Nem tudom, mások hogyan vélekednek róla - különösen a Local
Hero után -, a Comfort and Joy című Bill Forsyth-alkotást személy szerint abba a kategóriába sorolom, amelybe az olyan filmek
szerepelnek, amiket nem a sztori, meg a rendezés, meg az ilyen-olyan dolgok
tesznek emlékezetessé, hanem a zenéje.
A cikk eredetije a Népszava 1986. december 11-i számában jelent meg - tehát változtatás nélkül adom közre.
A hét filmje: FORRÓ
FAGYLALT
... A legújabb angol film, a Forró fagylalt (Comfort and Joy) is — szinte bizonyos — megtalálja a maga nézőit. Már csak azért is, mert az enyhén lapos, meglehetősen zavaros mese hátterében, illetve a főcímlistán ott van Mark Knopfler neve is. (Ugyanis a híres popsztár, a virtuóz gitáros komponálta a Forró fagylalt kísérőzenéjét.) Hasonlóképpen: Bill Forsyth neve is jól cseng a nemzetközi filmvilágban. (Akik látták a Gregory barátnője-t, vagy a tavalyi brit filmhéten a Local Hero-t — méltán lelkesednek a skót származású rendező sajátos humoráért, vígjátéki hajlamaiért.) De meg még aktuális is a Forró fagylalt története. (Hiszen a mese éppen karácsony tájékán pereg Glasgow-ban.)
Sőt, mi több: a Times
kritikusa, Peter Waymark is igen előkelő helyre „pontozza” a filmet, amikor
leírja: „Forsyth bebizonyította, hogy még az állítólag haldokló brit
filmiparban is lehet anélkül filmet készíteni, hogy bestseller könyvekből vagy
rekordszériájú színdarabokból kellene ötleteket lopni, vagy sztár szereplőre
bízni, a sikert; sőt olyan filmet, amely nemcsak a kritikusok elismerését és a
díjakat söpri be, hanem a mozikban is jól fut..ú
Csakhogy a „más” — önmagában még nem értékítélet. Illetve,
számomra csak akkor lenne vonzó és valóban „víg” játék a Forró fagylalt, ha a
„lopott ötletek” hiányát eredeti fordulatok, eddig sohasem volt ötletek
helyettesítenék ...
Ha jól sejtem, Bill Forsyth az olasz
fagylaltárusok családi perpatvarában a gyakori maffiafilmek paródiáját kívánta
felvázolni. Az is egyértelmű számomra, hogy Dicky, az örökké mosolygó rádiós
reklámember sanyarú sorsa (aki legfeljebb már csak álmában szeretkezhet
hűtlen-csalfa s kissé lopós feleségével) többértelmű, kesernyés humort is
tartogathat…
De, ha meggondolom: ezek a történet-elemecskék
sem újak. (Gondoljunk csak Losey fergeteges Modesty Blaise-jére, vagy a
lengyelek Éjszakai pillangójára, amelyben ugyancsak az örökké mosolygó, ámbár
sanyarú sorsú rádiós showman játssza a főszerepet.) Vagyis ahhoz, hogy a mai
moziban is „megéljen” ez a mese — igazi ötletek, frappáns szójátékok,
szédületes fordulatok kellenének. Mert én, mint „pesti néző”, attól igazán nem
kapok nevetőgörcsöt, hogy télvíz idején fagylaltárusok rohangálnak Glasgow
utcáin. S attól sem, hogy a bandatagok időnként citromfagylalttal „bombázzák”
hősünk féltve őrzött autóját...
Ami igazán jó a filmben: az a Hivatal. A glasgow-i rádió
„beltenyészete”. A stupid, bamba főnökök, közönyös beosztottak, csacsogó
szőkeségek kritikusan, szellemesen megfogalmazott jelenetsora — valóban
érdekes, eleven, szórakoztató. Itt, ezeknél az epizódoknál bebizonyosodik, a
főszereplő Bill Paterson tényleg jó színész, és hogy Bill Forsyth is érti a
filmrendezés mesterségét. Ámbár ezek a jelenetek sem feledtetik, hogy a „sült
fagylalt” receptjét már nagyanyáink is ismerték ...
Gantner Ilona
forrás: Népszava, 1986. december 11. - 291. szám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése