Robin
Denselow interjúja - The Guardian 1979.
június 20.
Kevesebb
mint két évvel ezelőtt, ’77 nyarán deptfordi tanácsi lakásukban egy pénztelen
angoltanár és néhány barátja úgy döntött, zenekart alapítanak.
Ez volt a „mindig is ezt
akartam csinálni, meg a most, vagy soha” – érzés, de ugyanakkor nem voltam sem
hektikus, sem kétségbeesett… egyszerűen csak imádtam gitározni.
A
lakásban lakott a szociális munkásként dolgozó testvéröccse, David, valamint annak barátja, John Illsley basszusgitáros, aki akkor
épp egy fatelepen gályázott, hogy fedezni tudja a Goldsmith Főiskolán
folytatott tanulmányait. A negyedik ismerős egy éhenkórász dobos volt, Pick Withers személyében, aki a városi
legenda szerint csak néhány doboz cigiért vállalta az ütős szerepét – róla mondták azt, hogy étkezések helyett is csak bagózik.
Aztán
gyorsan eltelt 23 hónap és a Dire
Straits a legsikeresebb rock-védjeggyé vált világszerte. Ma este újból a
Hammersmith vendégei lesznek, és nagyon valószínű, hogy ez a koncertjük
ugyanolyan briliáns lesz, mint a múlt vasárnapi hangversenyük. A sors iróniája
viszont, hogy éppen Nagy Britannia lett az utolsó, ahol mind a nagylemezük,
mind a „Sultans of Swing” kislemez
felkerült végre a slágerlisták élére.
A
Hammersmith-koncert után Mark Knopfler
az öltözőben ült és azon gondolkodott, hol lesz a következő fellépésük.
Mindenhol ott kell
lennünk. A nagylemezünk tripla-platina lett Ausztráliában, dupla Új-Zélandon,
és ott szerepel a legjobb tíz album között Japánban, Görögországban és a
skandináv országokban … illetve még mindig az első három között van Kanadában,
Németországban pedig rögtön az első lett … és akkor még ott vannak az Államok.
A
zenekar legelső turnéja Amerikában az év elején akkor kezdődött, amikor a „Sultans”
felkerült a listákra – és akkor fejeződött be, amikor Mark Knopflert és Pick
Witherst felkérték, hogy segítsék ki Bob
Dylan zenekarát, aki a következő lemezének anyagát készült felvenni.
Annak
idején a Dire Straits a koncertjeit saját maga szervezte a dél-londoni pubokban; sokszor maguk
nyomtatták a koncertjegyeket, vagy éppen jótékonykodási céllal vállaltak
itt-ott fellépéseket. Aztán a rockszakíró Charlie
Gillett beiktatta a felvételeiket a Radio London vasárnapi műsorába és
innentől kezdve már felgyorsultak az események – lemezszerződés, fellépések, és
a „Sultans of Swing” minden rádióállomás kedvence lett.
Mindez
olyan egyszerű és világos volt – hiszen csak a színtiszta zene áll mögöttük,
ami sikerük biztos alapját jelentette. Feszes, dallamos, friss, Mark dylanes
húzásai, aprólékos gitárfutamai, amik tökéletesen beleilleszkednek a néha
elmerengő, elbódító, lágyabb dallamokba, de végig megtartva az alapritmust – a Dire
Straits stílusa sajátos keveréke az amerikai J.J. Cale és Bob Dylan munkásságának, annak egyfajta brit
értelmezése. Knopfler azonban ezzel nem ért egyet.
Valóban vannak amerikai
hatások, én azonban az angolt emelném ki – mint pl. a The Shadows – viszont őket is főként amerikai muzsikusok
inspirálták, mint a The Ventures.
Szóval, ez inkább egy nagy globális kirakójáték, amelynek megértését magam is
bolond ötletnek tartom.
Amerikában
– előre megjósolható módon – máris elnevezték a Dire Straits által képviselt
stílust, „agyhullám-zenének”. Mark a sikert inkább az unalmas, szuper-divatos,
los angelesi üzletemberekkel szembeni reakcióként látja.
Az amerikai dj-k
szívesen látnak minket, mert adott egy banda, aki együtt van, a lemez összes dalát eljátssza. Amit csinálunk,
annak soha nem az a célja, hogy ajtóstul törjünk be egy önelégült jelenetbe –
habár megtehetnénk ...
Az
amerikai lemezlovasok egy része úgy vélte, hogy a Straits némely dalait be
lehet sorolni a klasszikus, könnyed hallgatnivalók közé, míg mások a felnőtt-orientált
rockdalok típusába tartoznak, hasonlóan a Fleetwood Mac és az Eagels
zenekarokhoz. Knopfler azonban inkább szeretné, ha zenekarát a punk utáni „csináld
magad” energiájával jellemeznék.
A punk volt a legjobb
dolog, ami a zenével történhetett Elvis óta. Mindig izgalmas, hogy egy kisebb
csoport csak spontán összejön, zenélnek és valamit létrehoznak. Minden srácnak
valami ilyesmi él a fejében, ha rockzenéről van szó és elég hülye lehet, aki azt
hiszi, ez bármi másról is szólhat. Sokan vélik úgy, hogy nekünk tuti receptünk
van a jó zenét illetően, viszont ott a sok technikailag okos zenész, akikre a
kutya se kíváncsi.
A
Dire Straits nagyon messze van a punktól – habár a színpadon sok esetben a punkbandákat
meghazudtoló energiával játszanak – mégis ők nyitották meg Amerika felé a brit
poszt-punk zenekarok útját … viszont a The Police, Elvis Costello és Joe
Jackson teltházas koncertjeik ellenére sem értek el olyan sikereket, mint
Knopfler csapata.
Bob
Dylan is tisztában volt a trendekkel, és nyomon követte a Dire Straits amerikai
sikereit, ezért amikor Los Angelesben léptek fel, megkereste őket azzal a
kéréssel, hogy Knopfler és Withers zenéljen az új lemezén. Mark vonakodott a
felkérés kimenetelét megosztani …
Nem igazán érzem
helyénvalónak, hogy Bob helyett én beszéljek most az új lemezéről, de ha lesz következő
felkérés, arról szívesen beszélek majd.
Dylan
egészen kicsi zenekarral készítette el a „Slow
Train Coming”-ot, amit ha összehasonlítunk az előző, „Street Legal” című albumával és az előző turnéval, akkor a
felhozatal nagyon szerény: négy gitár, egy basszusgitár, dob, billentyűs, egy
fúvós és néhány női háttérvokál. Dylan nagyon elégedett volt deptfordi
kisegítőivel, különösen Markkal, akinek nemcsak zeneileg volt dylanes hangzása,
hanem néha a beszédhangja is teljesen olyan volt, mint Bobé.
Emlékszem, Bob egyszer a
felvételek alatt valami olyasmit mondott, hogy akár én is felénekelhetném a
dalokat helyette … és lehet, hogy senki sem venné észre.
A
Dire Straits nagyon rövid idő alatt ért el hatalmas sikereket. Knopfler számára
– aki eleddig angolt tanult a Leedsi Egyetemen, majd a Yorkshire Evening Post
újságírójaként és később tanárként dolgozott – ez a változás minden bizonnyal
rendkívüli volt.
Nem volt időnk erre
felkészülni. Hónapok óta nélkülöztünk, közben keményen dolgoztunk és úgy tűnt,
hogy nem úgy gondolkodunk, mint mások. Viszont tiltakozom az ellen, hogy ha sört
akarok, akkor rögtön hat ember ugrik, hogy hozzon egyet. Az ilyen és ehhez
hasonló állítás számomra nem elfogadható, ahogyan az sem, hogy ha felállnék a
színpadra és a meleg vizes palackról énekelnék, arról rögtön egy
jelentőségteljes kritika születne.
forrás:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése