Las Vegast annak idején megálmodták és Vegas gyönyöreit
kínáltak az oda látogatóknak. Vegas alapítóit sokan jövőbe látónak,
álom-gyárosnak nevezték, míg mások – az árnyoldalakat látva – nem osztják a
fenti véleményeket.
Sonny Liston óriási
figura –kölyökként nagyon csodáltam. Ő volt az állítólag legyőzhetetlen mumus,
akit végül a fiatal Muhammad Ali (még
Cassius Clayként) taszított le bajnoki trónjáról. Rejtélyes élete sok pénzt
emésztett fel. Nehéz gyerekkora volt, sosem mosolygott. A története bizonyos
értelemben hasonló Mike Tysonéhoz. Nick Tosches író-zsurnaliszta írt róla
egy nagyszerű könyvet, Night Train
címmel, amit felhasználtam a dal szövegéhez.
A gitár-basszus-dob
triót használtam, hasonlóan a „Donegan’s
Gone”-hoz, habár Jim itt-ott egy-két orgonahangot csempészett bele. Hatéves
koromban hallottam először Donegan-lemezeket. Most pedig jó volt megint egy kis
bottleneck-et használni. Nemrégiben ért az a megtiszteltetés, hogy ezt a dalt Joe Brownnal adhattam elő egy, a Lonnie
tiszteletére rendezett koncerten, a Royal Albert Hall-ban. Személyes emlékeim
is vannak Lonnie-ról, amikor a konyhában az ő dalait énekelgettem halkan a
kislányomnak, akit úgy megbabonázott, hogy utána alig akart elaludni.
Postcards from Paraguay?
Elképzeltem néhány megtévedt
ember menekülését a lopott pénzzel. Valaki nemrég azt sugalmazta, hogy a lemez részben
a becsületes melósokról szól, másrészről pedig azokról, akik ebül szerzett
javaikból éldegélnek. Lehetséges, mert a szervezett bűnözés fénykora – szintén jó
téma lehet…
Sokan hiszik, hogy az „Everybody
Pays” kezdősorai – Le kellett puffantanom
a lovamat, s most újra talpra álltam – a motor-balesetedre utal…
Bármi is történik veled,
az csak hasznodra válik. Amikor egy kiskölyök eldönti, hogy énekelni, táncolni
akar, vagy azt mondja nekem, hogy híres rock-zenész akar lenni, akkor csak rá
pillantok, és azt gondolom, hogy ez nagyszerű, de azt is tudom, hogy nagyon nehéz
dolga lesz. A csúcsok nagyon magasak, a gödrök viszont nagyon mélyek is tudnak
lenni. Ezért ebben az értelemben a rockzene olyan, mint bármelyik sportág, a
túlterhelt légkör miatt.
A játékom magán viseli Hank Marvin stílusát és ott rejtőzik az „Our Shangri-La” című
dalban is, ami tulajdonképpen csak arról szól, hogy az „itt és most”-ból kell
kihoznunk a legtöbbet. Imádom Hank játékát, és ez az oka annak, hogy miért lett
az első gitárom vörös.
Igaz, hogy egy duett-lemezzel
készülsz Emmylou Harrisszel?
Igen, készült néhány
próbafelvétel az elmúlt időszakban és remélhetőleg nem kell túl sokat várnunk,
hogy a lemez is megjelenjen – Emmy csodás énekes és mindketten nagyon várjuk a
közös fellépéseket is.
A baleseted miatt egy
turnét is törölni kellett – gondolom, minél előbb szeretnél visszatérni a színpadra
is…
Igen, türelmetlenül
várom már a visszatérést, hiszen sosem volt arra példa, hogy töröljük a
turnénkat. Az élőzene, a fellépések munkám nagyobb részét alkotják, ezért el
sem tudom képzelni az életemet koncertezés nélkül. Szerencsés vagyok
dalszerzőként, gitárosként, de előadóként is – utóbbi nélkül nem tudnék
magammal mit kezdeni.
forrás:
