A korábbi Dire Straits lemezek, valamint a „Golden Heart” után Mark Knopfler 2000. szeptember 26-án „Sailing To Philadelphia”címmel egy nagyon különleges, gazdag zenei anyagot tartalmazó lemezzel lepte meg rajongóit.
Az eddig megjelent szólóalbumait tekintve ő talán azt mondaná, hogy azokban nincs semmi különös, mi viszont azonnal megcáfolnánk állítását azzal, hogy szinte valamennyi lemeze egyedülálló módon köti össze az angolszász és az amerikai kultúra gyökereit.
Az azóta eltelt időszakban még hét koronggal jelentkezett, azonban zenei munkássága a hozzá hasonló, évtizedek óta működő zenészek pályafutásával teljesen ellentétes irányban haladt. Többször utazta körbe a világot egy-egy koncertsorozattal, dalaival, gitárjátékával jó néhány előadó lemezeit tette színvonalasabbá és a legutolsó lemezével talán a saját útja végéhez ért – mindez utóbbi persze korántsem biztos.
De térjünk vissza 2000-be. A „Sailing To Philadelphia” négy év kihagyással jelent meg a legelső, szigorúan vett szólóalbuma, a „Golden Heart” után – ugyanis sem ő, sem a sajtósai nem tekintik szólólemezeknek az addig megjelent filmzenéket. Igaz ugyan, hogy ebben a négy év kihagyásban azért ott van a nagyszabású „Golden Heart”-turné, illetve szintén két filmzene, a „Metroland” és a „Wag The Dog” – mindkettő 1998-as megjelenésű.
A művészetek közül legfőképpen az irodalom inspirálta a gitáros új dalait, miután elolvasta Thomas Pynchon 1997-ben megjelent, Mason & Dixon című regényét, amely Charles Mason és Jeremiah Dixon életét mutatja be. Mindketten angol származású földmérők, akik az amerikai polgárháború során megalkották a szabad és a rabszolgatartó államok közötti demarkációs vonalat, amely még mindig jelzi Észak és Dél között a megosztottságot.
Knopfler döntése alapján a címadó dal Dixon szerepét– stílszerűen – ő énekli:
Knopfler döntése alapján a címadó dal Dixon szerepét– stílszerűen – ő énekli:
„Geordie-kölyök vagyok,
születésem óta a sorsom az,
hogy a földön nyomot hagyok",
míg James Taylor Charlie Masont jeleníti meg:
„talán arra születtem,
hogy az esti égboltot fürkésszem,
azt akarták, inkább kenyeret süssek
de mások az álmaim nekem”
Mark Knopfler így emlékezik vissza:
„James épp abban az időben keresett meg, hogy lennék-e a producere. Volt néhány beszélgetésünk és akkor merült fel bennem a szerepjáték ötlete, valamint hogy az ő folk-zenész múltja ideális lenne Charlie Mason megjelenítéséhez. „
(A dal egyébként felkerült James Taylor „October Road” című lemezére is, amely 2002. augusztus 13-jelent meg – LK.).
Az album a legjobb öt között szerepelt Európa-szerte, Németországban és Olaszországban az első volt, az Egyesült Királyságban, Ausztráliában, az Államokban és még számos országban arany-, Dániában, Belgiumban és Hollandiában platinalemez lett.
A 13 szerzemény egyikén, a „The Last Laugh” című dalban még egy híresség, a Knopfler által mindig is csodált Van Morrison énekelt.
„Ő mindig is az életem része volt – kölyökkorom óta és később is, amikor már egyetemre jártam. Szinte megborzongok, amikor elénekli ezt a dalomat, mert megjeleníti mindazt, ami hosszú éveken keresztül a zenét jelentette számomra.”
Meg kell még említenünk a „Silvertown Blues”-t, amelyen szintén régi barátok - Glenn Tilbrook és Chris Difford a Squeeze nevű zenekarból – zenélnek, a „Do America”-n vokáloznak. A lemez nyitódala, a „What It Is” 2000. szeptember 4-én kislemezen is megjelent, a „Speedway At Nazareth” pedig a későbbi koncertek állandó műsorszáma lett.
Szerző: Paul Sexton
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése